1

Jócskán hatszáz oldal terjedelmű, nagyalakú könyv számos forrásból célirányosan egybeömlő szövegének millió és millió betűje szükségképp tartalmaz egymást árnyaló ismétléseket. Ezen ismétlések leggyakoribbja esetünkben – csupán a valóban fontos kijelentésekre ügyelve –, hogy a Libra Librorum sorozat 1., impozáns gyűjteménye által középpontba állított prózaíró, Lengyel Péter monolitikus jellegű, magát összefüggéseiben feltáró koherens életművet hozott létre. A fiatalabb írótárs, Békés Pál így fogalmazott: „Lengyel Péter egyetlen szerteágazó elbeszélést ír egész életében – ennek részleteit, éppen elkészült szeleteit publikálja köteteiben” (Az eszményi szoba, 517. – a hivatkozott oldalszámok mindig a most recenzált esszé- és tanulmánygyűjtemény citált textusára és megfelelő helyére utalnak). Feltételes módban, ám egyetértően visszhangozza és gondolja tovább e megállapítást Radnóti Sándor: „Ha igaz az az intuíció, amelyről valaha Békés Pál írt, […], akkor minden újabb publikációtól az egész módosulását várhatjuk” (Az adósság, a hűség és a remény, 579.). Parti Nagy Lajos a következőképp finomítja ugyanezt: „Ez az író nem tesz egyebet, mint a dolgát, rendületlenül ír, évek, évtizedek óta regényírással foglalkozik, ez tölti ki a munkaidejét, az életét, ül egy lakásban a számítógépe előtt, és írja, szövi, nyüstöli, nagyszabja, aggályozza, gyönyörűsíti a következő regényét, a következőt ama egyetlen regényből, melynek tervrajzát és méreteit jó, ha az Isten ismeri, aki előtt nincs titok – ahogy ez a Macskakő borítólapjáról tudható” (Kis kalapemelés, 550.).

A további variációkban is olvasható vélekedés koronatanúja maga az író. Csordás Gábor a Macskakő a Cseréptöréstől és a Mellékszereplőktől való különbségét említi (az „alapvetően közös vonásokat” ő is kiemeli), s a nagyinterjút ezzel a kérdéssel indítja: „A Macskakő után hogyan tekintesz vissza az előző két regényedre?” A válasz: „Jól. Nem más könyv a Macskakő, mint a többi. Aki épít valamit, az alakul, érik, nő, netán vannak sávos és hullámos korszakai. De hogy valaki egészen mássá lenne, olyat nem láttam még” – s ennek igazolására értelmezés-változatokkal is szolgál (Regényszólamok. Csordás Gábor beszélgetése Lengyel Péterrel, 580. stb.).

Amennyiben a fentebb taglalt, a szerzők által részint egymás nyomában újraértelmezett álláspontot elfogadjuk – s hajlunk rá, hogy (bizonyos megszorításokkal) elfogadjuk –, a kezünkben tartott, strukturálása és jellege szerint erősen, világosan osztott esszé- és tanulmánykötetet ugyancsak inkább egységes egésznek, mintsem élesen eltérő szólamok könyvének foghatjuk fel. A különbözőségeiben is egybehangzó, a jövőben nélkülözhetetlen filológiai bázis szilárdságát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2010. december 3-án tartott, a jelen könyvvel azonos című konferencia anyaga biztosította. Szintén fontos, bár jóval régebbi előzmény a veszprémi Vár Ucca Tizenhét kiadványsorozat 1996. évi 2. száma, amely különszám, Lengyel Péter-összeállítás volt. Az íróról Visy Beatrix A macskakő nyolcadik élete. Műfaj, narráció, emlékezet Lengyel Péter prózájában címmel 2007-ben kismonográfiát jelentetett meg a Fekete Sas Kiadónál. Nem egészen indokolt hát a kötetben helyenként felrémlő sötéten látás, mely az 1993 óta új alkotást nem publikáló szerzőt a felejtés, a zavar, a bizonytalanság befogadói veszélyeitől félti (mint Radvánszky Anikó is, Radnóti Sándor szavaihoz kapcsolódva: Szerkesztői bevezető, 19.).

Paradox módon az esetleges feledés ellen épp a menthetetlenül nagy késéssel odaítélt Kossuth-díj, Lengyel 2010-es hivatalos elismerése is hatott. Az apropó nélkül (noha a Kossuth-díj évében) tartott konferencia, illetve az ugyancsak apropó nélkül 2013-ban közzétett kötet még apropójára is rátalál, hiszen Lengyel a könyvről megjelenő első recenziók esztendejében – idén, 2014-ben –, szeptember 4-én tölti be hetvenötödik életévét. Nem biztos, hogy csupán a véletlennek köszönhetően a „Figyeljétek…” éppen hetvenöt írást sorakoztat fel.

