Köz­szá­jon fo­rog a tör­té­net, nem tu­dom, igaz-e, de na­gyon jel­lem­ző­nek ér­zem. Dóczi Ta­más, a pé­csi ideg­se­bé­sze­ti kli­ni­ka igaz­ga­tó­ja se­gít­sé­get hí­vott nagypostavölgyi kert­épí­tés­éhez. Alig­hogy meg­in­dult a mun­ka, az aka­dé­mi­kus ki­vén­hedt ta­lics­ká­ja ös­­sze­ro­gyott, és vég­képp hasz­nál­ha­tat­lan­ná vált. Né­hány ki­lo­mé­ter­re lé­vén egy áru­ház, ma­ga a há­zi­gaz­da ajánl­ko­zott, hogy au­tó­já­val el­ug­rik új tra­ga­csért. Ki­csit ta­lán el­hú­zó­dott a be­vá­sár­lás, ám egy­szer csak lát­ják a se­gí­tők, hogy va­la­ki a fő­úton tol va­la­mit. Ahogy kö­ze­lebb ért, meg­is­mer­ték: a pro­fes­­szor volt az. Tud­ni­il­lik a ta­lics­ka nem fért be az au­tó­já­ba, ezért úgy ha­tá­ro­zott, hogy ha­za­gu­rít­ja ha­mar.

Egyik in­ter­jú­ban ol­vas­tam, hogy a leg­jobb ta­nács, amit va­la­ha ka­pott, így szólt:

– Sparen und arbeiten!

Va­gyis: ta­ka­ré­kos­kod­ni és dol­goz­ni! A te­her­ta­xit a fen­ti eset­nél min­den­eset­re meg­spó­rol­ta a pro­fes­­szor. És azt a tá­vol­sá­got ta­lics­ká­val le­küz­de­ni, amit au­tó­val amúgy nem nagy kunszt… Nos, az meg mun­ka. Ko­moly mun­ka le­he­tett.

Dóczi Ta­más aka­dé­mi­kus 1949 szep­tem­be­ré­ben szü­le­tett Sze­ge­den. Ott érett­sé­gi­zett 1973-ban, ott ka­pott dip­lo­mát az Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­te­men, és ott szer­zett ál­ta­lá­nos se­bész szak­ké­pe­sí­tést 1977-ben. Ez­után egy évig a National Hospital (Lon­don University) ideg­se­bé­sze­ti tan­szé­kén volt re­zi­dens, majd 1980-ban ideg­se­bé­szet­ből is szak­vizs­gát tett. A Sze­ge­di Bi­o­ló­gi­ai Ku­ta­tó­in­té­zet Bio­fi­zi­kai In­té­ze­té­nek ösz­tön­dí­ja­sa volt 1981-ben. Iga­zol­ta az agyi ka­pil­lá­ri­sok (a vér-agy gát mű­kö­dés) ko­rai ká­ro­so­dá­sát a lágy­agy­hár­tya-vér­zé­sek után. Eb­ből a tárgy­kör­ből véd­te meg kan­di­dá­tu­si dis­­szer­tá­ci­ó­ját 1984-ben. Ere­de­ti meg­fi­gye­lé­se­ket tett a vér-agy gát ká­ro­so­dás agyi víz­ház­tar­tás­ra, agy­ödé­ma-kép­ző­dés­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ról. Mun­ka­cso­port­já­val az el­sők kö­zött ve­tet­te föl, hogy az agy­szö­vet víz- és elekt­ro­lit-ház­tar­tá­sát (az agyi tér­fo­ga­tot) egy cent­rá­lis (a pe­ri­fé­ri­á­tól az agyi gát­rend­sze­rek ál­tal el­vá­lasz­tott, füg­get­len) neuroendokrin-rendszer is sza­bá­lyoz­za. Az agy­szö­vet tér­fo­gat-ál­lan­dó­sá­gá­nak oz­mo­ti­kus sza­bá­lyo­zá­sá­ban bi­zo­nyí­tot­ta a cent­rá­lis atriopeptin sze­re­pét. Ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it 1994-ben Az agy tér­fo­gat-sza­bá­lyo­zá­sa cí­mű dok­to­ri ér­te­ke­zé­sé­ben ös­­sze­gez­te.

A Zü­ric­hi Egye­tem Ideg­se­bé­sze­ti Kli­ni­ká­ján 1990-től 1992-ig do­cens és kli­ni­kai fő­or­vos volt. A Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Ideg­se­bé­sze­ti Kli­ni­ká­já­nak 1992. ja­nu­ár 1-je óta tan­szék­ve­ze­tő­je. Ki­vá­ló or­vos (1984), Pécs Vá­ros Pro Communitate-díjasa (1994), Szent-Györ­gyi Al­bert-dí­jas (2010), Ba­ra­nya Me­gye Prí­ma-dí­ja­sa (2010), az Új­vi­dé­ki Egye­tem dísz­dok­to­ra – csak hogy né­há­nyat em­lít­sünk szám­ta­lan el­is­me­ré­se kö­zül. Jó né­hány nem­zet­kö­zi szer­ve­zet­ben el­fog­lalt ve­ze­tő he­lye mel­lett a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­á­nak 2007 óta le­ve­le­ző, ez év­től ren­des tag­ja. Dóczi Ta­más nős, fe­le­sé­ge dr. Prehoffer Éva or­vos. Két gyer­me­kük van, Ré­ka (1978) és Ta­más (1981).

Dél­utá­ni idő­pon­tot egyez­te­tünk. Rossz szo­ká­som­hoz hí­ven pár perc­cel ko­ráb­ban ér­ke­zem; ven­dég­lá­tóm a mű­tő­ben van még.

