Jú­ni­us 26.  Va­ló­szí­nű­leg új­ra kell ta­nul­nom a „gurdély” szót. Em­lék­szem, ak­kor hal­lot­tam, pon­to­sab­ban ol­vas­tam elő­ször ró­la, mi­kor Havelt vastagbél-divertikulummal mű­töt­ték. A Nép­sza­bad­ság egész ol­da­las cik­ket ho­zott az eset­ről, s a szer­ző ki­fej­tet­te, hogy a divertikulum (a bél ki­tü­rem­ke­dé­se) ma­gya­rul gurdélynak ne­ve­zen­dő. Hát né­hány­szor már ná­lam is meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy gurdélyos a colonom (vas­tag­be­lem), de ez ed­dig még nem oko­zott pa­naszt, most vi­szont pon­to­san úgy szur­kál a szigmám (a co­lon le­szál­ló ága) tá­jé­ka, mint ahogy az a Havel-cikkben meg volt ír­va. Pró­bá­lom a szú­rá­sok­ról az ér­de­kes gurdély szó­ra te­rel­ni a fi­gyel­me­met: szláv ere­de­te va­ló­szí­nű, leg­in­kább az ószláv gúrdlo-ra (to­rok) ha­jaz, amely­nek a töb­bes genitívusza gúrdel le­he­tett, s in­nen ugye már csak egy ve­réb­ug­rás a gurdély.

 

Jú­ni­us 27.  Ha a be­teg­ség me­ta­fo­ra, ak­kor a kór­ház mi­cso­da? Va­ló­szí­nű­leg po­é­ti­kai nagy­szó­tár. Hos­­szú idő után megint vár az is­po­tály, ez­út­tal a pozsony-püspöki geriátriai osz­tály. (A „geriátria” már ma­ga is szó­kép: a fi­a­ta­lok­nak és kö­zép­ko­rú­ak­nak nincs kü­lön osz­tá­lyuk, úgy lát­szik vi­szont, hogy az öreg­ség kü­lön élet­mi­nő­ség, ma­ga is „be­teg­ség”. És gyó­gyít­ha­tat­lan, mint a rák.) Susan Sontag azt ír­ja ne­ves köny­vé­ben (A be­teg­ség mint me­ta­fo­ra), hogy „az ér­zé­ket­len, gát­lá­sok­kal küz­dő, ér­zel­me­it el­foj­tó (hu­sza­dik szá­za­di, T. Á.) em­bert tart­juk rák­ra haj­la­mos­nak, szem­ben a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­dal, mi­kor a szen­ve­dé­lyes, de ér­zel­me­it el­foj­tó, tbc-ér­zé­keny em­ber ké­pe kí­sér­tett”. Az­az a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad me­ta­fo­rá­ja a tbc, a hu­sza­di­ké a rák, a hu­szon­egye­di­ké pe­dig, s ezt már én mon­dom, az öreg­ség. A ra­ci­o­na­liz­mu­sá­ra oly büsz­ke tu­dás­ala­pú tár­sa­da­lom kép­te­len fel­fog­ni, hogy az em­be­ri élet hos­­szú­ra nyúj­tá­sá­val tu­laj­don­kép­pen egy új, tar­tós be­teg­sé­get: a vé­ge-hos­­sza-nincs öreg­sé­get sza­ba­dí­tot­ta az em­be­ri­ség­re. – A kór­ház­ba in­du­lás előtt hir­te­len va­la­mi fur­csa szé­dü­let, émely­gés tá­mad ben­nem. Bú­csú­han­gu­lat­ba es­tem: min­den­re úgy né­zek, mint­ha utol­já­ra lát­nám.

 

Pozsonypüspöki kór­ház, jú­ni­us 28. 10 óra 05 perc. „A po­kol a má­sik em­ber” – mond­ta volt Sartre. Ott va­gyok, aho­vá an­­nyi­ra igye­kez­tem: a kór­ház­ban, má­sok­nak ki­szol­gál­tat­va, a po­kol­ban. Mi­lyen ke­dé­lyes vol­tam még ott­hon: a kór­há­zat po­é­ti­kai nagy­szó­tár­nak ne­vez­tem. Hát ez itt kö­rü­löt­tem min­den, csak nem po­é­zis. Még leg­in­kább va­ló­ban po­kol. Két szo­ba­tár­sam gon­dos­ko­dik ró­la, hogy egy pil­la­na­tig se érez­zem ma­ga­mat nor­má­lis em­ber­nek, ne érez­zem ma­ga­mat a bő­röm­ben: ál­lan­dó­an az ő éle­tü­ket va­gyok kény­te­len él­ni. Az egyik, egy nyolc­van­éves, Alzheimer-kóros vén­em­ber, min­den pil­la­nat­ban ös­­sze­vi­ze­li, -csinálja ma­gát, s köz­ben or­dít, mint a vert ál­lat. Nem tud meg­ma­rad­ni az ágy­ban, de jár­ni sem tud, öszeesik, fel­dön­ti az éj­je­li­szek­ré­nye­ket, a spa­nyol­fa­lat. A spa­nyol­fal mö­gött Bí­ró úr, egy hat­van­hét éves tü­dő­be­teg fér­fi hal­dok­lik, hö­rög, nyü­szít. Szé­gyel­lem, de egy­re gyak­rab­ban kí­vá­nom, hogy es­té­re hall­ja­nak meg mind­ket­ten, mert még egy éj­sza­kát nem bí­rok ki ve­lük.  15.00. Meg­halt Bí­ró úr. Ta­nú­ja vol­tam élet-halál-küzdelmének, s még­sem tu­dok ta­nús­kod­ni. Míg hur­col­kod­tam (a nő­vé­rek meg­kö­nyö­rül­tek raj­tam, s át­tet­tek egy üres szo­bá­ba, bár ál­lí­tó­lag csak hol­na­pig le­he­tek ott), szó­val Bí­ró úr aköz­ben hunyt el csend­ben, míg köl­töz­köd­tem. Pró­bá­lom fel­fog­ni az ese­tet, egy em­ber­élet meg­szűn­te még­sem akár­mi! Meg­ren­dü­lést kel­lett vol­na érez­nem: nem vol­tam rá ké­pes. Mint­ha csak egy fa­le­vél hul­lott vol­na le, sem­mit sem érez­tem. Leg­alább bűn­tu­da­tom kel­lett vol­na le­gyen, ami­ért Bí­ró úr ha­lá­lát kí­ván­tam. De sem­mi! Egyéb­ként pe­dig úgy sze­ret­nék meg­hal­ni (il­let­ve hát sze­ret­ne a nya­va­lya, de ha meg kel­le­ne hal­nom!), ahogy Bí­ró úr hunyt el: csend­ben, je­le­ne­tek nél­kül. A hör­gé­se azért még na­gyon a fü­lem­ben cseng. De ami­kor hal­lot­tam, még nem tud­tam, hogy ha­lál­hör­gést hal­lok. Meg Bí­ró úr fen­na­kadt sze­me­it is lá­tom! Azok­ról sem tud­tam, hogy már ha­lott em­ber sze­mei. Nem tud­tam, hogy az em­be­ri élet leg­rej­té­lye­sebb szín­já­té­ká­nak, a ha­lál misz­té­ri­u­má­nak vol­tam a né­ző­je. Min­den, ami­re Bí­ró úr ha­lál­tu­sá­já­ból em­lék­szem, csak most, en­nek a misztérumjátéknak a je­le­ne­te­ként, utó­la­go­san je­len­tős. „Néz­zé­tek, itt e kéz, / mely a ki­mond­ha­tat­lan köd­be vész / kő­vé me­red­ve, / mint egy erek­lye / s rá ék­írás­sal van kar­col­va rit­ka, / egyet­len éle­té­nek ősi tit­ka”. Az „ősi ti­tok” kar­nyúj­tás­nyi­ra volt tő­lem, s nem lát­tam be­lő­le sem­mit, ti­tok ma­radt. S ti­tok is ma­rad örök­re, mert mi, élők e tit­kot csak a túl­ol­da­lá­ról, a meg­tör­tén­te után, az itt ma­radt „kéz­re” (te­tem­re) ír­va tud­juk szem­lél­ni. Ak­kor, ami­kor már meg­fejt­he­tet­len, ami­kor már „ki­mond­ha­tat­lan köd­be vész”. A Ha­lot­ti be­szé­dek so­ha­sem a ha­lá­lon in­nen, ha­nem a ha­lá­lon túl szü­let­nek (a „má­sok” ha­lá­lán túl per­sze), s pa­ra­dox-mó­don nem a ti­tok­ról, ha­nem a ti­tok előz­mé­nye­i­ről szól­nak. (Most a geriátria ebéd­lő­jé­ben ülök, s úgy írom a nap­ló­mat, mint­ha a vég­ren­de­le­te­met ír­nám. A vég­ren­de­let a leg­hi­te­le­sebb „ha­lot­ti be­széd”.)  

