2001. október 25. csütörtök

Budapest! Budapest! A nyugtalanság, mellyel megérkezem ebbe a városba, ahova a távoli 1996-os évben rendszeresen visszatértem, most mintha valahogy nagyobb volna, meg komolyabb is. Komolyabb, mivel nagy kataklizma előtt áll most az egész világ, azelőtt meg „csak" a Balkán tántorgott a szakadék szélén. Nagyobb, mert Ericával együtt érkeztünk. Májusi, barcelonai utunkat követően már másodszor utazunk kettesben azóta, hogy három gyerekünk van, nincs a szüntelen csivitelés és veszekedés és sírás, a csomagok közt sincs az elmaradhatatlan sippie-cup, a cumisüveg, mely nem ereszti ki a folyadékot. Persze még egyetlen olyan cumisüveggel sem találkoztam, amelyik ne eresztett volna: miért lett volna pont a mi flaskánk kivétel? Minden ereszt, úgy látszik, az országok meg a történetek, az erkölcsi készenlét és a privát célra szolgáló ernyők, minden ereszt és csöpög ezen a világon, s elszivárog az emlék. Az én forrásom, mely a magyar fővároshoz fűződő hosszabb élmények hatására felszínre tör, a Collegium Budapest. A budai várhegyen található, az egykori városházán, felsőbb tanulmányokra szerveződött (nem, nem Soros finanszírozza), eszményi állomása volt intellektuális és alkotói utamnak, amikor öt évvel ezelőtt mint junior fellow itt tölthettem fél évet, megírtam egy könyvet meg néhány hosszabb elméleti írást, és még egy vitába is bekapcsolódtam a szerb írókkal a belgrádi Vreme hasábjain. Már akkor királyi volt. Volt egy fél házunk hármunknak, a hathónapos kis Klárával, akit a rektor „a legfiatalabb fellow"-nak hívott (valóban, a csapatból egyedül én jöttem a kicsiny, ám teljes családdal), de a Collegium-beli dolgozószobáig félórát villamosoztam. Az idén megnyitott Raoul Wallenberg Ház, amit a svéd diplomatáról neveztek el, aki a háború előtt sok magyar zsidót mentett meg, csak öt perc séta az intézettől. Mikor leraktuk csomagjainkat a modernül elkerekedő, két utcára néző épületben, a pincében szaunákkal, fent kényelmes, tágas és világos lakásokkal a huszonöt fellow és a vendégek számára, házmesterrel és gondnoknővel, akik a nap huszonnégy órájában állnak a magyarul általában nem tudó vendégek rendelkezésére, egyszerre tört ki belőlünk az elragadtatás: „Visszajövünk!" Ugyanakkor tudtuk, hogy a család következő, hosszabb időre szóló áttelepülése, ha csak a mi vágyainktól függene, nem abba a városba szólna, amit már ismerünk. A város korábbi megtapasztalása szüntelenül összeméretik az újjal, és ritkán marad alul. Az ismeretlen varázsa nem olyan erőszakos. Ezért nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy a város egy sajátos képétől való búcsú egyben séta is az életrajz nyomában, amit ott írtam meg a Dunán átívelő Lánchídon és Pest utcáin, melyeken sokat sétáltunk, nemcsak a kötelező Váci utcán, hanem A Pál utcai fiúk nyomain is. Azt gondolom, hogy a búcsú a kedves helyektől, melyek csak nekünk jelentenek valamit, azt jelenti, hogy a magánmitológiánkba betonozzuk azokat. Budapest volt az első olyan város, amelyben együtt éltünk Ericával, és amely nem volt sem „az enyém" (mint Ljubljana), sem az „övé" (mint New York), hanem együtt fedeztük fel és együtt laktuk be. Így jártunk Ericával a kopott Lukács fürdőbe, mert nők és férfiak együtt mehettek nemcsak a szabadtéri medencébe (ha esik a hó, a víz felett lebegő pára mesésen könnyű, ugyanakkor sűrű), hanem a szaunában is együtt izzadhattak, és azért is, mivel kurta sétányira feküdt akkori házunktól, s eltöltöttünk ott pár kellemes délutánt. De ez már mind történelem. Akkori bébiszitterünk most középiskolai angoltanár, akkori zöldséges piacunk ma parkoló, akkori magyartudásunk pár szóra apadt, a nagy metrólejáratokban most több a koldus és kevesebb a zenész, és a Duna folyik, folyik, folyik tovább. Nicole-ból is ömlött a szó: a Szent István-bazilikától pár utcányira lévő kis étteremben felszabadultan beszélgettünk a vacsora után; megmutatta a Feral Tribune című horvát hetilap számára nemrég készített euroszkeptikus interjúját, és elmondta, hogy posztgraduális hallgatói a Közép-Európai Egyetemen (igen, ezt Soros finanszírozza), akik a volt Jugóból érkeznek, valóban meglepő módon testesítenek meg számos „balkáni" sztereotípiát. Ebben a szemeszterben kezdett politológiát tanítani. Örültem, hogy barátnőnk, akivel egyazon amerikai egyetemen doktoráltunk, és aki az én formális mentorságom révén töltött néhány nyarat Szlovéniában, terepmunkán, megkapta első egyetemi állását. Az ajánlólevelek és az egyéb egyetemi műfajok terén kifejtett papírológiám ez alkalommal legalább látható eredményt hozott. Később még egy amerikai pár csatlakozott hozzánk, akik szintén éltek pár évet Ljubljanában.

