A vidéki fiatalok Budapesten egyike azon könyveknek, melyekben kevéssé fedezhető fel a törekvés, hogy kész, megalkotott, befejezett textusként mutassák fel a borítólapok közé zárt szöveget. Az utóbbi típus szinte szakrális diszpozíciót követel meg; az alkotás, a megmunkálás tényének és elgondolható folyamatának, a hozzáértett szerzői tudásnak, az előtanulmányoknak és a kompetenciának, az ihletnek kijáró tiszteletet. Az ilyen könyv ideális olvasója méltányolja, megérti és újraalkotja (lelassítja vagy elevenebbé teszi, részenként megismétli stb.) a könyv megírásával töltött időt, akár az ihlet gyors, akár a mívesség lassabb tempójával számolva. A „remekmű" körüli diszkurzusban gyakorta a mű zárt világa a tisztelet tárgya – az esztétikai élmény egzisztenciális hatásvetületei alkalmasint e (történetszerű, mitikus, ideologematikus, nyelvi stb.) univerzum kognitív reprodukciójában és alkalmazásában nyilvánulnak meg. Léteznek azonban olyan, nagy hatású, szépirodalmi szövegek is, melyek nem arra apellálnak, hogy az alkotó cselekvést, mint már-elvégzettet, „hozzáolvassuk" a textushoz. Elsősorban az epikában nyílik alkalom arra, hogy a mű keletkezésének állapotváltozásai, a lehetőségek halmaza, a felhasznált műfaji minták és alaktani hagyományok s a történetvezetés buktatói stb. egyaránt megjelölt szerepet kapjanak a kialakított, befejezett szövegben, a „végső" változatban. A regény bizonyos korszakaiban (Cervantesnél, a XVIII. században, az avantgárd tapasztalatát is alkalmazó utómodernségben – például Joyce-nál – és a posztmodern irodalomban) kiemelt poétikai jelentősége van ennek az narratív eljárásnak. Dr. Kovács könyve e hagyománnyal/hagyományokkal lép párbeszédbe, mégpedig (kevéssé meglepő módon) a nyelvi megnyilatkozások intertextuális jellegét poétikájának gócpontjába állító irodalmi posztmodernség horizontjáról, egy nagyszabású „beszéd-regény" kísérleti formációját létrehozva. Az epikai világ létrehozása/létrejötte itt nemcsak a megalkotottság tényét teszi láthatóvá, de a megalkotás lehetőségeit mint a (kon)textuális univerzum elemeit, diszkurzusait, módszereit stb. szolgáltatja ki az (olvasói) iróniának: éppen mint készleteket, melyek az integrálás (azaz az újraalkotó megértés) megmutatott poétikai lehetőségein túl, mégis, magukon viselik a diszkurzivitás „bélyegét" – vagyis jelzéseket „tartalmaz" (kon)textuális eredetére nézve. Egy végletekig feszített metareflexitást mint szemléleti módot provokál tehát e könyv, ráirányítja a figyelmet a megelőzöttség tapasztalatának akár ad absurdum vihető következményeire, de egyúttal ugyanennek paródiáját is adja.