 

Jú­ni­us 29. Kór­ház, 06.56.  Ír­nom kell, fog­lal­koz­tat­nom kell az el­mé­met, hogy meg ne őrül­jek. Va­la­hogy úgy, ahogy Jó­zsef At­ti­la ír­ta a Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­két: meg­ál­lás nél­kül. Csak én még in­nen va­gyok a té­bo­lyon, nem a sa­ját esz­mé­im rá­csai „közt… vi­csor­gok és ug­rán­do­zom” („mint a ma­jom”), van né­mi kap­cso­lat az el­mém és a kül­vi­lág kö­zött, tu­dom a bor­zal­mat szub­li­mál­ni, az egyik bor­zal­mat a má­sik­kal ta­kar­ni. Shakes­peare­-t ol­va­som, Brutus a philippi csa­ta előtt Ca­e­sar szel­le­mé­vel vi­as­ko­dik:

 

                            Brutus: Mi ros­­szul ég a gyer­tya! Hah, ki jő itt?

                                            Úgy gon­do­lom, sze­mem­nek gyön­ge­sé­ge

                                 Al­kot­ja e kí­sér­tő tü­ne­ményt.

                                            Fe­lém kö­zel­get. Vagy te va­la­mi?

                               Is­ten vagy an­gyal, ör­dög vagy mi vagy,

                                            Mi­től fagy vé­rem, fel­bor­zad ha­jam;

                                            Mondd meg, mi vagy?

 

                            Szel­lem:                                  Rossz szel­le­med.

                            Brutus:                                                        Mi­ért jössz?                    

                                 Szel­lem: Azt mon­da­ni, meg­látsz Philippinél.

 

