Takács Zsuzsa az emlékezet, a veszteségtudat, a búcsúzás, a magány, a múló és az elmúlt szerelem fájdalmának költője. Kevesen tudnak annyit az ezekkel kapcsolatos élethelyzetekről a mai magyar költészetben, mint ő. Évtizedek óta gondolkodik és ír a kapcsolatok kihűléséről, legyen az akár a szülő-gyerek kapcsolat, amit egy súlyos betegség rendez át, vagy aminek a szülő halála vet véget, legyen egy valaha öröknek hit szerelem, amit félreértések, megcsalás, hazugságok vagy csak az élet ennél is egyszerűbb törvényei szakítottak szét, legyenek barátságok, melyeket a távolság vagy a lustaság csendesített el – Takács Zsuzsa verseiben történeteket, mélyről jövő sóhajokat és nagyon emberi magyarázatokat találunk majd a veszteségek okairól, az elszakadás okozta sebek gyógyíthatatlanságáról, a szomorúság mindent átjáró erejéről.

Viszonylag későn, a kilencvenes évek második felében alakult ki az a költői hang, mely aztán a kritika figyelmét is maga felé fordította, és e költészetet napjainkra megkerülhetetlenné tette. Nem beszélhetünk fordulatról, hiszen Takács ugyanazokat a témákat írja, ugyanolyan versmondatokkal, alig változó költői eszközökkel, fejlődésről azonban lehet és kell beszélni. Hiszen annyi biztosan történt az elmúlt másfél évtizedben, hogy a versek egyre inkább levetkőzték azt a hermetikus, titokzatos, metaforikus nyelvet, ami nehezen megközelíthetővé, alig érthetővé tette őket, és a korábbi nyelv egy sokkal nyitottabb, konkrétabb és ezáltal erősebb beszédmódnak adta át a helyét. A szerző ezzel párhuzamosan bátrabbá vált, egyre mélyebb, tabunak számító, nehezen megszólaltatható problémákat ásott elő, és ezek súlya teremtette meg a versbeszéd közvetlenségének lehetőségét is. A változás központja pedig a test felfedezés volt: a beteg test megjelenése, érzékelhetővé, tapinthatóvá tétele a szülő-gyerek kapcsolatokról szóló verseket emelte a korábbiaknál magasabb szintre, amit később a halott test költői képei még tovább fokoztak. A szerelmes versekben pedig a szexualitás nyíltabb, egyenesebb ábrázolása bírt hasonló jelentőséggel, vagyis annak belátása és kimondása, hogy a szerelem nem csupán az érzések, a szavak és a pillantások tartományában történik, hanem az érintésekében, a testek interakciójában is. Külön érdekes, hogy mindez női beszélőhöz kapcsolódik, aki tehát a hiányról és a vágyakról mint a férfitest hiányáról és az arra irányuló gyötrelmes vágyról kezdett beszélni a maga továbbra is emelkedett, fojtott, lassú, kimért hangján. És volt egy harmadik része is a változásoknak: a 2004-es Üdvözlégy, utazás! még Assisi Szent Ferenc lelkiségéhez kapcsolódott, az azt megelőző két kötet Keresztes Szent János írásait idézte meg, de a hittel és az istenbe vetett bizalommal kapcsolatos versek akkor váltak igazán izgalmassá, amikor Teréz anya naplói váltak az elsődleges vendégszövegeikké. Látszik ebből a folyamatból, hogy Takács Zsuzsa egy évtizeden át kereste a megfelelő formát ezekhez a versekhez, míg végül megtalálta, és az eredeti ötlet hirtelen kinyílt, és hatalmas erejű versekben igazolta a célok létjogosultságát. Épp ezért: az előző, 2010-es A test imádása – India és a hozzá szorosan kapcsolódó új kötet együtt az életmű egészének csúcspontját jelenti. De hangsúlyozom, olyan csúcspontot, melyet hosszas és tudatos építkezés előzött meg, és amely épp ezért ezer szállal kapcsolódik a korábbi kötetekhez is.

