– Brávó, éljen a bajnok! – veregették az emberek a vállamat, ahogy utat törtem magamnak a folyosón. Két-három újságírót is láttam közöttük, ezért megszaporáztam lépteimet. Az öltöző küszöbén az edzőm várt, gyorsan betoltam a terembe, és bevágtam az ajtót.

Az edző is a vállamat csapkodta.

– Brávó, bajnok – lelkendezett –, gratulálok, brávó, nehézsúlyú országos bajnok!

– Szép kis bajnok – dörmögtem –, szép kis ország! – Levetkőztem. – Azt mondják, a maradék három esélyest is megvertem. Éljen! Ez a mai negyvenéves is megvolt. – A zuhany alá álltam, és megeresztettem a langyos vizet.

– Eriggy már – hatolt be a záporzó víz süstörgésébe az edzőm hangja –, a pasas harminchét éves. És három kilóval több, mint te.

– Meg a három fiával, akik már igazi bunyósok, mint az apjuk – zsörtölődtem, és bekentem a testem tusfürdővel.

– Ne törődj most a bunyóval, jól elkalapáltad – buzdított az edzőm –, két hónap múlva itt az Európa-bajnokság, és mindenkinek az a véleménye, hogy jó esélyed van. Komoly esélyed, bajnok – dörzsölte össze a tenyerét.

– Ha nem tudnám, hogy esélyes vagyok, nem bokszolnék – mostam le magam a habbal –, pláne egy ilyen országos bajnokságon. – Megkülönböztetett figyelemmel, kedvtelve csutakoltam le a dákómat: a mai éjszaka még sok mindennel kecsegtette. – Győzök az Európa-bajnokságon, és utána szép sorjában hajrá előre. – Derekamra tekertem a frottírtörülközőt, de a vízcsapot csak azért is nyitva hagytam. A tükör előtt bemutattam néhány gyors ütést. Élénken elképzeltem, mi vár azokra, akik az utamba kerülnek. Mert csakugyan jó voltam.

– Oké, bajnok, pihend ki magad, holnap szabadnapunk van, utána edzünk! – Az újságírók erőszakosan dörömböltek az ajtón.

Dühösen és anyaszült meztelenül odamentem hát az ajtóhoz, kinyitottam, és gőgösen a bámészkodók elé álltam. – Buuu! – bődültem el, majd magamra csuktam az ajtót. Utána már nyugi volt.

 

*

 

Hazafelé egy lélekkel se találkoztam, holott még csak éjfél volt. Testem lehűlt, így aztán minden ütést éreztem, amit aznap begyűjtöttem. Már az első körben padlóra kellett volna küldenem azt a gyökeret, füstölögtem.

Páromat a hálószobában találtam, a pehelypaplanba gubózva, az éjjeli lámpa égett, a padlón az elejtett könyv. – Helló, bogárka – köszöntem. Bájdorongom felébredt, és mint bátor előfutár, negyed méterre előttem imbolygott. – Ha jól tudom, bajnokkal még nem izéltél, kedves – dicsekedtem, ahogy befurakodtam a meleg fészekbe. Lőcsöm lüktetett és még nagyobbra duzzadt.

– Bogárka aludni szeretne – motyogta a párom –, holnap munkába kell meeennem!

– Szűzanyám! – mondtam. – Győztem! Legalább megkérdezhetnéd, nem gondolod?

– Brávó, de hát te mindig győzöl – nyűgösködött –, fél hatkor kelek! – Erélyesen hátat fordított nekem.

– Ezt meg kell ünnepelnünk, csak icipicit – nyomultam tovább, és a hálóinge alatt tapogatózva megpróbáltam beakasztani a szerszámomat.

– Hagyj már békén – tolt el magától, nagyon mérgesen –, nézd, milyen késő van! – És már horkolt.

Vérig sértődve visszavonultam. A vágy tovább cikázott a testemben, de hogy egy nehézsúlyú országos bajnok a markával segítsen magán, azt már nem. Háborgó lelkem dacára elég fáradt voltam, és idővel elaludtam.

 

*

 

A következő napokon lazán edzettem, proteint fogyasztottam, futottam és kicsit súlyzóztam. Párom késő este járt haza a munkahelyéről, egy nagy projekten vagy mi a csudán dolgozott. Ezt már megszoktam. Amikor megjött, holtfáradtan az ágyba zuhant, szerelemre természetesen már túl késő volt. Megpróbáltam fél tízkor, de az sem segített. Idővel feladtam. És többet futottam.

