Ariadné

Hogy annyi nőre vágytam, a bejárható

Kitörési útvonalak természetét jellemezte,

Nem engem, a börtön alaprajzát. Mert végtére is

Mi a szerelem, ha nem rejtekajtó? S a vágy, hogy rátaláljunk,

Szabadulás művészete, szökés; és folyton visszazuhannunk

Is csak az itteni gravitáció jellegéről mond valamit,

Meg hogy akkor más kiutat kell keresni, mert a hús

Cserben hagy, csapdába ejt, nem kijárat, hanem a kriptából előleg,

Noha kezdetben többnek látszott.

Az anima semmire nem törekszik, mégis mindent elér,

Innen a hitele. Mutatja az utat,

Jó és rossz egy neki, noha akarattal nem okoz bajt,

Csak hív a helytállás közepette, egyre halkabban,

Ám lankadatlanul. Ő kalauzol el

Romlandó másaihoz, maga romolhatatlan,

Hogy belsőből külsővé váljék, alakot keres magának,

Mert a változatlanságban van valami szegényes,

Vezetőd tévutakon; rá ismersz folyton, minden nevetésben

És sírásban, elbűvölő akaratlanok leányára, akinek lényege,

Hogy oly kedves legyen hozzád, amilyen te sose voltál magadhoz,

Ezért kerested pont őt, aki adni megtanít,

És nincstelent, megtanít elfogadni.

Noha nem volt pontos elképzelésem, mi a feladatom,

Igyekeztem rugalmasan kitérni előle, és biztosan másutt

Kötöttem ki, nem ahová a szelek hajtottak volna,

Navigálva kényszeresen, ezzel a szabad akaratnak

Nevezett valamivel, ami akár a szextáns,

Úgy működik, ha a kételyt leeszi róla a rozsda;

Mi pedig érezzük még a konstellációkat,

De erejük már meghalad. A belső csillagképek

Mindenórás világa, mindenki feje fölött

Ugyanaz az égbolt, a tudattalan görbülete,

Szerepharcra boldogság akarása, legmagasabban pedig

Az üdvharc, de mind csak tájékozódás, kanyar az útvesztőben

Egy beépített akarat iránytűjét követve,

Hogy van kijárat, csak a fonalat kell megtalálni ismét,

Ebben a fáklyátlan sötétben. Mert hajózni kell, nem élni.