Párbeszéd C. Miłoszsal

 

Bárhol meghalhatsz.

Világosban vagy sötétben.

Reggel, felkészülten és hűségben.

Este, zaklatottan vagy leterítve.

 

Lehet váratlan.

Lehet mentő kérés.

Lehet távol otthoni szobádtól,

a könyvektől, melyek őrzik ujjaid nyomát,

a teáskanáltól, a zenétől, a dohánytól.

 

És talán nincs visszhangja.

Talán nincs vendégség.

Talán nincs fehér terítő.

Talán nincsen mérleg.

 

Lehet, hogy máshol van.

Lehet, hogy távolabb.

Lehet, hogy a legtávolabb.

Lehet, mit tudhatod.

 

Hajdanán hittek, és a sírba tettek mindent,

amit az elhunyt érintett, szeretett:

játékot, íjat, ruhát, istenek arany képmását…

Vagy legalább vasbilincset, a rabszolgák vagyonát.

 

Ma jobbára senki sem hisz már.

 

És talán már senki sem

figyel oda, miképp teszi le az edényt,

takarítja a padlót, rakja össze lapjait

és rendezi emlékeit.

 

Igyekeztem,

bár nem mindig sikerrel.

 

Hittem, hogy sikerül.

 

És lehet, hogy csak babona

vagy a vigasz iróniájával megbékélt

sötétek kegyetlen magánya,

hogy mindenek ellenére szükség van

valami rendre, valami szépségre.

 

 

 

Két tél

 

 

Minden távol van bennem. A sötét sarkokba,

ahol sivárság és üresség lakott,

víz költözött. A köveket mossa.

Az esőcseppeket befogadta a tenger,

és a vihar átmosta lelkiismeretemet.

Egyedül maradtam, bűntelenül.

Valóságosnak érzem magam.

 

Arra járok, amerre pikkelyek

csillognak, de nem azért, hogy tudjam,

hanem hogy lássam. A második tél belép

a lélekbe is, a testbe is. Csupasz, tettre kész,

szabad, mindenre elszánt itt mind a kettő.

A második tél hallá változott,

kopoltyújával nyitogatja tekintetemet.

 

Egy pillanat… és minden, ami bennem

távollevő, az első kétellyel visszatér.

A köveket mossa a víz.

A hold nem szólal meg.

Hallgatom, hogy csobog a víz.

 

 

 

Kissé meghalni

 

 

Esteledés,

hosszú átmenet zöldből sötétszürkébe.

Toronyházak mozdulatlan sziluettjében már kigyúl a fény.

Makacs zene süt az erkélyajtón át.

Végtelen pro és kontra zúg a levegőben.

 

Száraz fenyőág

még húsvét óta egy üvegvázában.

Kockacukor csillogó kristályokban.

Legjobb volna,

ha váratlanul történne,

gyorsan,

vagy ha kiállnánk a partra,

a jeges, vizes halálba.

 

A stadionokban megint torkok szakadnak.

Belégzéskor biztatás,

kilégzéskor várakozás:

a görögök Trója alatt.

Nikomakhosz Nagy Sándor udvarában.

Szókratész szemközt a bölcs Diotimával.

 

Nincs zuhanás,

időverem,

a halálban nincs szakadék.

Valami elmozdul,

ha a tapintható dolgok nyelvén írsz.

Szavaid a felszínen siklanak,

Elmerülnek és elrejtőznek,

felröppennek és elenyésznek.

Akár az ember.

 

Most,

hogy kimondok egy bizonytalan van-t,

látom, tudom

és hiszem,

hogy meghaltam kissé.

„Légy szabad",

mondom,

„érintsd meg" –

„fogd meg, ha akarod".

 

REIMAN JUDIT fordítása

 

Primož Čučnik (1971) szlovén költő, kritikus, műfordító, szerkesztő. Két tél (Dve zimi) című verseskötete 2000-ben a legjobb első kötet díját kapta Ljubljanában.