Teszi mindezt pedig úgy, hogy a beszédcselekvések révén megnyitott játékteret felszabadítja a referencialitás fölismerésében érdekelt olvasó számára is. Ismert közszereplők megnevezése, a honi politikai, tudományos és művészeti élet számos személyiségének (a könyv kifejezésével szólva:) „fikázása" – e vonások látszólag a pamflet vagy a célzatos publicisztika irányába mozdítják el a művet. Figyelemreméltó azonban, hogy a kellemetlen-szarkasztikus megjegyzések, ki- (vagy „be"-)szólások, továbbá az időnkénti közvetlen, célzatos, olykor a tabutémákra vonatkozó, tüntetően „szabad", kultúrkritikai állásfoglalások (például a kábítószer-élvezettel kapcsolatban) olyan szövegkörnyezetben szerepelnek, mely kérdésessé teszi ezeknek – ha nem is az „őszinteségét", de – a jelölők játszmájában betöltött középponti szerepét. Nemcsak azért, mert e szegmensek az egyes szereplők vagy az elbizonytalanított identitású és funkciójú elbeszélő par excellence „megbízhatatlan" szólamaiban bukkannak fel, de azért is, mert nyelvük eleve nélkülözi az igazságállító kijelentés illokúciós erejét. Ettől tudniillik maga a regény fosztotta meg azon kommunikatív gyakorlatokat, melyek képtelenek számot vetni a saját retorikai előfeltételezettségükkel. A közvetlen utalásnak vagy a „kikacsintásnak", s általában véve a célzatos beszédnek allúziókban, parafrázisokban és travesztiákban megidézett, de-szemiotizált hagyománytörténete éppen arra világít rá, hogy e megnyilatkozási típusnak a praxisban megmutatkozó, voltaképpeni funkciója nem a kommunikációs csatorna zajmentes lerövidítésében, de a beszélő és a célcsoport identitásának megjelölésében áll. E vonatkozásban a könyv nem tesz különbséget a nyelvileg-poétikailag összetett és az „evidencia-állítás" kényelmes alaktanát alkalmazó formációk között. A mai PR-beszéd mellett a magyar reformkor és a szabadságharc szónoki hagyománya éppúgy áldozatul esik a parodikus kritikának, mint például Babits pacifista költeménye, a Húsvét előtt. A regény „politikailag pikáns" megnyilvánulásai e szövegösszefüggésben így elsősorban a hasonló állítások szabadságát mint lehetőséget jelölik (bár talán kissé túlzott mennyiségben), sőt, magára a kijelentés-képességre utalnak, s ez éppenséggel eltávolít a „kulcsregény" olvasási allegorézisétől, mely a behelyettesítések, a kétosztatú megfeleltetési szerkezet logikáján nyugszik. A vidéki fiatalok Budapesten az ettől gyökeresen eltérő, számos variatív lehetőséget felmutató prózapoétika kidolgozásában érdekelt.

A regény másik, némiképpen félrevezető pragmatikai sajátossága, hogy (egy gyanútlan nézőpontból) úgy tűnhet: voltaképpeni célja egyes aktuális életgyakorlatok megerősítése vagy virtuális felkínálása. Stimulánsok, lóverseny, rulett stb. – e banális lista talán megőriz valamit abból az iróniából, melyet a műnek nem utolsósorban e részeiben uralkodó mellérendelő, minimalista típusú elbeszélésmód létesít. Mindazonáltal fennáll a (ha nem is kulcsregényként, de) „kultuszkönyvként" olvasás lehetősége is. Már a pszeudonim szerencsés megválasztása előrejelzi, hogy Dr. Kovács elkapja a fonalat; úgy szól a korról, hogy felismerteti annak nyelvileg megértett sajátlagosságát, megfelelő cselekvéssorokat, tárgyakat és idiolektusokat bemutatva. A kultuszkönyvek többsége avulékony, hiszen elkövetik azt a hibát, hogy evidensnek veszik a jelent. A (történelmi léptékű) múltra vagy a jövőre irányuló figyelem felértékelése például gyakorta a jelen „megerősítését" végzi el, egy magától értetődő kulturális-társadalmi stb. igazság, voltaképpen identitás birtokában. A vidéki fiatalok Budapestenkötetnek már a címe is jelzi, hogy esetében erről nemigen lehet szó. A „trendy"-esztétikát alapjaiban kikezdik az újratermelődő különbségek: a személy és a csoport identitásának törésvonalai és töredezettsége, a narratív alakítás „következetlenségei", de elsősorban a nyelvi „anomáliák". Az ironikus (nyomokban elégikus) „fenomenológia" nemcsak a felhalmozott „műveltséganyag" tárgyi elrendezését (megkeverését) strukturálja, de a megidézett ismeretek eredetét, diszkurzív helyzetét állítja a figyelem középpontjába. A művelődés ironikus szemlélete maga tűnik föl itt hermeneutikai munkaként. Ugyanakkor a szövegeződést (az elemek egységbe, sorba, szerkezetbe rendezését, a szabálykövetés munkáját) egészen meglepő váltások lehetetlenítik el. Nemcsak a stílusregiszterek és szociolektusok (ideértve a szaknyelveket is) gáttalan keverése, de az elbeszélő helyzetet és az elbeszélői identitást viszonylagosító morfológia- és szintaxisfelfogás is. A könyv egyik legnagyobb leleménye az elbeszélés-szituáció grammatikailag jelzett metareflexív jellege: a harmadik személyű, valamint az egyes szám első személyű alanynak az „elbeszélő" (például „mondom elbeszélő") megnevezéssel alkotott összetételei, az „elbeszélőkém" terminus és számtalan változatának alkalmazása, az igeragozásban a személyrag és a hozzá tartozó alany inkongruenciája, illetve a „túlragozás" esetei, ahol egymást a toldalékokban kioltó-felülíró vagy alteráló személyragok és -jelek, grammatikai esetek, módok halmozódnak.

