1998-tól kez­dő­dő­en, más­fél év­ti­zed le­for­gá­sa alatt Pin­tér Bé­la ti­zen­nyolc szín­pa­di mű­vet írt és ren­de­zett sa­ját tár­su­la­tá­nak. A ma­gyar köz­fel­fo­gás és iro­dal­mi szak­ma a szín­pa­di szer­ző­ket vagy az iro­da­lom, vagy a szín­ház ol­da­lá­ra po­zí­ci­o­nál­ja, s nem lát­ja szer­ve­sen ös­­sze­tar­to­zó­nak (ös­­sze­tar­toz­ha­tó­nak) ezt a két te­rü­le­tet, el­len­tét­ben pél­dá­ul az an­gol­szász szem­lé­let­tel. Ily mó­don Pin­tér Bé­la szín­pa­di mű­vei is hos­­szú ide­ig csak ab­ban a meg­íté­lés­ben ré­sze­sül­tek, hogy ezek az írá­sok a tár­su­la­tá­val kö­zö­sen lét­re­ho­zott elő­adá­sok ka­na­vá­szai, va­la­mi­lyen szük­sé­ges, de nem elég­sé­ges té­nye­zők a szín­pa­di al­ko­tá­sok­hoz. E mű­vek mel­lő­zött­sé­gé­vel, le­ér­té­ke­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban olyan ér­vek ke­ring­tek a szín­há­zi saj­tó­ban, ame­lye­ket egy nor­má­lis szín­há­zi kul­tú­rá­ban sen­ki­nek sem jut­na eszé­be le­ír­ni (és gon­dol­ni se). Az­az hogy mi­vel Pin­tér Bé­la meg­ha­tá­ro­zott szí­né­szek­re ír­ja a da­rab­ja­it, és ő ma­ga ren­de­zi az elő­adá­so­kat, ezért az ál­ta­la írott da­ra­bok ele­ve nem le­het­nek önál­ló, a szín­pad­tól füg­get­len mű­vek. Ér­vel­jünk most ugyan­így az Er­zsé­bet-kor drá­ma­írói, Moličre vagy Goldoni ese­té­ben. Nem Pin­tér Bé­la fel­mi­nő­sí­té­sé­ről van szó, ha­nem az ér­ve­lés bor­nírt­sá­gá­ról. Ab­ból, hogy egy szö­veg a szín­ház is­me­re­té­ben és ele­ven szín­ját­szók­ra író­dik, egy­ál­ta­lán nem kö­vet­ke­zik sem­mi a szö­veg esz­té­ti­kai ér­té­ké­re, drá­mai je­len­tő­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­an.

      E 2013-ban ki­adott drá­ma­kö­te­tet meg­elő­ző­en Pin­tér­nek két da­rab­ja je­lent meg nyom­ta­tás­ban (ma­gya­rul), A Sü­te­mé­nyek Ki­rály­nő­je, va­la­mint A Dé­mon Gyer­me­kei (az előb­bi a 2004–2005-ös, az utób­bi a 2007–2008-as Ri­val­dá­ban). A más­fél tu­cat­nyi mű­ből a Drá­mák cí­mű kö­tet­be be­vá­lo­ga­tott nyolc szín­da­rab Pin­tér drá­ma­írói mun­kás­sá­gá­nak va­la­men­­nyi kor­sza­kát rep­re­zen­tál­ja, iro­dal­mi szem­pont­ból is túl­nyo­mó­részt a leg­ran­go­sabb szö­ve­ge­ket mu­tat­va be. A Pin­tér Bé­la és Tár­su­la­ta je­len­tős szín­pa­di si­ke­rei kö­zül rész­ben azok ma­rad­tak ki a vá­lo­ga­tás­ból, ame­lyek­ben a ze­ne társ­al­ko­tó elem a kom­po­zí­ci­ó­ban, mint a Pa­raszt­ope­ra és a Gyévuska ese­té­ben. A ze­ne azon­ban a kö­tet­be be­vá­lo­ga­tott da­ra­bok több­sé­gé­ben is meg­ha­tá­ro­zó té­nye­ző, több­nyi­re a je­le­ne­tek­be il­lesz­tett, il­let­ve azo­kat át­kö­tő da­lok for­má­já­ban.

      A ze­ne meg­ha­tá­ro­zó je­len­lé­te mel­lett egy má­sik jel­lem­ző kom­po­zí­ci­ós vo­ná­sa ezek­nek a da­ra­bok­nak a vi­lá­gok üt­köz­te­té­se, egy­más­ra ve­tí­té­se, szem­be­ál­lí­tá­sa, egy­más­ba for­ga­tá­sa vagy egy­sze­rű­en kü­lön-kü­lön tör­té­nő fel­mu­ta­tá­sa. Olyan tá­vo­li te­rek, idők, kul­tú­rák, s a ben­nük lé­te­ző sze­rep­lők ke­rül­nek így egy­azon drá­má­ba, ame­lyek egyéb­ként e kom­po­zí­ci­ós ke­re­ten kí­vül rit­kán vagy alig­ha ta­lál­koz­ná­nak. A vi­lá­gok üt­köz­te­té­sé­nek sok­fé­le dra­ma­tur­gi­ai esz­kö­zét te­rem­tik meg, il­let­ve al­kal­maz­zák Pin­tér Bé­la da­rab­jai. Ilyen az egyik vi­lág­ban meg­ál­mo­dott má­sik vi­lág, a fil­mes át­tű­nés, az idősíkváltás, a sze­rep­lői alak­vál­to­zás, az el­be­szé­lés és meg­je­le­ní­tés vál­to­ga­tá­sá­ban al­te­rá­ló vi­lá­gok meg­idé­zé­se, a szín­pa­di szi­tu­á­ci­ók­ba app­li­kált, tévékép­er­nyőn meg­je­le­nő hely­ze­tek stb. A sa­ját tár­su­lat­ra tör­té­nő írás­ból ar­ra is kö­vet­kez­tet­het­nénk, hogy a da­ra­bok­ban a sze­rep­lő­szám nagy­já­ból egy­for­ma. És va­ló­ban ta­lá­lunk több mű­vet is, amely­ben ki­lenc-tíz név ta­lál­ha­tó a sze­rep­lő­lis­tán, de mint a szín­ház­tör­té­net­ből tud­juk, a li­mi­tált sze­rep­lő­szám nem kor­lá­toz­za az egy-egy szí­nész ál­tal el­játsz­ha­tó sze­re­pek szá­mát. A Pin­tér-drá­mák ese­té­ben is gya­ko­ri, hogy (vagy már a sze­rep­lő­lis­tán je­löl­ve, vagy a je­le­net­épí­tés so­rán) a da­rab­ban a tár­su­lat ak­tu­á­lis lét­szá­má­nál, il­let­ve a köz­re­mű­kö­dő sze­rep­lők szá­má­nál több sze­rep van a mű­ben. A kö­tet két el­ső da­rab­ja, a Kór­ház-Ba­kony és A Se­ho­va Ka­pu­ja ese­té­ben azt lát­juk, hogy az utób­bi mű a sze­rep­lő­lis­tán kü­lön cso­port­ban so­rol­ja fel a drá­má­ban meg­je­le­nő két vi­lág (a szek­ta és az er­dé­lyi fa­lu) fi­gu­rá­it, az előb­bi­ben vi­szont a sze­rep­lő­lis­ta csak a kór­há­zi ala­kok név­so­rát tar­tal­maz­za, a be­tyár­tör­té­net sze­rep­lő­it (aki­ket a kór­há­zi­a­kat is ját­szó szí­né­szek ala­kí­ta­nak) a név­sor kü­lön nem em­lí­ti. A sze­rep­ös­­sze­vo­nás (ket­tő­zés) vi­szont mind­két da­rab­ban al­kal­ma­zott dra­ma­tur­gi­ai tech­ni­ka, mint több más Pin­tér-da­rab ese­té­ben is.

      A kom­po­zí­ció alap­ját adó két vi­lág kö­zöt­ti kont­rasz­tot a kö­tet el­ső da­rab­ja, a Kór­ház-Ba­kony (1999) már a cí­mé­ben jel­zi. A kór­ház­ban kez­dő­dő tör­té­net meg­le­pe­tés­sze­rű­en vált át a ba­ko­nyi be­tyá­rok kö­ze­gé­be. A nyi­tó­je­le­net­ben két nő­vér gúnyolja a har­ma­di­kat (a dél­vi­dé­kit), szó­ba ke­rül egy pár nap­ja el­hunyt be­teg és a fő­nő­vér ve­le kap­cso­la­tos ál­ma. Meg­je­le­nik a mű­tős­fiú, majd egy be­teg, Ban­di, aki ka­nos, és le akar­ják nyug­ta­tóz­ni. Szó­ba ke­rül, hogy az egyik be­teg­nek, Mar­git­ká­nak szo­kat­la­nul vas­tag (rö­vi­de­sen köz­lik, hogy szé­ria­hi­bás) in­fú­zi­ós tűt szúr­tak a kar­já­ba. Ér­ke­zik egy dok­tor, majd a pro­fes­­szor, s az előb­bi szem­be­sí­ti az utób­bit az­zal, hogy az em­lí­tett be­teg ha­lá­lát a prof gon­dat­lan­sá­ga okoz­ta, mi­vel olyan ke­ze­lést al­kal­ma­zott, ame­lyet a be­teg ál­tal sze­dett gyógy­szer mel­lett nem lett vol­na sza­bad. Meg­ér­ke­zik az el­hunyt fia (Jós­ka) az ap­ja hol­mi­já­ért, a rá­di­ó­ból kül­po­li­ti­kai és bel­föl­di hí­rek szól­nak, s egy­szer csak a szín át­vált egy sön­tés­re, ahol meg­je­le­nik két be­tyár (Jós­ka és Ban­di), aki­ken pil­la­na­to­kon be­lül raj­ta­üt há­rom pan­dúr (akit a két or­vos és a mű­tős ját­szik).

