Óvatosan a tartály fölé hajolok,
de nem hunyom be a szemem.
Ez minden, amit fel tudok ajánlani,
egy hibátlan rosszullét,
magamért, pontosabban magam
helyett, és néhány kényelmes fotel.

 

Vajon, ha látnátok most,
tényleg büszkék lennétek rám?
Biztatnátok ti is, kart karba öltve,
hogy, na még egy kicsit,
csak ügyesen, fuldokoljak tovább?

 

Én másképpen akartam emlékezni
rátok, de mindenki elhitte,
hogy annyit szenvedtem,
bizonyítanom kell tehát.

A víz, mint a bársony,
hirtelen begyűrődik a tüdőmbe,
és kiszorít mindent, ami mozdítható.

 

Vidéki gyerekkort, homályos vágyat,
egy bizonytalan testben szétáradó szégyent.
Apa, anya, rátok sincs már szükség,
olyan sima lett minden, sűrű és áttetsző.

 

Pedig én megvetem azt, aki alszik.

 

Krusovszky Dé­nes új kö­te­té­ből ne­héz egyet­len ver­set ki­vá­lasz­ta­ni, a ver­sek szö­ve­ge any­­nyi­ra be van ágyaz­va a kö­tet át­íve­lé­se­i­be, an­tik mi­to­ló­gi­á­ba, a szer­ző ma­gán­mi­to­ló­gi­á­já­ba és más szer­zők, mű­vé­szek mi­to­ló­gi­á­i­ba. Ér­de­mes elő­ször el­ol­vas­ni őket mint jó és nyug­ta­la­ní­tó szö­ve­ge­ket. Az­tán utá­na­néz­ni a Krusovszky ál­tal ki­je­lölt vi­szo­nyí­tá­si pon­tok­nak (Hart Crane Uta­zá­sok cí­mű hos­­szú­ver­se, sze­mé­lyes sor­sa, Chris Burden performanszai, a gö­rög mi­to­ló­gi­á­ban Marszüász alak­ja, va­la­mint a Jegy­ze­tek­ben meg­adott egyéb idé­ze­tek for­rá­sai), új­ra­ol­vas­ni a szö­ve­ge­ket ezek­ben az (egy­mást át­fe­dő) kon­tex­tu­sok­ban, meg­néz­ni a ki­je­lölt kon­tex­tu­so­kat az ő köl­té­sze­te fe­lől, és vé­gül meg­néz­ni a szö­ve­get az ál­ta­la ja­va­solt pon­tok (mint ak­kor már evi­den­ci­ák) is­me­re­té­ben. Mint ahogy ha­son­ló mó­don is ke­let­kez­tek a szö­ve­gek: „Az utób­bi idő­ben ír­tam né­hány sze­rep­vers-jel­le­gű szö­ve­get, de va­ló­já­ban pszeudo-szerepversek ezek, va­gyis in­kább csak ali­bi­jük a má­sik hang (vagy kép) meg­idé­zé­se. Min­den­eset­re ez az ali­bi már elég ah­hoz, hogy ki­csit el­tá­vo­lod­jak az ed­di­gi né­ző­pon­tom­tól, hogy az­tán ke­rü­lő úton kö­ze­led­jek hoz­zá megint. A Chris Burden performanszait meg­idé­ző, vagy azok­ra uta­ló szö­ve­gek pél­dá­ul így mű­köd­nek, de ír­tam né­hány rím­te­len szo­net­tet, amik Hart Crane-hez kap­cso­lód­nak va­la­mi­lyen mó­don, s ha­son­ló tá­vo­lí­tó-kö­ze­lí­tő moz­gás van ben­nük – vagy re­mé­lem, hogy van, legalábbis.”¹

      Mind­er­re az utol­só cik­lus­ban, amely egy kap­cso­lat bel­ső mi­to­ló­gi­á­já­nak hely­ze­té­ből szól, nincs is szük­ség, bár azok­ba a szö­ve­gek­be is át­su­gár­zik az el­ső két cik­lus szá­mos mo­tí­vu­ma. A kö­zép­ső cik­lus szö­ve­ge­i­vel is vi­szony­lag kön­­nyebb az ol­va­só dol­ga, hi­szen ré­gi ha­gyo­mány, hogy a gö­rög mi­to­ló­gi­át a mű­vé­szet a ma­ga cél­ja­i­ra al­kal­maz­za, sa­ját szem­szög­ből ér­tel­me­zi. Amit te­hát az előbb vá­zol­tam, leg­in­kább az el­ső cik­lus szö­ve­ge­i­nek ol­va­sá­sa­kor ér­de­mes meg­ten­ni.