Ez a kór­ház az én Philippim, Staraba úr­ban (így hív­ják az Alzheimeres szom­szé­dot), a „vén ör­dög­ben” (a nő­vé­rek egy­más kö­zött csak így em­le­ge­tik) nyolc­van­éves ma­ga­mat lát­ha­tom. Nem tud­juk, mi­lyen le­he­tő­sé­gek lak­nak ben­nünk, csak ami­kor más­nak a ké­pé­ben ta­lál­ko­zunk le­het­sé­ges ma­gunk­kal, ak­kor iszo­nyo­dunk el: Staraba úr egész éj­sza­ka ver­te a man­kó­já­val a pad­lót, hi­á­ba köl­töz­tem el tő­le, hal­lot­tam dú­lá­sá­nak a hang­ja­it. Ki­a­bál­ni éj­sza­ka nem mer (a nő­vé­rek né­hány­szor már na­gyon le­go­rom­bí­tot­ták), de a csend is ré­mí­ti. Vé­gül ki­tán­tor­gott a fo­lyo­só­ra, s még­is­csak telordította-bömbölte az osz­tályt, így: „Kde je vecko? Sestričky, hľadám záchod!” (Hol a bu­di? Nő­vér­kék, a vé­cét ke­re­sem!) – Meg­győ­ző­dé­sem, hogy fél egye­dül, azért ki­a­bál, azért nem tud meg­ma­rad­ni egy hely­ben. Fel akar­ja ma­gá­ra hív­ni a fi­gyel­met, azt akar­ja, hogy fog­lal­koz­za­nak ve­le. Ha van­nak kö­rü­löt­te, el­csen­de­se­dik. Mi­lyen is­me­rős dol­gok! Philippitől nem sza­ba­dul­ha­tunk, Philippit ma­gunk­ban hord­juk, s bár­me­lyik pil­la­nat­ban ak­ti­vi­zá­lód­hat ben­nünk. – Egyéb­ként gyö­nyö­rű, ri­gó­füt­­työs reg­gel van, az éj­sza­kás nő­vér­ke (egy fi­a­tal, nagyabonyi ma­gyar lány) le­ve­tet­te a kék-fe­hér szol­gá­la­ti ru­há­ját, s kí­vá­na­tos, meg­le­pő­en jó ala­kú, fa­ros-mel­les lány lett be­lő­le.  15.40. Be­kér­de­zett az aj­tón va­la­ki, fel­te­he­tő­en egy lel­kész, ci­vil­ben (én csak an­­nyit lát­tam, hogy egy fe­ke­te­ ru­hás fi­a­tal­em­ber, ke­zé­ben fur­csa, lá­di­ka­sze­rű tás­ká­val, ta­lán az Ószö­vet­ség frigy­lá­dá­já­val): „Nepotrebujete duchovnú pomoc?” (Nincs szük­sé­ge lel­ki se­gít­ség­re?) – Csak így, mint­ha azt kér­dez­te vol­na: nem vesz karórát?, ol­csón adom. Mit mond­hat­tam rá: „Ďakujem, nie.” (Kö­szö­nöm, nincs.) Pe­dig mennyi­re hogy van! De hát ilyen kér­dés­re nem le­het igen­nel vá­la­szol­ni. („Szivére ve­szi ter­hünk, gon­dunk. / Vál­lá­ra ven­ni nem bolond…”.) Va­jon meg­kér­dez­te-e Staraba urat is? Aki­nek va­ló­ban szük­sé­ge vol­na a „lel­ki se­gít­ség­re”, az már ma­ga­te­he­tet­len, lé­lek­te­len, gé­pi­e­sen rán­gó ideg­gu­banc. Züm­mög mel­let­tem a tás­ka­rá­di­óm, a de­pres­­szi­ó­ról be­szél­nek ben­ne. A nem­rég ön­gyil­kos­sá­got el­kö­ve­tő Tar Sán­dor is de­pres­­szi­ós volt, mond­ja Már­ton Lász­ló. (Az író „de­presszi­ós ver­se­i­ből” ös­­sze­ál­lí­tot­tak egy kö­te­tet, ha­ma­ro­san meg­je­le­nik.) Tar de­pres­­szi­ós volt!, na­ná! Ahogy a pu­ding csal­ha­tat­lan pró­bá­ja az, hogy meg­es­­szük, úgy a de­pres­­szi­óé az ön­gyil­kos­ság. Van a de­pres­­szi­ó­nak per­sze olyan (ext­ro­ver­tált) fá­zi­sa is, ami­kor a be­teg nem ön­ma­gát gyil­kol­ja meg, ha­nem más el­len for­dul. Staraba urat pél­dá­ul ne­héz el­kép­zel­ni az ön­gyil­kos sze­re­pé­ben, a gyil­ko­sé­ban an­nál kön­­nyebb. Az éj­sza­kás nő­vér (az abonyi lány) pa­na­szol­ta, hogy mi­kor éj­sza­ka Staraba urat vé­cé­re kí­sér­te, az a man­kó­já­val meg­ütöt­te. 17.50. Mi­lyen más a vá­ros in­nen, fö­lül­ről (a kór­ház har­ma­dik eme­le­té­ről) néz­ve, mint az ut­cá­in fut­ká­roz­va, mun­ká­ba au­tóz­va, ebéd­re si­et­ve! A ház­te­tő­ket szem­lél­ve szin­te el­té­ve­dek ben­ne. Csak las­san is­me­rem föl a tal­pon­ál­lót, ahol ebé­del­ni szok­tam, s mö­göt­te Ozsvaldék blokk­há­zát. (Ozsvald Ár­pád, a köl­tő, nem­rég halt meg, szin­tén itt, a püs­pö­ki kór­ház­ban, ta­lán épp ezen az ágyon, ame­lyen most én dög­lő­döm.) – Va­cso­ra után (itt na­gyon ko­rán, már öt óra­kor ad­ják a va­cso­rát) el­ol­vas­tam egy Calvino-elbeszélést: Egy sze­re­lem hét­köz­nap­ja. (A kö­te­tet a kór­ház­nak a kom­mu­nis­ta idők­ből itt ma­radt könyv­tá­rá­ban ta­lál­tam, Pausztovszkij és So­lo­hov köny­vei mel­lett.) Az Egy sze­re­lem hét­köz­nap­ja kön­­nyes-szép mo­ra­lis­ta tör­té­net ar­ról, hogy a kü­lön-kü­lön mű­szak­ban dol­go­zó férj és fe­le­ség csak a má­sik ál­tal ott­ha­gyott ágymelegben ta­lál­koz­hat. Ho­gyan ír­hat­ta a Ha egy téli éj­sza­kán egy utazó… cí­mű poszt­mo­dern re­mek­lést is ugyan­ez a toll? – A má­sik szö­veg, ame­lyet ma meg­kön­­nyez­tem, Shakes­peare Julius Caesarja volt. Fő­leg Brutus utol­só órái:

 

A je­les edény már úgy tel­ve van

           Ke­serv­vel, hogy sze­mén kiömledez.

 

(De azért nem áll­ha­tom meg, hogy meg ne kér­dez­zem a for­dí­tó Vö­rös­mar­tyt, az el­bó­bis­ko­ló Ho­mé­roszt: ki­nek a sze­mén ömledez ki a ke­serv? Az edé­nyén? S mi­lyen az edény sze­me?)

 

Jú­ni­us 29. Kór­ház.  Az el­ső „mű­tét” meg­volt, s még élek: meggasztroszkópiáztak. Nem va­la­mi kel­le­mes do­log. A mű­sze­res „belémhatolás” szá­mom­ra va­ló­ban min­dig mű­tét­szám­ba megy, min­den por­ci­kám, min­den sej­tem til­ta­ko­zik el­le­ne. Ha nő vol­nék, bi­zo­nyá­ra fri­gid len­nék. A sze­xo­ló­gu­sok azt mond­ják: a nő ugyan él­ve­zi a „be­ha­to­lást”, de csak bi­zo­nyos lé­lek­ta­ni elő­ké­szí­tés – ké­nyez­te­tés és kel­lő kommunkáció – után. Nem tu­dom, mit szólt vol­na hoz­zá Ibab dok­tor (arab ma­ga az or­vos is, nem csak a ne­ve), ha a gyo­mor­tük­rö­zés előtt a ké­nyez­te­tést és „kel­lő kom­mu­ni­ká­ci­ót” szá­mon ké­rem raj­ta. Vi­szont az is igaz, hogy ed­dig raj­tam ál­ta­lá­ban a bel­vá­ro­si „nagy kór­ház­ban” vé­gez­ték az ilyen vizs­gá­la­to­kat (kolonoszkópia, gasztroszkópia), s több­nyi­re nő­or­vos­ok, s ta­lán csak­ugyan van va­la­mi fre­u­di kap­cso­lat a sze­xu­á­lis és az or­vo­si „be­ha­to­lás” kö­zött, mert a fér­fi­or­vo­sok ha­tá­ro­zot­tan ügye­seb­ben csi­nál­ják, mint a nők. Ibab dok­tor már a múlt­kor (a kolonoszkóp-vizsgálat al­kal­má­ból) be­bi­zo­nyí­tot­ta ügyes­sé­gét, s most is fér­fi­as ha­tá­ro­zott­ság­gal, gyor­sa­ság­gal és szak­sze­rű­ség­gel meg­ej­tet­te a csep­pet sem egy­sze­rű tük­rö­zést.