– Már varr­nak – je­len­ti Bogyay Ri­ta, a pro­fes­­szor jobbkeze. Le­ül­tet, fi­nom­sá­gok­kal kí­nál. Ki­csit el­kva­ter­ká­zunk, köz­ben fe­lü­le­te­sen szét­né­zek a szo­bá­ban. Né­hány fény­ké­pen és mi­ni­a­tú­rán kí­vül sem­mi jel­leg­ze­tes rész­le­tet nem ve­szek ész­re, ami ne le­het­ne ott bár­me­lyik kli­ni­ka­igaz­ga­tó fa­lán, pol­cán. Úgy tet­szik, Dóczi Ta­más nem­csak mun­ka­kap­cso­la­ta­i­ban – ahogy hal­lom –, a na­pi érint­ke­zés­ben, de még a tár­gya­i­ban is vissza­hú­zó­dó, sze­mér­mes. Azok sem árul­kod­nak ró­la kü­lö­nö­seb­ben. A föl­szí­nes szem­lé­lő­dés az­tán egy­szer­re vé­get ér. Len­dü­le­tes lép­tek­kel be­ro­bog a prof, hel­­lyel kí­nál, öröm­mel nyug­táz­za, hogy tá­vol­lét­ében sem vol­tam ár­va, majd ma­ga is le­ül. Test­be­szé­de zárt. Ki­fe­je­zet­ten ud­va­ri­as, de nem le­het mon­da­ni, hogy túl­zot­tan kész­sé­ges len­ne. Vi­szont az idő elő­re­ha­lad­tá­val sem ve­szí­ti tü­rel­mét. Sőt. Ahogy ol­dó­dik, úgy lesz bi­zal­ma­sabb és de­rű­sebb.

 

Sz. Koncz Ist­ván: – Em­lék­szem egy pár év­vel ez­előt­ti, rö­vid nyi­lat­ko­za­tá­ra, pro­fes­­szor úr. Ar­ra pa­nasz­ko­dott, hogy a mű­tő­ben a lég­kon­di­ci­o­ná­lás hi­á­nya mi­att bal­ká­ni ál­la­po­tok ural­kod­nak. Meg­ol­dó­dott-e a prob­lé­ma az­óta?

Dóczi Ta­más: – Ki­cse­rél­ték, és jól mű­kö­dik. Nagy konf­lik­tu­sok vol­tak kö­rü­löt­te. Az idé­zett ki­fe­je­zést egyéb­ként két­fé­le ér­te­lem­ben hasz­nál­ja a ma­gyar. Én szó sze­rint azt ér­tet­tem raj­ta, hogy olyan me­leg volt az ope­rá­ci­ók alatt, mint a Bal­ká­non. A má­sik ér­tel­me­zés: sze­me­tes, ren­det­len, sza­na­szét. Mond­juk mi, mi­köz­ben oda já­runk üdül­ni! Nem is tu­dom, van-e jo­gunk bal­ká­ni­nak be­ál­lí­ta­ni a Bal­kánt. Le­het, hogy ők a ma­gyar ál­la­po­tok­ról be­szél­nek ha­son­ló­an.

– Lon­don­tól Zü­ric­hig ön sok­fé­le ál­la­po­tot meg­ta­pasz­tal­ha­tott. Sze­ret­ném, ha vé­gig­te­kin­te­nénk ed­di­gi pá­lyá­ján, éle­tén. Kezd­jük a gye­rek­kor­nál! Ahol csak tud­tam, ke­res­gél­tem az ada­to­kat er­ről az idő­sza­ká­ról, de jó­sze­ré­vel nem ta­lál­tam.

– Hogy is mond­jam? Mint se­bész­nek, a mű­tő­ben kell vagy kel­le­ne vil­log­nom, és nem az új­sá­gok ha­sáb­ja­in. De el­mond­ha­tom, hogy édes­apám jo­gász volt, édes­anyám pe­dig ta­nár. Sze­ge­den él­tek, bár nem on­nan szár­maz­tak. Anyai nagy­apá­mék nagybecskereki svá­bok, Strauszok, anyai nagymamámék pe­dig kár­pát­al­ja­i­ak. Édes­anyám a szlo­vák–uk­rán ha­tá­ron, Tibán szü­le­tett, ami ak­kor Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zott ép­pen. Most Tibavának hív­ják, szlo­vák köz­igaz­ga­tá­si te­rü­let. Huszt, Ungvár… Az az a kör­nyék. Édes­apá­mék dányiak. Dány pe­dig egy Isaszeg mel­let­ti te­le­pü­lés.

– A mun­ka vit­te őket Sze­ged­re?

– Nem, anyai nagy­apám Tázláron volt fő­jegy­ző, és ami­kor be­fe­jez­te a pá­lya­fu­tá­sát, Sze­ged­re ment nyug­díj­ba. A gye­re­kek ta­nu­lá­sa, az egye­te­mek, a fő­is­ko­lák mi­att ugyan­is az tűnt a leg­és­­sze­rűbb­nek, ha a vá­ros­ba köl­tö­zik. De saj­nos, rög­tön meg­halt, ahogy oda­ke­rül­tek.

– Kik vol­tak a gye­rek­kor meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­gei?

– Mint min­den, nor­má­lis csa­lád­ban fel­nö­vő em­ber szá­má­ra, a szü­le­im. Édes­anyám­nak vá­gya volt, hogy a gye­re­kei kö­zül va­la­me­lyik or­vos le­gyen. A vég­ered­mény sze­rint en­gem si­ke­rült eb­be az irány­ba ve­zet­nie, te­rel­get­nie. Az em­ber igyek­szik meg­fe­lel­ni az édesanyjának… Ta­gad­ha­tat­lan a Rad­nó­ti Gim­ná­zi­um ta­ná­ra­i­nak sze­re­pe is. Ab­ban az idő­ben a Rad­nó­ti na­gyon jó is­ko­lá­nak szá­mí­tott. Gon­do­lom, most is jó. Per­sze, ért­he­tő okok­ból, nincs már kap­cso­la­tom az al­ma ma­ter­rel. Kép­zel­je el! Nem­ré­gi­ben volt a negy­ven­éves év­fo­lyam-ta­lál­ko­zónk. Az érett­sé­git il­le­tő­en pe­dig már nem is tu­dom, há­nya­dik év­for­du­ló­nál já­runk most.

Kü­lö­nö­sen a fi­zi­ka­ta­nár­nőm­re, Ma­láj Györgynére em­lék­szem szí­ve­sen. A prob­lé­ma­meg­ol­dás­ra, a lé­nyeg meg­ra­ga­dá­sá­ra ne­velt ben­nün­ket, ki­vá­ló szem­lé­le­tet adott. Él még, azon­ban a leg­utób­bi érett­sé­gi ta­lál­ko­zón­kon már nem lá­to­gat­tuk meg sze­gényt. Alzheimer-kórba esett, és na­gyon el­bu­tult. Bor­zasz­tó kár ér­te, de hát ez a kór. Az idős­kor.

