1

 

Ha a hazugságnak is csak

egy arca volna, mint az igazságnak,

könnyebben eligazodnánk. Mire

Heidegger a postára ért, szakadni

kezdett az eső. Az őr kérte a

 

 

behívóját, mutatta az utat. A lépcső

alatt sötét ajtó nyílt, akkora,

hogy kijönni nem, csak bemenni

lehetett rajta. A hazugság arca

 

 

csupa grimasz. Az igazságé merev.

A hazugság szép. Az igazság

jelentéktelen. A hazugság férfiarc,

 

 

de női test. Az igazság szürke

ruhája alatt nincs láb, nincs törzs.

 

 

Az igazság nincs is. A hazugság halandó.

 

 

2

 

A folyosó sötét volt és szűk.

De már nem lehetett visszafordulni.

Mintha egy imádság belsejébe

lennék zárva. Megcsúszott, feje

a téglafalhoz koppant.

 

 

Vagy egy káromkodáséba?

Ezen a járaton szállítják a

postásokat. Viszik, aki üzeneteket

visz. Heidegger a bokáján

 

kis szárnyakat érzett kinőni.

Soha nem vagyunk otthon,

mindig odaát vagyunk.

 

 

A félelem megfoszt annak élvezetétől,

ami van. De hát mi van ma?

 

 

Hová visz ez a síkos folyosó?

 

 

3

 

A postafelügyelő szobája

előtt várakozni kell.

Végül kiderül, hogy nincs is

szoba, a szoba ez a várakozás.

Ott van az íróasztala.

 

 

Ott vannak az évkönyvei.

Mikor kijön, kijön vele

a bent is. Jön utána a

világ, mint egy kutya.

 

 

A szoba a kutya gyomra.

A kutya kinyitja a száját:

a tetőablakon besüt a nap.

 

 

Ha a gyomor egy szoba, a világ

túl kicsi. De mennyivel nagyobb

 

 

a postaépület, ahol a kutya rohangál!

 

 

4

 

Hogy kerül ide ez a kutya?,

kérdi a pedellus. Sáros

nyomok a folyosón. Az igazság

arca egy meszelt oszlopfőről

figyel. A mész alatt nő

 

 

a haja. A lélegzetétől fel-

hólyagosodik a festés. A plafonon

beázásnyomok. A kutya megáll,

nézi, mintha felhőket látna.

 

Egy őrt álló katona megpróbálja

megfogni a kutyát, de a kutya

a lábába mar. Eltűnik az alagsorban.

 

 

A folyosón vita támad, kinek

kell a vért és a sarat feltörölni.

 

 

A toronyóra nyolcat üt.

 

 

5

 

Mikor a toronyóra nyolcat üt,

a postafelügyelő hellyel

és szivarral kínálja Martint.

Olvasta Zsigmond doktor

jelentését, azt mondja. A füst

 

 

egyre magasabbra tolja a plafont.

Maga önveszélyes, idézi. Már

nem, legyint Martin. És közveszélyes.

Ha az lennék, katonának visznek.

 

 

Gondolja? Manapság a gyávákra

épül a harc. Az igazságnak nincs

is arca, a hegyes sisakját pedig

 

 

bárki felveheti. A veszély-

telenekből embert csinálunk.

 

 

De mihez kezdjek magával?

 

 

6

 

A bizonyosságok elvesztése révén

új isten születik. Egyelőre

akkora, mint egy tűhegy,

de a háború végére kihajt,

és elindul valóságot keresni.

 

 

A postafelügyelő szavaira

Martin csak a vállát vonogatja.

Én katolikus vagyok. És majdnem

pap. – Akkor maga az én

 

emberem. A majdnem az majdnem

olyan, mint a kutya gyomra,

amiben ülünk. Itt nem lát

 

 

szétrágott csontot, egyben lenyelt legyet.

De sugdolódzást hallok az ajtó mögül.

 

 

Pedig az ajtó nincs is becsukva.

 

 

7

 

Nincs becsukva az ajtó.