2

Ahol nagy a lélegzet, néha mutatkozhat aritmia vagy pillanatnyi kihagyás. E nagy formátumú és magas színvonalú „lengyelpéterezés” egyértelműen kitetsző szerkesztői és filológiai akkurátussága ellenére ad okot a műhelymunka kritizálására. A névmutatóban hiába keressük Géczi János nevét, holott a Vár Uccát annak idején ő szerkesztette, a Lengyel Péter-összeállítás megvalósulásáért nagyon sokat fáradozott. A különszám meghívott szerkesztője pedig H. Nagy Péter volt, akinek itt két mellékes, más vonatkozású lábjegyzeti említés jut. Holott a „Figyeljétek…” egy regiment közleménye egybeesik ama Vár Uccáéval.

Nem is mindig tudjuk meg, melyek (egyébként a Vár Ucca is lényegében – noha nem kizárólag – kompilációként, már megjelent vagy elhangzott írások csokorba szedéseként jött létre). A Ráció tervezett sorozata a jövőben semmiképp sem követheti azon gyakorlatot, mely a szövegek eredeti megjelenési helyeként azt az orgánumot vagy könyvet jelöli meg, ahonnan a szerkesztő a közleményt származtatja. Így igen sokszor vagy az eredeti folyóirat-közlés helyéről és idejéről, vagy a periodikában történt publikálást követő kötetbeli közreadás adatairól nem informálódhatunk, csak véletlenszerűen az egyikről vagy másikról (és esetleg arról sem, hogy a jelölteken kívül nem egy további szöveg szintén részét képezte a Vár Ucca különszámának). 

A Lengyel Péter könyvei című jegyzéknek mindössze kilenc tételt kell számlálnia, mégis többszörösen pontatlan. A legmeglepőbb, hogy bár igyekszik regisztrálni az új edíciókat, az Ogg második bolygója esetében csak az első kiadást rögzíti.

Mi kerüljön egy antologizáló jellegű (tanulmány)gyűjteménybe, mely nem értékpreferenciákat sulykolna, hanem értékelés-égtájakat kíván becélozni? A Pázmányon rendezett tanácskozás, a „klasszicizálódó” tanulmány- és kritikatermés java, a Vár Ucca-előzmény, az összeállításban első közlésként felbukkanó gondolatsorok együttesen szétfeszítenék a vállalkozás kereteit. Nem érdemes tehát hiánylistát benyújtanunk, s az sem lenne a Lengyel Péter munkássága kapcsán oly sokszor szóba hozott (Ottlik Gézától megörökölt) fair play szelleméhez illő, ha a (legalábbis ebben a kontextusban) semmi eredetit vagy frappánsan fogalmazottat nem mondó írásműveket szednénk lajstromba (nincs belőlük sok, de akad).

Viszont a mindenkori – vagy inkább jelenkori, mai – szerkesztői dilemmákat jelezheti egy példa. Hol az a szerkesztő, aki kihagyná egy Lengyel Péterrel foglalkozó könyvből Petri György írását – noha az levél-köntösbe öltöztetett röpke fecsegés, a gratuláció-„műfaj” („könyvet írnak rólad”) kaján kikerülése, a végén egy bökverssel, amely a legkézenfekvőbb éter/Péter rímet sem restelli elsütni? Petri gyermekkora eszményképeit nevezi meg (Latabár Kálmán, Fővárosi Nagycirkusz), biztosítja barátját, hogy Mesterházi Lajos- és Kovai Lőrinc-köteteket senki sem lop a könyvtárából, de a Lengyel Pétereket igen, és – nem csekély magasztalás, mégis megcsavarintott kitüntető párhuzam – „olyasféleképpen vagyok a műveiddel, mint kedvenc zeneszerzőmmel, Schuberttel. Mindig azt hiszem, hogy fejből tudom a Winterreisét, csak éppen ha megpróbálom elénekelni, akkor igen falsra sikerül”. Petri „biztos összefüggést” tréfásan felfedező üzenete szerint „a nagy írók majd mind kistermetűek (Krúdyt és Ottlikot leszámítva). Továbbá a nagy írók többnyire alkoholisták, narkománok vagy idegbetegek. Dicsőségedre szolgál, hogy Te pótszerek nélkül tudsz írni” (Kedves Péter, 554–555. A termet-kérdésben – hol marad Kosztolányi és még egy légiónyi langaléta? – nem a csipkelődő magáncélzás lehet relatíve tartalmas, hanem Lengyel váratlan, kommentálatlan, de külső szembeállítása példaképével, Ottlikkal).