Október 26. péntek

Reggeli után (micsoda fényűzés: a hűtőszekrény odaérkezésünkkor már nagy vendégszeretettel telepakolva) eltrécseltünk Istvánnal, aki már a „mi időnkben" is gondnok volt. Arról, ki jár még vissza az akkori barátok közül, milyenek most a fizetések, és mit szól hozzá, hogy a gyerekek ott játszhatnak a Wallenberg-ház előtt, a várbeli lakónegyed játszóterén. Aztán nosztalgikus sétára indultunk a budai várhegyen: itt vásároltam a Herald Tribune-t, itt volt a bankom, ott, abban a cukrászdában, amelyik minden útikönyvben szerepel, folytattuk első termékeny és hosszú beszélgetésünket Karádi Évával, akihez attól fogva baráti és munkatársi kapcsolatok fűznek, itt van Erica fodrásza (helyette jobbat ajánlottak). Egész idő alatt felettünk lebeg az erőszak, ami alapjaiban ingatta meg azt a bizodalmat, hogy legalább Amerika biztonságos és nyitott ország, ha már az egész világ olyan bizonyosan nem az. Boszniai költőbarátom, Semezdin Mehmedoviè, aki elhagyta az ostromlott Szarajevót, és családjával együtt Washingtonba költözött, szeptember 11. után azt mondta: „Azt hittem, az ember legalább itt biztonságban érezheti magát!" Ő tudja. A szabadság fantomja – így nevezték kulturális folyóiratát, amit lehetetlen körülmények között adott ki a rommá lőtt Boszniában. A szabadság fantomja. A költő óhazája most nemzetközi protektorátus. A boszniaiaknak kétségkívül nincs döntési szabadságuk abban, hogyan rendezzék be közös életüket az entitásokban, melyek a geográfia köldökzsinórjával kötődnek egymáshoz. Viszont háború sincs náluk. Összehasonlítva a korábbi helyzettel, ez már önmagában is nagy dolog. Amikor 1993-tól fogva egyre-másra fölléptem a Boszniában szükséges szövetséges katonai beavatkozás mellett, a lassú és csüggesztően tétovázó nyugati, főleg európai politikai észjáráson túl kritizáltam azokat a többnyire nyakas balosokat is, akik a katonai téboly katlanába történő nemzetközi beavatkozás minden formáját az ország szuverenitásába való tűrhetetlen beavatkozásként fogták fel. Mintha a nemzeti szuverenitás elve volna még mindig a politikai beszéd alfája és ómegája. „Micsoda, te protektorátus után kiáltasz? Hiszen ez imperializmus", hallhattam a kerekasztalok mellett. Különösen emlékezetes volt a Literaturhaus-beli fellépés Hamburgban. Pedig ha nem sokkal Szarajevó ostromának megkezdése előtt megtörtént volna a gyors és határozott katonai beavatkozás, bizonyosan nem tornyosul fel olyan brutális módon az a hatalmas hullahegy az elmúlt évtizedben, itt a közvetlen közelünkben, a negyedmillió halott. Most Boszniában megvan mindkettő, a nemzetközi közösség „imperialista" protektorátusa meg a halottak is, a tömérdek