      In­nen­től a kór­ház és a Ba­kony egy­aránt, fel­vált­va kö­ze­ge a tör­té­né­sek­nek, ame­lyek kö­zött nem köz­vet­len nar­ra­tív kap­cso­lat, ha­nem as­­szo­ci­á­ci­ós, motivikus és bal­la­da­sze­rű vi­szony­há­ló bon­ta­ko­zik ki. Ez a szem­lé­le­ti és dra­ma­tur­gi­ai tech­ni­ka ké­sőbb is gyak­ran meg­je­le­nik a Pin­tér-drá­mák­ban. Az or­vos-be­teg és a pan­dúr-be­tyár ana­ló­gia azért ter­mé­keny, mert nyil­ván­va­ló­an nem le­het köz­vet­le­nül meg­fe­lel­tet­ni egy­más­nak a ket­tőt, s a kü­lönb­ség, a két re­lá­ció el­té­rő sú­lya és di­na­mi­ká­ja in­ten­zív osz­cil­lá­ci­ót ered­mé­nyez a két szfé­ra, a két vi­lág (és a két tör­té­net) kö­zött. A Ba­kony-szál szá­mos anak­ro­niz­mus­sal él, ame­lyek le­beg­te­tik a be­tyár-tör­té­net hi­te­les­sé­gét, és in­kább a hal­lo­má­sos, foly­to­no­san (de)formálódó me­sé­lé­sek je­gye­it hor­doz­zák, ha­son­ló­an Kár­pá­ti Pé­ter me­sé­ket al­kal­ma­zó és új­ra­író drá­má­i­hoz (mint a Tótferi vagy a Pájinkás Já­nos). Az anak­ro­niz­mus­ra pél­da, hogy a két be­tyár is­mer­te­tő­je­gyei után ér­dek­lő­dő pan­dúr, ami­kor úgy jel­lem­zik őket, hogy az egyik ki­csi volt, a má­sik meg nagy, ak­kor azt kér­di: „Tán űk vótak a Stan és Pan?”.

      Ha­son­ló ko­mi­kus ele­mek szí­ne­zik a két be­tyár úti be­szá­mo­ló­ját is, mi­kor az egyik a Ki­je­ven és Moszk­ván át No­vo­szi­birszk­be tett út­já­ról me­sél, a má­sik pe­dig ar­ról, hogy mi­ként ta­lál­ko­zott Fidel Castróval, re­pült a nő­jé­vel (ku­bai pén­zen) Bra­zí­li­á­ba, s ál­lí­tott ott csap­dát a nő­jé­nek és az ő sze­re­tő­jé­nek. A két be­tyár tör­té­ne­té­ből ki­raj­zo­ló­dó pár­kap­cso­la­ti ku­darc vé­gén raj­tuk üt­nek a pan­dú­rok a sön­tés­ben. Akasz­tás, Mar­git­ka be­tyár meg­men­ti őket, s az­tán a pan­dúr/or­vos meg­ket­tő­ző­dés egy­re job­ban el­to­ló­dik a kór­há­zi szi­tu­á­ci­ó­ba és sze­rep­be. A két be­tyár is vis­­sza­vál­to­zik Ban­di bá­csi­vá és az el­hunyt ap­ja hol­mi­já­ért ér­ke­zett Jós­ká­vá. Le­zaj­lik egy rö­vid „szem­be­sí­tés” apa és fia kö­zött, Jós­ka tá­vo­zik a kór­ház­ból az ap­ja hol­mi­já­val, meg­hall­juk, hogy Ban­di bá­csi is meg­halt, és kez­dő­dik a dél­előt­ti nagy­vi­zit. Mind­az, ami a Ba­kony­ban tör­tént, a mun­ka­kez­dés és a nagy­vi­zit köz­ti idő­szak­ban zaj­lott, s a két vi­lág kö­zött ide-oda jár­ká­ló sze­rep­lők a kór­há­zi ke­ret­tör­té­net­ben fel­ve­tett mo­tí­vu­mo­kat, szó­la­mo­kat ár­nyal­ják. Sa­va­nyú Jó­zsef kí­sér­ti a ha­lá­lát oko­zó Ke­se­rű Gé­za pro­fes­­szort. Az el­hunyt meg­je­le­nik az őt az utol­só na­pok­ban meg nem lá­to­ga­tó fi­á­nak is. Szám­adás, szem­be­sí­tés, lét­ös­­szeg­zés, el­tus­so­lás együtt ka­va­rog­nak eb­ben a Pin­tér-drá­mák leg­főbb je­gye­it már fel­vo­nul­ta­tó ko­rai da­rab­ban.

      A Se­ho­va Ka­pu­ja (2000) ugyan­csak két vi­lá­got szem­be­sít, üt­köz­tet. A mű cí­me egy­ér­tel­mű­en a Je­ho­va ta­núi gyü­le­ke­zet­re utal. A da­rab el­ső ré­sze a fő­vá­ros­ban ját­szó­dik, be­mu­tat­ja egy tag to­bor­zá­sán ke­resz­tül a val­lá­si kö­zös­ség mű­kö­dé­sét, a má­so­dik rész­ben pe­dig egy er­dé­lyi fa­lu, Ördöngősbükk la­kói je­len­nek meg, akik kö­zé a hit­té­rí­tők és egy nép­ze­ne­gyűj­tő ér­kez­nek. A nyi­tó­je­le­net­ben a cél­sze­mély, And­ris lát­ha­tó, akit a té­rí­tők kép­vi­se­lő­je, Klá­ri­ka ki­sze­mel és a ha­tá­sa alá von. A mód­szer és az ér­ve­lés szo­ci­og­rá­fi­ai pon­tos­sá­gú, de And­ris ér­tet­len­ke­dé­se és fél­szeg há­rí­tá­sa mi­att a hely­zet ko­mi­kus. A kö­vet­ke­ző lé­pés „a gyü­le­ke­zet pász­to­rá­nak”, Gyu­ri­ká­nak az And­ris­ra gya­ko­rolt pres­­szi­ó­ja, amely­ben de­ma­gó­gia és meg­fé­lem­lí­tés egy­aránt sze­re­pet ját­szik. A fő­sze­rep­lő ki­je­len­ti, hogy csat­la­ko­zik a gyü­le­ke­zet­hez, és a „tisz­ta­ság­szer­tar­tás” ré­vén (amely egy po­hár víz meg­ivá­sá­ból áll) tag­já­vá vá­lik a kö­zös­ség­nek. Be­mu­tat­ják ne­ki a gyü­le­ke­zet tag­ja­it, az­tán Pis­ti, egy ko­ráb­bi szí­ni­kri­ti­kus be­szá­mol sa­ját té­vely­gő éle­té­ről, és ta­nú­sá­got tesz új hi­te mel­lett. A cso­port han­gu­la­tát egy­re szug­gesz­tí­vebb moz­za­na­tok fo­koz­zák, szín­re lép az Ame­ri­ká­ból ér­ke­zett té­rí­tő és a fe­le­sé­ge, s őket „a kö­zös­ség hisz­té­ri­kus öröm­mel üd­vöz­li”. Jonathan Graham mint­ha csak Billy Graham 1989-es ma­gyar­or­szá­gi evangelizációját idéz­né (csakhogy nem száz­ezer, ha­nem egy tu­cat hall­ga­tó előtt), de ez a Graham – ál­lí­tá­sa sze­rint – az Úr ál­tal gyó­gyí­tó erő­vel lett fel­ru­ház­va. Kö­vet­kez­nek te­hát a „cso­da­té­te­lek”, sor­ra, a gyü­le­ke­zet tag­ja­in vég­re­hajt­va. Jonathan an­go­lul el­mon­dott sza­va­it Zo­li­ka tol­má­csol­ja, nagy­já­ból pon­to­san. Ám ami­kor Jonathan ne­je, Gloria lép a mik­ro­fon­hoz, és sze­xu­á­lis tar­tal­mú ki­je­len­té­se­ket tesz, Zo­li­ka for­dí­tás köz­ben el­ájul, és Gyu­ri­ka ve­szi át a tol­mács sze­re­pét (a pé­niszt pél­dá­ul Szent­lé­lek­nek for­dít­va). A fő üze­ne­te az ame­ri­ka­i­nak az, hogy rö­vi­de­sen be­csa­pó­dik a Föld­be egy minibolygó, és ad­dig kell át­tér­ni a gyü­le­ke­zet hi­té­re. A de­le­jes sze­ánsz vé­gén ki­vá­lasz­ta­nak egy te­le­pü­lést, aho­va el­vi­szik a kis­boly­gó hí­rét, és té­rí­te­ni men­nek. Ez lesz Ördöngősbükk, a négy­száz lel­kes er­dé­lyi fa­lu. And­rist, hogy ő me­hes­sen Gyu­ri­ká­val té­rí­te­ni, alá­me­rí­tik. Mi­e­lőtt a fa­lu­ra vál­ta­na a hely­szín, sze­re­pel még egy rö­vid ut­cai je­le­net, amely­ben And­ris ta­nú­ja le­het an­nak, hogy Gyu­ri­ka ho­gyan aláz és fé­lem­lít meg egy ki­lép­ni ké­szü­lő ta­got, aki vé­gül bo­csá­na­tot kér, és a szek­tá­ban ma­rad.