– Mind­ezek után azt hin­né az em­ber, hogy a fi­zi­ká­ban mé­lyült el job­ban. Ez­zel szem­ben az or­vos­egye­tem­mel pár­hu­za­mo­san ma­te­ma­ti­kát hall­ga­tott.

– A fi­zi­ka igen szép tan­tárgy. Ön­ma­gá­ban is ér­de­mes mű­vel­ni, mert ér­de­kes, és gon­dol­ko­dás­ra ta­nít. Ha­nem Sze­ge­den, a Bo­lyai In­té­zet­ben na­gyon hí­res ma­te­ma­ti­ku­sok dol­goz­tak. Nagy­ré­szük még a ko­lozs­vá­ri egye­tem­ről ke­rült ki. Szőkefalvi-Nagy Bé­la pél­dá­ul, aki idén lett vol­na száz­éves, vi­lág­hí­rű ana­lí­zis pro­fes­­szor volt. Szü­le­im na­gyon jó­ban vol­tak ve­le. Tud­ni kell, hogy Szőkefalvi-Nagyéknak hat gyer­me­kük szü­le­tett, és mind­egyik, pél­dá­ul a ké­sőb­bi ope­ra­éne­kes, de még a böl­csész is, úgy mel­lé­ke­sen el­vé­gez­te a ma­te­ma­ti­ka sza­kot. Hogy apá­nak meg­fe­lel­jen. Mert az szá­mí­tott az iga­zi tu­do­mány­nak. A ma­te­ma­ti­ka. Ma­gam ven­dég­hall­ga­tó­ként ta­nul­tam, amit kü­lön kel­lett en­ge­dé­lyez­tet­ni. Most sok­kal kön­­nyebb len­ne föl­ven­ni a tár­gyat, mint tud­juk, egy campus ugyan­is. Ha­nem ak­kor az úgy ala­kult, hogy az or­vos­egye­tem ren­des hall­ga­tó­ja vol­tam, és a Jó­zsef At­ti­la Tu­do­mány­egye­te­men fo­lyó ma­te­ma­ti­ka-ok­ta­tás­ra kvá­zi át kel­lett ké­redz­ked­ni. De egyet­len in­de­xem volt, ab­ba ír­ták be az ös­­szes ered­mé­nye­met. Egyéb­ként a JATE ma­te­ma­ti­ku­sai kö­zül né­há­nyak ne­vé­re ma is em­lé­kez­he­tünk. Töb­bek kö­zött Pollák György, az uni­ver­zá­lis al­geb­ra ne­ves ku­ta­tó­ja szá­mí­tott ki­emel­ke­dő te­het­ség­nek és Szé­kely Sán­dor. Szé­kely utóbb a vá­ro­si párt­bi­zott­ság el­ső tit­ká­ra lett, mar­xis­ta tan­szék­ve­ze­tő, és csak ke­ve­sen tud­ták, tud­ják ró­la, hogy alap­fog­lal­ko­zá­sát te­kint­ve ma­te­ma­ti­kus volt. Még­pe­dig na­gyon jó ma­te­ma­ti­kus.

– Mond­ják, hogy ön szí­ve­sen vet­te vol­na, ha ki­csit el­hú­zó­dik az egye­tem.

– Igen. Plá­ne, hogy ek­ko­ra a mun­ka­nél­kü­li­ség, úgy gon­do­lom, hogy egy gye­rek nyolc-tíz évig mos­tan­ság is nyu­god­tan jár­hat­na egye­tem­re, és mű­vel­het­né ma­gát. Per­sze, ez je­len­tős mér­ték­ben sze­mé­lyi­ség­füg­gő, és akad­nak nem ke­ve­sen, ahol a szü­lők az anya­gi­ak mi­att alig vár­ják, hogy be­fe­je­ződ­jék a ta­nu­lás. Amúgy én nagy­já­ból más­fél-két év után be­lát­tam, hogy egy fe­nék­kel két lo­vat nem le­het meg­ül­ni. Meg ta­lán csök­kent az ér­dek­lő­dé­sem is. Föl­hagy­tam te­hát a ma­te­ma­ti­ká­val.

– Az or­vos­egye­tem egye­nes út volt?

– Hát, nem ta­nul­tam ros­­szul. Nem em­lék­szem, hogy va­la­mi­vel is szen­ved­tem vol­na. Egy­szer sem buk­tam meg. Mel­les­leg, sze­ren­cse kér­dé­se, hogy va­la­ki kön­­nyen ta­nul-e, vagy sem. Hoz­zá­te­szem: az or­vos­egye­tem­hez nem sok ész kell. Csak ne­ki kell ül­ni. Sze­rin­tem ta­lán min­den­ki el tud­ná vé­gez­ni, aki­ben van am­bí­ció.

– Ko­mo­lyan mond­ja?

– Ma­go­lás az egész. Sem­mi­faj­ta prob­lé­ma­meg­ol­dás nincs. Il­let­ve az én időm­ben nem volt.

– Be­teg­be­mu­ta­tás­kor sem?

– Nem. Sé­mák nyo­mán ta­nul­tuk meg azt, amit. Mond­juk, Né­met­or­szág­ban is ez a ta­pasz­ta­lat. Ak­kor mu­tat­ko­zik a gond, ami­kor a sé­mák­ból ki­esik az or­vos. Ak­kor za­va­ro­dik meg. Amúgy a szer­vi or­vos­lás üzem­sze­rű fo­lya­mat. Azon­ban egész más a be­teg­gel ki­ala­kí­tott kap­cso­lat­rend­szer. Szá­mos meg­old­ha­tat­lan prob­lé­má­val szem­be­sül az em­ber. Sok szub­jek­tív té­nye­ző lép be.

– Egy szó mint száz, vég­zett az egye­te­men. Hogy ke­rült lá­tó­tér­be az a szak­te­rü­let, amin utóbb ki­tel­je­sí­tet­te a pá­lyá­ját?

