Levél

 

magának írok én ez régi cucc

és együtt jár bizonyos érzelemmel

hogy pislog a homokba mint a strucc

és egy-két rém rossz verset ír az ember

úgy értve hogy egy-kettőt összesen

s nem kecmereg ki ebből győztesen

 

mert nagy tahóság bús klapanciával

kürtölni széjjel hogy az ostoba

öreg Dömi úgy tele van magával

mint egy tükrökkel kibélelt szoba

de ha elkap a víg regresszió

abban maga egy bájos fikció

 

és nem biztos hogy földig ér a lába

földet nem érő lábak istenem

magának írok én csak hát hiába

mert úgyse lesz hová elküldenem

nincs az az ország város körzet utca

hol célba ér Tatyána régi cucca

 

nincs az a házszám emelet lakás

nincs az az összekarcolt barna ajtó

az ajtófélfán szálkás horzsolás

egy költözésből a gázdíjbehajtó

cédulája ki tudja hányadik

ahol a hűvös kőre hullhatik

 

s a levélnyílás fedele lekattan

és virágmintás elölgombolós

ruhája sem lesz amit köztudottan

otthonkának becézett a valós

szocializmus és nem kell alája

fehérnemű sem bolyhos pongyolája

 

amely nehéz függönyként nyílna széjjel

de nem mutatna festett díszletet

sem horgolt blúza kék selyemszegéllyel

amihez viszont melltartót vehet

és egyáltalán nem lesz semmi rajta

és nem lesz senki ott mint annyi fajta

 

növény és állat végleg nincs sehol

és hézag nincs a létezők sorában

ítélet nélkül itt van a pokol

élni késő meghalni meg korán van

de föl a fejjel az idő halad

s ahogy föladtam minden úgy marad

 

– – –

 

itt hagytam abba persze föl se adtam

a fájdalom jött s ment ahogy szokott

maga se legyen ideges miattam

a lényeg az hogy jó volt ülni ott

és bocsánat már hadd legyek goromba

még jobb is volt gyanútlanabb koromba

 

az kéne most a maga Dömije

egy ropogós érvényes útlevéllel

amikor még nem hullt ki semmije

először is Krakkóban nézne széjjel

aztán hajrá dél felé motoroz

és Sárbogárdról egy rozzant orosz

 

UAZ platóján irány Simontornya

ja písu k vám röhögve dől hanyatt

az officér s kezdődik víg szivornya

meg fogdosás a hosszú haj miatt

megússza ezzel s minthogy éppen ráér

a falnak dőlve becsönget magáér’

 

mert maga akkor csak egy szép tetem

egy bőrpohár a nagy kockavetésben

s egy rossz dumával úgy megszöktetem

hogy kereshetik apróhirdetésben

mint akkortájt megannyi hajadont

ki Luxemburgot fogja ölbe vont

 

Szokol rádión a buszban és a metrón

s tudata alá elfojtást temet

a premierként beköszöntő retrón

s talán egy angyal őrzi lelkemet

mikor a létből kimered magában

és föl-le föl-le föl-le jár magában

 

miközben egy szóra sem érdemes

letűnt világ utolsó nemzedéke

mint Márk király gonosz törpéje les

csakhogy mindennek elöl van a vége

s míg dugattyúm magában föl-le jár

áll az idő magában és lejár

 

mert Immánuel Kant nagy tévedése

hogy kint és bent mindig pont annyi van

lévén az idő szemléletünk része

hát szemléltem magát egy racsniban

birizgáltam forgattam tapogattam

s nem vettem észre mindig merre kattan

 

itt most pedig írok magának én

és pontosan ez az a barna ajtó

csak én horzsoltam meg a peremén

és nem gázdíjat hajt be a behajtó

az élet gaztett s maradnak nyomok

bármilyen süket szöveget nyomok

 

nem hagytam abba persze föl se adtam

nem mintha volna folytatni való

épp most élem túl sunyin és riadtan

szegény Nusit aki egy vasaló-

zsinórra bízta ötven éve súlyát

az meg kibírta pretty Lady good night

  

ha tudja hányszor álmodtam vele

talán ő is játssza tovább a struccot

és van még két-három nyomott tele

rakosgatni porolni régi cuccot

rinyálok itt de közben áll a bál

járkál a Dömi iszik és zabál

 

nagyokat érez bánat villanyozza

ám mindebből nem részesül Nusi

már többet érez fölötte a bodza

lefoszlik róla gyorsan a husi

a mondott álmok döntő tényezője

míg Döminél nem kérdés hogy ez ő-e

 

bár félénk lett itt-ott megalkuvó

és szörcsögésbe fulladt lepkesége

száraz takony a szép selyemgubó

s elmondhatja hogy látta nemzedéke

legjobb elméit egy efféle báb

romjából kúszni hernyóként tovább

 

magának írok én de egy valódi

én ez a Dömi énje ugyanő

aki hajlamos vérig meghatódni

ha nem gebed utána úgy a nő

és ehhez képest most már minden éjjel

itt piszmog ezzel a rohadt levéllel

 

de végigírja ha rosszul ha jól

bár amikor egy homályosabb sorhoz

kissé lihegve közelebb hajol

megcsapja egy férfias eau d’Kolónosz

hagyma- dohány- és alkoholszaga

mert ő maga a címzett nem maga