      A má­sik vi­lág, az er­dé­lyi kö­zeg elő­ször egy gyón­ta­tá­si je­le­net­ben ke­rül szín­re. A pap­nak Ibo­lya, az óvó­nő azt pa­na­szol­ja, hogy no­ha nap­köz­ben gye­re­kek­kel van kö­rül­vé­ve, ne­ki 39 éve­sen sin­csen gye­re­ke, s ez el­ke­se­rí­ti, az Úr bün­te­té­sé­nek vé­li. A pap azon­ban pró­bál­ja meg­nyug­tat­ni az­zal, hogy Ibo­lya nem bű­nös, és a bá­nat nem bűn. Vo­nat­fül­ké­re vált a kép, a két té­rí­tő uta­zik Er­dély­be, s be­lép hoz­zá­juk Ben­ce, aki olyan, mint egy mű­pa­raszt, csi­nált táj­szó­lás­ban be­szél, kü­lö­nös nép­vi­se­le­tet hord, de ha­mar be­vall­ja, hogy „Itt szüláttem a hét kár­ület­be, azt most is a Blahán la­kok!”. Ben­ce a két utast Am­way-ügy­nök­nek né­zi. Egy újabb gyón­ta­tá­si je­le­net­ben Mi­hály atyá­nak egy nő (Jula) to­la­ko­dó kö­ze­le­dé­sét kell el­há­rí­ta­nia. A vo­na­ton ki­de­rül, hogy mind­két uta­zó gyűj­tő­úton van, Ben­ce nép­ze­nét, Gyurikáék lel­ke­ket gyűj­te­ni men­nek ugyan­ab­ba a fa­lu­ba.

      A két­faj­ta egy­ház, hit­fel­fo­gás és -gyakorlás a fa­lu temp­lo­má­ban ta­lál­ko­zik. Gyu­ri­ka fél­re­von­ja a pa­pot, mi­köz­ben And­ris a gyó­nás­kor már meg­is­mert Ibo­lyát pró­bál­ja meg­té­rí­te­ni. Ugyan­azok­kal a pa­ne­lek­kel ope­rál, ame­lye­ket ve­le szem­ben a nyi­tó­je­le­net­ben al­kal­maz­tak, de a pél­dák és a min­ta­mon­da­tok ös­­sze­vis­­sza tor­zul­nak, té­rí­tői eről­kö­dé­se ko­mi­kus, amit azon­ban Ibo­lya ro­kon­szen­ves­nek ta­lál, mert ő egy fér­fi kö­ze­le­dé­sét lát­ja eb­ben, s nem egy té­rí­tő­ét. Az­tán las­san a nő kez­di irá­nyí­ta­ni a be­szél­ge­tést, és mi­vel And­ris sem­mi önál­ló gon­do­la­tot nem tud mon­da­ni, csak a té­rí­tői köz­he­lye­ket szaj­kóz­za, Ibo­lya vé­gül ki­fa­kad a fér­fi­ra, hogy „egy hü­lye szek­tás vagy!”. Ez­zel azon­ban nincs vé­ge a kap­cso­lat for­du­la­ta­i­nak, mert egy be­tét­je­le­net után Ibo­lya kezd ud­va­rol­ni And­ris­nak, s vé­gül ki­je­len­ti, hogy sze­rel­mes a fér­fi­ba.

      In­dul vis­­sza a vo­nat a té­rí­tők­kel és Ben­cé­vel, Ibo­lya bú­csúz­ko­dik And­ris­tól. A nő ma­rasz­tal­ja a fér­fit, az vi­szont hív­ja a szek­tá­ba a nőt. Vé­gül el­vál­nak. A gyón­ta­tó­szék­ben a pap örö­mé­nek ad han­got, hogy Ibo­lya itt­hon ma­radt. Nem­csak azért, mert nem ment el a szek­tá­sok­kal, ha­nem azért is, mert a nő­ért haj­lan­dó len­ne ki­lép­ni az egy­ház­ból, és ott­hagy­ni a pa­pi pá­lyát. Az er­dé­lyi szál ezen a pon­ton be­fe­je­ző­dik. A drá­ma a gyü­le­ke­zet­ben ér vé­get: Ben­ce is kö­zöt­tük van im­már. Pis­ti (a volt szí­ni­kri­ti­kus) fel­szó­la­lá­sá­ban a szí­né­sze­ket ócsá­rol­ja, Mar­csi bűn­bá­na­tot gya­ko­rol azért, mert ki akart lép­ni. A ta­lál­ko­zó so­rán mind­an­­nyi­an isz­nak az Er­dély­ből ho­zott, „ter­mé­sze­te­sen szén­sa­vas” for­rás­víz­ből, amely­ről már a fa­lu­be­li je­le­ne­tek­ben ki­de­rült, hogy bó­dí­tó ha­tá­sú. Ez a ha­tás itt is ér­vé­nye­sül, és a tu­dat­mó­do­sí­tó víz nyo­mán ex­ta­ti­kus tob­zó­dás kez­dő­dik: ne­vet­nek, víz­be dug­ják a fe­jü­ket, majd az ezek­ben részt nem ve­vő And­rist alá­me­rí­tik. Ő ad­dig mag­nó­ról az Ibo­lyá­val foly­ta­tott be­szél­ge­té­sé­nek fel­vé­tel­ét hall­gat­ta, ame­lyen a nő az el­ső sze­re­lem­ről be­szélt. Mi­u­tán – a ve­ze­tő ki­vé­te­lé­vel – min­den­ki a föld­re ájul, mert „jön a minibolygó”, a záróképben Ibo­lya éne­kel az el­ső sze­re­lem­ről.

      A drá­ma for­du­la­tai, az ér­zel­mi gaz­dag­ság, az ös­­sze­tett mo­tí­vu­mok, a nyel­vi ré­teg­zett­ség, a sok­fé­le re­gisz­ter tel­jes „fegy­ver­ze­té­ben” mu­tat­ják a Pin­tér-drá­mák iro­dal­mi sok­szí­nű­sé­gét, szem­lé­le­ti és kom­po­zí­ci­ós ere­de­ti­sé­gét. A mó­do­sít­va meg­is­mé­telt té­mák, mo­tí­vu­mok az elő­ző da­rab­hoz ha­son­ló­an itt is in­ten­zív és di­na­mi­kus vi­szony­ban áll­nak egy­más­sal. A fen­ti­ek­ben be­mu­ta­tott moz­za­na­tok mel­lett pél­dá­ul ilyen a tol­má­cso­lás szi­tu­á­ci­ó­ja, amely nem­csak Graham je­le­ne­té­ben sze­re­pel a da­rab­ban, ha­nem ak­kor is, ami­kor Gyu­ri­ka a fa­lu­be­li­ek­kel pró­bál szót ér­te­ni, de Ibo­lyá­nak kell le­for­dí­ta­nia ma­gyar­ról ma­gyar­ra az erős táj­szó­lás­sal be­szé­lő hely­be­li­ek sza­va­it, akik­kel a té­rí­tők be­szél­get­ni sze­ret­né­nek. Egy­szer­re ko­mi­kus és gro­teszk hely­zet.