Példánk „másik fele”: hol van ma az a szerkesztő, aki beválogatna a résztanulmányokból szerveződő Lengyel-„monográfiába” egy írást Faragó Vilmos tollából? Az utókor nagy általánosságban idegenkedik egykori, az Élet és Irodalomban kifejtett kritikusi ténykedésétől, élete végén ő maga szintúgy (írásban is) idegenkedett a már el is érkezett utókortól. Ám Megidézett novellisták című 1967-es bírálatának Lengyelre vonatkozó részét nem lenne haszontalan itt látni, mivel hat hivatkozás történik rá másoknál. Több ízben előfordul: amire egy-egy szöveg hivatkozik, eredetibb, mint ami hivatkozik, az előbbit azonban nélkülöznünk kell. Nem Faragóé az egyetlen olyan írás a „lefeketedett” kritikai közelmúltból, amely reveláló dokumentumértékkel bírna.

Kiváló segítség az olvasó számára, hogy a „Figyeljétek…” élén az életmű egészéről, majd (a köteteket illető bizonyos összevonásokkal vagy indokolt sorrendi cserével) az egyes Lengyel-könyvekről nyerünk körképet, s a gyűjteményt a Méltatások és interjúk alcímű fejezet szegi be. Nem ily logikus a fejezeteken belüli közlési sorrend. Legkirívóbb(nak tűnik), hogy a recenzióit annak idején szakmányban papírra vető (ám futó oda- és oldalpislantásaival is éles szemű, sokszor mértani pontosságú verdiktjeiben a grandiózus kijelentésektől sem tartózkodó) költő, Határ Győző a Mellékszereplők-elemzésciklus élén találja magát, ahol az őt követő Béládi Miklós vagy Balassa Péter tán jobb helyen volna.

Nem az a bibi, hogy Határ szövege 1991-es lenne, amint datálják, azaz tíz évvel későbbi a két irodalomtörténész írásánál. Ezt a dátumot filológiailag henyén egyszerűen „kiírták” Határ Irodalomtörténetének (mely a legkevésbé sem irodalomtörténet) 1991-es békéscsabai kötetéről (vagy puszta sajtóhiba: 1991, 1981 helyett). Csak bele kell olvasni a nehezen ellenőrizhető emlékezetünk szerint eredetileg rádiós beszélynek készült méltatásba: „Összeesküvésről szeretnék hírt adni […], a főkolomposok – mármint a Péterek – ott hemzsegnek a fiatalok antológiájában, amelyet Isten tenyerén ülünk címmel adott ki a Magvető tavaly, jó négyszáz oldalon, s amelynek tizenhat szerzője listáján csak rápillantásra is látnivaló, hogy túltengenek a Péterek: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter; bár a nem-Péterek sem amolyan orruknál-fogva-vezetett ma született bárányok, és ők is benne vannak az összeesküvésben” (Lengyel Péter: Mellékszereplők, 185.). Az Isten tenyerén ülünk 1980-ban látott napvilágot. Azaz e tavalyhoz képest Határ is szinkronban, 1981-ben írt a friss Lengyel-könyvről. Az új prózaíró generációt lelkesen üdvözölve ekkor még valószínűleg nem értesült arról, hogy Gáll István egy picivel korábban – Esterházy Péter 1979-es Termelési-regény (kisssregény) című regénye kapcsán – vonta a „Péterek stb.” gyűjtőfogalom alá „a Péterek nemzedékét”, s ezt 1981-es kötetében, a Hullámlovas címűben a befejező esszé, a Péter, küzdjünk meg? lapjain ki is bontotta.  

3

A kollegiális szakmai udvariasság mulasztásai és a kisebb filológiai vétések nem szólhatnak az ellen, hogy a közhelyes, de igaz fordulat következzék: mindezt tudva és szóvá téve is az újabb magyar irodalmi tudományosság fontos eseménye és teljesítménye a „Figyeljétek a mesélő embert” megjelenése, és remek kezdeményezés az elindított Libra Librorum.

Radvánszky Anikó kontúros szerkesztői érdemeinek egyike, hogy a gyűjtemény nem hagyja magára hősét. A Lengyel Péter-portré és -pályakép az esszéisztikus kitérőket is meg-megengedő kötet jóvoltából nemzedéki és tágabb kor-közegbe: irodalomtörténeti távlatosságba ágyazódik (már amennyire ez lehetséges ott, ahol a közvetlen tét nagyjából és mindösszesen egy fél évszázad). Például épp a Péterek nemzedékének „külön” irodalomtörténetébe. Bár nem szűkölködünk a modern magyar próza, a posztmodern előtti, alatti és utáni prózánk – ezen belül egy generáció, valamint a műveiket uraló apa-problematika – gyümölcsöző elemzéseiben, azt szinte még senki sem vizsgálta, valójában kikre terjed ki e „kőszikla”-nemzedék (amelyre építeni lehet: amelyre új magyar próza épült).