Egy törpe lép be, ezüst-

tálcán pálinkát hoz.

A kutya csak látszat,

a dolgok nem állnak össze

 

 

önmagukká sem, nemhogy

egy náluk nagyobb képpé.

Az egészet mi rakjuk

össze, mint valami kirakós-

 

 

játékot, magyarázza. Ki ez

a kis francia? Festő. Lent

az alagsorban, ahol maga is

 

 

dolgozni fog, megpróbál az új

isteneknek alakot adni. Martin

 

 

a kopaszodó koponyára mered.

 

 

8

 

Na, mi újság, kérdi a posta-

felügyelő, belenéz a törpe

abszinttól sárga szemébe.

Sajnos hozzám hasonlítanak.

Bolhacirkuszban kéne szerepelniük.

 

 

Martin megbotránkozva figyel,

aztán leveti megbotránkozását,

mint egy szőrövet, a szétnyíló

csuhán át a törpe múltját

 

látja. És a múlt is meglátja

őt. Párizs. Martin részegen

zuhan be az alagsori mulatóba.

 

 

A pulthoz támogatják. Jeges vizet

tesz elé a mixer. Egy mellé telepedő

 

 

nő kilopja zsebéből a behívóját.

 

 

9

 

Adja csak ide a behívót,

szól a postamester, a festő

elébe tol egy kupicát, járt

már nálunk?, kérdezi. A leg-

gyönyörűbb nők Párizsban vannak.

 

 

A kis nő kiszalad a vécére,

de a tárcában csak egy hivatalos,

német levelet talál. Föl se

figyel a dátumra. Szentségelve

 

 

visszamegy, és az egészet

visszateszi oda, ahol találta.

Martin már a zsebében keresgél.

 

 

A festő mosolyog, új ötletei vannak.

Honvágy kínozza, vagyis ittlét.

 

 

A nő a földön ezüstpénzt vesz észre.

 

 

10

 

Tetteink magukban hordozzák

jutalmukat, magyarázza a

pincér, aki fölfigyelt a nő

kezében az ezüstre. A festő

bejön, mennyiért állsz modellt?

 

 

Martin és a felügyelő

magukra maradnak. A behívót

átadja. A behívó átadja

őt valaminek, ami már nem

 

egészen semmi. Inkább van.

Mint a tűnyi istenbe befűzött

cérna, s majd összevarrja

 

 

vele, ami feslik, új szálakat

fog össze. De addig levelet

 

 

válogatni irányítják a pincébe.

 

 

11

 

Ki volt ez a törpe? Hadifogoly?,

kérdezi Heidegger. Mért,

azt hiszi, maga nem az? Mindannyian

ugyanannak a világnak a foglyai

vagyunk, átszökni a front

 

 

túloldalára nem lehet, mert

ott nincs senki, csak kitartóan

ágyúznak onnan, és a szél

mustárgázt fúj ide, de

 

 

lehetetlen a frontbarátkozás,

hadifoglyok vagyunk, bár

rabságunkat eltakarja szabadságunk,

 

 

mint a félelem az életörömöt,

vízfelszín a halakat,

 

 

keresztelő a szülést.

 

 

12

 

Láttad ezt a férfiút teljes

fegyverzetben. De nem mondtuk

meg, miért. Miért hívtunk be.

Kint háború van.

Isten bölcsője meg se mozdul.

 

 

Heidegger hunyorítva bámult

a postafelügyelőre, mint aki

elől eltűnik a megértés

fonala. Macskának érezte magát,

 

utánakapott a gombolyagnak,

de a púpos festő fölébe festett

a képnek. Minden nagyság a

 

 

közömbösségen áll, és ha az idő

értelmét az örökkévalóságban nyeri el,

 

 

onnan kiindulva kell megértenünk is.

 

 

13

 

Tehát itt nincs háború?,

kérdezte Heidegger. És

hová lett a francia? Miféle

fegyverei voltak, és miféle

munkát kell átvegyek tőle?