      A kö­tet kö­vet­ke­ző két da­rab­ja, A Sü­te­mé­nyek Ki­rály­nő­je (2004) és A Dé­mon Gyer­me­kei (2008) a csa­lá­don be­lü­li tra­u­má­kat he­lye­zi elő­tér­be. Mind­két mű egy csa­lá­di ün­ne­pen ját­szó­dik, az előb­bi egy szü­le­tés­na­pon, az utób­bi egy el­jegy­zé­sen. A vi­lá­gok üt­köz­te­té­se ez­út­tal nem ab­ban a for­má­ban je­le­nik meg, mint a két ko­ráb­bi da­rab­ban, ahol ez tér­ben/idő­ben mar­kán­san el­kü­lö­nült, ha­nem a szín­re vitt kö­ze­get a meg­je­le­ní­tés so­rán el­len­pon­to­zó, ab­ba in­teg­rá­ló­dó ide­gen stí­lus, kul­tú­ra al­kal­ma­zá­sá­ban. A Sü­te­mé­nyek Ki­rály­nő­je ese­té­ben a szo­ci­a­liz­mus idő­sza­ká­ban ját­szó­dó tör­té­net csa­lád­ját és kör­nye­ze­tét ter­ro­ri­zá­ló rend­őr al­ez­re­des (Pis­ta) a mű ele­jén „ol­vasz­tár­ka­bá­tot, he­gesz­tő­masz­kot és ar­ra erő­sí­tett szar­va­kat vi­sel”. A for­gó­szín­pad­ra he­lye­zett já­ték a tér­ben is szét­vá­laszt­ja a kö­rön be­lü­li és azon kí­vü­li tör­té­né­se­ket. A bu­dai vár­be­li la­kás­ban ját­szó­dó A Dé­mon Gyer­me­kei ese­té­ben ja­pán masz­kok, öl­tö­zé­kek és meg­szó­lí­tá­sok szö­vőd­nek be­le a kor­társ ma­gyar kö­zeg­be, mely­nek ugyan­csak van egy, a csa­lád­ját és kör­nye­ze­tét ter­ro­ri­zá­ló tag­ja, Yamamoto Kovácsné Fa­ra­gó Zsu­zsa, a ja­pán kul­tú­ra pro­fes­­szo­ra.

      Az Eri­ka he­te­dik szü­le­tés­nap­já­nak meg­ün­nep­lé­sé­re ké­szü­lő Kosárékhoz csa­lád­lá­to­ga­tás­ra ér­ke­zik a kis­lány osz­tály­fő­nö­ke, La­jos bá­csi, mert a kis­lány rend­sze­re­sen becsinál az is­ko­lá­ban, s mert nem­rég az egyik szü­net­ben mi­sét ce­leb­rált az osz­tály­tár­sa­i­nak. Kosárékhoz az apa test­vér­ének csa­lád­ja is el­jön, két fiú­gye­rek­kel. A má­sik da­rab­ban elő­ször az el­jegy­zés­re au­tó­val igyek­vő há­zas­párt, a vő­le­gény szü­le­it lát­juk: bár a férj (La­jos) ül a vo­lán­nál, az as­­szony (Ba­ba) igyek­szik kont­rol­lál­ni a ve­ze­tést. Ret­teg­nek a gaz­da­gabb csa­lád­dal va­ló ta­lál­ko­zás­tól, ahogy – a kö­vet­ke­ző je­le­net­ben – ugyan­ezt a pá­ni­kot és vi­szoly­gást a vá­ra­ko­zó há­zi­gaz­dá­kon is lát­juk. Eb­ben a csa­lád­ban az as­­szony, Zsu­zsa a telj­ha­tal­mú csa­lád­fő, fér­je, Gé­za mint gé­sa szol­gál­ja ki a ven­dé­ge­ket, az anya az el­jegy­zen­dő lá­nyát, Mó­ni­kát sza­ka­dat­la­nul ma­ni­pu­lál­ja, a fi­át pe­dig már a ven­dé­gek ér­ke­zé­se­kor ki­kül­di a für­dő­szo­bá­ba az­zal, hogy szív­ja el ott az es­ti jointját.

      A fi­zi­kai és lel­ki ter­ror nyílt, di­rekt al­kal­ma­zá­sa mind­két drá­ma csa­lád­ja­i­nak sa­já­tos­sá­ga. Nem át­té­te­lek­ben, uta­lá­sok­ban je­le­nik meg a bru­ta­li­tás, ha­nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő és ele­men­tá­ris mó­don. A kis­lány any­ja pél­dá­ul azt kér­de­zi Eri­ká­tól: „Ki tet­te tönk­re az éle­te­met?”, ami­re ő így fe­lel: „Én tet­tem tönk­re az éle­te­det, édes­anyám!” A ven­dég­csa­lád­ban az anya a két fi­át – azok je­len­lét­ében – ek­ként jel­lem­zi: „ezek torz­szü­löt­tek”. A pro­fes­­szor as­­szony az egy ut­cá­val ar­rébb köl­töz­ni szán­dé­ko­zó (24 éves) lá­nyá­ról azt mond­ja, „itt hagy en­gem, mint egy le­szart ki­lo­mé­ter­kö­vet”, il­let­ve hogy lá­nya ez­zel meg­for­gat­ja a kést az ő anyai szí­vé­ben.

      Mind­két da­rab­ban meg­ülik az ün­ne­pet, a szü­le­tés­na­pot, il­let­ve az el­jegy­zést. Eriká-éknál a va­cso­ra ka­to­nai dísz­szer­tar­tás­ra em­lé­kez­tet. Már be­hoz­za az any­ja a tor­tát, ami­kor a ta­nár elő­ho­za­ko­dik az apá­nak av­val, hogy ki akar­ja de­rí­te­ni Eri­ka is­ko­lai bekakálásainak a csa­lá­di okát, s köz­li, hogy be­je­len­tés ér­ke­zett, mi­sze­rint Pis­ta rend­sze­re­sen, ré­sze­gen ül­dö­zi a csa­lád­ta­go­kat. Az apa azon­ban nem re­a­gál, ha­nem el­kez­dő­dik a kis­lány kö­szön­té­se. Min­den­ki­től kap va­la­mi aján­dé­kot, az apá­tól egy mag­nó­ra vett nép­dalt kap­na, ha nem tö­rölt vol­na be­le ko­ráb­ban a fel­vé­tel­be a két uno­ka­öcs. A ta­nár to­vább for­szí­roz­za a kis­lány ügyét, ál­la­mi gon­do­zást em­le­get, eköz­ben Pis­ta meg­iszik egy üveg ko­nya­kot, pisz­tolyt ránt, lő, és előbb ver­bá­li­san, majd tett­le­ge­sen is La­jos­ra tá­mad, aki vé­gül el­megy. Az apa ez­után a je­len­lé­vők­re ront, Eri­kát ku­tya­lánc­cal meg­kö­ti, aki ijed­té­ben be­csi­nál, Mis­ka (Pis­ta test­vé­re) hipót iszik. A két uno­ka­öcs a sza­ros bu­gyi tar­tal­mát a tor­tá­ra ke­ni, s Eri­ka, majd az apa is eb­ből, „a sü­te­mé­nyek ki­rály­nő­jé­ből” eszik. A drá­ma bűn­ügyi for­du­lat­tal ér vé­get, a ta­nár­ról ki­de­rül, hogy pedofil és több­szö­rös gye­rek­gyil­kos, és a rá­dió hír­adá­sá­ból meg­tud­juk, hogy épp Eri­kát ké­szült meg­öl­ni, ami­kor egy is­me­ret­len há­rom lö­vés­sel meg­se­be­sí­tet­te, s így a rend­őr­ség el tud­ta fog­ni.

      A Dé­mon Gyer­me­kei is bűn­ügyi for­du­lat­tal zá­rul. A min­den­kit ter­ro­ri­zá­ló Zsu­zsa a fe­jé­re ta­padt maszk ré­vén dé­mon­ná vál­to­zik, és kard­dal a je­len­lé­vők­re tá­mad, a vis­­sza­tá­ma­dó több­ség azon­ban a pad­lás­ra kény­sze­rí­ti, ahon­nan – mi­u­tán két gyer­me­ke fel­pa­na­szol­ja a ve­le kap­cso­la­tos sé­rel­me­it – nya­ká­ban kö­tél­lel (de már maszk nél­kül) zu­han le hol­tan. Az ő el­tű­né­sé­nek ügyé­ben ke­re­si fel a la­kást egy rend­őr, aki ki­hall­gat­ja az el­jegy­zés részt­ve­vő­it, de vé­gül gya­nú­sí­tás nél­kül tá­vo­zik. A pár­kap­cso­la­ti utó­já­ték so­rán a tör­té­net­ben ad­dig ki­bon­ta­ko­zott sze­rel­mek­ben áll be for­du­lat. Az el­jegy­zé­si es­tén a vő­le­gény any­ját ost­rom­ló és ná­la célt érő 17 éves Ár­pi itt el­za­var­ja a nőt, az­zal, hogy „ta­ka­rodj már el in­nen, te idi­ó­ta, vén te­hén”, a vő­le­gény, Zo­li pe­dig úgy kö­szön el a meny­as­­szo­nyá­tól az­zal, hogy csak – az előbb­re ho­zan­dó es­kü­vő mi­att – kis idő­re ha­za­ug­rik a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyá­ért, hogy tud­juk, so­se fog vis­­sza­jön­ni.