– Hall­ga­tó­ként úgy ész­lel­tem, hogy azok­ban az évek­ben, Sze­ge­den az iga­zán éles tu­dá­sú­ak va­la­hogy mind a ma­nu­á­lis ol­da­lon dol­goz­tak. Hí­res volt a Petri Gá­bor ve­zet­te se­bész­is­ko­la, pél­dá­ul. Kü­lö­nö­sen ab­ban az idő­ben, ami­kor zárt volt a vi­lág, a vi­lá­gunk, tűnt fel, hogy a pro­fes­­szor eu­ró­pai gon­dol­ko­dást igye­ke­zett meg­ho­no­sí­ta­ni, és te­het­sé­ges em­be­re­ket gyűj­tött ma­ga kö­ré. Ezek az em­be­rek akár egy kar­di­o­ló­gi­ai eset­nél vagy akár egy cu­kor­be­teg­ség­nél szá­mom­ra vi­lá­go­sab­ban tet­ték ért­he­tő­vé a prob­lé­mát, mint mond­juk a bel­gyó­gyász­ok. Nem von­zott a hos­­szú vi­zi­te­lés sem – te­he­tet­len­ke­dés­nek érez­tem. Per­sze, ké­sőbb vál­to­zik az em­ber vé­le­mé­nye.

– Föl­tűnt az élet­raj­zá­ban egy adat: négy év­vel azu­tán, hogy vég­zett, már le is tet­te a se­bész-szak­vizs­gát. Ho­gyan nyílt er­re le­he­tő­sé­ge?

– Ak­ko­ri­ban még nem hat, ha­nem négy év volt az a mi­ni­má­lis idő­szak, ami után az em­ber szak­vizs­gá­ra je­lent­kez­he­tett.

– Le­he­tett tel­je­sí­te­ni a mű­té­ti szá­mo­kat an­­nyi idő alatt?

– Na­gyon kel­lett küz­de­ni, és vall­juk be: sze­ren­csém is volt. Anyai ágon, a ro­kon­sá­gom­ban mű­köd­tek Sze­ged kör­nyé­ki kör­ze­ti or­vo­sok. Ma úgy mon­da­nánk: há­zi­or­vos­ok. Ők pró­bál­tak pat­ro­nál­ni. Sőt, for­rás­kú­ti nagy­bá­tyám va­la­mi­kor ugyan­ar­ról a ­kli­ni­ká­ról in­dult, ahon­nan én. Az egy­sze­rűbb ese­te­ket ne­kem de­di­kál­va küld­te be.

– Az ideg­se­bé­szet rá­épí­tett szak­vizs­ga volt, ugye?

– Ak­ko­ri­ban igen. Az­óta önál­ló­an is vá­laszt­ha­tó.

– Lát­juk an­nak hasz­nát, hogy hat év­nek kell el­tel­nie a szak­vizs­gá­ig?

– Lát­nunk ké­ne. De nem biz­tos, hogy job­ban kép­zet­tek most az em­be­rek.

– Ta­lán a be­szél­ge­tés ké­sőb­bi sza­ka­szá­ban kel­le­ne föl­vet­nem a kér­dést, de szá­mom­ra ide kí­ván­ko­zik még­is: ol­va­som, ön nem ér­tett egyet az­zal, hogy mi­nél több ideg­se­bé­sze­ti cent­rum le­gyen.

– Nem, nem! Ma­gyar­or­szá­gon tel­je­sen szer­ve­zet­len az el­lá­tó­rend­szer. Ad hoc ala­kult ki, nem át­gon­dolt. Egy cent­rum ak­kor ide­á­lis, ha más­fél­mil­lió la­kost lát el. Ha a ti­zet el­oszt­juk más­fél­lel, hogy jön ki a hu­szon­egy?

– So­sem jár­tam ma­tek­szak­ra, de ez az ered­mény va­la­hogy ne­kem sem akar ki­jön­ni.

– Hát per­sze. A ko­mo­lyabb te­am ké­pes le­fed­ni a szak­mát, a spe­ci­á­lis te­rü­le­te­ket is. Na­gyobb tu­dás össz­pon­to­sul. A jól együtt­mű­kö­dő kli­ni­kai kö­zös­sé­gek sok­kal több­re ké­pe­sek, mint az egyes em­be­rek kü­lön-kü­lön. Tud­ni kell, a kór­há­zak ál­ta­lá­ban olyan föl­épí­té­sű­ek, hogy a fő­or­vos kö­ré szer­ve­ző­dik a be­osz­tot­tak­ból ál­ló csa­pat. Ha na­gyon erős a fő­or­vos, ak­kor vi­szony­lag jó az osz­tály, ha nem, ak­kor gyön­gébb. Az ide­á­lis kli­ni­ka, ahol leg­alább négy-öt, szu­ve­rén egyé­ni­ség dol­go­zik, öt­ször jobb tud len­ni, mint egy kór­há­zi osz­tály. De eh­hez ren­de­zett or­szág kel­le­ne, ahol ala­po­san át­gon­dol­ják a fo­lya­ma­to­kat, és meg­ér­te­tik, el­fo­gad­tat­ják a la­kos­ság­gal az ed­di­gi­től el­té­rő struk­tú­rát. Pél­dá­ul a fin­nek­nél, ahol a te­rü­le­ti nagy­ság mi­att még komp­li­kál­tabb szál­lí­ta­ni a be­te­get, négy vagy öt cent­rum van. Tíz év alatt szer­vez­ték át az egész­ség­ügyet. Az át­ala­kí­tó mun­ká­ban csak az ész­­sze­rű­ség szá­mí­tott, és ma a sze­rint mű­köd­nek. Jól.

– Svájc­ban ez hogy néz ki?

– Svájc azért nem jó pél­da szá­munk­ra, mert na­gyon gaz­dag or­szág. Min­dent tud. Ha va­la­mi hi­ány­zik, rög­tön meg­ve­szik. Ha csak azt néz­zük, hogy leg­alább har­minc No­bel-díj kö­tő­dik az or­szág­hoz, meg­ért­het­jük, hogy bár nem min­den a pénz, a sze­re­pe még­sem el­ha­nya­gol­ha­tó.

