Gregorián az erdőn

Nem hinni könnyű, de hinni nehéz.

Másként volt régen. A templomok oszlopa

a földben nőtt, mint a répa, csak ki

kellett húzni, templomfalnak elég

volt egy kitépett könyvlap. Az Isten

alig várta, hogy lapulevélből

tető kerüljön fölé, már indult

is a csúszdán, türelmetlen strandoló,

és fröccsenve érkezett a hívők

lelkének hideg vizébe, úszott

pár tempót, aztán behúzódott

a vackára. De mire odaért, már

ott találta magát. A pietászobor

úgy nőtt az erdőn, mint a gomba.

Minden fán akadt kereszt alakú

ág, rácsimpaszkodott, gyakorló

tornász, lába leért a harmatos

bozótba, hintázott. A ködből

szarvas gázolt elő, ősszel

gregoriánokat énekelt. A kis

templom a tél alatt katedrálissá

tágult. A papjából reggelre

püspök lett. Magától értetődő

volt a hit, mint a köleskása.

A föld körül nem keringett

más, csak egy nagy rézüst, a nap,

és egy kis ezüsttál, a hold.

Az üstben olaj forrt, de aki

a kezét belemártotta, nem égette

meg, a tálban szenteltvíz

hullámzott. Abban aludtak

a holdhalak. Sohasem ébredtek

föl, és sohasem pusztultak el.

Aztán egyet valaki átdobott

az üstbe. Az olaj megbüdösödött,

az ezüsttál kicsorbult.

A földben már csak alagutak

nőttek, mint egy barlangember

lábán a köröm. Könnyű már

nem hinni. Az angyalok elkezdtek

lejárni a földre.