Szibériai ciklus, kommentárokkal

 

A vadász

 

Megy a végtelen, sápadt ég alatt

egy sovány vadász Szibéria telében.

Messze a hely, hol véget ér a nap,

és ő túl lesz magányon, küszködésen.

 

Lápos ligetben rénszarvasbika,

coboly iramlik törpe fenyvesekbe,

sötét, süket bozótból éjszaka

róka csahol nem látható hegyekre.

 

Törékeny idő, talp alatt a jég

ropog, Szibéria évei peregnek,

vadász és zsákmány a sivár vidék

tar tisztásán egy kelepcébe esnek.

 

 

Földkunyhó

 

A kunyhóban tömör, rozsdás alom.

Nyirok csepeg lustán a mennyezetről.

Reggel a tűz elnyugszik, mint az erdő,

csak a parázs izzik sápatagon.

 

És a vadász merev tekintete

előtt pereg egy más táj látomása,

és hallja, hogy a róka csaholása

egy másik éjből nyúlik át ide.

 

Az égen, mely lassacskán felderül,

fellegek húznak fehérlő tömegben,

és a vezérlúd rikácsol rekedten,

mely mindig a csapat előtt repül.

 

(kommentár)

Más nap világít itt, mint fent az égen.

Mégis, a képzelet mintáin át

elődereng a szavak belsejében

formába sűrített, megélt világ.

 

Szülője hosszú, elmélyült gyakorlás,

láthatatlanul gyűlik az anyag.

Sok éjszakát ver fel hangos vonítás,

míg egy versben távol kutya ugat.

 

Ha a lélek daloló karban száll is

és az Úr roppant hallására vár,

csak ha megannyi pompás katedrális

már kőből-fából megépítve áll.

 

 

Idegenek

 

Vetemények és hóbuckák között

neki a roskadt vasúti barakknak,

az éjszakai vonat bedöcög,

idegenek érkeznek, s otthon vannak.

 

Gőzös konyhákban karbidlámpa ég,

testileg is mindnyájan nyomorultak.

Viszályaik lobbannak és csitulnak,

falakba vetett bizalmuk elég.

 

Bor és dohány között csaponganak,

futólag és csak színlelőn mulatva.

El az asztaltól, vissza a vonatra,

vár lövészárok és futószalag.

 

 

Nők

 

Kérlelhetetlen háborús idő,

a nők gyertyát égetnek templomokban,

hol ikonosztáz homálylik elő,

rajta alakok rőtben és aranyban.

 

Megfeketült Istenanya körül

szüzek, özvegyek, anyák térdepelnek.

Uram irgalmazz, Uram könyörülj,

a világot a pusztulástól mentsd meg.

 

Nagyon mély és nagyon nem látható

sebet üt rajtuk a böjt és a bánat.

A halálangyal fentről csattogó

szárnnyal fiukra és férjükre támad.

 

 

Katonák

 

Soha nem látott évekből az álmot

rég elporlott hadtestek törik át.

Egész éjjel róják a másvilágot,

szolgálva Istent, Pártot, Koronát.

 

Diák, munkás, paraszt nem hírre vágyik.

Szeme előtt nem hősi tett lebeg.

Mindegyik puszta túlélésre játszik,

és öregen, párnák közt halna meg.

 

Aztán elnyelik őket közös sírok,

locsolnak rájuk meszet és lizolt.

S a gyászos látványra történetírók

rátekerik a dicső sztaniolt.

 

(kommentár)

Amikor fáj, nincs jambusz, troheusz.

Distanciából születik a forma.

A jajkiáltás meghaladott volta

zene a fülnek, mikor tovahúz.

 

Gonosz sebet hasít a görbe szablya,

golyóbis röpköd kunhalom mögött.

A haláltánc ütemét meg nem szabja,

ki még nem úr a fájdalom fölött.

 

Mikor már köti jambusz, troheusz,

ami fekete füstben szállt suhogva,

csiszolt kőként a rímen átragyog ma,

nem sír mélyére húz.

 

 

Tavasz

 

Délről madárrajok özönlenek.

Alattuk a folyó fortyogva árad.

A csírák zöld kocsányt növesztenek,

és az embernek új eszméje támad.

 

A házakból rajzó víg csődület

szabadságtól és jó melegtől részeg.

Új lobogók szállnak fejük felett,

és rájuk írva régi tévedések.

 

A tavasz, a sápadt fénytünemény

illan, mint csésze teáról a pára.

A madárrajok máris hűlt helyén

sor kerül a tartós, szigorú nyárra.

 

 

Vadászkürt

 

Az idő itt titokban szendereg,

míg másutt más idők álmatlan múlnak.

Van, hol az angyalok aranyhajúak,

itt még a sírt sem jelzi feszület.

 

Sintérkocsiba zárva az ebek,

a föld termékeny véresőben ázik,

és új színű virágokat virágzik,

hol vonulnak az ádáz seregek.

 

Vadászkürt hangját hordja őszi szél,

az íjászok sivár szobákba bújnak.

A falak közt homálylóbb minden új nap,

és az angyal is Isten nélkül él.

 

 

Cárok

 

Macskaezüstből van megannyi cár.

Se nagy, se kicsi, viszont csalafinta.

Szatócsok ők, és fontoskodnak, mintha

a világ a zsebükben volna már.

 

Villog sokszemű városuk, ahol

ők maguk csak pazarló házigazdák,

kiket bojárok, apródok, mihasznák

hízelgő, álnok népe ostromol.

 

Kenyerük hála és magasztalás,

a nap örök dicsősége a vágyuk.

Országok dőlnek romba majd utánuk,

és örökségük vér és pusztulás.

 

(kommentár)

Bús múzeumok Összes Művei.

Szellem palackba zárva, nem-beszédre,

méhzümmögésre, valahai szélre

nem lehet többé lefordítani.

 

A dolgot ismételnénk boldogan,

de csak a név az, ami újra ott van,

hozzávetőleges, megbízhatatlan,

hisz minden fejnek más szótára van.

 

Magában jár mindenki más utat,

nincs közös emléke más nemzedékkel.

A fájdalom tán egyetlen kivétel,

mely összetartozásunkról tudat.

 

 

Epilógus

 

Fel a folyón a rengeteg felé,

s tovább a zuzmó-övezetbe, halvány

birodalmak embernemjárta partján,

állat s növény eredete elé.

 

Nincs nála fegyver, rókavas, iszák,

birtoklás, küszködés terhét lerázta,

közel a virágok szentáldozása,

s egyszerre mind a megélt éjszakák.

 

Nem párja senkinek, gazdája sem,

rókalégzéssé változott egészen,

túl minden igazon és minden szépen

dologlik rozsdásan, ezüstösen.

 

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

Kajetan Kovič 1931-ben született Mariborban. 1953-ban egyike volt annak a négy költőnek, akik a szocialista realizmus követelményével szakítva új, bensőséges, individuális és képzeletgazdag versbeszéddel jelentkeztek (Pesmi štirih). Georg Trakl, Rilke és más német klasszikusok fordítója, a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Ljubljanában él.

Magyarul egy verseskötete (Kajetan Kovič versei, Európa, Bp., 1979, Lator László [ford.]) és egy regénye (Utazás Trentóba, Európa, Bp., 1998, Körtvélyessy Klára [ford.]) jelent meg. Az itt közölt versciklus 1992-ben íródott, és szerepel a szerzőnek a Jelenkor Kiadónál ez évben megjelenő Bodzaórák című válogatott verseskötetében.