E hiba-poétika a posztstrukturalista tapasztalat konzekvenciáit még az Esterházyénál és a Garacziénál is radikálisabb módon vonja le. Ez persze önmagában még nem volna erény. Esztétikai hatáspotenciálját az az eljárás alapozza meg, hogy egyszerre aktualizálja a dadaizmus és a posztmodern szemiotikai eredményeit, másrészt tematizálja azokat a művészetelméleti és episztemológiai belátásokat, melyek ezen alakításmódok létrejötte óta elválaszthatatlanok az interpretációtól, sőt éppenséggel formálódásuk részeiként funkcionálnak. A dadaizmus egyfelől rávilágított az „elhasználódott" kódok, irodalmi–művészeti jel- és szabályrendszerek kiüresedésére, másfelől magára a jelképződésre, a befogadói értelemadás mozzanatára irányította a figyelmet. Marcel Duchamp ready made-jeivel például az „olvasó" pozíciójából hajtotta végre azt a kontextualizáló aktust, amelynek révén az általa kiválasztott tárgyak a mindennapi élet tapasztalati közegéből kikerülve esztétikai hatást fejthettek ki abban a megváltozott érzékenységű közönségben, melynek persze az aktus alapját képező konceptusra is fogékonynak kellett lennie. Az új értésmód kialakítása, amellett, hogy hozzájárult mind a romantikus, mind a mimetikus(-realista) művészetszemléleti örökség átformálódásának (máig ható) folyamatához, a műalkotás nem pusztán-tárgyias voltára: a cselekvés művészeti jelentőségére, továbbá a közeg megválasztásának szabadságára is ráirányította a figyelmet. Kurt Schwitters például hulladékból készített Merz-épületei mellett nyelvi törmelékekből (Deréky Pál szavaival: „szétszerelt", „deszemiotizált") lingvisztikai és poétikai egységekből Merz-költeménye-ket is alkotott. A dadaisták legradikálisabb nyelvművészeti gesztusa talán a puszta fonémákra alapozott költői nyelv kialakítása volt, melyet megszabadítottak a hangköltészet utolsó referenciális funkciójától, a például a futuristáknál még fontos hangutánzástól is. Schwitters felfogása szerint e fonikus költészet voltaképpeni léte az aktuális előadásban áll, sőt, maga az előadás a műalkotás. Raoul Hausmann viszont „plakátkölteményeivel" s egyéb, a szöveg vizuális megjelenését hangsúlyos helyzetbe hozó hangzásverseivel az „optofonikus" alakításmód programját alapozta meg. Itt maga a partitúra a műalkotás, tudniillik ennek tipográfiája és ortográfiája teszi „láthatóvá" a vers hangzását.

