Úgy augusztus közepén járhattunk. A nap merőlegesen tűzött, pedig még messze volt a dél. Döglesztő hőség volt, és más egyéb is. Előrejelzés: északról erős front közeledik, lehűlés várható! Éppen ideje, mivel a műanyag üdítőspalackoktól már mozdulni sem lehetett szerény lakásunkban. Még a budi is tele volt velük. Ökológiai tudatossággal eleinte az e célra rendelt dobozba raktuk őket, de minek. Különben is: az előrejelzések…

Beba, a francba, valami nyamvadt tiszteletdíjért angolórákat adott egy kis taknyosnak, aki folyton kiborította. A kis taknyosnak tényleg nem volt semmi nyelvérzéke. Egy nap ugyan közölte, hogy nyelvészetre akar menni, anyám! Nem jó választás, de hát, istenem, apukának is vannak óhajai, aki az órákat fizeti. Bebának valóban nem könnyű a munkája, a francba.

Én az ablakban lógtam, és néztem a tovarobogó kocsikat. Többen csónakot vagy lakókocsit vontattak, ennek volt a szezonja. Többször fölsandítottam az égre, és becsszóra, nyoma sem volt az előrejelzésnek. Az ablakpárkányon állt a poharam, benne az üdítő meg a házipálinka elegye, és… ismerjük be, elég gyakran nyúltam utána.

– Egyszer elmegyek – mondtam, és a két lány felé fordultam. Beba fölemelte tekintetét a könyvből, a kis taknyos meg abbahagyta a ceruzarágcsálást. Nyilvánvaló volt, hogy egész idő alatt engem bámult, és távolról sem figyelt a past tense-re meg a többi fontos dologra, amit Beba próbált belesulykolni. Hát igen, ezekben az években már a f… jár a lányok fejében. – Csak úgy! Akárhová, céltalanul, minden nélkül! Hussss! – mondtam, és kezemmel az ablakon túlra mutattam.

Beba megint a könyvek fölé hajolt, és meghúzkodta a kis taknyos ruhaujját, mivel az egyre engem bámult. A kicsike bedugta a szájába a ceruza végét, és lehajtotta a fejét. Néztem a két lányt. Nem volt egészen világos, melyikük tanul és melyikük nem. A kicsike ugyanis teljes önfeledtséggel rágta a ceruzáját. Miért is ne, majd megtanulja a nyelveket ott, a nyelvszakon.

– A Past Perfect Tense a befejezett múlt idő! Mondd utánam – mondta Beba, és a kicsike utánamondta: – Past Pefert, nem, nem, várjál! Perfect Past… Juj…

Kihajoltam az ablakon, és elmosolyodtam. Elég savanyúan. Az igazat megvallva idegesítettek Beba magyarázatai. Past ide vagy oda, és trallalla meg hopsszassza. Mozdulni sem tudtam, mivel a lakásunk egyetlen szobából áll. És a kocsik az ablak alatt könyörtelenül vágtattak a tenger felé. Hosszút kortyoltam a házikoktélból, és megint megszólaltam: – Még csomagot se vinnék magammal! Csak én, meg ami rajtam van! Autóstoppal, neki a világnak!

– Idehallgass! Dolgozni szeretnénk, ha megengeded – mondta Beba, a franc-ba. Biztosan őt is idegesítették a saját magyarázatai.

Elhallgattam, és inkább kortyoltam egy hosszút az italból. Egy kis zene is jól jött volna, de hát ott voltak ők ketten… És a fenébe is, a kis taknyos oda se figyelt Bebára! Elképzeltem a tekintetét, amint a seggemet pásztázza, ahogy így kihajolok az ablakon. Meg a nyálát az agyonrágott ceruza végén. A legjobb volna feldönteni és nyögdécselni a puffadt kis hasikáján. Még a gondolkodás is fáraszt. És semmi értelme, úgy érzem. Még mielőtt végiggondolsz valamit, már magáról a gondolatról gondolkodsz, a gondolkodásról meg a… De nagy szar az egész! Az időjárás az egyetlen, ami még érdekel. Na jó, a sportról is lehet cserélni megfontolt és határtalan gondolatokat. Meg csinálni is jó. A sport meg a pia, ez minden. Meg az előrejelzések.

Fenékig ürítettem a poharam, azok ketten meg… Bill, Dick and Sheila on the beach in three p. m.

A fal mellett álló asztalkához léptem, és pálinkát töltöttem a poharamba. Aztán a hűtőhöz léptem, rátöltöttem az üdítőt a műanyag palackból, és tömérdek jeget raktam bele. A kis taknyos csak úgy bámult azzal a ceruzával a foga között. És aztán megálltam a két lány előtt, kevergettem a pohár italt. Beba felemelte a tekintetét:

– What? – szaladt ki a száján. Teljesen át tudja élni a szerepét. Ez tetszik benne a legjobban.

– Tökösnek kell lenni az ilyesmihez – mondtam. – Hogy csak úgy elmenjen az ember! Hogy mindent otthagyjon!

Mutatóujjammal megpöccintettem a kicsike fejét, és mutattam, a könyvet nézze.

– Szűzanyám, te unatkozol – mondta Beba.

– Nem érted – mondtam. – Ezt kell csinálni. Ez csak a kezdet. Elmenni! Itthagyni mindent! Befejezni és elkezdeni, érted? Pénz nélkül, minden nélkül!

– Akkor menj! Mit beszélsz róla! Csináld meg! Do it!

Ezt mondta, és azt hiszem, a kis taknyos elmosolyodott.

– Na de… nem úgy gondolom!

