Van valami átkozottul megdöbbentő abban, ahogy már túl a sokadik X-be nem férő barátságokon és szimpátiákon, felfedezünk magunknak egy embert. Nem várt közelséget érzünk, a „hol a bánatos fenében kódorgott ez a fickó, hogy eddig nem találkoztunk"-félét, és csak azért nem nevezhetjük az illetőt barátunknak, mert jó ideje halott; jószerivel hároméves koromban távozott az élők sorából, karnyújtásnyira egy esetleges bemutatkozástól.

Flann O’Brien ír író ’11-ben született, ’66-ban halt meg, összesen 55 évet élt, 2003-ban a Geopen Könyvkiadó jelentette meg A harmadik rendőr című regényét. További négy regényéből csak egy jelent meg magyarul, A fába szorult féreg címmel.

Az ír irodalomba „belenézni": Joyce, Beckett, és most még O’Brien is: kész „agyrázkódás".

„Nem mindenki tudja, hogyan öltem meg az öreg Philip Matherset: lecsaptam az állkapcsát az ásómmal. De előbb beszéljünk inkább a John Divneyhez fűződő barátságomról, mivel először ő ütötte le az öreg Matherset, alaposat sózva a tarkójára egy vascsőből maga fabrikálta, különleges biciklipumpával."

A regénynek ezzel az első két mondatával, pontosabban a regény első és második mondatával indult az ismeretségünk.

Úgy gondolom, ilyen mondatokat írni a XX. század első felében nem feltétlenül az erőszak magasztos medializálását jelenti, mint ahogy mai olvasata feltehetően izgalmakat vált ki abban is, aki néhány oldal után bele-belevág öklével a falba, hogy az úgynevezett cselekményt saját képére formálva gördítse tovább. Ám meggyőződésem, hogy az efféle olvasó csak akkor haladhat még tovább, a második fejezetre, ha élménydúsan felköti magát, vagy közeli rokonát fejbe durrantja, ugyanis a második fejezettel indul az igazi abszurd, s az erőszak immár puszta dramaturgiai elemmé fonnyad vissza. Az első fejezet csak amolyan felvezető hülyegyerekeknek, akik megkuncogják, ha egy egészségesen útnak indult fiú tanulmányai végeztével falábbal tér haza a szülői házba. Csak hogy tudjuk, merre néz a szélkakas.

A második fejezet ugyanis a nagyszerű De Selby egy kivált elgondolkodtató – máshol lábjegyzetekben taglalt – eszme-futtatásával indul, amely szerint többnyire azért tartózkodnak az emberek egyre többet a négy fal között, mert fokozott értéket tulajdonítanak az olvasásnak, a sakkozásnak, az italozásnak, a családi életnek stb. E házakat két részre bontja: tetőnélküliekre és oldalnélküliekre. Ám nem is sokkal arrébb már a különböző szelek különböző színéről olvashatunk, az alszelekről, amelyek meghatározzák a születés pillanatában a gyermek további életét...

Van benne rendszer, szokták mondani. Ugyanakkor akár azt is, hogy nincs, inkább szép, abszurdan szép. Hogy mindaz a halált megvető unalom, amely az életünkről való tudásból sugárzik, egyszeriben ilyen szép őrülettel is elmondható, rendszerbe állítható, mintegy visszamutat bizonyos nyelvi alkímiák szellemvilágába.

Talán nem állítom túl messze a kakast a szemétdombtól, ha azt mondom, az emberi agy szellemének mozgása leginkább az abszurdnak, ironikusnak nevezhető szövegféleségeken érezhető és élvezhető, tapint-ható és látható a legelementárisabban.

Flann O’Brien szelleme jön-megy a regény lapjain, abszolút érezhetően lesz jelen, feldob, majd megold dolgokat, vagy ha nem megold, akkor leráspolyozza a feltűnően odatett durva kitüremkedést. Ritka izgalmas szellem pulzál a könyvben, annyi bizonyos. Már annak, akinek van ehhez antennája.

Kvázi magyarázat nélkül tudunk meg ilyeneket, hogy az igen és a nem közül általában jobb válasz a NEM, és be is mutatja, hogyan működik egy párbeszéd, ha az egyik ember a „nemes" stratégiát követi: szimbolikus ugyan, de hiteles. Vagy: a világban a rossz és a jó emberek aránya három az egyhez.

A regényt egyes szám első személyű narrátor meséli el, aki e különös világban megpróbál kiigazodni, előbb hangot ad értetlenségének, de mert látszik, értetlensége ellenére ez a világ működik, esetleg őbenne lehet a műszaki hiba, gondolja, ám az az utolsó oldalakig fel sem merül benne, hogy talán azért látja olyan furcsának a világot, mert halott. Bumm!

És akkor a könyv nagyobb részéről még szó sem esett: a rendőrökről, például.

A gyilkosság után több évvel a főszereplő (akinek nem tudjuk a nevét, illetve azt állítja, hogy ő sem tudja, hiába próbálkozik több száz ír névvel, nem ugrik be neki) elindul, hogy a meggyilkolt férfi (Mathers) házából elhozza a hajópadló alá rejtett pénzes páncélkazettát. Csakhogy nem találja, ám ez még mind semmi: a ház emeleti szobájában maga a meggyilkolt férfi igazítja útba: kérdezősködjön a rendőrségen, ők biztosan tudják.

Hátborzongatóan horrorisztikus a mai filmekhez szokott agynak, ugyanakkor micsoda szellemi és erkölcsi izgalom gyilkos és áldozat párbeszéde egy csésze tea fölött.

Ha nem kéne miatta rajzszögeken térdelnem, azt mondanám, O’Brien zseniális. Olyan biztos kézzel adagolja az abszurdot, és olyan szépen teríti, hogy egy pillanatra se érezni túlcsordultnak, túlcifrázottnak, teljes természetességgel vonz magába ez a világ, még ha kissé sötét is, de azért valamivel fényesebb, mint a bűnösség fekete lyukként működő teológiája, elvégre itt részünk lehet benne, ahogyan mindez „abszurdizálódik" – felteszem: nagy örömünkre.

És hol a harmadik rendőr? Vele nemigen találkozunk, napközben szélsebesen, láthatatlanul mozog a tusrajzos tájban, csak éjszaka jár be az őrszobára aláírni a jelenléti ívet, akkor meg mindenki alszik. Úgyhogy évek óta nem látta senki.

O’Brien A harmadik rendőr című regényét szatirikus hangütése miatt Írországban csak halála után jelentették meg a kiadók. Nekik külön is gratulálunk.

 (Fordította Török Gábor. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2003, 282 oldal, 1990 Ft)