Lidércfény

 

Izzó homlokom a hideg üvegen. Az ősz beszivárog

az ablak résein. Morost sötétedik. Morost –

egy szó, amit mantraként ismétlek, hogy megnyissam

az emlék ajtaját. Hogy az emlék elöntse a réteket,

a nádasokat és az égerfák tövét. Hogy régi tüzek

visszfényével átizzítson minden fűszálat, minden bokrot.

Lelkemben felrémlenek a tűz nyúlánk ujjai,

amint titkos üzeneteket rónak az éjszakai égre.

Tűz. Tűz a vizen. Tűz, melyet apám és nagybátyáim

keze gyújtott. A szúnyogfelhők

nem mernek közelíteni hozzánk. A békák szelik

a levegőt, mint a nyíl, és hangosan csobbannak a vízbe.

Tűz. Tűz a vizen. Elemek csatája, hangos

sistergés, mely a víz színeváltozását és a tűz halálát jelzi.

Lelkemben a tűzoszlopok egyszerűen ott sétálnak a

lápon, nem a szél – saját felfoghatatlan

akaratuk űzi őket. Víz. Ég a víz.

Tíz- vagy tizenkét éves voltam, mikor a mára már

összedőlt szénaszárítónál körülvettek a tűzfalak.

A tűzfalak. A tűzszoba. Egy barbár isten

nézett szemembe egy pillanatra, és vitustáncba

kezdtem. Tűz. Futótűz. Morost. Az emlék ajtaja

nyitva áll, de a jelen változatlan marad.

Sötét. A felperzselt föld őszi szertartásai

nélkül. Vakfolt, amelyet néha

autók reflektora vagy vonat küklopsz-szeme

a látótérbe hoz. Homlokommal az ablaküvegen

bámulok az elsüllyedt világba, ahonnan senki

nem néz vissza már, a világba, amit nem tudok

vagy talán nem is akarok benépesíteni a kisfiú történetével,

aki az elemek titkaiba és a láptüzek

titkosírásába mélyed. Tűz, ami fut.

Víz, ami ég. Test, melyet Szent Vitus tánca ráz.

 

 

 

Mindennek ellenére

 

 

A föld megváltozik a talpam alatt.

Gyerekkorom parasztlovai, hiába

olyan súlyosak és nehézkesek,

elenyésztek, akár a harmat. Az autópályán át,

zúgásba és kerítés hálójába fogva,

tán kettészakított őzcsordák szólítják egymást.

A medvék leereszkednek a völgybe, szemétben

kotorásznak, és remegnek a félelemtől.

Sohasem fogom igazán megszeretni

az aranyvirágot, a százszorszépet, a fűzfavesszőt.

De némi együttérzésre képes vagyok,

ha fütyülni hallok egy rigót,

akinek autó ütötte el a párját.

A világ színekkel szól hozzánk: fehér hóvirág,

sárga kankalin, piros tulipán –

mind tehetetlen az elkényeztetett szem,

a ragadozó kéz kívánságával szemben.

Ma, 2000. május 4-én, egy gyilkos járkál

országunkban, kioltja a víkendezők életét.

A keskeny kocsiúton fiatal lány

merészen fújtató csikót vezet.

 

 

 

Front

 

 

Kettéhasadt az ég. A sötétség szinte láthatóan

falja a világosságot. Mennyi párhuzam ég

és föld között! Mamának, aki hónapokon át gondozta

beteg nővérét, meg kellett hátrálnia nővére

unokáinak mohósága elől. Tegnap

levágtuk az almafa letört sudarát, mely

megadta magát a szél erejének. Most is fúj.

A messzi Alpok fölött villámok bomlanak,

mint az ágak, melyek ugyanabban a másodpercben

kihajtanak, bokrosodnak és elszáradnak.

Már nincs mit tennem. A holmit,

amit eláztatott az eső, behordtam a házba,

a számítógépet kikapcsoltam.

Még néhány verssor, még néhány széllökés az első cseppekig.

Hová lesz a szél, ha elnyugszik a levegő?

Hová lesz a vers, ha becsukod a könyvet?

 

 

 

Verssorok

 

 

Egésznapos csavargás a városban, galambok társasága.

A kék égen lökhajtásos gépek csíkjai fodrozódnak.

A számítógép ernyőjének űrjében színes virág

forog – titkos értelmű rózsa.

Még mindig kézzel írok, régi blokkba, melynek

naptára a múlt századba vezet.

Egy nap – remélem, nem lesz túl hamar –

valaki azt mondja, múlt századi ember vagyok,

régimódi költő.

Enyhe remegés: a két repülő nyoma végképp eltűnt.

A Tengermellékről itt a bóra, hajlítgatja az öreg almafát.

Majdnem elvirágzott, a termésre még várni kell soká.

Mit csinálnak a galambok? Aludni mennek?

Áthúzom a verssort, és újat írok:

a Krim* sötét tömege volt éveken át a horizontom.

Most felhő úszik fölébe, bíborvörös a lenyugvó naptól.

Esti fény hullik be az ablakon, ezekre a sorokra hullik,

és meglágyítja őket.

 

CSORDÁS GÁBOR és GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

 

Peter Semolič (1967) költő, műfordító. Tanulmánykötete: Krogi na vodi (Körök a vízen) (2000).

* Krim: hegy Ljubljana mellett.