A dadaista nyelvművészet elméleti implikációi eszerint formalista-strukturalista bázisként írhatók le, hiszen az irányzat megkísérli, hogy a megtagadott hagyományoktól minél explicitebben elhatárolódva ezek legelemibb alapjához, a (diszfunkcionálisan tekintett) szóhoz, hanghoz, betűhöz nyúljon vissza. A dadaista költészet, midőn önkényesen eltekintett a történeti dimenziótól, szükség esetén legfeljebb egy egzotikus-népi művészetet nevezhetett meg értelmezőként. A „néger" zene és fonetikai dallam lenne ezek szerint a hangköltészet ihletője is – egy olyan hagyomány, melyről nem nehéz belátni, hogy a maga Nyugaton elgondolt homogenitásában soha nem létezett. Információelméleti értelemben ez a puszta „zavarásnak", az irodalom-rendszer „zajjal" való elárasztásának, sztochaizálásának fedőneve.

Az irodalmi posztmodernség viszont a hagyományok (Gerard Genette kifejezésével) transztextuális megidézését a nyelvi formációk történeti összefüggésében hajtja végre. Dr. Kovács regénye ugyan összezavarja a grammatikát, az ortográfia akadémiai szabályait, úgyszintén a legliberálisabb, de még konszenzusképes vokabuláriumot; kiforgatja-banalizálja a legismertebb verssorokat (például végletesen gyakori ismételgetéssel, hevenyészett angol tükörfordítással, ezeknek és a belőlük elvont változatoknak hasonlító szerkezetekben való tetszőleges-véletlenszerű szerepeltetésével: „Talán eltűnök hirtelen"; vesd össze például az enthümematikus szerkezet „túl tágra" nyitásával magányossá vált „Ebből, hogy vége van" mondathoz fűzött lábjegyzetet: „Kinek? Neki? Vagy: minek? Ennek? Mi ennek? és társai sorjázhatnának like a wild track in the forest."); s végül kiterjesztheti ezt az eljárást a magyar hangzókészletre is – de mindemellett tartózkodik a fonémák (a dadaista hangköltészet analógiájára elgondolható) tetszőleges „keverésétől", a szemantikamentes zeneiség kísértésétől. A hiba-poétikáról tüzetesebb olvasás nyomán gyakran bebizonyosodik, hogy korábbi nyelvi (fonetikai, grammatikai, stilisztikai) hagyományokat aktualizál. Nem felmagasztosító jelleggel, de szubverzív módon, a párbeszéd radikálisabb módozatait provokálva. (A legfontosabb ilyen eredet-szöveg a Halotti beszéd, melynek szavai és ortográfiai jegyei „szabadon" vándorolnak a regényben.) Az így létrejött nyelv nélkülözi a langue kényszerítő erejű szabályszerűségét, inkább beszédmódok, diszkurzív gyakorlatok topográfiai együttesének tűnik föl.

A narratív szintek és az egymást átható és megzavaró kódok dinamikája egy, már a könyv elején deklarált s az alakítás topikáját formálisan megszervező elv „kerettörténetében" jut el az ironikusan kontextualizált katasztrófáig, a sikertelenség bejelentéséig, a totális „csúszásig". E diszkurzus-allegória a kibernetika, tágabb értelemben pedig a rendszerelmélet. Az antropomorfizált s szereplőkként fölléptetett „szótárak" kudarca, a különböző történetsémák és epikai hagyományok (például Mikszáth, Dosztojevszkij) „kipróbálása", majd elejtése, a protagonista XA20 WH kód-neve, majd némely személynévnek egy parodizált permutációs sorozatot kiadó varációi, a grammatikai szintek „szétcsúszása" egyaránt egy olyan rendszer szerkezetében képzelhetők el, melynek már a beindulásakor megkezdődött a reguláris mozgástól való eltérése, a periodicitás bizonyos elemeit („ablakait") felmutatva a káosz felé tendál, de mint ilyen, a sztochaikus állapotot soha nem fogja elérni. Bizonyára jogosan érthetők a káoszelmélet felől is a regény Bevezetésének utolsó mondatai: „Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak. A Pillangó utca következik."

Csak legyenek olvasók, akik hajlandóak elfogadni a játékszabályokat.