 

Jú­ni­us 30. Kór­ház. 05.20.  Az idő las­san el­szi­vá­rog. Vé­ge jú­ni­us­nak, s mind­járt vé­ge az év­nek is. S én még min­dig itt ros­to­ko­lok a kór­ház­ban. Öl az ideg, ahogy mon­da­ni szok­ták, s ide­ges­sé­gem­ben majd­nem min­den­nap írok egy ver­set. Meg nap­lót, per­sze. S las­san már alig fog kü­lön­böz­ni a ket­tő egy­más­tól. A lé­nye­gi kü­lönb­ség azért ma­rad: a gra­fi­kai el­ren­de­zés­sel és a be­széd­je­lek elő­re ki­szá­mít­ha­tat­lan ke­ve­ré­sé­vel fi­gyel­mez­te­tem az ol­va­sót, hogy „csa­lok”, hogy ne hig­­gyen ne­kem: mon­dan­dóm a lát­szat ellenére sem az, hogy… be­teg va­gyok, ha­nem az, hogy… kór­ház az egész vi­lág. – Staraba úr ren­dü­let­le­nül üvölt, ez így ke­rül vers­be:

 

Az ágyon nem lá­tok csak egy üvöl­tő fe­jet:

jaj­gat a ta­kart test tá­tott se­bei he­lyett.

Vrba úr, nem tu­dom, Vrba úr-e még,

vagy csak üvöl­tés Vrba úr he­lyén.

 

Egy biz­tos: Vrba úr nem kép­vi­se­let­ben üvölt,

ő csak ágy­tál­ért s ibuprofenért sü­völt,

s bár ő is húgy­tól s vér­től mocs­kos,

nincs kö­ze péniszes dol­lá­rok­hoz.

 

A vers el­ső­sor­ban at­tól vers, hogy ver­set lá­tunk ben­ne. Öt­ezer éve hoz­zá­szok­tunk, hogy van a be­széd­nek egy for­má­ja, amely nem fo­gal­mi, ha­nem ér­zel­mi köz­lés­re va­ló, amely még a gon­do­lat­nak is az ér­zel­mi ve­tü­le­tét, a je­len­tés­nek a sa­ját el­len­té­té­be va­ló át­áram­lá­sát tük­rö­zi, s ép­pen a fo­gal­mi ha­tá­rok el­tör­lé­sét, a több­ér­tel­mű­sé­get cé­loz­za. A kül­ső for­má­val a köl­tő elő­ké­szít ben­nün­ket (ol­va­só­kat) a bel­ső for­ma ski­zof­ré­ni­á­já­ra: ar­ra, hogy a vers min­dig mást „kép­vi­sel”, mint ami­ről be­szél. Hogy is mond­ta Angyalosi Ger­gely az ál­ta­lam már ko­ráb­ban idé­zett es­­szé­jé­ben? „Az irodalom… nagy, lük­te­tő, min­den­nel kap­cso­lat­ban ál­ló he­te­ro­gén lé­te­ző.” Vrba úr te­hát „nem kép­vi­se­let­ben üvölt” (s ter­mé­sze­te­sen a köl­tő sem, mon­dan­dó­já­nak a sze­mé­lyes­ség ad hi­telt), de a vers „kép­vi­se­let­té”, több­ér­tel­mű­vé, egye­te­mes jelentésűvé te­szi az „üvöl­té­sét”. Ez az egye­te­mes je­len­tés nyo­ma­té­kos­sá vá­lik, ha a vers nyel­vé­be olyan mű­velt­sé­gi al­lú­zi­ók is ke­rül­nek, ame­lyek már ere­de­ti elő­for­du­lá­si he­lyü­kön is mást je­len­tet­tek, mint a szó­tá­ri je­len­té­sük: a vers bel­ső te­re így több­szö­rös fény­tö­rés­ben vi­lá­gí­tó­dik meg. A „test tá­tott se­bei” pél­dá­ul ere­de­ti­leg Shakes­peare Julius Caesarjában „jaj­gat­nak” („szól­nak”, An­to­ni­us ál­tal), így:

                                              

                                               Itt fel­fö­döm ked­ves Ca­e­sar se­be­it,

                                               Ez ár­va, né­ma szá­ja­kat, s ha­gyom

                                               He­lyet­tem szólni…………………..

 

A „péniszes dol­lár­nak” két vi­lág­iro­dal­mi előz­mé­nye van. Az egyik Ril­ke ti­ze­dik Duinói elé­gi­á­ja:

                                                                                                                                                                                                                                                               Ám a

                               sok fel­nőtt­re külömb lát­vány vár: lát­ni, a pénz hogy

                               nő, sza­po­rul – nem pusz­ta mu­lat­ság, bonc­ta­ni­lag

                               lát­ni a pénz nemiszervét, mindent…………………..