      Fáj­dal­ma­san vic­ces, sű­rű szö­vé­sű ez a két csa­lá­di drá­ma, me­lyek­ben a fér­fi­as nők és nő­i­es fér­fi­ak, a pedofil ta­ná­rok és ott­hon is rend­őr­ként vi­sel­ke­dő al­ko­ho­lis­ták, az in­fan­ti­lis fel­nőt­tek és ke­gyet­len gye­re­kek, a cse­léd­ként tar­tott csa­lád­tag és ku­tya­sor­ban tar­tott utód pa­nop­ti­ku­má­ban éles és ér­vé­nyes ké­pet ka­punk a hét­köz­na­pi­ként el­tűrt és el­fo­ga­dott pa­to­lo­gi­kus csa­lá­di mű­kö­dés­ről és an­nak to­vább­ha­gyo­má­nyo­zá­sá­ról. A ma­gán­éle­ti szfé­rá­nak ez a faj­ta szín­re­vi­te­le po­li­ti­kai hoz­zá­szó­lás a ma­gyar tár­sa­da­lom­nak a rend­szer­vál­tás előtt is virulens és az­óta is meg­lé­vő egyik be­teg­ség­cso­port­já­hoz, amely a meg­alá­zást, kény­sze­rí­tést, zsa­ro­lást, bűn­tu­dat­kel­tést, ön­ál­ta­tást, ön­saj­ná­la­tot stb. a csa­lá­di együtt­élést ura­ló ér­zel­mi kul­tú­rá­nak te­kin­ti, és ak­ként is gya­ko­rol­ja, nem­csak a csa­lád, ha­nem – egy­re na­gyobb mér­ték­ben – a ha­ta­lom­po­li­ti­ka erő­te­ré­ben is.

      Ez a po­li­ti­kai ér­vé­nyes­sé­gű hoz­zá­szó­lás az ed­di­gi­ek­nél jó­val nyil­ván­va­lóbb és köz­vet­le­nebb mó­don je­le­nik meg a Szu­tyok (2010) cí­mű da­rab­ban, amely – töb­bek kö­zött – a szél­ső­jobb­ol­dal tér­hó­dí­tá­sát is érin­ti. A cím az egyik sze­rep­lő (Ró­zsi) csúf­ne­ve, akit ka­masz­ként ál­la­mi gon­do­zás­ból vesz ki (egy ci­gány­lán­­nyal együtt) a ne­ve­lő­ott­hont cse­cse­mő­ért fel­ke­re­ső, gyer­mek­te­len fa­lu­si pár. A 42 éves Irént (aki szo­ci­á­lis mun­kás) és 50 éves élet­tár­sát, At­ti­lát (aki pék, s emel­lett a fa­lu­ban színjátszókört ve­zet) a fa­lu­be­li is­me­rő­sök ba­ba­ko­csi­val és rug­da­ló­zó­val vár­ják, de ami­kor ők be­mu­tat­ják a két fo­ga­dott lányt, azo­kat lestopposkurvázzák, és a 72 éves Ban­di bá­csi köz­li, hogy „eb­ben a fa­lu­ban so­ha nem volt ci­gány”. A két új csa­lád­tag és egy­ben a fa­lu két új la­kó­ja a dra­ma­tur­gia sza­bá­lyai sze­rint fel­for­gat­ja a kö­zös­ség éle­tét. A fér­fi­ak a kez­de­ti ide­gen­ke­dés után sze­xu­á­lis tárgy­ként hasz­nál­ják a lá­nyo­kat, Bé­la (a ka­la­uz) Ró­zsi­val fek­szik le, At­ti­la (a ne­ve­lő­apa) pe­dig a ci­gány­lán­­nyal (Ani­tá­val).

      A fő cse­lek­mény­szá­lat el­len­pon­to­zó kö­zeg ez­út­tal a színjátszókör, amely Csur­gón részt vesz egy fesz­ti­vá­lon At­ti­la da­rab­já­val, amely a Bu­dai Ilo­na bal­la­dá­ját kön­­nyű­ze­né­vel kom­bi­nál­ja. A Szu­tyok egyik leg­ko­mi­ku­sabb ré­sze a zsű­ri el­nö­ké­nek, Reg­ős Já­nos­nak (!) az elő­adást ér­té­ke­lő be­szé­de, amely önál­ló pa­ró­dia­be­tét a da­rab­ban. A ha­za­úton, a bu­szon Ani­ta pénz­tár­cát lop, el­kap­ják, és Ró­zsi – aki az in­té­zet­ben ket­te­jük vér­szer­ző­dé­sé­re hi­vat­koz­va csak ve­le volt haj­lan­dó ki­jön­ni – most azt kö­ve­te­li, hogy a ci­gány­lányt vi­gyék vis­­sza az in­té­zet­be. Mi­vel a fa­lu és a csa­lád megbocsájtja a lo­pást, Ró­zsi hagy­ja ott a kö­zös­sé­get. Ami­kor rö­vi­de­sen vis­­sza­tér, előbb ba­kancs­ban és bomberdzsekiben, majd a Ma­gyar Gár­da egyen­ru­há­já­ban je­le­nik meg. Kér­dő­re von­ja At­ti­lát, hogy mi­ó­ta Hi­deg­föl­di a ve­ze­ték­ne­ve, s mi­kor ki­de­rül, hogy azt a fér­fi nagy­ap­ja ma­gya­ro­sí­tot­ta egy sváb név­ről, ak­kor Ró­zsi nem hisz ne­ki, mert biz­tos ben­ne, hogy At­ti­la zsi­dó. Egyéb­ként a lány rend­őr­rel ér­ke­zik, mert fel­je­len­tet­te At­ti­lát, hogy a gyám­sá­ga alatt lé­vő Ani­tá­val le­fe­küdt. Az as­­szony ha­mis ali­bi­vel meg­vé­di a fér­fit, a rend­őr el­megy, de rö­vi­de­sen ki­de­rül, hogy a ci­gány­lány ter­hes. Rész­ben emi­att is, az as­­szony egy­re in­kább a szél­ső­job­bos­sá vált Ró­zsi be­fo­lyá­sa alá ke­rül, s ami­kor el­kí­sé­ri Ani­tát a nő­gyógy­ász­hoz, el­in­té­zi, hogy abor­tuszt hajt­sa­nak vég­re a lá­nyon (ami­ről az ott­hon­ma­radt At­ti­la mit sem tud). Ami­kor Ró­zsi el­mond­ja At­ti­lá­nak, hogy Ani­ta nem fog ne­ki gye­re­ket szül­ni, azt is ki­je­len­ti, hogy „ami ar­ra a kis ci­gány zsi­dó­ra várt vol­na, az úgy­sem lett vol­na élet­nek ne­vez­he­tő”. A da­rab vé­gén az ép­pen ke­nyér­sü­tés­hez ké­szü­lő At­ti­la le­szúr­ja Ró­zsit, és be­lö­ki a lán­go­ló ke­men­cé­be. Az epi­ló­gus­sze­rű zá­rókép­ben Irén egy, az in­té­zet­ből ho­zott cse­cse­mő­vel a kar­ján lép be, de At­ti­lá­nak nem en­ge­di meg­néz­ni a ba­bát, és azt sem, hogy akár egy per­cig is ma­rad­jon.

      Az egyéb­ként erős po­li­ti­kai szál ere­jét tom­pít­ja az alap­té­mát fel­dú­sí­tó, ki­egé­szí­tő ama­tőr szín­ját­szó cso­port mo­tí­vu­ma. Eb­ben az eset­ben nem két vi­lág ütköz(tet)éséről van szó, mi­vel a szín­ját­szó cso­port­tal kap­cso­la­tos té­mák, moz­za­na­tok nem kap­cso­lód­nak az alap­kér­dés­hez, még ak­kor sem, ha a szín­re vitt (pró­bált) bal­la­da té­má­ja az anyai gyer­mek­ál­do­zat­ról ös­­sze­függ, bár át­té­te­le­sen, a cse­lek­ményt ke­re­te­ző gyer­mek­te­len­ség és örök­be­fo­ga­dás mo­tí­vu­má­val. Et­től füg­get­le­nül a Szu­tyok fon­tos és ér­de­mi iro­dal­mi hoz­zá­szó­lás a szél­ső­jobb­ol­dal je­len­lét­ének és meg­erő­sö­dé­sé­nek kér­dé­sé­hez.

      A Szu­tyok­ban mel­lék­szó­lam­ként meg­je­le­nő ama­tőr szín­ját­szó cso­port mo­tí­vu­ma mint­ha csak elő­ké­szí­tő­je len­ne a Tün­dök­lő Kö­zép­szer (2010) cí­mű ver­ses drá­má­nak, amely egy sok te­kin­tet­ben a Pin­tér Bé­la és Tár­su­la­ta szín­ház­zal ro­kon, an­nak (is) meg­fe­lel­tet­he­tő szín­tár­su­lat­ban ját­szó­dik. A fel­is­mer­he­tő név­uta­lá­sok per­sze ön­ma­guk­ban még nem te­szik sem ön­élet­raj­zi­vá, sem a PBT ön­elem­zés­évé a da­ra­bot, hi­á­ba hív­ják a tár­su­lat ve­ze­tőt Pin­cér Gé­zá­nak, il­let­ve a sze­rep­lő­lis­ta vé­gén hi­á­ba is­mer­he­tünk rá a Csó­ki Edit (kri­ti­kus) név­ben Csá­ki Ju­dit szí­ni­kri­ti­kus ne­vé­re. A mű ket­tős kö­ze­ge ez­út­tal a tár­su­lat bel­ső vi­lá­ga, il­let­ve az ép­pen pró­bált szín­da­rab, de a dra­ma­tur­gia most nem e két szfé­ra ös­­sze­üt­köz­te­té­sé­re, egy­más­ra vo­na­tkoz­ta­tá­sá­ra épül, a tár­su­la­ti mű­kö­dés fe­lül­ír­ja a be­tét­ként meg­je­le­nő tör­té­ne­tet, és elő­tér­be ke­rül a te­het­ség, hír­név, ama­tö­riz­mus, il­let­ve a szak­mai és ma­gán­éle­ti té­nye­zők ös­­sze­fo­nó­dá­sá­nak és egy­más­ra ha­tá­sá­nak a kér­dé­se.

