Elhunyt, túl a százon Újlipótvárosban egy franciatanárnő, színészgenerációk tanítója, aki állítólag, középiskolai tanárként megbuktatta a szomszédban lakó kamionost, aki már maga is túl van a hetvenen. Egy fáradt, elmondhatatlanul idős asszony, aki ezen a hajnalon biológiai lététől megválva végleg beköltözött a magyar kulturális emlékezetbe. Kivételesen hosszúra nyúlt élete éppen úgy vált jelentésessé, hogy szinte teljes titokban zajlott. Hetven éven keresztül, szelíd, gyöngéd, de szigorúan konzekvens aszketizmussal rendelte magát alá a Történetben betöltött szerepének, amely történet főszereplője a meggyilkolt Másik, a férje volt. Szerényen félreállt és gondosan őrizte a kettejükről szóló elbeszélést. Ha szólt valamit, ritkán, azt ennek a történetnek a védelmében tette. Furcsa módon ez volt az ő igazi élete. A Radnótival töltött évek egy többé-kevésbé mindennapi házasság ideje a Levél a hitveshez és az Erőltetett menet híres sora után váltak emblémává, visszamenőleg. Ő kötötte össze a kultikus történetet a mindennapokkal. Ő volt szombat hajnalig azon kevesek egyike, akik összekötötték az iskolai kánont a nemzeti emlékezettel. Hűsége mindennapi tanúság volt 70 éven keresztül arról, hogy a történet: igaz. Hogy – bármi történt a rövid évek alatt, amelyeket együtt éltek le – ők összetartoznak. Összetartoznak még úgy is, hogy 70 évet töltöttek a Léthe két partján. Hogy egyikőjüket 35 évesen megölték, a másik pedig itt maradt százon is túl. Összetartoznak a kettős ártatlanságban: a vers, a Múzsa, a költő, kit megölnek, mert maga sosem ölt. A szó és a szerelem, amely, ahogy az Énekek Éneke tanítja, erősebb a halálnál. Az utolsó nagy magyar humanista mítosz szereplői, végső soron, minden ellentétes látszat ellenére Philemon és Baucis. Tele volt a facebook a Két karodbanból vett sorokkal: „Két karodban nem riaszt majd a halál nagy csöndje sem/ Két karodban a halálon, mint egy álmon, átesem”. A gesztus a mítosz nyelvén beszél: mintha a Másik itt volna. Mintha a karjaiban történt volna. Mintha nem lenne az utolsó érintés emléke teljes emberéletnyi távolságban: hetven év egyetlen kitartott pillanatként mutatkozik meg bennük, amelynek teljes tartama tiszta tanúság. Az, hogy ezeket a verssorokat hívta elő, ami február 15-én történt, Philemon és Baucis történetének újraírását, magában is jelzi, miről van szó.  Minél hosszabbra nyúltak a késő öregségbe a tanúság évtizedei, annál adekvátabbá vált így beszélni. A kultuszok a kulturális emlékezet működéséhez tartoznak: amikor értesültem Gyarmati Fanni haláláról, valamiért ezek a sorok jutottak eszembe: „a napból méz pereg/oly rég nem néztelek”. Csak másodpercekkel később ismertem fel, hogy nem Hozzá szóltak, nem is szólhattak Hozzá. Egy régi, fiatalkori, futó kapcsolat emlékére születtek, de Radnóti Miklós jellegzetes hangján szólnak és mára már minden ilyen szólításhoz Gyarmati Fannit törékeny alakját rendeli hozzá a magyar versolvasó képzelet. Minden történeti kérdésfeltevés lényegét tekintve mítoszkritikus karakterű, persze, ilyen az irodalomtörténész munkája is, ha Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós kettősét vizsgálja, Radnóti nacionalizmusának és katolicizmusának karakterét, amely mélyen összekapcsolódik ennek a szerelemnek a mítoszával, a mindezek mögött meghúzódó előfeltevések problematikus pontjait. De azt sem lehet elvitatni, hogy rendkívül erős hatása mégiscsak valamiféle sajátos igazságon alapul; a versek erején túl még ez a 70 évnyi megtagadott, mégis végigélt élet is igazolja és ezekkel semmilyen érv sem szegezhető szembe. Továbbá ha akarnánk sem tudnánk immár elbeszélni nélkülük az ország elmúlt századát. A Balfon meggyilkolt Szerb Antal 1938-ban, József Attilára emlékezve, hogy „a költészetet nem csak a költemények teszik. A verseken kívül talán még sokkal inkább hozzátartozik az ember, aki a versek mögött áll, és a sors, amelyet az ember hordoz, vagy amely összezúzta őt”. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni elhordozta, 70 hosszú éven keresztül. Most már végérvényesen és visszavonhatatlanul csak a történetük marad és a versek.