 

A má­sik Ginsberg Üvöl­té­se:

                                                              

                               kik oda­dob­ták fi­ú­i­kat a sors há­rom hár­pi­á­já­nak az

                                               egyik fél­sze­mű hár­pia a he­te­ro­sze­xu­á­lis dol­lár

 

(Eze­ket a szö­ve­ge­ket ter­mé­sze­te­sen nem em­lé­ke­zet­ből írom ide: a fi­a­im már a fél könyv­tá­ra­mat be­hord­ták a kór­ház­ba, a nő­vé­rek nagy bos­­szúsá­gá­ra. Még sze­ren­cse, hogy va­la­men­­nyi ma­gyar, a dunaszerdahelyi és az ér­sek­új­vá­ri ma­gyar egész­ség­ügyi kö­zép­is­ko­lák­ban ta­nul­tak, is­me­rik a ne­ve­met, tud­ják hogy író va­gyok, né­ha meg is kér­de­zik: az új köny­ve­met írom-e ko­ra haj­nal­ban. Az or­vo­sok mind szlo­vá­kok, a nő­vé­rek mind ma­gya­rok, bár len­ne for­dít­va!)  08.00.  Az ud­va­ri bo­lon­dok tu­laj­don­kép­pen köl­tők vol­tak. A ki­rály (a ha­ta­lom) szá­má­ra a szel­lem, a kép­ze­let, az ér­ze­lem em­be­re mind bo­lond volt. S a ha­ta­lom szer­ke­ze­te min­dig ugyan­az: az írók ma megint az ud­va­ri bo­lond sze­re­pé­be ta­szít­tat­tak. Az írás­tu­dó­kat egye­dül a to­tá­lis dik­ta­tú­ra be­csül­te meg: kit bör­tön­nel, kit Kos­suth-díj­jal. – A Lear ki­rályt ol­va­som má­so­dik nap­ja.

 

                Lear: Vi­gyázz, fic­kó, kor­bá­csot kapsz.

                Bo­lond: Az igaz­ság ku­tya, mely­nek ól­ban a he­lye, azt ki kell kor­bá­csol­ni; míg a la­dy,      

              a szu­ka, a tűz mel­lett sza­ba­don bű­zö­lög­het.

 

Mi ez, ha nem köl­té­szet? Va­ló­ban nagy vak­me­rő­ség Shakes­peare után még bár­mit is pa­pír­ra ten­ni. Nincs olyan té­ma, amit Shakes­peare már meg nem írt vol­na. De úgy is fel le­het fog­ni a dol­got, hogy nincs iga­za Pe­tő­fi­nek, Shakes­peare nem a te­rem­tés fe­le, ha­nem a tel­jes te­rem­tés, s mint ilyen, az im­pul­zu­sok­nak is ki­me­rít­he­tet­len tár­há­za: az írás­hoz elég őt ta­nul­má­nyoz­ni, ki sem kell lép­ni a négy fal kö­zül. – Van egy ré­gi ver­sem, ame­lyet ki­fe­je­zet­ten Shakes­peare ih­le­té­sé­ben ír­tam, a cí­me: Zu­boly epelógusa. Ó, mi­cso­da szép idők vol­tak azok! Var­ga La­jos Már­ton­nal együtt szer­kesz­tet­tük az Iro­dal­mi Szem­lét, La­jos gyak­ran át­járt hoz­zánk, Po­zsony­ba, Bu­da­pest­ről, s olyan­kor min­dig szép lá­nyok­kal ebé­del­tünk. Rend­sze­rint az írók klub­já­ban, né­ha az „ír kocs­má­ban”. Ilyen „szép­lá­nyos” ebéd­nél ol­vas­tam föl elő­ször a Zu­boly epelógusát: „Ír­tam va­la­ha én is, a pa­pír / li­get volt, űz­tem nim­fá­kat: sza­tír. / Tes­tem ír már da­ra­bot, s bú­sat ír: / Hol van mo­hó aj­kam, s ró­la a pír?” – A ver­set VLM-nak aján­lot­tam, ne­ki fő­leg a vers­nek ez a so­ra tet­szett: „Nem jó rés­hez te­szek ra­got, ta­got.” – Hány éves le­het­tem? Hat­van? Az volt a má­so­dik (vagy in­kább harmadik?, ne­gye­dik?) fi­a­tal­sá­gom. Egy kis bük­könyt még, urak, s már me­gyek!

 

Jú­li­us 2. Kór­ház. 04.55.  Kel a nap. In­nen, a kór­ház har­ma­dik eme­le­té­ről csak a ház­te­tő­ket lá­tom. Pozsonypüspöki tu­laj­don­kép­pen fa­lu („pi­ros pa­lás ra­kás fa­lucs­ka”) vagy kis me­ző­vá­ros: csu­pa föld­szin­tes csa­lá­di ház­ból áll. A te­tők mint­ha lán­gol­ná­nak a na­pon. Egy fél­mez­te­len­re vet­kő­zött haj­na­li ré­szeg megy vé­gig a fa­lun, és te­li to­rok­ból or­dít, böm­böl, sír, meg­alá­zott Je­re­mi­ás­ként át­ko­zó­dik. A leg­gya­ko­ribb sza­va a „bu­zi”. Ta­lán va­la­hol meg­erő­sza­kol­ták. A ver­sem­ben már nem is csak „ta­lán”.

                                              

                                               Éb­red­nek Phoibosz lo­vai, sze­mük­ből

                                               csil­lag­nyi csi­pák pe­reg­nek a pir­ka­dó föld­re.

                                               A pi­ros pa­lás ra­kás fa­lucs­ka ki­halt te­rén

                                               de­ré­kig mez­te­len, gyö­nyö­rű ala­kú fiú áll és üvölt:

                                              

                                               Meg­erő­sza­kol­tál, ba­rom, de leg­kö­ze­lebb

                                               én erő­sza­kol­lak meg té­ged! – A haj­nal

                                               ró­zsa­uj­ja du­gat­­tyú­ként jár ki s be

                                               az ég anusában, a vö­rös­lő nap­ban.