hazai halott. Az imperializmus kritikusai és a kapitalizmus válságának prófétái, akiket hosszú évek óta hallgatunk Szlovéniában is, az ország meg a politikai-gazdasági rendszer megváltozásától függetlenül egyre ugyanazt hajtogatják. A Collegiumban ebédelünk. Ölelések és kézszorítások a személyzet tagjaival, akiknek a fele még mindig ismerős, itt és ott, Kempa Verával, a főtitkárral, baráti csókok és fényképek nézegetése (közölték, hogy nem kapunk ebédet, ha nem hozunk családi fotókat – persze Klárát akarták látni, akkor egyedül őt ismerték mára már népes családunkból). Majd az irodalmi est a Collegium saroktermében. Eléggé megtizedelt legénységgel álltunk elő, Iztok Osojnik és én a szerzők közül (hárman nem jöttek el), a Magyar Lettre Internationale főszerkesztője, Karádi Éva és Gállos Orsolya műfordító. A közönség meglepően népes a pénteki napon, egy többnapos ünnep utáni estén, melyen szlovén írók szerepeltek angol nyelven. Az est csillaga Andrej Blatnik szelleme volt. Hogy ne csak a jelenlévők szólaljanak meg, azoktól is felolvastunk részleteket, akik nem jöttek el. Utolsónak egy Amerikában felnőtt fiatal magyar írónő, Nagy Ildikó Noémi olvasta fel írótársam, Andrej Blatnik leghosszabb rövid történetét. Az emberek kezdtek elszállingózni, s akik ezt nem tehettük, kissé türelmetlenül és komoran fészkelődtünk. A falatozás közben már osztatlan volt a vélemény: isteni este volt, csak… A Remizben, ebben a láthatóan felkapott étteremben elköltött kései vacsorán végre hosszabban is beszélgethettem Szilágyi Imrével. Az önálló Szlovéniából doktorált, kitűnően beszél szlovénul, szlovéniai útjairól csak könyvekkel tér haza, a világhálón követi a szlovén életet, rendkívül jól tájékozott, ami a politikai vitáinkat és megrázkódtatásainkat illeti. Igen korán vitába szállt a nagy tekintélyű Konrád Györggyel, aki sokáig fenntartotta jobbára „belgrádi" nézeteit Jugoszlávia széthullását illetően. A vita felizzott, átterjedt az asztaltársaság többi tagjára is, írókra és szerkesztőkre, és olyannyira emelt hangon zárult, hogy már oda-odanéztek a szomszéd asztaloktól is. Sietve távoztunk, szerencsére hamar előkerült az esőkabátom. Nagyon felizgattam magam, kicsit bántam is, de végül különös megkönnyebbüléssel utaztam szállásunkig. Mintha szükség lett volna rá, hogy megnyíljon a szelep, hogy megszabaduljak az afganisztáni terror elleni kampány idején felgyülemlő és a tudatomból feltörő frusztrációktól, nevezetesen, hogy a terrorizmus elleni csatát sohasem lehet véglegesen megnyerni, hogy csak időlegesen lehet vereséget mérni rá, hogy a terrorizmus arculata mindig változik, és hogy a bensőmben érzett szorongás most az egyedüli állandó.

