A szerelem vakmerősége

(The Recklessness of Love)

                                               

Ízleltem kenyeret és vért.
                                                Mit tehet még egy költő
Pablo Neruda

Szerelmem, egy hét telt el mióta

küldtem neked egy verset

 

7 napja

Kövek és rozsdás láncok lehúzta

szavakkal úsztam esetlenül

 

6 napja

ugyanazon vérrel és bőrrel rovátkolt fákat

elhagyó mondatokkal bóklásztam céltalan

 

5 napja

könnyek közt sután futottam

esőnyelveken beszélve

 

4 napja

metaforákkal dulakodtam részegen

üveg- és fájdalomszilánkokon át

 

3 napja      

álmodtam, álmodtam, álmodtam

tüzet és földet

 

2 napja

Szavak estek dalokként a mély folyóba

1 napja

csillagképeket és hűséget

lélegeztem, lélegeztem, lélegeztem

 

S most, szerelmem, itt van egy újabb homályos csillag

vakmerő szerelem kőnyelven

 

 

Hézag

(Lacuna)

 

Idő és megbocsátás közötti vájatokban

Szerelem és vágy között.

Kegyelem és hit közötti vájatokban

Gyémántok és érdes kövek között.

Küzdelem és szabadság közötti vájatokban

Tengeri hányódó roncsok és gyöngyök között.

Föld és ég közötti vájatokban

Kín és megszabadulás között.

Sötétség és hajnal közötti vájatokban

Emlék és gyógyulás között.

Bizonyíték és ígéretek közötti vájatokban.

Szerelem és elvesztés közötti vájatokban

Rád találni.

 

 

Az egész életem út hazafelé

(My Whole Life Going Home)

 

Egy gyönyörű júniusi este

egy aleut^[1] nővel találkoztam egy régi elegáns hotel

apró éttermében.

Két indián voltunk Washington DC-ben

mindkettő egyedül vacsorázik.

Biccentettünk egymásnak a termen át ahogy

azt indiánok teszik, néma nyugtázás és meghívás.

Bemutatkozás után egy asztalhoz ültünk.

Miközben a pincér elegánsan

szervírozott nekünk vizet, elő- és főételt

a nő beszélt nekem a szélfútta sarkvidéki szigetekről,

a szigetekről, melyeket ő és az aleut emberek otthonnak neveznek.

„Egész életem avval telt, hogy hazafelé mentem,” mondta.