Doktor Faustus szédülete, amikor visszahull közénk újraélni életét, ismerős.

A legfőbb féltékeny létező már korábban szerződést ajánlott az alvilág hivatásosainak, egyetlen színházzá változtatva a mindenséget, amelyben sikere csak a rendezőnek lehet, mindenki más epizód és kellék, az előadás végén úgyis széttapsolnak mindent a mennyei seregek.

Fellép és lelép, aki van, eltűnik a történetben, amelyben az égitestek öntudatlan boldogságban körbetáncolják a kozmikus nászágyat.

Innen emelik ki véresen Jóbot is, kitömve szebbnél szebb szavakkal, amelyek aztán kiütnek rajta, ellepik bűntelen testét, vad termeszek, a bő maradékot meg ő morzsolgatja el hangosan, engedelmesen, amíg be nem tömi öklével a saját száját.

A tehetséges, nehezen kiszámítható fordulatok túl későn jönnek, amikor már se íny, se fog, csak tönkremenés, az újra elsötétült, újra üres, újra éhes színpadon.

Meztelen és hallgatag angyal, elszánt bárány inkább, kitárva elénk, mint egy olvasatlan könyv.

Nemének sok-sok éke magára vonja a fényszórókat, hogy még jobban virítson, virítson bíbor vére.

Övéi közé jött, odaadó állat, az első érintésre vár.

Ez az ő teste, meg a mienk, amíg lemegy a fény.

Az sem jobb változat, ha V[alaki] M[ás], a tőlünk leginkább különböző vállalja helyettünk a halált, és így él velünk, házunk népeként.

A megváltás formás testű próbababája, fájdalmak szép asszonya, V. M.

Hideg arca, ráhull a fény, nem kívánatos.

Saját elorzott sírgödrünkből tekint ki ránk, már berendezte magának, összkomfortos oltár, örökkévaló garzon, aminek az árát aztán mi törlesztjük egy életen át, sőt még tovább, a nem elgondolhatóig.

Napi három étkezés, utolsó vacsora mind, szerény és hibátlan, súlya van minden szónak, valakik biztosan lesben állnak és mindent feljegyeznek.

Parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek – és akkor még ez is.

Ha aláírjuk a szerződést, bárkivel, bárkivel, aláírjuk vagy visszautasítjuk, beköltözik hozzánk az alvilág, fogadkoznunk kell, hogy senki nem fekszik mellénk a makulátlan nászágyba, csak a leghűségesebb szerzet, a velünk azonos nemű halál.