Október 27. szombat

A lustálkodás ritka luxus. Élvezettel adjuk át magunkat a henyélésnek. Befejezem Isabel Allende könyvét. Portrait in Sepia című regényét Salzburg előtt kezdtem olvasni, ahol az ottani irodalmi fesztiválon Drago Janèartól kaptam meg az ő legújabb példányát. Ezt írta ajánlásként: „nyugodtabb időkre". Milyen kijózanítóan igaz. Az államhatárok, a kulturális identitás és az Európai Unió előtt való nyitottság most valóban mind „kis európai témákká" váltak, ahogy Jančar mondta igen pontosan. Allendét ezúttal inkább hűségből olvasom. Minden könyvét elolvastam, ezt is el fogom, noha tudom, mi vár rám. Erica nem nagyon kedveli a másodkézből való mágikus realizmust, én türelmesebb vagyok e téren. A kiszámíthatóság időnként vigasszal szolgál. Este Balázs Attilával, ismerősömmel és idősebb kortársammal, a Vajdaságból való íróval, aki már tíz éve Budapesten él. Beszél az „élő klasszikusok" CD-sorozatának magyar állami projektjéről, a hátgerincét hasogató fájdalomról, mely elemészti a türelmét és a pénzét, a lánya magas iskoláztatási költségeiről, a budapesti bennszülötteknek a határon túli magyarokhoz fűződő gyanús viszonyáról, a szélsőjobboldali politikus, egykori író lelkesedéséről az „ikertornyok" elleni terrortámadás alkalmával, továbbá a maffiakereskedelemről. A szomszédos sztriptízbár lassan benépesül, csatlakozom feleségemhez, Betsy Maury barátnőnkhöz és a kis társasághoz a bárban, amit egyedül meg se találtam volna: enyhén dekadens, lepusztult vörösbársony fotelekkel, idős sanzonettel és zongoristával, mintha egy elmúlt világból maradt volna itt az egész, mégis kényelmes és ernyesztő, nem túl zsúfolt. Ez jó.

Október 28. vasárnap

Csordás Gábornál kávézunk. Kiadója, a Jelenkor több szlovén szerzőt publikált eddig, Magyarország déli részén működnek, de van egy irodájuk a fővárosban is. A harmincas évekből való jellegzetes lakóépület, függőfolyosókkal és nagy udvarral, elhanyagolt, a lift nem valami bizalomgerjesztő: de Gábor itt otthon van, megszállhat, papucsban fogad bennünket. Montaigne esszéinek második kötetét fordítja. Azt mondja, egyedül ez tudja kiszakítani a mindennapokból. Évente negyven könyvet ad ki, fontos neveket, köztük Nádas Pétert, a Vilenica-díjast, az Amerika-szerte szenzációt keltő világhírű írót, mégis nehezen boldogul. Késő éjszaka érünk haza Ljubljanába. Kissé untam már az utazást a felhőfoszlányokba burkolt pannon síkon át. Éjfél előtt találkozunk a szüleimmel, akik a gyerekekre és a házra vigyáztak, kicserélünk néhány főbb információt. Mi többnyire csak hallgatjuk, mit művelt távollétünkben kis csapatunk. Semmi baleset, semmi botrány. Tömérdek rajz a konyhaasztalon és befejezetlen várépítés lego-kockákból a komód előtt. Simon és Lukas örülni fog a gondosan kifestett ólomhuszároknak, melyeket a pesti turistastandon vettünk.