      Ugyan­ak­kor szem­mel lát­ha­tó­an kon­cent­ri­kus vagy egy­mást met­sző kö­rök­ről van szó a kö­tet­ben: az élet­hely­zet, a mi­to­ló­gi­ai hős sor­sa és a meg­idé­zett köl­tők, mű­vé­szek al­ko­tá­sai egy­mást ér­tel­me­zik. A könyv bo­rí­tó­ján Anish Kapoor Marsyas cí­mű ins­tal­lá­ci­ó­ja lát­ha­tó – a Marszüász-mítosz az egész köny­vet meg­ha­tá­roz­za. Marszüász a mon­da sze­rint egy vé­let­le­nül ta­lált és Athé­né ál­tal el­át­ko­zott hang­sze­ren játsz­va ma­gá­ra von­ja Apol­lón fél­té­keny ha­rag­ját, és mi­u­tán az ere­de­ti­leg dön­tet­len ver­seny bün­te­tő­kö­ré­ben alul­ma­rad, Apol­lón meg­nyúz­za. En­nek a mon­dá­nak a tel­jes, ön­ké­nyes ke­gyet­len­sé­ge, szá­mos mo­tí­vu­ma (kés, bőr­töm­lő, üvöl­tés), sőt ér­tel­me­zé­se a kö­zép­ső cik­lus­ból, a Marszüász polifónból su­gár­zik ki a kö­tet egé­szé­re. Az el­ső cik­lus cí­me pél­dá­ul kis vál­toz­ta­tás­sal az egyik vers­ből va­ló: Mint egy vá­szon­zsák (a Marszüász-ciklusban két­szer is ez a szó je­lö­li a le­en­dő vagy le­het­sé­ges holt­tes­tet).

      A meg­idé­zett szö­ve­gek­ben, performanszokban kö­zös szál az ön­pusz­tí­tás: Marszüász a hübrisze ré­vén tar­to­zik ide,² hogy egy­ál­ta­lán ver­seny­re kel Apollónnal. Az ame­ri­kai köl­tő, Hart Crane, il­let­ve a kö­tet­ben meg­je­le­nő per­szó­ná­ja „át­ve­ti ma­gát a kor­lá­ton”, Chris Burden, aki­nek ön­pusz­tí­tó performanszai „má­so­la­tát” ol­vas­suk a ver­sek­ben, az em­ber ere­den­dő se­bez­he­tő­sé­gé­re hív­ja fel a fi­gyel­met.

      A vers cí­me ar­ra a performanszra utal, amely­nek so­rán Chris Burden a kö­zön­ség­gel kö­zös te­rem­ben, de tő­lük pa­ra­ván­nal el­vá­laszt­va egy mos­dó vi­zé­be ha­jol­va (tu­dat­vesz­té­sig) ful­dok­lik, a kö­zön­ség ezt vá­szon­ra ki­ve­tít­ve lát­ja, és köz­vet­len él­mény­ként hall­ja, te­hát egy­szer­re van be­von­va és elidegenítve.³

 

Óva­to­san a tar­tály fö­lé ha­jo­lok,
de nem hu­nyom be a sze­mem.
Ez min­den, amit fel tu­dok aján­la­ni,
egy hi­bát­lan ros­­szul­lét,
ma­ga­mért, pon­to­sab­ban ma­gam
he­lyett, és né­hány ké­nyel­mes fo­tel.

 

