Első hó

 a történet kertjéből kiűzetve

az értelmi s a zsigeri belátás

közötti irgalmatlan senkiföldjén

Nem volt igazi hó. Nekieredt,

de hamar el is állt, estére nyoma sincsen.

Ám déltájt még nem tűnt blaszfémiának,

hogy valamely transzcendens humorérzék

ismétli el az egy évvel korábbi,

mitikus szcénát, s egymáshoz sodor

minket megint az első hóesésben,

és persze ugyanott. Odafelé,

a villamoson az járt a fejemben,

nem úgy voltál kegyelmi állapot,

hogy veled többet lettem volna boldog,

hanem hogy minden incifinci részlet,

mely hozzád kötődött, felragyogott,

a többi mozzanat erőterében

megtelt jelentéssel, s e mértani

fogalmakkal meg nem ragadható,

gyönyörű rendként csillámló szövet

nemcsak megtartott engem, mint a háló,

de hozzám simult, mint a rám szabott

ruha, s jelenlétedre apró

vibrálások remegtek benne végig.

Később, a Vörös Oroszlán teázó

fullasztó szobahőmérsékletén

(másnap, nem szcéna, csak paródia,

a tévé épp onnan közölt riportot:

magánküzdőtér, steril távolságból),

a szétcsúszkáló időben – te késtél,

az asztalra is várni kellett, mások

idejéhez alkalmazkodni – végleg

kitűnt, hogy a vadállati mohóság,

amellyel meg kívánnánk regulázni,

két különnemű egyértelműségbe

kényszeríteni mindazt, ami egykor

áttekinthetetlenül volt közös,

kétségbeesett erőfeszítésünk

képtelen immár összekulcsolódni.

Egymásba martunk, s ketten kétfelé,

a hó híján mezítlen esti járdán,

megint két történet között a káosz

szórt fényében, a kietlen, hideg,

bizonytalan kiterjedésű síkon.