Október 29. hétfő

Az utazáson felgyűlt szennyes mosása, szárítása, papírok és a posta rendezése, mindjárt néhány köszönőlevél vissza, Magyarországra, majd gyorsan a sarki boltba; ami a luxust illeti, nálunk az pontosan annyit tesz, ha elfogy otthon a tej, ideérünk vele a boltból, mielőtt kihűl a kávé. Mint az utca életének igazi központjában, a boltban cserélődnek ki az informális ismeretek: értesülök az utca elején történt betörésről. Veteránként fogadom, aki fatalista módon nyugszik bele, hogy a piti bűnözéssel minden szlovén faluban együtt kell élni. Az elektromos postát csak a munkahelyemen nézem meg. Sok „levelet" azonmód megválaszolok, három interjúkérést olyan lapoktól, melyekkel még soha nem dolgoztam, egy héttel elhalasztok. Este hétkor van előadásom az amerikanisztika posztgraduális programján. Az előadóterem tele van. Rástartolok, és az amerikai társadalom vallásos alapjairól beszélek, a kötőszövetről, ami a szédítően sok etnikai, nyelvi, vallási és kulturális csoportból álló országot tartja össze, s amit az állami hatalomgyakorlás racionális mechanizmusai iránti hazafias érzelmekkel kell szemlélni, The Bill of Rights és The Federalist Papers, beszélek a demokratikus hagyományról és a republikánus ideálról, melyben a nemzethez való tartozás (Európától eltérően) nem a legfőbb jót jelenti, hanem csak feltétele a közös jó keresésének, beszélek a szüntelen átalakulás dinamikus hajtóerejéről, Tocque-ville-ról és a szabad és nyitott társadalom inherens sebezhetőségéről (a „Miheljak-eset" – mikor a rendőrök az ismert újságírót és három kollégáját bekísérték a rendőrségre, amikor azok nem akarták igazolni személyazonosságukat, anélkül, hogy a rendőrök közölték volna, mire alapozzák a „bűncselekmény alapos gyanúját", ami állítólag akkor valósult volna meg, amikor egy este az újságírók a ljubljanai amerikai nagykövetségtől nem messze álldogáltak – bizonyos szempontból elő sem fordulhatott volna Amerikában, mivel az amerikaiaknak egyáltalán nincs személyi igazolványuk), és két óra alatt csak egyszer zavarodom bele. Magam is meglepődöm, milyen simán megy minden, langyos tapsot is kapok a végén. Egyébként mit gondolok a terrortámadás következményeiről és az afganisztáni helyzetről? A „rain check" lehetőségét vetem fel azzal, hogy majd legközelebb beszélek erről, vagy soha. Legalábbis nem az előadóteremben. Túl sok az olyan hallgató, aki előszeretettel változtatja doktrínává a politikai álláspontját, és a katedrát még szívesebben keveri össze a szószékkel. Különben is: mit mondhatnék? Hiszen a hadműveleteket illetően csak kínos dilemmák feszítik a fejem, sehol egyetlen értelmes válasz. Tudom, hogy az ilyen szörnyű tettet, mint a New York és Washington elleni támadás, meg kell torolni. Tudom azt is, hogy a katonai intervenció időnként szükséges, de mindig rossz megoldás. Tudom: Oszama bin Laden helyébe, ha valóban megölnék, vallási indíttatású, politikailag fanatizált terroristák új csapata fog lépni. Semmiféle militáns politikai mozgalom, mely szándékosan és meggondoltan alkalmaz tömeges terrort, legyen bár jellegére nézve ultrajobboldali (mint például az amerikai The Arian Nation) vagy ultrabalos (mint például az olasz Vörös Brigádok), sem egyetlen etnikai terrorszervezet, legyen az baszk, ír vagy palesztin, nem olyan veszélyes, mint az emberi energia egyazon cél elérése érdekében való mobilizálása vallásos alapon. Hagyományosan a vallás adta a legteljesebb válaszokat az emberi dilemmákra. Ott, ahol, mint a biblikus hagyományban, az emberek lassan magukévá tették azt az utasítást, hogy add meg istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré, ott, legalábbis elvben és (a katolikusok számára) a második vatikáni zsinat óta a gyakorlatban sem várunk megoldást minden emberi szükségletre a vallás professzionalistáitól. A modern nyugati liberális demokráciákban, legyenek bár belülről hiányosak és kifelé gyakorta frusztrálóan egoisták, az egyház és az állam, a magán- és a közszféra mindenképp szabályszerűen szétválasztódik. Erre épül a demokratikus politikai rend, mely a szabad és nyitott társadalom garanciája. Az iszlám hagyományban, ahol a próféta nemcsak világi és vallási vezető, hanem hadvezér is, ezt a szabályt hiába keressük.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

* Az itt olvasható írás eredetileg a Delo című napilap 2001. november 3-i számában jelent meg.