Miként látják (vagy látták, míg láthatták) saját helyüket e mezőnyben a fő-Péterek? Nádas, Lengyel, Esterházy, Hajnóczy – sőt: Balassa? Miként a további Péterek, akiknek alkotásait igen hosszú lajtorján az esztétikai jelentőség más-más grádicsára lépteti ma a szaktudomány is, az olvasói érdeklődés is, vagy kikezdte valóban a feledés? Bólya Péter (akit Gáll bevett „a három Péterek”: Nádas, Lengyel, Esterházy mellé a felsorolásába), Dobai Péter, Szentmihályi Szabó Péter, Módos Péter, Kampis Péter, mások? Miként az úgy-ahogy megszámlálható Péterek mellett a Határ-szemle nem-Péterei (Gállnál: a „Pé-, bocsánat [Gé-][za” stb.]-sor felsorolhatatlan tagjai)? A Radvánszky szerkesztette kötet névmutatója többek között Bereményi Géza, Csalog Zsolt, Hajnóczy Péter hangsúlyos, Ajtony Árpád, Balázs József, Czakó Gábor, Csaplár Vilmos, Császár István, Dobai Péter, Marosi Gyula, Pályi András, Tar Sándor alkalmibb jelenlétével (szűk, ám beszédes névsorral), a szerzők között Tandori Dezsővel, Györffy Miklóssal, Kurucz Gyulával jelzi a nemzedéki környezet megjelenését, felvillanásait.

A kötet legfontosabb újdonsága is az iménti nevek, személyek egyikéhez köthető. Csalog Zsolt 1978-ban élőszóban elhangzott Cseréptörés-vitaindítója nyomtatásban most válik először hozzáférhetővé. Soltész Márton, aki a Csalog-hagyatékból előbogarászta a szöveget, korfestésként és személyiségrajzként is nagyszerű „Bevezető gondolatokat” fűz (az írás után) Csalog bevezetőjéhez. Ennek záradékában írja: „Csalog Zsolt 1978-as fölszólalásának telitalálatai és félreértései, barátja és saját művészetét érintő figyelmének vakfoltjai és ráfogásai mindenestül hozzá tartoznak a kor »külső« (akadémiai-zsurnálkritikai) és »belső« művészi diszkurzusához” (Bevezető gondolatok Csalog Zsolt Cseréptörés-kritikájához, 256.).

Megállapításának érvényét ki kell terjesztenünk a „kis kort” (az ezerkilencszázhetvenes–ezerkilencszáznyolcvanas évek fordulóját) magába foglaló „nagy korra”, az ezerkilencszázhatvanas évek közepétől napjainkig húzódó, természetesen szakaszolt folyamat teljességére. A „Figyeljétek…” tükre annak is, mint változtak a domináns irodalomtudományi, kritikai (akadémiai és mezei-irodalmi) narratívák. Melyikből mi maradt, teoretikusan és az értékítéletet tekintve, morálisan és stilárisan: mi helytálló máig, s melyikből mi fakult ki?

Béládi Miklós – akkor, 1981-ben – közvetlen olvasói élményközelből tájékoztatott a „lézengők”, „fejforgatók”, „új tudatú lovagok” epikai beáramlásáról (Lugossy Gyula, Császár István, Csaplár Vilmos könyvcímeire utalva a szójátékokkal), s okkal jelentette ki: a Mellékszereplők Madarasa mintegy „idősebb testvérük” lehetne az önvizsgálatban. Lehetne, ha a Mellékszereplők (Béládi a „Melléktörténet” címet véli beszédesebbnek) a cenzúra kényszeréből nem később jelenik meg, mint a később írt, de előtte kiadott – és jelentőségében nagyobb szabású – Cseréptörés. Minderre manapság is bólinthatunk, ugyanakkor – és ez az irodalomtudományi diszkurzusok aligha kiküszöbölhető sic transitja – nyilván a harmadik évezred elején Béládi maga is mosolyogna érvelésének kifuttatásán, mely szerint állítása centrumában „a főszereplő” áll, „(vagy az elbeszélő, aki maga az író)” (Melléktörténet mellékszereplői, 190.). Mennyiben „maga az író” az elbeszélő: e kérdéssel mások és más Lengyel-könyvekről meditálva is megküzdenek. Kit segít a kettő elválasztásában (és részben-mégis-egy szemlélésében) a változó és változtatott szakmai beszédmód, kit kevésbé.