 

*

 

Egy szép napon, ahogy délután hazamegyek, meglepődve látom, hogy kedvesem már otthon van. Valahogy nagyon komolyan nézett rám. Kinyújtóztam, és elégedetten beleszagoltam a hónom alá.

– Beszélnem kell veled – mondta a párom, és hangja még egy magamfajta nehézfejű fickónak is mindent elárult –, történt valami.

– Lefeküdtél valakivel, mi? – vicsorogtam. – Valakivel lefeküdtél, igaz?! Na, gyerünk, ki volt az, te dög?! – érdeklődtem azonnal, már hogy is ne.

Kedvesem nagyon sápadt volt. – Beleszerettem valakibe. – A szavak nehezen és halkan buktak ki a szájából.

– Tudtam, te kurva! – ordítottam, és kezem akkorát lendült, hogy kedvesem a felére zsugorodott. – Majd adok én neked! Beleszerettem! Fülig! Ki az a szemét, aki el akarja szeretni a páromat!? – De nem ütöttem meg. Visszafogtam a hangom: – Ki az új barátod, bogárka, akinek a kedvéért már egy hete nem akarsz velem cicerélni? – Szinte el sem hittem, hogy mindez velem történik.

– De hát nem arról van szó – szellemeskedett a párom –, ezt te nem érted.

– Mit kell itt érteni? – fújtattam fogcsikorgatva.

– Az ilyesmi magától jön – vette elő kedvesem a női fegyvertár egyik érvét –, véletlenül ismerkedtünk meg, néhány nappal ezelőtt. Én nem akartam, de elvarázsolt…

– Én majd úgy elvarázsollak, hogy azt sem fogod tudni, hogy hívnak – gyötörtem magam. – De mindegy, nem érdekel. És mivel foglalkozik az a te varázslód, mi?

– Á – mondta a kedvesem, mintha ez nem tartozna rám –, művészember. Muzsikus.

– Mi a fene! – kiabáltam. – Hangász? Ha legalább kardnyelő volna! És harmonikázik? Vagy gitáros egy bárban?

– Nem, nem, nem – védte kezével az arcát a párom –, hegedűs. A Filharmónia termében találkoztunk, hangverseny után, második hegedűt játszik, de hát te sohasem akartál velem koncertre menni…

– Ó, a szárazfát markolássza, a hős dalia, a szárazfát – szökött a vér a fejembe –, nincs fütyköse, hát a szárazfát markolássza!

Az ajtóra mutattam: – Kifelé, te mocskos, frigid kurva!!! Ne lássalak itt többet! Mars ki! Eriggy abba a Filharmóniádba vagy az operába vagy a cirkuszba, csak ne lássalak többet! Aztán húzzátok együtt a macska farkát, idióták, sok szerencsét!

Kedvesem villámgyorsan elhúzta a csíkot.

 

*

 

Fél óráig lihegve hevertem az ágyon, Aztán felvettem a selyemingemet, csak a köldökömig gomboltam be, hogy mindenki lássa szőrös mellkasomat és aranyláncomat. Most erre volt szükségem. Mint a hűséges lóra, felpattantam a Nortonomra, és inkább a hátsó, mint az első kerekén repesztettem Jožko kocsmájába.

– Van itt valaki, aki erősebb nálam? – kötöttem bele a vendégekbe már a küszöbön, és megfeszítettem minden izmomat, még azokat is, amelyeknek az ökölvívásban nincs sok szerepük, s csak kedvtelésből erősítettem őket. A kocsmában ülő férfiak nagy érdeklődéssel fürkészték a poharukat, vagy az öngyújtójukkal játszadoztak. Hölgyikéik a szempillájuk alól lestek rám.

– Ne, bajnok – tördelte a kezét a pult mögött Jožko –, ne csináld már megint! Csak ma ne! – Homlokát csillogó verejtékcseppek lepték el.

– Jó, rendben – nyugtattam meg, és egy lendületes mozdulattal magamba döntöttem a legközelebb ülő hölgyike likőrjét; a nő szeme titokzatosan elhomályosult. – Csak ürítsd ki a hátsó szobát. És hozz be egy hordó rumot és három kurvát! – Gondolkoztam egy kicsit. – Inkább négyet.