Itt van mindjárt a kötet címadó verse, mely mintegy mottóként szerepel a kötet elején. Ez a vers ugyanis eredetileg az Üdvözlégy, utazás!-ban jelent meg, onnan változtatás és külön jelzés nélkül emelte át a szerző. Mondanám, hogy az eredeti helyén nem tűnt ennyire fontosnak, de erre rácáfol Bodor Béla, aki az akkori kötetről írt kritikájában (Beszédgyakorlatok a tiltott nyelven – Holmi, 2005/10.) a címadáson túl külön is kitért erre a versre. Nem lehetetlen, hogy ez az értő írás vezette aztán a költőnőt arra a döntésre, hogy ezt a versét most ennyire hangsúlyos helyzetbe hozza, de számoljunk azzal a lehetőséggel is, hogy Bodor – aki elsőként mondta ki és aztán ismételte el többször is, hogy ennek a költészetnek csakis a legjobbak között lehet helye – ráérzett a vers önmagán túli jelentőségére. Mert miről is lenne szó? Arról, hogy az élet értelméről, céljáról, minőségéről gondolkodva szükségszerűen eljutunk a halál mindent hiábavalóvá tevő bizonyosságáig. Eljutunk oda, hogy az életünk csak az élet imitációja lehet, és minden öröm csak a halandóság eltagadásával lehetséges. Ez lenne az élet nyelve: a tagadás nyelve. A belátás és a kétségbeesés nyelve pedig az a tiltott nyelv, melyet épp azért nem szabad használnunk, mondja a vers, hogy mégis élhessünk, és legalább azt hihessük, hogy egy-egy pillanatban boldogok vagyunk, azt hazudhassuk, hogy az öröm akár örökké is tarthatna. Ez tehát e kötet és visszamenőleg e költészet utolsó másfél évtizedének alapállása, ebből a nézőpontból kell olvasni minden szép, de szomorú történetet, minden kifakadást, minden jajkiáltást, minden emlékező sort.

A kötet ezután egy megrázó Auschwitz-verssel indul, az pedig egy egyszerűnek látszó, mégis a tragédia legmélyéről szóló, szép ívű, de lefelé hajló, végtelenül szomorú mondattal: „Egyedül maradtam negyvenötben negyven- / három évesen.” Tehát rögtön a veszteség, az elszakadás témakörében vagyunk, de ennek erőszakos, felfoghatatlan és kegyetlen formájával találkozunk. Különösen érzékeny a Takács által oly szívesen használt soráthajlás, ami azt sejteti, hogy az elvesztett családtagok között volt egy negyven- és egy hároméves is. A vers később beszél egy „korábbi gyerekem”-ről, vele kapcsolatban pedig az életen át tartó gyászról, valamint a holokauszt-irodalomban jól ismert önvádról és bűntudatról, amiért a „Jóisten végleg itt felejtett.”, épp engem felejtett itt – miközben a többieket elveszejtette. A hét, egyenként tizenkét soros versszak – ami alighanem Takács Zsuzsa életművének leghosszabb versét alkotja – beszél ugyan az újrakezdésről, egy új házasságról, egy új családról, de mégiscsak oda fut ki, hogy a boldogság és a szeretet lehetősége Auschwitzban örökre elveszett. Az ottmaradt családtagokat nem pótolhatja az új család, és ezt a tapasztalatot, ezt a szinte kimondhatatlan igazságot a vers kegyetlen élességgel vágja a szemünkbe.