 

Úgy lát­szik, a ci­vi­li­zá­ció ha­ló­dá­sá­val együtt jár a „gö­rög sze­re­lem”. Ál­lí­tó­lag Ovi­di­ust sem pusz­tán az Ars amatoria mi­att szám­űz­te a csá­szár, ha­nem sok­kal in­kább azért, mert egy olyan fiúcskát erő­sza­kolt meg, aki­nek a nya­ká­ban ott ló­gott a „sza­bad szü­le­tést” jel­ző ara­nyo­zott bul­la. A rab­szol­gák­ra és a ha­di­fog­lyok­ra Augustus til­tá­sa nem vo­nat­ko­zott, azo­kat bün­tet­len meg le­he­tett erő­sza­kol­ni. Je­re­mi­ás si­ral­ma­i­nak az a ré­sze, amely­ben a pró­fé­ta Júda if­ja­i­nak és szü­ze­i­nek meg­ron­tá­sát és „saj­tó­ba” (sa­tu­ba) nyo­má­sát si­rat­ja, szin­tén az erő­szak­té­tel­ről szól: a győz­tes ró­ma­i­ak há­rom ha­jót töl­töt­tek meg je­ru­zsá­le­mi fi­úk­kal és lá­nyok­kal, s bor­dély­há­zak­ba akar­ták őket vin­ni. A fi­úk egy cso­port­ja, egy bib­lia­ma­gya­rá­zat sze­rint, a bor­délyt el­ke­rü­len­dő, a ten­ger­be ug­rott. Mind­ez, saj­nos, már nem fér a ver­sem­be. 12.30. Ebé­del­nénk, de a 12-es szo­bá­ból ve­lőt­rá­zó or­dí­tás har­san: most Mišina úr­nak tá­madt ked­ve böm­böl­ni. Mišina úr­nak tő­ből le van vág­va a bal lá­ba, s az az ol­da­la rá­adá­sul bé­na is (szél­ütés kö­vet­kez­mé­nye!). Mišina úr így tö­ké­le­tes fél em­ber. (Csak­nem olyan, mint a hen­tes­nél kam­pó­ra akasz­tott, hos­­szá­ban fél­be ha­sí­tott ál­lat­tes­tek.) De ha or­dít, min­dig a hi­ány­zó lá­bát s a bé­na fe­lét fáj­lal­ja. Ka­na­laz­zuk a le­vest. A teg­na­pi Nép­sza­bad­ság a tá­nyé­rom mel­lett, ne­gye­dé­re hajt­va. Be­le-be­le­ol­va­sok: „Úgy vé­lem, hogy az em­bert mint sze­mélyt kell vé­de­ni és nem az éle­tet, mely csu­pán egy el­vont fo­ga­lom”. Dr. Va­dász Gá­bor, a cikk író­ja az eu­ta­ná­zia mel­lett ér­vel. „Gé­pe­sí­tett vi­lá­gunk ki­ala­ku­lá­sa előtt”, ha el­jött az idő, az em­ber több­nyi­re még tu­da­ta bir­to­ká­ban, „mél­tó­ság­gal” halt meg, ma a gé­pek, az in­fú­zi­ók, az em­be­ri éle­tet meg­hos­­szab­bí­tó, sőt a fél­hol­tat is élet­re (per­sze inkáb csak ve­ge­tá­ci­ó­ra) kel­tő szer­ke­ze­tek lé­nye­gé­ben meg­aláz­zák a sze­mé­lyi­sé­get. Il­let­ve, te­szem hoz­zá már én, csak a szer­ve­ket gyó­gyít­ják, a mai or­vo­sok tu­laj­don­kép­pen meg­szün­te­tik, szét­da­ra­bol­ják, „dekonstruálják” az em­bert (mint az iro­dal­mi hőst a dekonosok). Hip­pok­ra­tész még a tel­jes em­bert (a test és lé­lek együt­te­sét) gyó­gyí­tot­ta, s azt mond­ta: „Éte­led le­gyen a gyógy­sze­red!” Szo­mo­rú­an ka­na­la­zom a ré­pa­le­vest, köz­ben Mišina úr­ra fü­le­lek: a ha­lál­tá­bor­ok­ban ét­kez­het­tek így, ha­lál­or­dí­tá­sok kö­ze­pet­te. Va­jon mi­lyen ös­­sze­füg­gés van a fáj­da­lom és az üvöl­tés kö­zött? Mi­ért nem hall­ga­tás­sal fe­je­zi ki az em­ber (s az ál­lat) a fáj­dal­mát?

 

Jú­li­us 8.  S. Gy.-nek meg­je­lent az Új Könyv­pi­ac­ban egy in­ter­jú­ja. Az egyéb­ként na­gyon okos, de má­ra kö­nyör­te­le­nül el­ag­gott S. Gy. az utób­bi idő­ben már csak a Nyu­gat kö­rü­li em­lé­ke­i­ről tud be­szél­ni, egy­re ön­ma­gát is­mé­tel­ve. De eb­ben az in­ter­jú­já­ban van egy ér­de­kes pas­­szus. Mallarmét idé­zi a köl­tő: „Min­den vers­könyv jó könyv. Mert no­ha tud­juk, hogy tíz­ezer kö­tet kö­zül egy, ha jó, jobb, ha va­la­ki ver­set ír, mint­ha egye­bet ten­ne. Mert az em­be­rek ál­ta­lá­ban sok ször­nyű­sé­get mű­vel­nek.” – Egy he­te itt­hon va­gyok. Úgy bo­csá­tot­tak el a kór­ház­ból, ahogy oda men­tem: be­te­gen. Va­ló­szí­nű­leg még nem va­gyok geriátriai eset, nem va­gyok elég érett az el­fek­vő­re: nem ló­gok kam­pón, ket­té ha­sít­va.

 

                               Ha­lál! vén ka­pi­tány! hor­gonyt fel! itt az óra,

                               óh, úntat ez a táj! Ha­lál! Fel! Út­ra már!

                               Bár vár­jon tin­ta­szín ég s víz az uta­zó­ra,

                               tu­dod, hogy a szivünk csu­pa su­gár!

                                              

                               Töltsd bő­ven ita­lod, üdít­sen drá­ga mér­ge!

                               Így aka­runk, amíg agyunk per­zsel­ve gyúl,

                               ör­vény­be szál­la­ni, mind­egy: Po­kol­ba, Ég­be,

                               csak az is­me­ret­len ölén vár­jon az Új!

                                                               (Baude­laire: Az uta­zás. Tóth Á. for­dí­tá­sa)

                                                                             

Dél­előtt a Ma­dách­ban Do­bos­sal kva­ter­káz­tunk. Nem­rég ő is a Vén Ka­pi­tán­­nyal ko­má­zott: sú­lyos szív­mű­té­te volt, a gyöt­rel­me­it me­sél­te. Én meg a hülozoizmusról el­mél­ked­tem ne­ki. S Baude­laire­-t sza­val­tam hoz­zá, hogy én­ne­kem bi­zony nem mind­egy, hogy ha­lá­lom után Po­kol jön-e vagy Ég, mert meg va­gyok ró­la győ­ződ­ve, hogy az ér­zé­ke­lés ké­pes­sé­ge azu­tán is ve­lünk ma­rad, mi­u­tán el­por­lad­tunk és el­ve­gyül­tünk a ter­mé­szet­tel (csak be­szél­ni, or­dí­ta­ni, pa­nasz­kod­ni nem tu­dunk majd), s nem mind­egy, hogy az idők vé­ge­ze­té­ig pok­lot vagy menny­or­szá­got ér­zé­ke­lünk.