Az el­ső vers­szak ezt ír­ja le. A meg­fo­gal­ma­zás már Krusovszkyé, aki kez­det­től na­gyon erős szö­veg­for­má­ló ér­zék­kel ta­gol­ja szabadverseit, tud­ja, hol esik jól a sor­tö­rés, hol hasz­nál­hat­ja ki az át­haj­lás ad­ta le­he­tő­sé­ge­ket, és pon­to­san ér­zé­ke­li a szö­veg ará­nya­it, fel­üté­sét és zá­rá­sát. Egy má­sik jel­lem­ző esz­kö­zét/gesz­tu­sát a szét­tar­tó jel­zős szer­ke­zet­ben lá­tom: „hi­bát­lan ros­­szul­lét”, va­la­mint az udvariasság⁴ (itt önironikusan jel­zett) gesz­tu­sa, a fo­te­lok­kal. (El­ső ol­va­sás­ra ezek a fo­te­lok tűn­tek a Krusovszky-versekből kel­le­me­sen is­me­rős, bi­zarr kel­lé­kek­nek, amíg nem volt ho­va köt­ni a je­len­lé­tü­ket.) „Ez min­den, amit fel tu­dok aján­la­ni […] ma­ga­mért, pon­to­sab­ban ma­gam / he­lyett”: ez nyil­ván­va­ló­an ér­tel­me­zi a mű­vész és a kö­zön­ség vi­szo­nyát, az ál­do­zat­ho­za­talt és a tá­vol­sá­got.

 

Va­jon, ha lát­ná­tok most,
tény­leg büsz­kék len­né­tek rám?
Biz­tat­ná­tok ti is, kart kar­ba ölt­ve,
hogy, na még egy ki­csit,
csak ügye­sen, ful­do­kol­jak to­vább?

 

Nem le­het pon­to­san tud­ni, kit szó­lít meg a vers be­szé­lő­je a Burden-jelenet ta­nú­in kí­vül, de a büsz­ke­ség, amit ki­vál­ta­ni vél, már nem ezek­re az is­me­ret­le­nek­re vo­nat­ko­zik, a „kart kar­ba ölt­ve” in­kább va­la­mi­lyen sze­mé­lyes, gye­rek­kor­ra uta­ló do­log („csak ügye­sen”) – leg­alább­is olyan em­be­rek­re vo­nat­ko­zik, akik a mű­vészt er­re a sors­ra szán­ják.

      A vers­nek két pár­da­rab­ja is van a kö­tet­ben, az egyik⁵ rög­tön előt­te: Hart Crane át­ve­ti ma­gát a kor­lá­ton – a cím­ben jel­zett ön­gyil­kos­sá­gi je­le­ne­tet vé­gig­né­zik az uta­sok („Míg a nap­fel­kel­tét / né­zik mel­let­tem”) és a mat­ró­zok (akik az­tán egy ké­sőb­bi vers­ben el­há­rít­ják a fe­le­lős­sé­get: „nem is ér­te gyűl­tünk ös­­sze, ahogy ő / sem mi­at­tunk ve­tet­te víz­be ma­gát” – A mat­ró­zok fel­ra­va­ta­loz­zák Hart Crane ko­por­só­ját). A má­sik vers a Marszüász-ciklus egyik köz­pon­ti da­rab­ja, ame­lyik­ben a ze­nészt „akár egy üres vá­szon­zsá­kot” már a ki­vég­zé­se fe­lé szál­lít­ják: „még­is itt áll az egész fa­lu, hogy en­gem biz­tas­son, / taps­sal, ki­ál­tás­sal, el­tor­zult arc­cal, mert vé­gül is kö­zé­jük tar­to­zom” (Nem ez a dél­után). A né­zők el­bű­völt, min­den­evő, voyeur kö­zö­nyét, fe­le­lőt­len­ség­ét ez­zel az iró­ni­á­val ös­­szeg­zi a vers: „A leg­el­ső tisz­ta hang­tól, a né­zők, az utol­só üvöl­té­sig meg­hall­gat­nak / min­dent” (bár az ő ide­jü­ket a mí­tosz örök ide­jé­vel ál­lít­ja szem­be).

      A har­ma­dik sza­kasz­ban meg­for­dul az irány a be­szé­lő fe­lé, a biz­ta­tás­ból bi­zo­nyí­tá­si kény­szer vá­lik:

 

Én más­kép­pen akar­tam em­lé­kez­ni
rá­tok, de min­den­ki el­hit­te,
hogy an­­nyit szen­ved­tem,
bi­zo­nyí­ta­nom kell te­hát.

 

A ki­emelt rész (mint a Jegy­ze­tek­ből tud­juk) Jó­zsef At­ti­la Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ké­ből va­ló tö­re­dék, a szö­veg su­gall né­mi iró­ni­át, de mint a for­rás meg­je­lö­lé­se, Jó­zsef At­ti­la sor­sa sej­te­ti, nem a kön­­nyed faj­tá­ból.