Az idő másik pályán haladva teszi dolgát, mint az értelem. Ismét más írások képviseletében ugyancsak kiragadva egyet: Füzi László a Holnapelőtt című, nem-regény műfajozású Lengyel-könyvet (mely „89–90–91” napló-lecsapódása) recenzálja, s az írónak a határon túli (romániai) magyar olvasók érdekében tett felajánlását, felhívását idézi is (honoráriumot nem kérő szövegkiadások ajándékával szerette volna enyhíteni Lengyel a romániai magyarok feltételezett betűéhségét, s buzdította írótársait: kövessék elhatározását). Füzi margináliája ehhez: „Azóta az írott magyar kultúra már odaát sem fontos, idehaza pedig összeomlott a kulturális élet minden eleme, a könyvpiacnak már betegségei sincsenek, mert maga a könyvpiac is megszűnt” (A regényíró látásmódja, 476.). Az emlékező ész nagyjából rekonstruálja, mi válthatta ki – 1992-ben – a szakember totális rezignációját. Utólag, idő múltán viszont kritikát kér a kritikus kritikája: álláspontja vitatható, legalább azért, mert két évtized alatt is volt azután hová omlani, betegedni. (Ez optimizmusra ad okot, hiszen akkor innen is van tovább.)

A Holnapelőttre vonatkozó reflexiók tömbje a könyv egyik meglepetése és egyik legfontosabb fejezete. A Macskakő és a Cseréptörés a Lengyel-életmű két legolvasottabb, legismertebb kötete – kinél melyik az „első helyezett”, felfogás vagy ízlés kérdése –, a Mellékszereplők és a Rondó is bír olyan olvasótáborral, amely a kritikai visszhang iránt szintén érdeklődik. A Holnapelőttnek árnyékosabb sors jutott, s ezt megformálásának vállalt töredezettsége, a számítógépes írás kipróbálása, mámora, a kompozíciós kísérlet sajátos atonalitása is okozta. A Holnapelőtt értelmezéseit szemügyre véve a cikkcímek megelőlegezik a problémát – Mekis D. János írásának éléről kölcsönözve: A metaforikus számítógép problémáját. Mondhatni, „párban”: Almási Miklós: Nézz vissza és annyi – Szirák Péter: Van hová nézni; Borbély Szilárd: A regényíró nyelve – Sz. Molnár Szilvia: Bábel. E szövegeket mérlegelve azután ráébredünk: nem csupán az oeuvre pillanatnyilag utolsó előtti darabjára vonatkoz(hat)nak az okfejtések.

Borbély egy gondolatláncából induljunk ki: „A Holnapelőtt alkalmazza az egymásutániság és a kronológia elkerülhetetlen kényszerét mint minimális szerkesztési elvet, de a regényre jellemző konstruált cselekményt egyszerűen mellőzi, ehelyett magáneseményeknek a tényleges és véletlenszerű megtörténését emeli (főként az összekötő szövegekben) egyfajta laza utalásos és kihagyásos hálóval (mert nem ad naplószerű eligazodást ebben a magántörténetben sem) a konstruált regénycselekmény vagy -történet helyébe. Ugyanakkor ez a magántörténet kirajzolására irányuló igyekezet, amely a hagyományos önéletrajziság vagy vallomásosság jellemzőitől is mentes, ezáltal a laza utalásosság által szabadon mozog az időben, és nemcsak a megjelölt három évre terjeszti ki hatáskörét, hanem Lengyel Péter teljes élettörténetét teszi rekonstruálhatóvá (beleértve az Apa re- és konstruált alakját, akit Lengyel Péter művészileg teljes mértékben magába olvasztott, és az Apa fotói által az Apával többé-kevésbé azonosult és megszemélyesített Budapestet, aki az Apa tekintetének ismerős nyomait viseli: fotón és valóságosan); ezzel magyarázódik a helyenkénti szerzői önidézés, önmagára utalás, korábbi műveinek visszaköszönő jelenléte” (A regényíró nyelve, 491.).