 

Jú­li­us 11.  Ír­tam egy ver­set: Vrba úr és a hülozoizmus. Kön­­nyed, pi­hen­te­tő já­ték a ha­lál té­má­já­ra. Ér­de­kes, men­­nyi­re el­szok­tam már az ilyen köz­lő vers­től: újab­ban én is a szö­veg­től ha­gyom ma­gam ve­zé­rel­tet­ni. Ér­de­kes ka­land. A Vrba-verset ere­de­ti­leg úgy akar­tam be­fe­jez­ni, hogy Vrba úr „nem tud­ja, hogy ő hülozoista”, de az­tán rá­jöt­tem, hogy ez tel­jes­ség­gel il­­lyé­si be­fe­je­zés len­ne. El­hagy­tam, de még így is ma­radt a szö­veg­ben didaxis. Utó­lag meg­pró­bál­tam a tu­dós­ko­dást já­ték­ba sze­lí­dí­te­ni. Fek­tet­nem kell ki­csit a szö­ve­get, hogy meg­tud­jam, mi van ben­ne tu­laj­don­kép­pen.

 

Jú­li­us 14. 13.00 óra.  Me­gyek a ružinovi po­lik­li­ni­ká­ra (Ružinov: po­zso­nyi vá­ros­ne­gyed), egy dr. Tóth ne­vű gasztroenterológushoz. Bár ő len­ne már vég­re, akit ke­re­sek! 21.50. Egy­szer sem mon­dom, hogy nem „ő” az: egy negy­ven és öt­ven kö­zöt­ti, ener­gi­kus, szűk­sza­vú, de ro­kon­szen­ves, jó szak­em­ber be­nyo­má­sát kel­tő or­vos. Ma­gya­rul a ne­ve el­le­né­re sem tud, de ez le­gyen a leg­na­gyobb gon­dom. A Kreon he­lyett egy Pangrol ne­vű, új emész­tés­ser­ken­tőt adott, s el­ren­del­te, hogy az ét­ren­dem­ből hagy­jak el min­den tej­ter­mé­ket. Mi­kor meg­je­gyez­tem, hogy az ne­héz lesz, mert csont­rit­ku­lá­som van, s szük­sé­gem van a kal­ci­um­ra, azt vá­la­szol­ta, hogy az gyógy­szer for­má­já­ban is be­jut­tat­ha­tó a szer­ve­zet­be. Mi­kor pe­dig el­mond­tam, hogy kal­ci­u­mos tab­let­tám bő­sé­ge­sen van ott­hon, de nem sze­dem, mert nem bír­ja a gyom­rom, ak­kor mély, meg­hitt, de na­gyon ha­tá­ro­zott, meg­ro­vó han­gon így vá­la­szolt: „Pán dok­tor (ez én len­nék!), vy ste nezodpovedný človek!” (Dok­tor úr, ön egy fe­le­lőt­len em­ber!) S mi­re én: „Viem, pán dok­tor!” (Tu­dom, dok­tor úr!) S mi­u­tán ilyen épü­le­te­sen el­szó­ra­koz­tunk, az­zal a fe­nye­ge­tés­nek is be­il­lő út­ra­va­ló­val bo­csá­tott el, hogy még ta­lál­ko­zunk! S ér­de­kes mó­don mind­ez ne­kem va­la­ho­gyan jó­le­sett, bi­za­lom­mal töl­tött el. Va­cso­ra előtt már be is vet­tem a Pangrolt, s most vá­rom, mi­vel lep meg az éj­sza­ka. Egy­elő­re – mint ké­mény­ről a gó­lya – egy ár­va fing szár­nyal be­lő­lem. (Ba­ka Ist­ván­ról is be kel­le­ne már fe­jez­nem a ré­gen ké­szü­lő port­rét. Az „ár­va fing” az ő egyik ver­sé­ből va­ló.)

 

Jú­li­us 16.  Be­cses ne­jem ha­lat ké­szí­tett ebéd­re, de olyan fű­sze­re­set, hogy erős bél­kor­gás és has­me­nés lett a vé­ge. Mi­kor mind­ezt szó­vá tet­tem, csap­kod­ni kezd­tek a kony­há­ban a vil­lá­mok meg a fa­zék­fe­dők. Én meg a pa­pír­hoz me­ne­kül­tem az ég­zen­gés­ből. Megint ver­set írok, cí­me: Egy is­ko­lai év­könyv­re. Teg­nap Ozsvaldné (egy­ko­ri ko­má­ro­mi gim­ná­zi­u­mi is­ko­la­tár­sam) adott egy év­köny­vet, te­le ré­gi fény­ké­pek­kel, für­dő­ru­hás lá­nyok­kal. És én megint fáj­dal­ma­san, de va­ló­ban fi­zi­kai fáj­dal­mat érez­ve át­él­tem a 15-16 éves ko­rom vá­gya­ko­zá­sa­it a lány­test után: „Ó, me­nyit vá­gyott egy­kor ke­zed / e ré­gi, szá­nal­mas kis bu­gyik­ba!” Ta­lán most, fél év­szá­zad el­tel­té­vel si­ke­rült az egy­ko­ri ne­mi nyo­mo­rom­ból va­la­mit megérzékíteni.

 

                                                               Íme, már alig van ép szer­ved,

                                                               s ke­tyeg raj­tad sok or­vos óra,

                                                               csö­vek­ben test­ta­ni év­ez­red

                                                               bugyborog, s vis­­sza­ré­ved­nek

                                                               szer­ve­id éde­ni funk­ci­ók­ra.