– Vis­­sza­té­rek önért Sze­ged­re, hisz ott hagy­tuk, a szak­vizs­ga utá­ni idő­szak­ban.

– Gya­kor­lat volt, hogy mind­két seb­kli­ni­ká­ról igye­kez­tek ki­kül­de­ni min­den kol­lé­gát leg­alább egy év­re, Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba dolgozni.. Így ke­rül­tem Lon­don­ba, na­gyon-na­gyon jó hely­re. Sze­ge­di fő­nö­ke­im tá­mo­gat­tak, de a va­ló­di se­gít­sé­get a bu­da­pes­ti Pász­tor Emil pro­fes­­szor­nak kö­szön­het­tem. Töb­bed­ma­gam­mal. Pász­tor ugyan­is dol­go­zott azon az ang­li­ai kli­ni­kán, hi­dat vert, és meg­te­rem­tet­te an­nak a ha­gyo­má­nyát, hogy ma­gyar ven­dé­ge­ket hív­ja­nak, mert ol­csón és rend­kí­vül szor­gal­ma­san dol­goz­nak. Ma­gam is ezen a hí­don át ju­tot­tam ki. Nagy­vo­na­lú gesz­tus volt. A pro­fes­­szor ko­moly ve­ze­tő volt, to­vább lá­tott az or­rá­nál, és va­ló­szí­nű­leg azt néz­te, hogy hol ta­lál olyan am­bi­ci­ó­zus, an­go­lul tu­dó gye­re­ket, akit ér­de­mes ki­kül­de­ni. Füg­get­le­nül at­tól, hogy fő­vá­ro­si­-e vagy vi­dé­ki. Te­hát an­nak el­le­né­re, hogy nem volt a fő­nö­köm, és el­len­ke­ző csa­pat­ban dol­goz­tam, tá­mo­ga­tott és aján­lott. Rit­kán ta­pasz­tal ilyet az em­ber.

– Em­lí­tet­te, hogy tu­dott an­go­lul.

– In­kább ott szed­tem fel több min­dent. De meg­vol­tak az ala­pok. Egy okos pe­da­gó­gus­szü­lő tud­ta, hogy nyel­ve­ket kell ta­nul­ni. A né­me­tet kezd­tem el leg­ha­ma­rabb, már az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban. Édes­anyám szer­zett va­la­mi­kép­pen le­ve­le­ző­part­nert is, egy fi­út, egyik év­ben ő jött hoz­zánk, a má­sik év­ben mi men­tünk hoz­zá­juk, Drez­dá­ba. Azu­tán az egye­te­men to­vább pró­bál­koz­tam a né­met­tel, an­nál is in­kább, mert az NDK fe­lé nyi­tott volt az út. A nyá­ri szü­ne­tek­ben rend­sze­re­sen men­tem Hal­lé­ba mű­tős­fi­ú­nak. Az éj­je­li mű­szak­ban jól le­he­tett pénzt ke­res­ni, és sok min­dent el le­he­tett sa­já­tí­ta­ni. Gip­szel­ni, egyebeket… Meg köz­is­mert, hogy a né­met lá­nyok li­be­rá­li­sak vol­tak.

– Úgy le­he­tett, még ve­lem is szó­ba áll­tak.

– Ka­lan­dos vi­lág volt.

– Vé­gül le­zá­rult az ang­li­ai ki­kül­de­tés, már ad­junk­tus­ként dol­go­zott Szegeden… Ha­nem egy­szer csak, a kí­vül­ál­ló szá­má­ra vá­rat­la­nul, Svájc fe­lé vet­te az irányt. Mi­ért?

– A vak­sze­ren­cse vitt oda.

– Mi az, ami eb­ből el­me­sél­he­tő?

– Néz­ze, apai ág­ról el­ső unokatestvéremék Bern­ben él­tek. Mel­lé­ke­sen az Aka­dé­mia
bi­o­ló­gi­ai ku­ta­tó­in­té­zet­ében is vé­gez­tem tu­do­má­nyos mun­kát, Új­sze­ge­den. Ot­ta­ni men­to­rom­mal utaz­tunk el egy kong­res­­szus­ra, ma­gunk is Bern­be. Ter­mé­sze­te­sen a ro­ko­nok­nál alud­tunk, és még ma­rad­tunk egy he­tet. A tör­té­net­hez tud­ni kell, hogy Zü­rich­ben, az Uni-versitatspitalban nem­zet­kö­zi­leg is­mert, tény­leg na­gyon hí­res is­ko­la mű­kö­dött. A tö­rök szár­ma­zá­sú Yasargil pro­fes­­szor ve­zet­te. Két­ség­te­len ér­de­me volt, hogy a mi tu­do­mány­te­rü­le­tün­kön meg­újí­tot­ta a mik­ro-se­bé­sze­tet. Bu­da­pes­ti ba­rá­tom, aki­vel egy ide­ig együtt dol­goz­tunk Ang­li­á­ban, na­gyon tisz­tel­te a pro­fes­­szort. Min­dig em­le­get­te: nem le­het, hogy az em­ber ne lás­sa, a ta­nár ho­gyan dol­go­zik! Néz­zük meg, gon­dol­tam, és a ba­rá­tom se­gít­sé­gé­vel be is ju­tot­tam hoz­zá. Fe­le­sé­gem a ro­ko­nok­kal Sváj­cot jár­ta, én meg in­kább kór­ház­ban töl­töt­tem az időt. Egy ilyen föl­ka­pott kli­ni­kán, ahol na­gyon sok a ven­dég, meg­van a ma­ga szcenáriója az együtt­lét­nek. Nyil­ván sze­ré­nyen kell vi­sel­ked­ni, és ér­de­mes tu­do­má­sul ven­ni, hogy a ma­gyar min­dig hát­rány­ban van pél­dá­ul az ame­ri­kai lá­to­ga­tó­hoz ké­pest sa­töb­bi. Ál­ta­lá­ban an­go­lul folyt az esz­me­cse­re, de egy­szer, ami­kor né­met­re vál­tot­tak, én is be­le­szól­tam a be­szél­ge­tés­be. A prof föl­fi­gyelt, hol ta­nult né­me­tül, ma­ga kom­mu­nis­ta or­szág­ból jött, biz­tos gaz­dag szü­lei van­nak, és ta­nít­tat­ták, mond­ta. Nem, vá­la­szol­tam, mű­tős­fiú vol­tam Halle-Wittenbergben a Mar­tin Lu­ther Universitäten. Ott szed­tem föl egy cso­mó min­dent. Ott, igen? kér­dez­te, és tel­je­sen föl­vil­la­nyo­zó­dott. Én is vol­tam ott be­teg­hor­dó. At­tól kezd­ve fi­gyelt rám, és ma­gya­rá­zott. Mind­ez az em­le­ge­tett hé­ten, szer­dán tör­tént. És mit ad Is­ten, épp az­nap mon­dott föl az egyik fő­or­vo­sa. Nem vé­let­le­nül, mert em­be­rünk ret­te­ne­tes ter­ror alatt tar­tot­ta a kli­ni­kát. Bor­zasz­tó ne­héz volt ott dol­goz­ni.