– Te általában túl sokat gondolkodsz – mondta Beba, a francba.

Nem volt mit hozzátennem. Veszélyesen megdöntöttem a poharam, és pár csepp az asztalon végezte. A taknyos egy cseppet eldörgölt az ujjával, és a szájába vette. Beba az ujjaira koppintott: – Te malac!

– Ez nem szép. Túl fiatal vagy még ehhez – mondtam én, és odaálltam az ablakhoz. Zavart a lárma, a két lány még jobban. Döglesztő augusztusi nap volt.

– Idehallgass – mondtam, és kiürítettem a poharat. A cseppek ezúttal a szőnyegen végezték. – Tudod, mit csinálok? Elmegyek!

Amíg a válaszát vártam, szemeztem a kicsikével.

– Isten veled! – mondta Beba.

– Viszontlátásra! – mondta a kis taknyos.

Én meg… kimentem az előszobába, belebújtam a papucsomba, benéztem a tükörbe és… és visszatértem hozzájuk.

– Erre szükségem lesz – mondtam, és a fal melletti asztalról fölkaptam a félig üres üveget. És a kicsike megint… Mit vártál!

– Isten veled! – mondta Beba.

Az ajtóban megálltam, de azt az istenhozzádot nem akaródzott kimondanom. Úgy nem az lett volna. Elmentem csak úgy. Még azon is gondolkodtam, becsukjam-e magam után az ajtót. Be kellett volna csapnom magam mögött, és otthagyni mindent. Általában határozottan túl sokat gondolkodtam. Rácsuktam az ajtót a lányokra, és a folyosón húztam egyet az üvegből. Nem sok hiányzott, hogy a gyomrom kiforduljon. És amíg a liftre vártam, megint túlzásba vittem a gondolkodást. Nem jó! Visszamentem a lakásba, és közöltem: – Annyira azért nem komoly. Csak körülnézek egy kicsit!

– Lepkefing – mondta Beba, a francba, anélkül, hogy fölemelte volna a pillantását a könyvből.

Motyogtam valamit a kötelességgel kapcsolatban, és végleg elmentem. Egészen halkan tettem be magam után az ajtót.

Kint semmi sem volt a millió kocsin kívül. Sehol egy teremtett lélek. Otthona biztos és hűvös menedékébe húzódott mindenki, én bezzeg elindultam… utazás az éjszaka mélyére, ha úgy tetszik, a fenébe is. Vagy helyesebben a nap végére, az éjszaka kezdetére. Tényleg baromi meleg volt. Augusztus közepén voltunk, remember, mondaná Beba. Vergődtem faltól falig, árnyéktól árnyékig. Fárasztó volt, igazán. Nem a legjobb időt választottam, és volt valami általános hiányérzetem. Egy esemény, egy ürügy hiányzott, mit tudom én, a nap meg a pálinka alaposan kikezdték az agyamat. Egy nagy fa alatt megpihentem, kiürítettem az üvegemet, és elgondoltam, milyen fontos, hogy semmiről sem gondolkodom. Bűvös kör! Felálltam, és elindultam a boltba egy újabb pálinkáért. Még néhány utazóval találkoztam útközben, és a bolt előtt csalódottan jöttem rá, hogy minden nélkül jöttem el otthonról. Arra, hogy a pénz nélkülözhetetlen dolog, már évekkel ezelőtt rájöhettem. Ki tudja, talán rájöttem. Tehát elindultam hazafelé, és kérem, hagyjuk most a lepkéket! Kánikula! A panelház előtt, ahol a drágámmal éljük tiszteletdíjaktól függő életünket, találkoztam a kis taknyossal. Ezúttal én bámultam rá, ő viszont, mintha szégyellné magát az emberek előtt, lehajtotta a fejét. Kicsikét arrébb várta már ambiciózus apukája, akinek odaintettem, mintegy üdvözlésképpen.

– Helló! – mondtam neki. Tényleg rózsás kedvemben voltam, nem tagadom.

Már oda akartam lépni hozzá, mondani egy-két szót, mikor a derült égből lecsapot az istennyila. Derült égből villámcsapás! Az előrejelzés, gondoltam. Végül mégis bejött.

Fölvágtattam a lépcsőn, mit nekem lift, frászt, és berontottam kicsiny fészkünkbe.

– Az előrejelzés, bevált az előrejelzés! – rikoltottam.

– Moss kezet! Vacsorázunk – mondta Beba.

– Villám… Derült égből a villámcsapás – mondtam.

– Neked a szemed szikrázik – mondta, miközben feltálalta a forró levest. – Különben… Tudod mit, a tökös bátorság, az hiányzik belőled! – Valószínűleg a beígért elmenetelre gondolt.

– De hisz nem mondtam komolyan!

– Nálad semmi sem komoly!

– Egyszer – mondtam. – Egy nap, talán!

– Megígéred?

– Megígérem!

Nem tudom, megígértem-e neki, hogy elmegyek. Tudom, hogy a dologban semmi szerepet nem játszott a bátorság. Nem! A bátorság nem! Egy esemény, valami, ami megváltoztatná az agyam, gyam, gyam, gyam, okoskodtam, és a leves helyett az üdítőt emeltem a számhoz. Egyáltalán, határozottan túl sokat gondolkodtam és ígérgettem.

 

(1995 nyarán)

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

Dušan Čater (1968) író. Imitacija (Imitáció) című regénye 1995-ben, Patosi (Pátoszok) című regénye 1999-ben látott napvilágot. Két rövidpróza kötete jelent meg: Flash Royal (1994) és Resnični umori (Valóságos gyilkosságok) (2000) címmel.