– Szépen kérlek – hízelkedett Jožko –, a hátsó szobában nincs befűtve…

– A kurva anyját! – csaptam le öklömmel a pultra. – Ne bosszants! Akkor a szoba be lesz fűtve, éspedig öt percen belül! És be lesz rendezve, ahogy óhajtottam, hat percen belül! – Megittam a legközelebb ülő hölgyike partnerének az italát is, és megmarkoltam a hölgyike combját, de kísérője olyan könyörgő szemmel nézett rám, hogy lemondtam néhány további tervemről, és elengedtem a nőt.

– „Az asszonykát eladom, szép kis kurvának adom" – daloltam bársonyos bariton hangomon, és berontottam a különszobába. – Legyen öt kurva, Jožko, és két hordó – igazítottam a rendelésen, hiszen igazán különleges nap volt ez a mai. – Meg még egy hegedűst, hadd legyen hangulat, Jožko! – tettem hozzá.

 

*

 

Az éjszaka reggelig, és még annál is tovább tartott, Jožko kitett magáért. Nem volt más választása, annak idején egyszer kihívta a rendőrséget, de tudomására hozták, hogy ennek a gyilkos bandának a főnöke igazából régi barátom, egykori ólomsúlyú bajnok, aki menten az ízlésemnek megfelelő rendet és békét teremtett, majd csatlakozott a mulatókhoz. Jožko meg három hónap felfüggesztettet kapott.

Az öt kurva kivétel nélkül szép volt, a hegedűsnek se tegnap adták a kezébe a vonót, de a murit nem akarom leírni. Túl sok az ilyen kitérő az irodalomban, az embernek túl gyakran támad olyan benyomása, hogy egy-egy író csak az élvezet kedvéért ragad tollat, amit egy ilyen elkalandozás szerez neki. Így vagy úgy, kora délután a hordók üresek, a lányok pilledtek voltak, a cigány lefordult a székről, én pedig megnyergeltem a Nortont, és tűzés! Úticélom nem volt más, mint a Filharmónia épülete. Pont akkor lett vége a próbának.

– Figyelj, kolléga – gyűrtem be egy bankót a portás zsebébe –, melyik bácsi játszik itt második hegedűt? Kérdezni szeretnék tőle valamit.

A muksó, akit a portás megmutatott, az utolsók közt csoszogott a járdán. Magamtól is kitaláltam volna, hogy ő az.

– Hé, jó napot – álltam el az útját, és a legközelebbi kapun gálánsan betoltam egy sötét odúba. – Beszélnünk kell egymással.

– Bocsánat – igyekezett meglógni az emberke –, ez valami…

– Ez valami mocskos ügy lesz – segítettem neki. Nem akartam hinni a szememnek. Pehelysúly, állapítottam meg, amikor a nyakkendőjénél fogva kicsit megemeltem. És ezt a fizimiskát még egy tisztességes hörcsög is szégyellné.

– De kérem, mit jelentsen ez, uram, már megbocsásson… – kalimpált és rugdalózott az emberke.

– Te! – rivalltam rá. – Te gyáva tetű, te rohadt patkány, te akarod meggyalulni az én páromat, mi?! – Úgy megráztam, hogy leesett a szemüvege, és zsebéből kipotyogott az aprópénz. – Te akarsz a bögrémben kanalazni, te csótány, te nyálas giliszta?

– Ne csinálja ezt, uram – sivalkodott az emberke, és görcsösen fogta a hegedűtokot, hogy el ne ejtse –, nyugodjon már meg! Beszéljünk tisztességesen, ahogy két civilizált…

A falhoz nyomtam, hogy megreccsentek a bordái:

– Tudod, kinek mondd ezt – oktattam –, a civilizált ember először is nem húzza oda a belét, ahol nincs keresnivalója. – Térdemmel szemléletesen a lába közé böktem.

– De uram, L. és én szeretjük egymást – nyögte ki siránkozva –, és igazán nem ez a módja, hogy…

– Szeretitek egymást – elégeltem meg a dolgot –, azt mondod, te varangy, hogy szeretitek egymást? Akarod, hogy összetörjem az ujjaidat, te féreg? – Még magasabbra emeltem. – A muzsikáláshoz szerszámra van szükséged, igaz? – térdeltem bele ezúttal a hegedűtokba –, és hát a szerelemhez is szerszám kell, tudod? Ahhoz pláne! – Megint a tökébe böktem. – Ez lesz az első figyelmeztetés – közöltem vele, és bal kezemmel, mint a zsákot, magam elé tartottam. Aztán bevittem neki egy pompás jobbegyenest, pontosan az orrába; a porcogók megreccsentek, néhány vércsepp fröccsent szét.