A ciklus másik hosszabb szövege a halállal való első, még alig felfogható találkozás emlékét eleveníti fel. Az egyik, ma már név szerint nehezen felidézhető, tíz év körüli osztálytárs meghalt skarlátban – a halál pedig épp azt a felismerést hozza el, hogy vele nincs tovább, a barátságnak, a közös programoknak, a beszélgetésnek végérvényesen vége. A Skarlát betű című versről van szó, amely ezt a történetet szorosan az iskolához köti, mintha az élet iskolájának egyik nagy leckéje lenne ez a történet, és bizony a kötet épp ennek a fájdalmas tapasztalatnak az állandó ismétlődésére hívja fel a figyelmünket. Meghal valaki, aki fontos, elhagy valaki, aki fontos, ránk un valaki, akit szeretünk – újra és újra ezekkel a józan ésszel felfoghatatlan eseményekkel kell szembesülnünk. A halál tűnik a legdurvább szakításnak, de furcsa módon nem biztos, hogy ez a legfájdalmasabb. Okozhat ugyanolyan gyászt és szenvedést, hozhat ugyanolyan magányérzetet a szerelem vége is. A kötet versei legalábbis ezt mondják, és nagyon meggyőzően mondják.

Már ebben az első ciklusban eljutunk a szerelmek emlékezetéig. Feltűnő, hogy a hideg és a fázás motívumai milyen kidolgozottan szövik át ezeket a verseket, és lesznek a szakítás, pontosabban a szeretetnélküliség metaforáivá. Néhány szép példa: „mennyit fáztam fekete harisnyámban” (A látásról), „November volt, és én fáztam” (Egy beszélgetésre), „elmosogatom a konyhának / nevezett jégveremben az odaégett / serpenyőket” (A vendég monológja), „fázom örökké” (Beteglátogatás). Természetesen ez szinte automatikus képzettársítás, nincs benne nagy újdonság, az elmúlt szerelmet a köznyelv is a „kihűlt” szerelem metaforájával írja le, és már Vajda János is a Montblanc csúcsán lévő örök jéghez hasonlította az elmúltat sirató, örökké szerelmes szívet. Az azonban figyelmet érdemel, hogy a kötetben ez a sokféle fázás hogyan teremti meg az egyes verseken is túláradó fagyos, depresszív hangulatot, hogyan erősíti a motívum sűrű ismétlődése azt az érzésünket, hogy nincs visszaút ebből az állapotból, hogy a valamikori forró pillanatok már sohasem térhetnek vissza.

Az Izolda szerelmi halála egy újbóli találkozást ír le – épp „húsz év után”, hogy rögtön tudjuk, mire is számíthatunk. Fontos, hogy ebben a versben is a nő az aktív, ő látogatja meg a már öreg és beteg férfit, ő tér vissza a valaha a szerelem biztonságát nyújtó lakásba, ahonnan a „rozoga ablak” miatt szökik el a meleg. Megható az újbóli és a vers szerint utolsó találkozás, és különösen szép a vers vége, ahol a búcsúnak szánt pusziból a régi rutinok vagy az ösztönök egy félresikerült csókot csalnak ki. Rendkívül pontosan, az érzelmek hullámzását is érzékeltetve ábrázolja Takács Zsuzsa ezt a jelenetet, amiből kiemelkedik, ahogy a nő azt mondja, „Nem látlak hát, nem hallak ezentúl” – és a férfi nem hajlandó ezt a búcsúszöveget, ezt a fájdalmas, sírással kerülgetett mondatot meghallani. Mintha csak arról lenne szó, hogy a férfi süket a nő érzéseire, szorongásaira, nem képes még ebben a kitüntetett pillanatban sem empatikus lenni, és ez jelenti a nő igazi magányát, végső elszakadását egykori szerelmétől. A nő már sír, a férfi viszont ezt sem veszi észre, nem érzékeli a szituáció mélységét és a mondatok súlyát. Takács Zsuzsa az interjúiban és az esszéiben rendre visszautasítja a gender-típusú kérdéseket, láthatóan nem szereti, ha a költészetét női költészetnek tekintik – pedig kevés olyan magyar költő van, aki ennyi tud és így tud beszélni a női sorsokról, a könnyekről, a meg nem értettségről és a szerelem, a hűség, a ragaszkodás női természetéről.