– Egyéb­ként tény­leg el­ső­ran­gú ope­ra­tőr volt?

– Fan­tasz­ti­kus. De va­la­ki föl­lá­zadt, ele­ge lett, és föl­mon­dott. Ő pe­dig ott állt hat­van­egy­ne­hány éve­sen, és szük­sé­ge volt em­ber­re. Óri­á­si pri­vát pra­xist is vitt ugyan­is, kül­föl­di be­te­gek­kel töb­bek kö­zött. Nem tud­ta mind­an­­nyi­u­kat meg­ope­rál­ni. Olyan kol­lé­gák­ra volt szük­sé­ge te­hát, akik­ben meg­bí­zott, és akik a ne­vé­ben ope­rál­hat­tak. Jó fő­or­vo­si kar kel­lett, le­he­tő­leg olyan em­be­rek­kel, akik hall­gat­nak. Meg­lá­tott, és vá­rat­la­nul azt kér­dez­te: mi­ért nem jön ma­ga ide dol­goz­ni? Szó szót kö­ve­tett, én meg bá­tor­kod­tam elő­ho­za­kod­ni az­zal, hogy leg­alább a fe­le­sé­ge­met meg kel­le­ne kér­dez­ni. Men­jen a szo­bám­ba, hív­ja föl! Föl­hív­tam, mon­dom ne­ki, fi­gyelj, vol­na itt egy ál­lás!

– Hát, ez tény­leg me­sé­be il­lő tör­té­net!

– Vár­ja ki a vé­gét! Vis­­sza­men­tem a prof­hoz az igen­lő vá­las­­szal, jó, ak­kor most meg­kér­de­zem a dé­kánt. A dé­kán sem el­len­ke­zett, de te­kin­tet­tel ar­ra, hogy ke­let-eu­ró­pai or­szág­ból jöt­tem, úgy gon­dol­ta, hogy kel­le­ne aján­ló. Az egyik an­gol fő­nö­köm, Lindsay Symon ké­sőbb a vi­lág­szö­vet­ség el­nö­ke lett. Mond­tam, ha föl­hív­juk, va­ló­szí­nű­leg ka­pok tő­le aján­ló­le­ve­let. Nem is akar­ták el­hin­ni. Min­den­eset­re föl­hív­tuk, sze­ren­csém­re föl­vet­te a te­le­font, és mond­ta mind­járt, hogy ez egy ren­des fiú, nyu­god­tan al­kal­maz­zá­tok.

– Sze­ge­det nem saj­nál­ta?

– Olyan vál­to­zá­sok in­dul­tak meg az egye­te­men, ame­lyek nem tet­szet­tek. Óri­á­si le­he­tő­ség volt a sváj­ci mun­ka ab­ból a szem­pont­ból is, hogy bi­zo­nyos ter­hek­től meg­sza­ba­dul­hat­tam. Sze­ret­tem Zü­rich­ben dol­goz­ni, azok­kal a kor­lá­tok­kal együtt is, ame­lye­ket már em­lí­tet­tem. Az­tán Pé­csett adó­dott ez az ál­lás, meghirdették… Gon­dol­koz­tam, pá­lyáz­zak-e? A vá­ros­hoz ko­ráb­ban sem­mi kö­zöm nem volt. Meg­kér­dez­tem Pász­tor Emilt, hogy mit ta­ná­csol. Azt ígér­te, ha pá­lyá­zok, nem in­dí­ta­nak ve­lem szem­ben sen­kit. Amúgy is ha­za akar­tunk jön­ni.

– Mi­ért?

– Biz­tos is­me­ri azt a ré­gi mon­dást, hogy jobb száz be­osz­tott, mint egy fő­nök. Szó­val úgy érez­tem, hogy ez ko­moly le­he­tő­ség. Be­ad­tam hát a pá­lyá­za­to­mat.

– Vi­lá­gos. Pro­fes­­szor úr, mon­dok né­hány, a ku­ta­tá­si te­rü­le­te­i­hez kap­cso­ló­dó kulcs­szót, önt pe­dig ar­ra ké­rem, avas­son be en­gem, és raj­tam ke­resz­tül az ol­va­sót e ki­fe­je­zé­sek rej­tel­me­i­be. Pél­dá­ul: mi­ni­má­li­san invazív ideg­se­bé­sze­ti el­já­rá­sok.

– A se­bé­szet­ben, így a mi szak­te­rü­le­tün­kön is ural­ko­dó trend, hogy mi­nél ki­sebb seb­zés, mi­nél ki­sebb szö­ve­ti ár­ta­lom ré­vén tör­tén­jen meg a gyó­gyí­tó be­avat­ko­zás. Ter­mé­sze­te­sen ezek na­gyon esz­köz­igé­nyes fo­lya­ma­tok. Még­pe­dig in­tel­li­gens, sok­szor drá­ga esz­kö­zök­re van szük­ség. De ez a min­den­nap­ja­ink­ban is vis­­sza­kö­szön. Néz­ze meg, men­­nyi min­den­re le­het hasz­nál­ni a lap­te­le­ví­zi­ót! Mi­fe­lénk amúgy az em­ber mun­ká­ja a leg­ol­csóbb, míg má­sutt az a leg­drá­gább. Eb­ben kü­lön­bö­zik a ke­le­ti vi­lág meg a nyu­ga­ti.