Bár Lengyel életrajzi énje és a regényeiben átjáró főfigura énje itt is túlzottan összemosódik, Borbély nem csupán Lengyel munkásságának majdnem összes fő témáját szedi rendszerbe (önéletrajziság, ön- és én-rekonstrukció, Apa-keresés, Budapest-motívum stb.), hanem magának az ábrázolásnak a működését modellálja. Beláthatóvá, de legalábbis nyomatékosan feltételezhetővé teszi, hogy Lengyel könyveinek egymásutánja a laza epikai mozgástér szabadságát a problematizálás döntő, ismétlődő, fogva tartó elemeinek szigorú fenntartása mellett éppen a struktúra (a konvencionális történetesség) „felmondásában” lelhette meg önnön célképzetét. Sokféle írástechnikai eljárással, bravúrral ezt az „ugrást” az író korábban is megtette, csak nem oly radikálisan, mint a számítógépet „alkotótársként” maga elé véve végre a Holnapelőttben megtehette. E könyv (az addigiak, azaz eddigiek virtuális vagy meg is tervezett summázataként) a Lengyel-életmű homogenitásának, egy-történetességének a történet felszámolása általi ad absurdum állomása, miközben az újszerű szövegforgalomra az ottliki zöld tárcsa is rátakkantja: szabad ez az út is. Érdekes és érdemes megfigyelni: a Holnapelőtt egyes szöveghelyei mennyire hasonlítanak az Ottlik (Iskola a határon) ihlette Lengyel-féle cselekménytábla-tartalomjegyzékek szemezgető formálásához és modorához, praxisához és törekvéseihez.

4

Ne áltassuk magunkat azzal – e sorok írója nem áltatja magát azzal –, hogy a három „alap-Lengyel”, a Cseréptörés, a Mellékszereplők és a Macskakő, egymást világítva meg, zavartalan és teljes értelmezhetőséggel szolgáltatta ki magát bármely olvasási stratégiának. A „Figyeljétek…” írásainak segítségével és tanúságával megállapítható, hogy Lengyel könyveit forgatva mindig ügyelnünk kell azokra az épp visszahúzódóbb, homályosabb kérdés- és motívumkörökre, amelyek az adott műben éppen nincsenek jelen, vagy átmenetileg nem a mű homlokterében jelennek meg. Tehát az életmű-egység – példának okáért – abban is felszínre kerül, hogy a fotó-problematika (az édesapa, a nagyon korán elvesztett Merényi Endre fotói; a Budapest-fotók; Merényi Budapest-fotói; a fotó mint világmegörökítés, világrekonstrukció általában stb.) azon szöveghelyek esetében is lappang, potenciális reflektálást kér, ahol szó sincs róla, s teljes írói nézetrendszer, írás-rendszer szervesül hozzá. A fénykép-valóság, fénykép-emlékezet mint reanimáló folyamat Bán Zsófia a Cseréptörés-fejezetbe sorolt, de alcíme (A fénykép fenomenológiája Lengyel Péter Búcsú és Cseréptörés című műveiben) szerint is még egy könyvet érintő, en bloc nagyvonalúan összegző tanulmányában (és más szerzők írásaiban is) keresi a megoldást önmagára. Az „átadás-áttestálás-átörökítés” motívum vizualitása, vizuális megélése és megértetése olyan konkrét írói valóságérzékeléseket, ábrázolás-szerkezeteket, szövegformációkat sejtet Bán gondolatkísérletében, amelyek – menet közben Balassa Péter is átveszi a szót – Lengyelnek „a transzcendenciával szembeni süketsége” ellenoldalán (magunk úgy mondanánk: a hétköznapi-gyakorlati és etikai-elvi éleslátás frontján) működnek. Ami elúszik a réven, bejön a vámon (Pingvinboci, jampampuli és a létező irdatlan hatalma, 313., 319.). Itt említendő alap-írás a kötetben Visy Beatrix tanulmánya is („Tőle tanultam látni”. A fénykép narratív esztétikája Lengyel Péter műveiben). 

Bán Zsófia kettős regénytükre a következetesen végigvitt szakszerűség mellett az esszéisztikusságra sem mond nemet (elég Az elvackolódás módjai belső címre utalni, melynek stiláris ihletője maga a Lengyel-szöveg). Ebből a szempontból nem a szükségképp legszemélyesebb, legesszésebb „Én még ilyen palit nem láttam!” ciklus, a Méltatások és interjúk fejezete a mérvadó, hanem – többek között – Macskakő-ügyben Szörényi László (Homo paleohungaricus) és Ferenczy Nikolett (A macskakő énje. Egy kérdés Lengyel Péter Macskakő című regényéhez – vagy talán kettő) írása, Török András a tobzódó lábjegyzetek révén egy „második kritikában” kiteljesülő kritikája, Búcsú-ügyben pedig Esterházy Pétertől Németh Tamásig mind az öt írás, amelyek, talán a könyvcím kétséges lengedezésétől megindítva, kivétel nélkül szimbolizáló beleérzéseket bíztak kis terjedelemre. A maga módján az impresszióktól lehetőleg meg nem karcolt értekező nyelvet rugalmasan használó Németh is. Az esszéisztikus tónus termékeny oltás a kemény szakmaiság törzsén. A kettőt nem érdemes különválasztva „rangsorolni”, néha nem is lehetséges, mert a két hang egymásban csendül fel. Az esszé a tanulmányokat, kritikákat is megérinti, az értekező szövegek is nemegyszer esszéizálnak.