– Most csak az orrod bánta – mondtam, miközben az emberke a földön vonaglott –, de ha még egyszer meglátom, hogy öt mérföldön belül vagy a páromtól, kikészítelek! – Kivettem a tokból a hangszert. – De nem az orrodat készítem ki, ugye, érted, haver. – Megpengettem a húrokat. – Stradivari, használt – becsültem meg szakszerűtlenül a hegedűt, majd a földre dobtam és jól megtapostam. – Akinek szarva van, abba ne döfj! – fenyegettem meg, és elmentem. A motorbiciklit a parkolóban hagytam, nem vagyok bolond, hogy ilyen állapotban vezessek.

 

*

 

A következő napokon keveset edzettem, sokat heverésztem. Edzőm a telefonba könyörgött nekem, személyesen is eljött, de én csak morogtam. Barátom, a rendőrfőnök is panaszkodott. Persze, mert az a seggfej feljelentett. Ezt még megkeserüli, határoztam el. Őszintén és mélységesen szomorú voltam. Sírtam is egy sort. Összetörtem néhány bútort meg az alattam lakó szomszédomat, aki feljött panaszkodni az „elviselhetetlen lármára".

 

*

 

Párom úgy viharzott be a lakásba, mint a szélvész.

– Te állat – kiabálta már az ajtóban –, te szörnyeteg, te idióta, te disznó, te kretén – dőlt belőle a szitok, és táskájával nagyokat csapott az arcomba. Feküdtem az ágyon, és nem védekeztem. – Majdnem agyonverted, te durva disznó! – Csak toporzékolt és szörnyülködött. Kinyújtóztam és felültem. – És a hegedű, hogy csinálhattál ilyet, te gazember! Állat, állat, állat!!! – Még mindig ütött, ahol ért.

– Szép vagy, bogárka, amikor tombolsz – kaptam el villámgyorsan a kezét. – Szexis.

– Eressz, te undorító, ocsmány féreg!! – dühöngött, és megpróbálta kiszabadítani magát. – Azt tudtam, hogy vadállat vagy, de hogy képes voltál nyomorékká verni egy ártatlan embert! Egy szörnyeteggel éltem együtt!

– Sok baj van a nőkkel – mosolyodtam el, és a másik kezét is megfogtam. Odahúztam magamhoz az ágyra. Pattogott, rúgkapált, karmolt. Káprázatos volt. – Jobb egy szörnyeteggel, mint egy pézsmapatkánnyal, bölcselkedtem, holott semmit se tudtam a pézsmapatkányról, még azt sem, hogy létezik-e egyáltalán.

– El a kezekkel – vonaglott a kedves –, kiabálni fogok, kiabálni fogok!

– De nem sokáig – oktattam ki, és befogtam a csőrét. – Ülj le, bogárka, és meglátod, milyen egy bajnok reggelije! – A szoknyája alá nyúltam, ellenkezése nem lanyhult, aztán egy rándítással lehúztam a bugyiját meg a harisnyáját. Vicsorgott, mint a sárkány, de éreztem, hogy a combja meg a feneke lúdbőrzik. – Jól van, jól, szépséges bogaram – kezdtem nyalogatni a már szintén lúdbőrös nyakát. Párom halkan felnyögött.

– Bolond vagy – mondta, amikor melléről letéptem a blúzt, de már nem karmolt.

– Ahogy vesszük – dörmögtem a hasát nyalva, és a biztonság kedvéért a bal kezemmel még nem eresztettem el. – Csodálatos vagy, bogárka, te akár a maestrónak is odaadhatod magad! – Párom ellenállása egyre lankadt. Hímvesszőm becsúszott a hüvelyébe.

– Te disznó – sikkantott, és megriszálta csípőjét.

– Te kurva – engedtem el a kezét, és mohón magamhoz öleltem.

– Még, még – mondta a párom.

– Jó, jó – mondtam én, és testünk egész hosszában egymáson csúszkált.

– Dugj meg, sátán! – kiabálta.

– Megtisztel, szépségem! Örömmel! – kiabáltam vissza.

– Csak nem gondoltad komolyan, hogy annak a fülbemászónak, annak a nyárspolgárnak a kedvéért elhagylak? – lehelte kedvesem a fülembe, és teljes erejéből a két combja közé szorított.

– Persze, hogy nem – súgtam, és egy hosszú, forró csókkal betapasztottam a száját.

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása

 

Mart Lenardič (1963), prózakötete: Še večji Gatsby (Még nagyobb Gatsby) (2000).