– Kö­szö­nöm, men­jünk to­vább: agyi tér­fo­gat.

– Ideg­rend­sze­rünk erő­sen vé­dett. Az agyunk pél­dá­ul egy na­gyon erős csont­do­boz­ba zárt, oda tö­ké­le­te­sen be­le­il­lő, rend­kí­vül ma­gas víz­tar­tal­mú va­la­mi. Tel­jes fo­lya­dék­tar­tal­ma nyolc­van szá­za­lék kö­rü­li. Az ál­ta­lá­nos is­ko­lai fi­zi­ká­ból tud­juk, hogy a fo­lya­dé­kok össze­nyom­ha­tat­la­nok. Ha te­hát az em­lí­tett na­gyon ke­mény, vé­dett, cson­tos tér­ben, amely nem tá­gul, meg­in­dul egy vér­zés, egy gyul­la­dá­sos fo­lya­mat, vagy be­le­nő egy da­ga­nat, egész egy­sze­rű­en nem fér el. Ha a kocs­má­ban az em­ber kap egy nagy po­font, jól be­duz­zad az ar­ca. Majd há­rom nap múl­va le­lo­had. Ám ha a po­fon kö­vet­kez­té­ben be­duz­zad az agyunk, nem fér be­le a ko­po­nya­tér­be. Fe­szí­te­ni kezd, emel­ke­dik a bel­ső nyo­más, és az lesz az el­ső szá­mú kö­vet­kez­mény, hogy a vér nem jut el ar­ra a te­rü­let­re. Hi­szen hi­á­ba pum­pál­ja a vért a szív, eb­ben a hely­zet­ben ke­vés­nek bi­zo­nyul az ere­je. Mint pél­dá­ul a gyön­gébb bú­vár­szi­vat­­tyú, amely öt mé­ter­ről föl tud­ja húz­ni a vi­zet tíz mé­te­rig, de szá­zig már nem. Pe­dig eb­ben az eset­ben ad­dig ké­ne. Ám er­ről nincs szó, te­hát nem kap vért az agy. És ek­kor jön az in­fark­tus.

Agyunk a ma­ga más­fél ki­ló­já­val a test tö­me­gé­nek ugyan csak negy­ve­ne­de-het­ve­ne­de, de rend­kí­vül in­ten­zív mű­kö­dé­sé­vel és en­nek meg­fe­le­lő, hi­he­tet­le­nül nagy anyag­cse­ré­jé­vel a vér­ke­rin­gés kö­rül­be­lül húsz szá­za­lé­kát föl­hasz­nál­ja. A cu­kor- és oxi­gén-fo­gyasz­tá­sa egé­szen el­ké­pesz­tő. Ha a ke­rin­gés egy perc­re le­áll, gya­kor­la­ti­lag el­hal az egész. Emi­att kulcs­kér­dés a nyo­más­fo­ko­zó­dás és a bel­ső tér­fo­gat­sza­bály­zás.

– Mik le­het­nek ezen a te­rü­le­ten a ku­ta­tás iz­gal­mas kér­dé­sei?

– Az elő­ző kocs­ma-pél­dá­nál ma­rad­va mond­juk az, hogy ho­gyan le­het­ne meg­aka­dá­lyoz­ni az agy be­da­ga­dá­sát, és ez­zel meg­előz­ni a be­teg ha­lá­lát.

– Ér­tem. És mi a vér-agy gát mű­kö­dés?

– A tes­tünk­ben, az erek­ben az áram­lás az ar­té­ri­ás ol­dal­ról a fi­nom haj­szál­ere­ken át jut a kis vé­nács­kák­ba, és a nagy vé­na gyűj­ti ös­­sze a vért. Mint min­den cső­ben, az ere­ink­ben is lé­te­zik az áram­lás­sal szem­ben el­len­ál­lás. Ahogy a haj­szál­ere­ken át­fo­lyik a vér­áram, né­mi fo­lya­dék ki­szi­vá­rog a szö­vet­kö­zi tér­be. Egy ré­sze vis­­sza­megy ugyan a vé­nák­ba, de má­sik ré­szét már a nyi­rok­ke­rin­gés szál­lít­ja el. Az agy­ban lé­vő erek­nek ez­zel szem­ben olyan erős, szo­ros memb­rán­ja van, ami jó­sze­ré­vel nem en­ged ki­fe­lé sem­mi­lyen anya­got a fönt em­lí­tett oxi­gé­nen és cuk­ron kí­vül. Az agyunk te­hát két­sze­re­sen vé­dett, még a sa­ját szer­ve­ze­tünk mér­ge­ző ter­mé­ke­i­vel szem­ben is van önál­ló biz­ton­sá­gi rend­sze­re.

– Ez se­hol má­sutt nincs meg ben­nünk?

– Nincs, bi­zony! Az agyi ér­fal je­len­ti ezt a vér-agy gá­tat. Egy izom-haj­szál­ér és egy agyi haj­szál­ér át­eresz­tő ké­pes­sé­ge kö­zött a kü­lönb­ség száz­szo­ros! Ez az élő memb­rán te­hát vá­lo­gat, vé­de­ke­zik min­den el­len, ami el­vi­leg to­xi­kus le­het. Na­gyon in­ten­zív, élő szö­vet­ről be­szé­lünk, de nem min­dig örü­lünk ne­ki. Az a gyógy­szer pél­dá­ul, ami amúgy, szisz­té­má­san hat, az agyunk­ban nem tud oda­jut­ni, aho­vá sze­ret­nénk. Nem ha­lad át a vér-agy gá­ton az an­ti­bio­ti­kum­ok jó ré­sze sem.

– Be tud­juk csap­ni?

– Na­gyon bo­nyo­lult, mes­ter­sé­ge­sen igen ne­héz át­jut­tat­ni raj­ta anya­go­kat. Én az­zal fog­lal­koz­tam, hogy egy bi­zo­nyos agy­vér­zés vagy a lágy­agy­hár­tya alat­ti vér­zés, ami fon­tos ideg­se­bé­sze­ti be­teg­ség, ho­gyan vál­toz­tat­ja meg az át­eresz­tő­ké­pes­sé­get. Mert ha a vé­de­ke­ző­ké­pes­ség csök­ken, an­nak rend­kí­vül sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyei le­het­nek.