Pedig az itt olvasható szövegek is azt igazolják, hogy a nő igenis másként éli meg a szerelmet és a szakítást, másként a boldog pillanatok feltörő emlékét, mint a férfi. Ebben a versvilágban a szerelem voltaképp menedék, szinte az egyetlen hely, ahol valamiféle harmónia és öröm várhat egy nőre, sőt: egyedül a boldog kapcsolat adhatja meg a kiteljesülés és a magára találás élményét. Nincs ennél följebb az életben. De ez a költészet arra is rendszeresen emlékeztet, hogy ennél veszélyesebb terület is kevés van: amit ad, azt mind vissza is veszi az utolsó órán, ahogy felemel, úgy elejt, és végül megint csak a magányt hozza el. Az Épp elmentem volna mindezeken túl azért is érdekes, és számomra azért is különösen kedves, mert Takács Zsuzsa verseinek finom erotikáját is megmutatja. Hiszen a cím nemcsak a távozás szándékára emlékeztet, hanem a versben leírt, megzavart és ezért félbeszakadt szeretkezésre is. Egy álombeli együttlétre a régi, nagy szerelemmel, amikor is az intim pillanatok egy véletlen találkozásból bontakoztak ki, meglepő hirtelenséggel. De ahogy a kötetbeli történetek majd mindegyikében, itt is közbeszól egy külső erő, és a beteljesülés elmarad. És ahogy a kötetcím-adó versben, itt is csak a „lehetett volna más”, „élhettünk volna úgy, mintha” keserű illúziója marad. Könnyekkel, árulásnak érzett szavakkal és a hibákért a másikat vádoló mondatokkal.

A korábbi kötetek gyászversei a szülők halálához kapcsolódtak, és az igazi újdonságuk abban volt, hogy nem a haláleset utáni érzéseket ragadták meg, hanem a halált közvetlenül megelőző hetek és hónapok belső történéseit. Tehát a nagyon beteg, haldokló szülő és az őt kétségbeesetten és tehetetlenül látogató, ápoló vagy csak szemlélő, már felnőtt korú gyerek búcsújáról volt szó. Ez a téma most külön ciklusban, A gyász előérzete címűben tér vissza, azzal a különbséggel, hogy itt nem egyértelmű, milyen kapcsolatban van a beszélő a rákos beteg haldoklóval. Lehet, hogy családtag (erre utal a ciklus második versének többes szám első személye: „arányos mellkasod előttünk megmutatkozik” – egyszerre többen látogatják a beteget?), de lehet akár a szerelmes társ is, aki egyenesen a közös lakásból ment a kórházba. Bárki, akihez erősen kötődtünk, és akinek a szenvedése és a halála ennyire megrendít. A ciklus tizennégy rövid, amolyan naplóformában lejegyzett, néhol diagnózis-szerűen konkrét, máshol absztrakt képekbe menekülő, rímtelen verse szinte egy nagy verssé áll össze. Nem is igen lehet vagy érdemes őket külön olvasni és értelmezni. A kórházlátogatások a nagyjából egy hónapig tartó haláltusát követik. A búcsúzás, a hiábavaló reménykedés, majd a halálhír minden fájdalmat felszakító érkezése megrendítő, elnémító erejű szöveget szül, melynek van egy különösen figyelemreméltó, de a fentiekből már ismerős tapasztalata: a szeretet és a valakihez tartozás végtelenül sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz, az üressé vált kórházi ágy mellett állva pedig csak az iszonyatos magány vár mindenkire.