A kardinális munkával jelentkező Bónus Tibornak (A korlátozott viszonylagosság.  [Lengyel Péter prózájáról]) és Kulcsár Szabó Ernő tömörségében nagy volumenű Cseréptörés-lekövetésének (Családregény és „kistörténelem”), Albert Pálnak és Pór Péternek, a Bazsányi Sándor–Wesselényi-Garay Andor szerzőpárosnak és Dömötör Editnek, Mészáros Sándornak és (az előszót is író) Dérczy Péternek, Tandori Dezsőnek és Hanák Péternek meg a többieknek nem külön-külön (noha úgy is), hanem együtt köszönhet sokat a Lengyel Péter pályája és művei iránt nyitott irodalombarát, a specialista kutató és az „egyszerű” olvasó. Nem hat zavaróan – a tudományos ráció és a Ráció Kiadó újdonsága, sorozata ellenében – a helyenként misztifikáló, túlhabzó fogalmazás sem. Értékén kezelve valóban önérték, s az írói út teljes távjával összefüggő tényezővé nőhet, hogy Lengyel aszkétaként, megszállottan, a nap huszonöt órájában dolgozik – noha lehet tekeregve vagy lusták lustája léha fickóként is remekműveket alkotni.

A misztifikálásban maga Lengyel jár élen, amikor a Csordás-interjúban mesteréről, Ottlik Gézáról emlékezik meg. Vajon egy Ottlikkal foglalkozó „Libra Librorum”-ba, szaktudományi körképbe bekerülhetne az ő vallomása? Egyik szakasza így hangzik: „Földöntúli magasságokban lebeg előttem, s véleményének súlya emberfeletti. […] Amit tanultam tőle, az nem regényírás. Lét. Egy nagyságrenddel többet tud a világról, mint az egyszerű géniuszok”. E szakrális-himnikus megnyilatkozás előzménye a fiúi árvaságát egész életművébe alaptémaként iktató író közelítése „a legnagyobb emberhez” (akit életében látott): „Megtette, amit apám nem tehetett meg: volt. Ott volt. Példa minőségre, igényre és polgári viselkedésre – más szóval hazaszeretetre – és erkölcsre. Az az igazság, ismételten kimondta: fiául fogadott. Az én öregem helyett. Nem beszéltem erről eddig” (Csordás: i. m. 589.).

5

A Ottlik-kérdés, a mester–tanítvány viszonylat pszichológiája és gyakorlati – Lengyel írásművészetében mutatkozó – konzekvenciája a kötet legalaposabban tárgyalt kérdéseinek egyike. Ottlik a hivatkozások számában hatalmas fölénnyel vezeti a Névmutatót (nem meglepetés, hogy Balassa Péter, Nádas Péter, Esterházy Péter, Csordás Gábor, Merényi Endre, Radnóti Sándor követi őt az élbolyban. Valamennyiök kötetbeli funkcióját, érdemét az általunk eddig mondottak is megindokolhatták). Az Ottlik-hatásmechanizmus vetületeit leggazdagabban Horkay Hörcher Ferenc térképezte fel (Az Ottlik–Lengyel szál. Hommage, variáció, beavatási szertartás). E szálra közel tucatnyi írás fűz fel olyan értékeket, kérdéseket, megoldásokat, dilemmákat, amelyek a kívülálló számára néha kissé már túldimenzionáltnak ható emberi-írói élmény és kötődés szöveges megképződéseit, Lengyel könyveinek helyenkénti, tudatos „ottlikosságát” és az „ottlikosság” összetéveszthetetlen, szuverén „lengyelességét” tárgyalják.