– Hol kap­cso­ló­dott ku­ta­tá­sa­ik­hoz a Bu­da­pes­ti Mű­sza­ki Egye­tem?

– Hudák Ist­ván kol­lé­gám Kár­pát­al­já­ról ke­rült ide, 1998-ban fo­gad­ta el a meg­hí­vá­so­mat, és csat­la­ko­zott hoz­zánk. Olyan mű­té­te­ket vé­gez, ame­lyek so­rán az éren át, be­lül­ről tömeszel el kó­ros te­rü­le­te­ket. Eh­hez ki­fej­lesz­tett egy új embolizáló anya­got, ami preci-pitálódik, va­gyis ott benn csa­pó­dik ki. A fej­lesz­tés­ben vet­tek részt a Mű­egye­tem­ről ve­gyész kol­lé­gák. De az együtt­mű­kö­dés már nem élő.

– Mert­hogy kész a ter­mék?

– Nin­csen kész, de na­gyon ne­héz egy ilyen kis or­szág­ban, egy kis vi­dé­ki kó­ce­ráj­ban egy in­no­va­tív ter­mé­ket el­vin­ni ad­dig, hogy azt pi­ac­ra is dob­juk. Az em­ber az évek so­rán meg­ta­nul­ja, hogy nem Ma­gyar­or­szá­gon le­het föl­ta­lál­ni a spa­nyol­vi­aszt.

– Mi­ért?

– Mert mul­ti­na­ci­o­ná­lis cé­gek ke­zé­ben van­nak ezek a dol­gok. Pi­ac­ra jut­tat­ni va­la­mit sok­kal bo­nyo­lul­tabb ma­nap­ság, mint ki­ta­lál­ni.

– És ope­rál­ni?

– Ké­szül­ni kell rá. Ah­hoz, hogy az em­ber komp­li­kál­tabb, bo­nyo­lul­tabb mű­té­te­ket vál­lal­jon, fel kell ál­doz­ni jó pár évet. Hú­szat leg­alább. Nyil­ván el­vi, lel­ki­is­me­re­ti kér­dés is ez. Ami az or­vos­lás­ban nagy­sze­rű, és ami ször­nyű, az egy és ugyan­az. Hogy tud­ni­il­lik a Min­den­ha­tó a be­teg sor­sá­ról ho­zott dön­tés­ben az or­vos­nak ko­moly sze­re­pet ad. Ami nem fel­tét­le­nül fa­ir a be­teg­gel szem­ben. Plá­ne sür­gős­sé­gi ese­tek­ben, ami­kor olyas­va­la­ki dönt, és ha­tá­roz­za meg majd az éle­te­met, akit nem én vá­lasz­tok, és még­is ki va­gyok szol­gál­tat­va ne­ki. Ha ezt a hely­ze­tet az em­ber ko­mo­lyan ve­szi, és kor­rek­tül akar­ja vé­gez­ni a dol­gát, ak­kor a mi­ni­mum, amit meg­te­het, hogy rend­kí­vü­li mó­don rá­ké­szül a fel­adat­ra, és fit­ten vég­zi a mun­ká­ját. Per­sze, sem­mi sem tö­ké­le­tes, még a leg­jobb he­ge­dűs is mel­lé­húz időn­ként. És ha az or­vos húz mel­lé, ak­kor mi van? Nyil­ván más­nap is be kell jön­ni dol­goz­ni. Szem­be kell néz­ni a ku­darc­cal. Amit az em­ber a ma­ga ment­sé­gé­re föl­hoz­hat, an­­nyi csak, hogy leg­alább meg­tett min­dent, és nem a szán­dé­kos­ság vagy a ké­szü­let­len­ség okoz­ta a bajt. Kü­lön­ben ez na­gyon ne­héz lel­ki­ál­la­pot.

– A hit se­gít­het túl­lép­ni ezen az ál­la­po­ton?

– Va­la­mi­ben hin­ni, akár egy gyógy­szer ha­tá­sá­ban, már­is öt­ven szá­za­lé­kos pla­cebo ef­fek­tus. Aki­nek a hit a tá­ma­sza, nyil­ván­va­ló­an ko­moly se­gít­sé­get nyert az élet­től.

– Már­pe­dig ön­nek tá­ma­sza, ér­zem ab­ból, ahogy er­ről be­szél.

– Hogy­ne, per­sze. Mi a szak­má­nak azt a ré­szét mű­vel­jük, ami na­gyon kö­zel van a sza­ka­dék­hoz. Mi­lyen jo­gon árt az em­ber? Med­dig, ho­gyan van jo­ga be­avat­koz­ni? Kell a ko­moly fel­ké­szült­ség és kell a szo­lid ön­bi­za­lom. Lel­ki­is­me­ret­le­nül pe­dig nem megy.

­– Hal­lom, hogy a nem­zet­kö­zi kap­cso­la­ta­i­ban na­gyon vis­­sza­fo­gott az utób­bi idő­ben. Ez ös­­sze­függ az imént el­mon­dot­tak­kal?

– Igen, mert má­sutt job­ban tu­dom hasz­no­sí­ta­ni ma­gam. Meg­vál­to­zott a vi­lág. Úgy lá­tom, hogy pél­dá­ul a kong­res­­szu­sok je­len­tő­sé­ge ret­ten­tő­en le­csök­kent. Új in­for­má­ci­ót nem na­gyon le­het kap­ni. Az internet vi­lá­gá­ban, olyan idő­ben, ami­kor kön­­nyen uta­zunk, a kong­res­­szus in­kább ki­rán­du­lás, bu­li. Az em­ber nyil­ván ott sze­ret len­ni, ahol úgy ér­zi, ér­tel­me van an­nak, amit csi­nál.

– Itt té­rünk vis­­sza oda, ahol a be­szél­ge­tést kezd­tük. A kol­lé­gái ugyan­is mond­ják, hogy ön ta­lán a mű­tő­ben ér­zi a leg­job­ban ma­gát.

– Ha mond­ják, iga­zuk le­het. De hát hol le­gyen egy se­bész, ha nem a mű­tő­ben?