      A tár­su­lat­ve­ze­tő le­fo­koz­za az egyik cso­por­tos sze­rep­lőt, Ju­cit, akit előbb ki akar rúg­ni, az­tán as­­szisz­ten­si fel­adat­kört ajánl ne­ki. A cso­port né­hány tag­ja le­súj­tó vé­le­mén­­nyel van a ké­szü­lő pro­duk­ci­ó­ról, de Gé­za egyik nap az­zal áll elő, hogy az elő­adás ze­nés lesz. Bár elő­ző nap ma­ga vág­ta be­le a szö­veg­köny­vet egy kocs­ma előtt a ku­ká­ba, egy­szer csak ita­lo­zás köz­ben a kocs­mai zon­go­ris­tá­tól meg­hal­lot­ta a meg­ze­né­sí­tett da­ra­bot, amely gyö­nyö­rű ope­rá­vá vál­to­zott. Az új kon­cep­ció sze­rint te­hát éne­kel­ni­ük kell a szí­né­szek­nek, ami azon­ban nem min­den­ki­nek megy, s ezért vál­toz­tat­ni kell a sze­rep­osz­tá­son. Eköz­ben ki­de­rül, hogy Ju­ci­nak – bár so­sem ta­nult éne­kel­ni – gyö­nyö­rű hang­ja van. (A kocs­mai zon­go­ris­ta ál­tal kre­ált „ope­ra” egyéb­ként is­mert ope­ra­slá­ge­rek egy­ve­le­ge, az egyik sze­rep­lő meg is jegy­zi, hogy a da­rab „kezd egy­re job­ban ha­son­lí­ta­ni egy Best of Ope­ra cédére”.) A lon­do­ni ope­ra me­ne­dzse­re Ju­cit, csak őt, meg­hív­ja Ang­li­á­ba. A tár­su­lat tag­jai előbb sor­ra be­hó­dol­nak a kö­zü­lük ki­emel­ke­dett szí­nész­nő­nek, az­tán el­le­ne for­dul­nak, és le­itat­ják, ci­ga­ret­tá­val tö­mik, el­vág­ják a si­ker­hez ve­ze­tő út­ját. Más­nap Gé­za tény­leg ki­rúg­ja a hang­ját vesz­tett lányt a tár­su­lat­ból. A kö­zép­szer meg­fojt­ja a te­het­sé­get. Nem túl erős és nem túl ere­de­ti üze­net, a da­rab ez­út­tal nem te­rem­ti meg azt a sok­szí­nű, ös­­sze­tett és bo­nyo­lult vi­lá­got, amely sok­ér­tel­mű je­len­tés­tar­tal­mak ki­fe­je­zé­sé­re ké­pes, és eh­hez a ver­ses for­ma sem kí­nál több­le­tet, nem te­remt sti­lá­ris el­len­pon­tot.

      Idő­uta­zás­ra és a 19. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem al­ter­na­tív ala­ku­lá­sá­nak be­mu­ta­tá­sá­ra épül a szá­mos kor­társ bel­po­li­ti­kai át­hal­lást is tar­tal­ma­zó Kaisers TV, Ungarn (2011) cí­mű da­rab, mely­nek leg­kül­ső ke­re­te az elő­adás kö­zön­sé­gé­nek meg­szó­lí­tá­sa. (A szín­há­zi köz­meg­egye­zés sze­rint vé­gül is min­den be­mu­ta­tott fik­ci­ó­ban más­kor és más­hol va­gyunk, mint a sa­ját tény­le­ges je­le­nünk­ben.) A kezdő- és zá­ró­mon­dat­ok kö­zött azon­ban ket­tős idő­uta­zás­ban van ré­szünk, egy­részt a da­rab bel­ső ke­ret­tör­té­ne­té­ben 1881-ben já­runk, más­részt in­nen egy hip­no­ti­zált sze­rep­lő ré­vén el­ju­tunk 1848-ba. Amá­lia az any­já­hoz, özv. gróf Baráznay Ignácnéhoz ér­ke­zik lá­to­ga­tó­ba a kór­ház­ba, aki a 48-as hon­véd tá­bor­nok­nak, a „Pákozdi Orosz­lán­nak” az öz­ve­gye. A 33 éves lány se­gít­sé­gé­re si­e­tő Ba­lázs Gá­bor azon­ban az anya le­ta­kart holt­tes­té­vel tér vis­­sza. Amá­lia az any­ja sze­mé­lyes hol­mi­ja kö­zött kez­di ke­res­ni a vég­ren­de­let­ben em­lí­tett, az örök­sé­get őr­ző szé­fet nyi­tó jel­szót, de nem ta­lál­ja. Ek­kor ajánl­ja fel ne­ki Gá­bor a hip­nó­zist, hogy az any­já­val azon ke­resz­tül be­szél­jen. En­nek a rá­ha­tás­nak az ered­mé­nye­ként je­le­nik meg mind­két (!) sze­rep­lő egy olyan 1848-ban, amely­ben a csá­szá­ri te­le­ví­zió né­met nyel­vű adá­sa ok­tó­ber 4-én épp a ma­gyar or­szág­gyű­lés fel­osz­la­tá­sá­ról és Jel­la­sics bán tá­bor­no­ki ki­ne­ve­zé­sé­ről ad hírt. Az adást rek­lá­mok is szí­ne­sí­tik (kor­pás ha­jat gyó­gyí­tó ma­lá­ta sör, il­let­ve egy idős fér­fi ne­mes­fém zá­log­há­zat hir­de­tő rek­lám­ja – ez utób­bi Klap­ka György, az el­múlt évek­ben szá­mos csa­tor­nán mu­ta­tott „Vám­ház kör­út” rek­lám­ját pa­ro­di­zál­ja). Egy­szer csak be­lép a stú­di­ó­ba Kos­suth La­jos, majd né­mi ké­sés­sel Pe­tő­fi Sán­dor, és le­fog­lal­ják a mé­di­u­mot, ki­rúg­ják a mun­ka­tár­sa­kat, az adás­nyel­vet ma­gyar­ra cse­ré­lik, ahogy az in­téz­mény ne­vét is, mely­nek új ne­ve: Ma­gyar Nem­ze­ti Élőképvibránc. Kos­suth élő adás­ban je­len­ti be a vál­to­zá­so­kat. A mé­dia meg­szál­lá­sa a kor­társ ma­gyar bel­po­li­ti­ká­ból is­mert gya­kor­la­tot kö­ve­ti.

      A vál­to­zá­sok so­rán Amá­lia té­vé­be­mon­dó lesz (ezt a mun­ka­kört a da­rab­ban be­mon­dó­mű­vész­nő­nek ne­ve­zik). El­ső ri­port­ját épp a té­vé­nél Kos­sut­hot ke­re­ső ap­já­val kell el­ké­szí­te­nie (aki a tör­té­net alap­vál­to­za­ta sze­rint az ő szü­le­té­se­kor már el­hunyt). A ri­port­ban Amá­lia a jö­vő is­me­re­té­ben be­szél, tud­ja, hogy any­ja épp ak­kor őve­le ter­hes (a gróf még a ter­hes­ség té­nyét sem is­me­ri). Csat­la­ko­zik a be­szél­ge­tés­hez a té­vé in­ten­dán­sa, Pe­tő­fi is (aki kis hí­ján gu­ta­ütést kap, ami­kor Baráznay a Tol­di író­ja­ként kö­szön­ti), aki fel­kon­fe­rál­ja a meg­le­pe­tés­ven­dé­get, Kos­suth La­jost. Ő a Hon­vé­del­mi Bi­zott­mány el­nö­ke­ként ha­di­je­len­tést kér a gróf­tól, majd pe­dig szá­za­dos­ból tá­bor­nok­ká lép­te­ti elő. Az élő adás­ba több­ször be­ro­han Kor­nél, a ki­rú­gott be­mon­dó, és el­túl­zot­tan szer­vi­lis gesz­tu­so­kat tesz az új ha­ta­lom­nak (meg is lesz az ered­mé­nye: Pe­tő­fi vis­­sza­ve­szi).