Ha az Ottlik-szál mellett a sokból még kettőt csévélünk – bizonyítva, hogy a „Figyeljé-tek…” miként állja ki a kritikai olvasás szakítópróbáját –, a térélmény/Budapest-problematika és az önhelyreállítás-problematika szálát kell előre sodornunk. Radvánszky Anikó szerkesztői fáradozása mellé egy iránytű-tanulmányt is adott a gyűjteménynek (Loci memoriae. Az emlékezés tér- és időbeli alakzatai Lengyel Péter Cseréptörés című regényében), míg az opus magnumot analizálva Papp Ágnes Klára írt részben rokon kérdésekről (A történet térképe. Tér- és identitásképzetek Lengyel Péter Macskakő című regényében). Az önhelyreállítás-törekvés – mint a regények, novellák valószínűleg No 1 fontosságú tárgya – minden bizonnyal megengedi annak feltételezését, hogy Lengyel világfikciójában, létbúvárkodási tapasztalatában, erkölcsi imperatívuszában és meg nem írt pre-prózájában volt vagy lehet egy olyan „ön”, „én”, aki valaha a helyén állt vagy állhatott volna, tehát helyreállítható. Az elveszített önazonosság (az elveszített hely és elveszített „állás”) rekonstrukciója az a kérdéssor, amelyet a „Figyeljétek…” legtakarékosabb rezüméjének is fel kellene tüntetnie a tanulmányok, kritikák összességének tematikus bemutatásakor. Olyannyira uralkodó és sokféleképp megzendített (vita)téma, hogy csupán egyetlen és rövid felvetését, megválaszolás-próbáját emeljük ki: Szirák Péterét (Van hová nézni).

A problémacsoportok végiggondolás, kifejtés, megoldás helyett olykor a regisztráció stádiumában rekednek. Úgy tűnik például, hogy ráfér a további kutatás a Raymond Chandler írta bűnügyi regények és a Lengyel Péter-életmű egy szegmense közötti kulcsolódásokra. Lengyel kongeniálisan fordította Chandlert, ám ebből még nem következik, hogy a tényleges „chandleresség” is írásműveinek sajátja lenne; s körül kellene határolni, melyek a chandleri jellemzők, az olvasmányosságon és a kihagyásos, idősík-mozgató technikán stb. kívül. Petri maga is bedobja: „Igen komoly erényednek tartom azt is, hogy ebben a posztmodern betűsivatagban szórakoztató minden, amit írsz. Élvezet olvasni. Élvezet abban az értelemben, ahogy élvezet Chandlert vagy Christie-t” (Petri i. m. 552). Fatális tévedés. Petri 1996-ban már bizonyára tudta, hogy minimum a Holnapelőtt olvasására mennyire alkalmatlan az „élvezet” vagy „szórakoztató” minősítés (persze számára miért ne lehetett volna az?). Az egész Lengyel-oeuvre nehezen rendelhető a még oly komplexen értett „élvezet”, „szórakoztatás” fogalmak alá.

A Chandler-összevetés komoly és vissza-visszatérő elem (kilenc hivatkozással), s tapasztalható: nincs ellenére Lengyelnek sem, hiszen hangoztatott vágya a magas irodalom és az olvasmányos-populáris irodalom közötti árok betemetése, a szakadékos különbségek írásszakmai felszámolása. Egyben azt mondja Chandlerről: „Több mint krimiíró”. (A további vonatkozásokat lásd a Big Sleep magyarra fordításának, illetve címválasztásának cenzúratörténetileg tanulságos históriájában, az Örök álom és a Hosszú álom címek „ütközésére” emlékezve: Szem, kéz, csönd. Nagy Gabriella interjúja Lengyel Péterrel, 598.).

6

Maga a posztmodern, a „posztmodern betűsivatag” Lengyelről és műveiről szólva nem túlspilázott témája a kötetnek. A tanulmányok megadják a posztmodernnek, ami a posztmoderné, és kész. Ez annak ellenére így van, hogy a szövegek egy része a posztmodern regnálása idején keletkezett. A „Figyeljétek a mesélő embert” sem tudatosan, sem a benne összehalmozódott-elrendezett anyag véletlenéből nem akar posztmodern bálványt faragni Lengyelből. Döntően nem a posztmodernben helyezi el őt és munkásságát.

Hanem hol? Leginkább – mindkettőt – önmagában. Az identitásában. A saját lehetőségeivel és eszményeivel való arányosság terén belül. Ennek literátus furfangú megoldása és tanúságtétele, ahogy Forgách András a jelölőjével (a monogramjával) azonosítja Lengyel Pétert, s az LP-ből, azaz ennek ernyője alatt vezeti le, „játssza le” – nem hosszan, hanem rövidhosszan – számozott longplay-téziseit: „Lengyel Péter visszakereshető író”, „Lengyel Péter sugárzó író”, „Lengyel Péter sűrű író”, a szeretet írója, a szerkezet írója, és szerény, „Tanítvány”, és szer, „szedni lehet” stb. (Long Play, 543–546.).

„L. P.”, ahogy a 12. számú tézisben, minimumra-maximumra hozva, befejezésül, önmaga helyén áll.

A helyén. A tanulmányok hosszmetszete révén visszakereshető író: az örökös visszakereső (Radnóti Sándort parafrazeálva: a visszanyomozható író, aki legalább két jelentős könyvében „visszanyomoz” – Radnóti i. m. 578.).

L. P., Long Play, Long Fair Play.