      Itt azon­ban ele­ve­neb­bé vá­lik a konk­rét elem, Burden kí­sér­le­te, még a bár­sony-ha­son­lat is az an­gol cím („Velvet Water”) for­dí­tá­sa, il­let­ve ezt a me­ta­fo­rát vi­szi to­vább az ige is („be­gyű­rő­dik”):

 

A víz, mint a bár­sony,
hir­te­len be­gyű­rő­dik a tü­dőm­be,
és ki­szo­rít min­dent, ami moz­dít­ha­tó.

 

Az utol­só előt­ti sza­kasz – az előb­bi „min­den” ér­tel­me­zé­se – tel­je­sen sze­mé­lyes anyag:

 

Vi­dé­ki gye­rek­kort, ho­má­lyos vá­gyat,
egy bi­zony­ta­lan test­ben szét­ára­dó szé­gyent.
Apa, anya, rá­tok sincs már szük­ség,
olyan si­ma lett min­den, sű­rű és át­tet­sző.

 

A meg­szó­lí­tás vis­­sza­me­nő­leg is iga­zol­ja a gye­rek­kor­ra vo­nat­ko­zó sej­té­sün­ket. Krusovszky Dé­nes ver­se­i­ben gya­ko­ri, hogy a zár­lat még tar­tal­maz va­la­mi­lyen csa­vart – ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben a kön­­nye­debb vagy bi­zarr, hu­mo­ros kez­det­ből tör fel va­la­mi sze­líd hor­ror (pél­dá­ul az a ver­se, ame­lyik így in­dul „Most hűs vi­zek­re gon­do­lok, / las­sú kar­csa­pás­ok­ra”, így ér vé­get: „rek­lám­sza­tyor­ban / ful­dok­ló ha­lak nosz­tal­gi­á­ja ez, / ahogy most a hűs vi­zek­re gon­do­lok” – Hűs vi­zek); itt a té­ma ele­ve ke­gyet­len, úgy­hogy a kü­lön hor­rort az ad­ja hoz­zá, hogy idő­köz­ben a nyelv­ta­ni idő múlt­ra vál­tott („si­ma lett”), be­fe­je­zet­té vált a cse­lek­mény.

      Az utol­só „sza­kasz” egyet­len sor:

 

Pe­dig én meg­ve­tem azt, aki al­szik.

 

Ta­lán ar­ra utal, hogy Burden ad­dig foly­tat­ta performanszát, amíg el nem ve­szí­tet­te az esz­mé­le­tét, de ta­lán csak a szö­veg le­zá­rás he­lyet­ti fel­nyi­tá­sa ez, ami szin­tén gya­ko­ri je­len­ség Krusovszkynál. A meg­ve­tés mo­tí­vu­ma min­den­eset­re szá­mos szö­veg­ben ott van.

      Crane-nel, Jó­zsef At­ti­lá­val, Berrymannel szem­ben (utób­bi­tól a kö­tet egyik mot­tó­ja szár­ma­zik) Chris Burden csak kí­sér­le­te­zik a ful­dok­lás­sal (és a né­ző­vel), egy ef­fé­le lá­za­dás­ban Marszüászéhoz ké­pest van vá­lasz­tás – de eb­ben a kö­tet­ben Krusovszky Dé­nes a ko­ráb­bi ki­út­ke­re­sé­se­it a le­het­sé­ges vég­ső pon­tig vi­szi. És az ol­va­só is „az utol­só üvöl­té­sig” meg­hall­gat min­dent, de le­het, hogy nem azt a leg­szí­ve­seb­ben.

 

-----

¹        Jánossy La­jos in­ter­jú­ja, Győz­tes­ként nem le­het ki­ke­rül­ni (litera.hu, 2009. de­cem­ber 11., http://www.litera.hu/hirek/gyozteskent-nem-lehet-kikerulni)

²           Ahogy ezt a Krusovszky Dé­nes hon­lap­ján ta­lál­ha­tó kri­ti­kák (Szilvay Má­té, Hor­váth Györ­gyi, Kántás Ba­lázs) is em­lí­tik.

³        http://www.volny.cz/rhorvitz/burden.html

⁴        Lásd Bán Zol­tán And­rás: Ta­pin­ta­tos de­pres­­szió, litera.hu, 2009. jú­ni­us 4.

⁵        Ezt em­lí­ti Sinkovicz Lász­ló is, Polifón, kulter.hu, 2012. ja­nu­ár 26.