„Élhettünk volna úgy” – ismétli meg kétszer is a kötet nyitóverse, és aztán a szövegek rendre olyan történeteket mesélnek, melyekben senkinek sem sikerül úgy élnie, ahogy élni szeretne. Mindig közbeszól valami: politika, történelem, betegségek, költözés, halál. A gyász előérzete ciklust a Fölriadtam című, szuggesztív vers nyitja, de úgy érzem, a „felriadás” mint fogalom a kötet egészének kulcsa. Hiszen azt a pillanatot jelöli, amikor a versbeli történetek szereplői ráismernek egy-egy sorsfordító pillanatra, amikor kimondják vagy legalább azt gondolják, hogy az életük akkortól nem lehet olyan, mint addig volt, és nem lehet olyan, amilyennek álmodták. De villanásszerű hirtelenséggel ráébrednek arra is, hogy a személyes élettörténetük egyedisége, fontossága és rendkívülisége ezekben az egyszeri és megismételt sorseseményekben ragadható meg. Az olyan eseményekben, mint egy váratlan találkozás, egy felkavaró búcsúzkodás, egy kórházi látogatás, egy hangyaboly felgyújtása vagy épp egy tengerparti séta. Identitáskérdések ezek, de Takács Zsuzsa versei folyamatosan azt mondják, hogy helyettesíthetetlenségünk bizonyítéka nem a sokszor elmondott történeteinkben keresendő, hanem épp ezekben az egyszeri eseményekben, melyek az önmagunkból való kilépést követelik meg, és melyek segítségével saját magunkra mint idegenre pillanthatunk.

Ebből a depresszív, „elsötétedett egű” (vö. Mi, akik nyaraltunk) világból talán a hit jelenthetne kiutat, a halál mindent beárnyékoló súlyától a feltámadás ígérete mentesíthetné a versek alanyát. Takács Zsuzsa érzi is ennek a témának a saját versvilágán belüli súlyát, és, mint már jeleztem is, régóta keresi az erre adható legpontosabb választ. A nyolcvanas években Keresztes Szent János verseit fordította, majd a következő évtizedben a prózáját, és ennek a komoly filológiai felkészülést megkövetelő munkának a saját verseiben is nyoma maradt. Ám azt is próbáltam már jelezni, hogy igazából nem ez, hanem Kalkuttai Teréz leveleinek és naplójának idézetekkel teli továbbírása jelentheti az igazán jó választ a fenti kérdésekre. Az előző kötetben afféle függelékként, India címen jelent meg ennek a voltaképpeni külön kötetnek az első fele, és most elolvashatjuk a folytatást is, ismét India cím alá gyűjtve, de most már csak külön ciklusként tagolva. Takács Zsuzsa természetesen pontosan tudja, hogy a hittel kapcsolatos, mindig nehéz és szövevényes kérdések a költészet legősibb témái közé tartoznak. A huszadik század viszont a kételkedés kora volt, amikor is isten keresése csakis az egyéni szabadság vágyával konfrontálódva jelenhetett meg. Ez olyan nagy verseket szült, mint Ady, József Attila vagy akár Pilinszky vitázó, kérdőre vonó, kérlelve elutasító, a bűn és a rossz jelenlétére élesen rákérdező művei. Ugyanakkor a hit élményének megszólaltatása nem kerülhet az elragadtatás vagy különösen a pátosz leegyszerűsítő bűvköreibe, mert a század tapasztalata volt az is, hogy az istennel való találkozás felé mégis csak az állandó kérdezés, az óvatos közeledés, illetve az önmagunkra is vonatkozó kétely vezet.