      A ha­ta­lom­po­li­ti­kai tör­té­né­sek mel­lett ma­gán­éle­ti for­du­la­tok is zaj­la­nak, Baráznayt – ne­je ter­hes­sé­ge kap­csán – kér­dő­re von­ja az egyik be­mon­dó­nő (Szidi), aki a fér­fi sze­re­tő­je (s aki­vel egy gyors ak­tust le is bo­nyo­lít). Szidi a fél­té­keny fe­le­ség gya­nú­ját Amá­li­á­ra te­re­li. A gróf pe­dig Gá­bor­ra kezd fél­té­keny­ked­ni, mert az olyas­mi­ket tud a ne­jé­ről, ami­ket csak egy ah­hoz kö­zel ál­ló sze­mély is­mer­het. Az apa és lá­nya kö­zött le­zaj­ló egyik je­le­net­ben, mely­ben a két alak két sí­kon és el­té­rő is­me­re­tek bir­to­ká­ban kom­mu­ni­kál egy­más­sal, Amá­lia előbb rá­tá­mad az ap­já­ra, lefaszjankózza és le­ha­za­áru­lóz­za, de az­tán ös­­sze­bé­kül­nek, és a lány – a tör­té­ne­lem­ből is­mert ki­me­ne­tel alap­ján – egy al­ter­na­tív ha­di­ter­vet vá­zol fel az ap­já­nak a meg­ví­van­dó schwechati csa­tá­ra. Az üt­kö­zet az élő köz­ve­tí­tés mé­di­u­má­ban fo­lyik, és úgy tű­nik, hogy a ma­gyar csa­pa­tok – a va­lós tör­té­nel­mi té­nyek­nek meg­fe­le­lő­en – ve­re­sé­get szen­ved­nek (a szél­ka­kas Kor­nél mind­járt né­met­re is vált az adás­ban), de ek­kor vá­rat­lan for­du­lat kö­vet­ke­zik be, Amá­lia ha­di­terv­ének meg­fe­le­lő­en elő­re­tör­nek a Baráznay hu­szá­rok, és meg­fu­ta­mít­ják az oszt­rák csa­pa­to­kat. A csa­ta vé­gén Kor­nél me­rény­le­tet kí­sé­rel meg Kos­suth el­len, de Gá­bor köz­be­lép, és ő hal meg.

      Ami­kor ez tör­té­nik, ak­kor Amá­lia épp a hip­nó­zis fel­ol­dá­sá­nak fo­lya­ma­tá­ban van. Éb­re­dé­se után hi­á­ba ke­re­si Gá­bort, őró­la sen­ki sem tud, az any­ja vi­szont ott van mel­let­te a be­teg­ágyon (fog­mű­tét­je volt). S meg­ér­ke­zik lá­to­ga­tó­ba az apa is (dísz­egyen­ru­há­ban, sok ki­tün­te­tés­sel). Sem­mi sem úgy volt, ahogy ed­dig Amá­lia (és az ol­va­só) hit­te: az apa 83 éves, bol­do­gan él­tek a ne­jé­vel, és épp ezen a na­pon nem­ze­ti ün­nep van (hár­mas ün­nep), „a Ma­gyar Füg­get­len­ség Nap­ja! A Schwechati Di­a­dal har­minc­har­ma­dik év­for­du­ló­ja, a Nem­ze­ti Ba­lázs Gá­bor Nap”. Va­gyis győ­zött a sza­bad­ság­harc. És az eu­ró­pai erő­vi­szony­ok úgy áll­nak, hogy a né­me­tek és a fran­ci­ák „ál­lan­dó­an hoz­zánk jár­nak kun­cso­rog­ni se­gé­lyért”.

      Parodisztikus és sza­ti­ri­kus ké­pet fest Pin­tér Bé­la – a 19. szá­zad­ba he­lye­zett tör­té­ne­ten ke­resz­tül – a ha­ta­lom­ra ke­rü­lő erők­nek a mé­di­á­ban ki­zá­ró­lag ha­ta­lom­po­li­ti­kai esz­közt lá­tó ma­ga­tar­tá­sá­ról. A tör­té­ne­lem­köny­vek és a nem­ze­ti em­lé­ke­zet heroizált alak­ja­i­nak po­li­ti­kai ma­ga­tar­tá­sát – a je­len vissz­fény­ében – olyan­nak lát­tat­ja, ami­lyen a ha­ta­lom bir­to­ko­sa­i­nak a gya­kor­la­ta az ez­red­for­du­ló év­ti­ze­de­i­ben. A sok szá­lat moz­ga­tó cse­lek­mény, az idő­sí­kok vál­to­ga­tá­sa bo­nyo­lult szer­ke­ze­tet ered­mé­nyez, a szá­lak, sí­kok kö­zöt­ti át­já­rá­sok, át­tű­né­sek, át­ve­ze­té­sek nem min­de­nütt tűn­nek dra­ma­tur­gi­a­i­lag tel­je­sen kö­vet­ke­ze­tes­nek. A kö­zép­pont­ba he­lye­zett al­ter­na­tív tör­té­nel­mi út egy­szer­re fan­tasz­ti­kus és de­zil­lú­zi­ós jel­le­ge azon­ban ös­­sze­tett­sé­gé­ben is egy­sé­ges szem­léle­ti je­gye a Kaisers TV, Ungarnnak.

      A Drá­mák kö­tet utol­só da­rab­ja a 2012. szep­tem­be­ri kel­te­zé­sű A 42. hét cí­mű drá­ma. Eb­ben Pin­tér to­vább­ra is egy sok­szó­la­mú, bo­nyo­lult kom­po­zí­ci­ó­jú tör­té­nés­sort mu­tat be, de itt van egy kö­zép­pont­ba ál­lí­tott alak, aki­nek a ka­rak­te­re, sor­sa ár­nyal­tab­ban meg­raj­zolt, mint a töb­bi sze­rep­lőé. Dr. Vi­rág­vá­ri Imo­la, 49 éves szü­lész-nő­gyógy­ász ma­gán­éle­ti és mun­ka­he­lyi vál­sá­ga ke­rül a fó­kusz­ba, akit a ve­le csa­lá­di, pár­kap­cso­la­ti, mun­ka­tár­si, pá­ci­en­si vi­szony­ban lé­vő mel­lék­sze­rep­lők vesz­nek kö­rül.

      A da­rab kez­de­tén két nap­pal va­gyunk ka­rá­csony előtt, egy ko­ra reg­ge­li órán, Imo­la egy tévéso­ro­za­tot néz, mely­ben egy temp­lo­mi je­le­net fut. (A kép­er­nyőn lát­ha­tó szí­nész, Bo­ci a tör­té­net so­rán Imo­la sze­re­tő­je lesz.) Be­jön a nap­pa­li­ba a férj, Kar­csi, és köz­li, hogy már most át akar­ja ad­ni a ka­rá­cso­nyi aján­dé­kát. De a lá­nyuk, Eni­kő (17 éves) is meg­za­var­ja a reg­ge­li ru­tint, ő pe­dig a ba­rát­ját szán­dé­ko­zik be­mu­tat­ni a szü­le­i­nek, aki reg­gel hét­re jön. Az apa aján­dé­ka egy mo­bil szaunafülke (az anya örül, a lány vi­szo­lyog). Eni­kő meg­ér­ke­ző part­ne­re, La­ci a szü­lők­nél 10-15 év­vel idő­sebb, ko­pa­szo­dó és po­ca­kos fér­fi, aki egy bolt biz­ton­sá­gi őre. Eni­kő­vel egy hét­re el akar men­ni az ün­ne­pek­re a Bras­só fö­löt­ti he­gyek­ben lé­vő „ka­lyi­bá­já­ba”. Az apa ki­akad, pocs­kon­di­áz­za La­cit, aki a dur­va ve­sze­ke­dés vé­gén elő­ránt­ja a pisz­to­lyát, a két nő­nek kell a fér­fi­a­kat szét­vá­lasz­ta­nia.

      A kór­há­zi osz­tá­lyon meg­is­mer­jük Imo­la mun­ka­tár­sa­it, a fel­vi­dé­ki táj­szó­lás­ban be­szé­lő há­zas­párt, Ta­mást (az osz­tály­ve­ze­tő fő­or­vost) és ter­hes fe­le­sé­gét (Ágit), Ba­lázs szü­lész-nő­gyógy­ászt, majd Imo­la pá­ci­en­sét, Lo­lát, aki 12 he­tes ter­hes, de nem akar­ja meg­tar­ta­ni a ba­bát (mert el­hagy­ta a fér­fi, aki­től meg­fo­gant). A két ter­hes nő, Ági és Lo­la tör­té­ne­te a ké­sőb­bi­ek­ben pár­hu­za­mo­san fut, és a da­rab vé­ge fe­lé a szü­lés is egy­szer­re in­dul be mind­ket­te­jük­nél, egy idő­ben jön vi­lág­ra a két ba­ba, de a ki­me­ne­tel kü­lön­bö­ző. A tévében lá­tott szí­nész Lo­la báty­ja, aki igyek­szik meg­győz­ni a hú­gát, hogy meg kell tar­ta­nia a gye­re­ket, s en­nek kap­csán az osz­tá­lyon meg­is­mer­ke­dik Imo­lá­val.

