Hervay Gizella emlékére

A házkutatás hajnalig tartott, Oszipot letartóztatták. A parancsot Jagoda

írta alá. Kevesebb, mint négy év múlva ő is az NKVD foglya lesz,

őt ölik meg előbb. Akkoriban Oszip a Butirka-börtön lakója volt. Éjszaka

már fagyott, amikor átszállították egy Vlagyivosztok alatti munkatáborba,

ahol decemberben ismeretlen körülmények között meghalt. Onnan írja majd:

„Hiába, a költészetet csak Oroszországban becsülik. Nincs még egy hely

a világon, ahol megölik miatta az embert.” 34-ben baráti közbenjárásra

még beszüntették ellene az eljárást, és mert ártatlannak mégsem nyilváníthatták,

Csernyisevbe szólt a száműzetés. Ott az első éjszaka kivetette magát

a kórház ablakán, de az ablak túl alacsonyan volt, csak a kulcscsontja tört el,

és az arcát zúzta össze. Az volt a kényszerképzete, hogy a kitűzött időpontban

érte jönnek, és végrehajtják a titokban meghozott ítéletet. Te másnap

születtél, ítélet volt ez is. Milyen kár, hogy nem emlékezhetünk a holnapra!

„Itt fekszem arccal az elmúlásban, és nem tudom, miért volna más

a holnapi halál, mint a mai” – írtad, és nem tévedtél, mert amikor Oszip

ott feküdt a kórházi ablak alatt vérző arccal, törött kulcscsonttal

egy fagyos gödör alján, mint aki még számolhat háromig vagy négyig

a robbanás előtt, kiterítette magát neki az időt. Hát ez meg milyen utca? –

kérdezte később a térképre mutatva. A te utcád, szólt egy női hang.

Látod, nincs benne semmi egyenes, az egész csupa görbeség. És Oszip

torkaszakadtából nevetett. Fejet kellene cserélnünk, mondta, és nevettél te is

egészen addig, míg 77-ben a bukaresti földrengés meg nem ölte Kobakot.

De addig még sok szegényt áztattak csurom vizesre a kelet-európai esők.

Hullott a szemét a szájukból, a hajukból a rozsdás szegek, lepattogtak

az összecserélhető hitek rézgombjai, és nem lehetett letörölni többé

a lejárt szavatosságú éjszakák rúzsfoltjait. Földalatti szeretkezésekhez

vetett ágyat a történelem. Így lettem én is aznap férfi a törvények szerint,

amikor te végleg beálltál a halálhuzatba. Oszip most itt lakik nálam,

súgtad, mennyei albérletben. Ültetek a létra fokán, lóbáltátok a lábatokat,

néztétek, hogy mit láttok, hallgattátok a csendet, ahogy ott lenn legelget,

loptátok a kolompot, és mint az iskolások, mindenen vihogtatok. Láttam,

hogy Oszip alatt majdnem összetörik a létra. Zúgott a kotyvalék ég. Névtelen

utcákon azóta tolvajként járok. Az agyam egy verssort őröl, és Oszip meg te

függtök előttem a végső tetők alatt, mint denevérek, a szempillátok hegyén.