Takács Zsuzsa igazán megragadó keretet talált ennek a „keserves misztérium”-nak, tehát a hitet kísérő bizonytalanságnak a megírására: Kalkuttai Teréz leveleit és naplóit, melyek 2009-ben jelentek meg magyarul is, abban az időben, amikor a Vatikánban már elkezdődtek a szentté avatás előkészületei. Teréz személyes írásai azonban arról tanúskodnak, hogy a már életében szentként tisztelt apáca egész életében rettenetes lelki szárazságban élt, és folyamatosan a hitetlenség iszonyú kísértéseit tapasztalta. A naplók olyan mély, filozofikus vallomásokat fogalmaznak meg Teréz hit és hitetlenség közötti vívódásáról, hogy úgy tűnik, évtizedeken át élt „sötétségben”, saját hite iránti bizonytalanságban, kétségek között. Takács Zsuzsa az ebben rejlő drámára érzett rá, amikor a könyvből vett idézeteket használva szerepverseket kezdett írni. A versek újrafogalmazzák ezt a belső vívódást, így a probléma gyökeréig hatolhatnak: van, ugye, egy törékeny, jómódban nevelkedett albán nő, aki a kolostor viszonylagos békéjét és biztonságát hátrahagyva Indiába megy, hogy ott először gazdag családok gyerekeit tanítsa, majd saját élete ellen fellázadva a nyomortelepek szegényeit segítse. Szolgálatát sokszor az egyházi szabályok ellenében végzi – például egyedül jár az utcákon, holott ez tilos lenne –, és mindeközben arról ír, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépett a kolostor kapuján, elvesztette a hitét, nem hallotta többé isten hívását, és onnantól csupán az emberek iránti alázat és szeretet vitte őt a teljes önfeladással járó feladatokba, csupán a lelkiismerete diktálta kötelesség vitte évtizedeken át előre. Fantasztikus ellentmondás: a lehető legtöbbet teszi, amit egy keresztény ember tehet, Krisztussal kapcsolatban mégis hatalmas kételyek gyötrik. Takács Zsuzsa előző kötetei sokat beszéltek a szenvedésről mint az isten elleni legnagyobb érvről, illetve a bizonyosság elvesztéséről és a visszaszerzéséért tett erőfeszítésekről. Az India-ciklusok azonban új helyzetet teremtenek: a problémák szűkebb, jobban behatárolható keretet, friss nyelvet és élénken élő példát kaptak.

A szenvedés igen éles képeit láthatjuk a szövegekben: megnyomorított, rabszolgaként kezelt gyerekeket, az utcán haldokló koldusokat, mocskos sikátorokban vagy a nyomornegyedek sátrai előtt fetrengő nőket mutatnak meg a versek, csupa olyan embert, aki a világ számára nem is létezik. Könnyű a versek hatása alá kerülni, és még könnyebb belátni, hogy Takács Zsuzsa nem egzotikus tapasztalatokról ír, nem egy távoli ország mindennapjairól, nem sokkolni szeretne, hanem a körülöttünk lévő, nagyon is elérhető nyomorúságról és persze mindezek mögött a helytől és időtől független lelki történésekről beszél. Teréz anya munkája elsősorban a testek megmentéséről szólt, hiszen a beteg, elgyengült, megcsonkított testek az életet jelentik. Amíg van test, addig van csak élet, azaz a test iránti rajongás az élet végtelen szeretetét jelenti. Ám a személyiség is csak a testtel együtt lehet teljes, tehát nem lehet valakiről a testét figyelmen kívül hagyva beszélni, és nem gondolhatunk magunkra sem másként, mint élő, változó testre. És mint láttuk, a kötet korábbi részében a testiség, a szexualitás is megjelent, nagyon természetes módon, emberien, a boldog, meghitt pillanatokra vagy ezek emlékére koncentrálva. Azokkal a versekkel a kötet azt sugallja, hogy a szerelem a leghangosabb életigenlés, olyan szenvedély, mely ugyan kiszolgáltatja a szerelmest, mégis felemeli, értelmet és célt ad az életének. Végső soron tehát életet ad. Még akkor is, ha – legalábbis ebben a költői világban – mindig és szükségszerűen szakítással és szenvedéssel jár. De valahol itt ér össze a könyv két szála: a szerelem is bizonytalansággal és kétellyel teli, akárcsak a hit, és sosem olyan egyszerű, mint amilyenre vágynánk, hogy az legyen. A kötet alapkérdésére, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes élettörténetről, létezik-e, létezhet-e olyasvalami, mint egységes élettörténet, a kötet minden alakja óvatos igennel válaszol. De újabb kérdés, hogy vannak-e a történetnek olyan részei, amelyről valóban nem tudunk beszélni – vagy vannak-e olyanok, amelyeket semmiképp sem tudunk eltitkolni. Mindebből mi a mondhatatlan és mi a nehezen mondható? A kötet, és nem csak ez a Takács Zsuzsa-kötet, ezekre a nyugtalanító kérdésekre igyekszik nem feltétlenül megnyugtató válaszokat adni. Nagy eredménye, hogy ez sikerült.