      Más­nap reg­gel Kar­csi az ép­pen sza­u­ná­zó lá­nyá­val ve­szek­szik, be­men­ne ő is a fül­ké­be, de Eni­kő nem en­ge­di (a je­le­net vé­gén lát­juk: azért, mert a pa­si­ja volt benn ve­le). Az apa a düh­ki­tö­ré­se mi­att in­fark­tust kap, el­vi­szik a men­tők, és a kór­ház­ban meg­hal. Anya és lá­nya pró­bál­ják szo­ro­sabb­ra fűz­ni a kap­cso­la­tu­kat, Eni­kő sza­kít a pár­já­val.

      A szí­nész, Bo­ci, vá­rat­la­nul fel­ke­re­si Imo­lát a la­ká­sán, ar­ra ké­ri, hogy a hú­ga ke­ze­lé­sét vál­lal­ja to­vább­ra is, majd a be­szél­ge­tés so­rán ös­­sze­jön­nek, a je­le­net vé­gén sze­ret­kez­nek. Az or­vo­sok­nak új elő­írás egy mag­za­ti szű­ré­si el­já­rás meg­ta­nu­lá­sa, ami­ből vizs­gát is kell ten­ni­ük. A Ba­lázs dok­tor ál­tal tar­tott tan­fo­lya­mot azon­ban Imo­la rend­sze­re­sen el­mu­laszt­ja, ahogy a mun­ká­ba is gyak­ran kés­ve ér­ke­zik, mi­vel sze­re­lem­be esik a szí­nés­­szel.

      El­ér­ke­zik a két ter­hes­ség a 42. hét­be. Imo­la épp a ki­kap­csolt sza­u­ná­ban sze­ret­ke­zik Bo­ci­val, ami­kor Lo­la te­le­fo­non kér tő­le se­gít­sé­get. Az­tán a pá­ros ita­lért in­dul, Imo­lá­nak eszé­be jut, hogy most vis­­sza­vi­het­né lá­nya expasijának a há­ti­zsák­ját (amit hó­na­pok óta ha­lo­gat), s így ab­ba az ABC-be men­nek, ahol La­ci a biz­ton­sá­gi őr. Míg Imo­la vis­­sza­ad­ja a fér­fi hol­mi­ját, Bo­ci el­lop egy üveg drá­ga ko­nya­kot. Tá­vo­zás­kor a ri­asz­tó je­lez, Imo­la ma­gá­ra vál­lal­ja a lo­pást, Bo­ci tá­vo­zik, ki­hív­ják a rend­őr­sé­get. Imo­la hi­á­ba kö­nyö­rög az őr­nek, hogy bár­mi­kor el­in­dul­hat a két szü­lés, La­ci a sza­bá­lyok sze­rint jár el, ahogy a ki­ér­ke­ző rend­őr is (aki olyan, mint a fér­je – az inst­ruk­ció sze­rint ugyan­az a szí­nész is játs­­sza). El­ve­szi a nő mo­bil­te­le­fon­ját, meg­bi­lin­cse­li és rab­szí­jon el­ve­ze­ti.

      Köz­ben hi­á­ba hív­ja a két kis­ma­ma, akik­nél meg­in­dult a szü­lés. Mi­kor a rend­őr­őrs­ről Imo­la meg­ér­ke­zik a kór­ház­ba, már mind­két ba­ba vi­lág­ra jött. A fel­vi­dé­ki orvospár gye­re­ke az­zal a rend­el­le­nes­ség­gel szü­le­tett, amely­nek szű­ré­sét a tan­fo­lya­mon kel­lett (vol­na) el­sa­já­tí­ta­ni. És nem fiú lett, el­len­tét­ben Imo­la jós­la­tá­val. Az apa, a fő­or­vos fel­mond Imo­lá­nak. Az as­­szony fel­ke­re­si a szín­há­zat, amely­nek a na­pok­ban lett igaz­ga­tó­ja a sze­rel­me, Bo­ci, hogy tá­masz­ra lel­jen, de a fér­fi sza­kít ve­le. Ha­za­tér­ve a lá­nya is rá­tá­mad, mert az anya nem volt itt­hon a szü­le­tés­nap­ján. Köz­li, hogy már sem­mi kö­zük egy­más­hoz, és hogy el­köl­tö­zik ott­hon­ról. Imo­la a csa­pá­sok ha­tá­sá­ra be­szed két do­boz gyógy­szert. Míg a ha­lál­ra vár, te­le­fo­nál ne­ki Lo­la, és az üze­net­rög­zí­tő­re el­mond­ja, mi­lyen há­lás a dok­tor­nő­nek, hogy meg­tar­tot­ta a gye­re­ket, aki­nek az Imo­la ne­vet ad­ta. Er­re a hír­re az as­­szony fel­ve­szi a te­le­font, ad pár prak­ti­kus ta­ná­csot, majd ki­hív­ja a men­tő­ket, hogy si­es­se­nek, mert meg­mér­gez­te ma­gát.

      Hogy a men­tők idő­ben ki­ér­nek-e, nem tud­juk, a férj ese­té­ben hi­á­ba jöt­tek idő­ben, az sem se­gí­tett. A be­fe­je­zést egy szim­bo­li­kus, val­lá­si tár­gyú ke­ret is ár­nyal­ja: a da­rab ele­ji tévéadás­ban egy mi­se-pa­ró­di­át lá­tunk (va­la­mely ke­res­ke­del­mi tévé szap­pan­ope­rá­já­nak modusában), a mű vé­gén a men­tő­ket sür­ge­tő Imo­la sza­vai után vi­szont egy­há­zi kó­rus­éne­ket hal­lunk, Jé­zus­ról. Mind­ez a da­rab ele­ji ka­rá­cso­nyi idő­szak­ra is vis­­sza­utal. És szem­be­sí­ti a tri­vi­á­lis hét­köz­na­po­kat, a ru­tin­sze­rű­en vég­re­haj­tott cse­le­ke­de­te­ket és el­mon­dott köz­he­lye­ket egy má­sik di­men­zi­ó­val. Imo­la lát­szó­lag rend­ben lé­vő éle­te a kap­cso­la­ti és mun­ka­he­lyi var­ga­be­tűk­kel ha­nyat­lás­tör­té­net­ként, il­let­ve szám­adás­tör­té­net­ként is ér­tel­mez­he­tő (vol­na), ám a Lo­la fel­fo­gá­sá­ban és ér­ték­rend­jé­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás el­len­pon­toz­za és el­len­sú­lyoz­za a fő­hős ha­nyat­lá­sát. A da­rab­ban szín­re vitt ma­ga­tar­tás­for­mák, kap­cso­lat­tí­pu­sok, a gyak­ran ci­ni­kus, el­ide­ge­ne­dett, ér­dek­ve­zé­relt éle­tek úgy raj­zol­ják kö­rül Imo­la tra­gi­kus sor­sát, hogy egy­ben pa­no­rá­mát is ad­nak a 21. szá­zad ele­ji ma­gyar (al­só) kö­zép­osz­tály élet­vi­te­lé­ről és ér­ték­rend­jé­ről.

      A kö­tet utó­sza­vá­ban Enyedi Éva azt ír­ja, hogy an­nak meg­je­le­né­se „for­du­ló­pont Pin­tér írói kar­ri­er­jé­ben”. En­nél több­ről is szó van azon­ban. A kor­társ ma­gyar drá­ma­iro­da­lom szá­má­ra is nagy je­len­tő­sé­gű ese­mény Pin­tér Bé­la drá­má­i­nak meg­je­len­te­té­se, és nem azért, mert im­már mód nyí­lik mé­rics­kél­ni azt, hogy va­jon ol­vas­va is mű­köd­nek-e ezek a ko­ráb­ban csak elő­adá­so­kon nyil­vá­nos­sá tett da­ra­bok. Ha­nem azért, mert iro­da­lom­ként (is) tel­jes jog­gal kö­ve­tel ma­gá­nak he­lyet ez az élet­mű az ez­red­for­du­ló ma­gyar drá­ma­iro­dal­má­ban, mind­azon az iro­dal­mi, szín­há­zi és kul­tu­rá­lis élet ál­tal drá­ma­író­ként szá­mon tar­tott és el­fo­ga­dott szer­zők kö­ré­ben, aki­ket a szak­ma és a köz­vé­le­mény Egressy Zol­tán­tól Tasnádi Ist­vá­nig an­nak te­kint. Pin­tér kü­lö­nös dra­ma­tur­gi­á­ja, drá­má­i­nak sű­rű szö­vé­sű, sok­szó­la­mú ös­­sze­tett­sé­ge, a sok­fé­le nyel­vi re­gisz­ter és kul­tu­rá­lis uta­lás, a vér­bő ko­mi­kum, az ak­tu­á­lis sors­kér­dé­sek­kel va­ló szem­be­sí­tés ko­runk je­len­tős író­já­vá avat­ja az ed­dig csak szí­nész-ren­de­ző­ként és tár­su­lat­ve­ze­tő­ként el­is­mert szer­zőt.