 

 

Itt nincs háború, mert ez

a valóság, mondta a felügyelő,

két nemlét között a semmi

szakadéka. Kis kanyon.

 

 

Szétvetett női láb, ami közé

a francia többnyire nem is jutott

el. A vásznára öntötte magvát.

 

 

Ez volt a fegyvere. Ez a terméketlenség.

De te majd másképp csináld.

 

 

Talán mégis papnak kellett volna menj.

 

 

14

 

A menny nem üres. Tele

van szürke férgekkel, mint

egy romlott sonka. A férgek

maguk is zsírból vannak. A

szárnyuk nehéz. Úgy csüngnek

 

 

a felhők közül, mint

a megfakult denevér, melyből

kilóg egy mosogatórongy.

Vajon hogy juthatott hozzá?

 

Az a rongy az öröklét.

Fejjel lefelé csüngenek egy

padlásfeljáróban, bár le-föl

 

 

kéne igyekezniük. Fönt utcalakó

alszik, az eltévedt ördög,

 

 

nem tudja, mit cselekszik.

 

 

15

 

Egyszer rápróbáltam a valóság

közegellenállására. Két eldöntetlen

dolgomat tettem egymás mellé,

mint két póréhagymát, és azt

gondoltam: az egyik előbb elszárad.

 

 

A másikat előbb megeszem.

Egy igen és egy nem. És úgy is lett.

De most mind a kettő elszáradt,

mielőtt hozzájuk érhettem volna.

 

 

Ha pap lennék, talán katonának is

elvinnének. Ha katona lennék, talán jó

pap is lehetnék. Egy nem és egy másik.

 

 

Persze ugyanaz a nem valahonnan ellök,

valahová sodor. Nem választani akarok,

 

 

a választás helyzetét adhassam én.

 

 

16

 

Válasszon, mondta a felügyelő.

Itt marad mellettem az irodában,

leveleket ír, vendégeket fogad

a nevemben (most is milyen jól el-

beszélget helyettem saját magával),

 

 

vagy az alagsorba megy a

pálinkafőzőhöz? A háború melléktermékét,

a fortyogó indulatot, ott csapoljuk.

Befejezetlen versek, eldobott novellák,

 

megvalósulatlan tervrajzok között kell

válogasson. Nemlét-táros, ezt akarja?

– Ilyesmivel foglakoznak a postán?

 

 

Az igen kesztyűjében a lehet vagy a talán

keze. Mindenki mást csinál, mint amit

 

 

végez. – Lehetne mind a kettőt választani?

 

 

17

 

A kazánfűtés egész embert kíván.

A titkári teendők felet. Közlekedni

a kettő között, negyedet. A pálinka-

ivás egész embert kíván. A vérsajt-

evés felet. Ha kenyeret tör hozzá,

 

 

és savanyú uborkát harap – az újabb

fél. Ez már csaknem négy ember összesen.

És ha a postáskisasszonnyal együtt

kell hálnia? Meg tud lenni

 

 

alvás nélkül? Vagy ha vizet

kell hozni a kútról. Lisztet

kell őröltetni. Ha ki kell vinni

 

 

a sulykolófát a kisasszonynak

a patakra. Ha nőnek is kell lenni?

 

 

Ki fog jönni a barlanglakókkal?

 

 

18

 

A nap nem üres. Tele van

órákkal, az órákban még több

perc. Azokban, mint a növényi

rostok, másodpercek. A másodpercben

rengeteg idő, ezer ezredmásodperc.

 

 

Közöttük utcák, valóságos útvesztő,

amin csak keresztbe fekszik az alvó,

akár az alacsony hófelhőt. Zsíros

hajából korpa potyog. A felhők közül

 

denevérek függenek, mint a száradni

kitett mosogatórongy. Az a rongy

az öröklét. Az utcák nincsenek lekövezve.

 

 

Disznó túr a sárban. A padlásfeljárón

utcalakó üldögél. Van egy aranyfoga, most

 

 

találta. Próbálgatja, hogyan süt rá a nap.