 

S írás köz­ben, kép­le­te­sen, re­pül­tek a fe­jem fö­lött a tá­nyé­rok és sza­mo­vá­rok, va­la­hogy úgy, ahogy egy­kor Ver­laine fe­je fö­lött. – Ge­or­ge Moore ír­ja le va­la­hol a je­le­ne­tet, hogy egy Ver­laine­-nél tett lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val ho­gyan volt ta­nú­ja egy csú­nya ve­sze­ke­dés­nek (a köl­tő és ba­rát­nő­je kö­zött), s ho­gyan írt meg a po­é­ta szin­te ve­sze­ke­dés köz­ben egy gyö­nyö­rű, áhí­ta­tos, val­lá­sos ver­set. Va­ló­szí­nű­leg ez a ki­kap­cso­ló­dá­si kész­ség is hoz­zá tar­to­zik az írói te­het­ség­hez: a köl­tő a pil­la­nat­nyi tragédiákbeli érin­tett­sé­gét majd csak hol­nap fog­ja érez­ni. Ak­kor, ami­kor meg­ír­ja, s nem ami­kor meg­éli:

 

                                                               A köl­tő nagy szín­le­lő,

                                                               olyan jól ért a szín­le­lés­hez,

                                                               hogy csak szín­leg ér­zi ő

                                                               a kínt, amit va­ló­ban érez.

 

(Ez ugye Fernando Pessoa, Som­lyó György re­mek for­dí­tá­sá­ban.)

 

Jú­li­us 17.  A kecs­ke­mé­ti For­rás ún. Fö­lös­leg-le­xi­kont kö­zöl, ben­ne Ber­tók Lász­ló „szó­cikk­ét” a sper­mi­u­mok fö­lös­le­gé­ről: „A fö­lös­leg­ről ne­kem elő­ször az a 200-300 mil­lió sper­mi­um jut eszem­be, amely egy ejakuláció al­kal­má­val, mint az őrült, meg­in­dul a pe­te­sejt fe­lé, de csak egyet­len­egy, a leg­ügye­sebb (?), a leg­erő­sebb (?), a leg­in­kább élet­re­va­ló (?) ér cél­ba, ál­lít­ja meg a pil­la­na­tot, tel­je­sí­ti be, ami­ért a vi­lág­ra jött… Olyan bo­nyo­lult, pá­rat­lan, fon­tos do­log­hoz (?), mint az élet, ek­ko­ra túl­biz­to­sí­tott­ság szükséges?… Né­hai mes­te­rem, Csor­ba Győ­ző szok­ta mon­da­ni, hogy az al­ko­tás­hoz fe­les­leg szük­sé­ges”. Zse­ni­á­lis kér­dő­je­lek, de az­tán „fö­lös­le­ges” irány­ba ka­nya­ro­dik a szö­veg. Az el­mon­dot­tak­hoz, sze­rin­tem, leg­in­kább az a gon­do­lat to­lak­szik ak­tu­á­lis foly­ta­tás­nak, hogy a ci­vi­li­zá­ció em­be­re a „fö­lös­le­get” is rend­re élet­ben tart­ja, dé­del­ge­ti. S így, pa­ra­dox mó­don ép­pen hogy élet­el­le­nes, mert fel­hí­gít­ja az élet mi­nő­sé­gét, s nö­ve­li a mes­ter­sé­ge­sen élet­ben tar­tot­tak szen­ve­dé­sét. – Na, itt jó lesz meg­áll­ni, mert ha még egyet lé­pek, Nietz­sché­nél, a „hő­sök mo­rál­já­nál”, az über­mensch­nél, az el­pusz­tí­tan­dó gyen­gék­nél, de­ge­ne­rál­tak­nál ta­lá­lom ma­ga­mat!

 

Jú­li­us 19.  A Nép­sza­bad­ság­ban meg­je­lent egy ri­port a He­ves me­gyei Detkről és az 1300 la­ko­sú fa­lu pol­gár­mes­te­ré­ről, a Péterfaláról el­szár­ma­zott Pelle Sán­dor­ról. (Tud­ják-e va­jon a detkiek, hogy fa­lu­juk ne­ve azo­nos a szlo­vák „dedek”-kel, ami „apó”-t je­lent?) Ki­de­rül az írás­ból, hogy Detk „gaz­dag fa­lu”, a lig­nit­bá­nyá­já­nak kö­szön­he­tő­en évi 300 mil­li­ó­ból gaz­dál­ko­dik, s ép­pen most avat­nak egy falumúzeumot. S Pelle Sán­dor, a pol­gár­mes­ter en­gem, mi­kor a dísz­dok­tor­rá ava­tá­som al­kal­má­ból ott­hon, Péterfalán ta­lál­koz­tunk, meg­hí­vott Detkre, író-ol­va­só ta­lál­ko­zó­ra. Jó vol­na va­la­hogy em­lé­kez­tet­ni a meg­hí­vá­sá­ra, csak hát ha meg­hív­na is: nya­va­lyá­san-be­te­gen el tud­nék-e men­ni. S még ha el is tud­nék men­ni: van-e egy­ál­ta­lán ér­tel­me az ilyes­mi­nek? Mit tud­nék mon­da­ni a detkieknek fa­lu­juk ne­vé­nek eti­mo­ló­gi­á­ján s a be­teg­sé­ge­men és ver­se­i­men túl? – A be­teg­ség és vers együt­te­se per­sze nem is rossz té­ma. Egy­be­esik az­zal a Gottfried Benn-bonmot-val, hogy „Aki sze­re­ti a stró­fát, sze­res­se a ka­taszt­ró­fát is!”, az­az „rák­ba­rakk az egész vi­lág”. S Grendel La­jos is mondott ré­geb­ben olyas­mit ró­lam, hogy az én egész köl­té­sze­tem egyet­len ha­tal­mas be­teg­ség­me­ta­fo­ra. „Fej­lő­dés­ide­gen­ség – ez a mé­lye a bölcs­nek.” Ezt is Gottfried Benn ír­ta. Az­az a vers ne a jö­vőt, ha­nem a mát tar­tal­maz­za. Az pe­dig be­teg­ség.

 

Jú­li­us 24.  No, ha az „ál­mok nem ha­zud­nak”, ak­kor ez va­gyok én:

 

                                               Ki­bal­la­gok a me­ző­re,

                                               bő­gök bú­san, mint a ső­re.

                                               Itt a lel­kem olyan pő­re,

                                               mint a pör­zsölt ma­lac bő­re.

 

Sok­szor ol­vas­tam, hal­lot­tam már, hogy köl­tők né­ha kész ver­se­ket ál­mod­nak ösz­­sze. Éj­sza­ka föl­kel­nek, cet­lik­re, gyufásskatulyákra fel­ír­ják az ál­muk­ban kre­ált szö­ve­ge­ket, s más­nap ők cso­dál­koz­nak a leg­job­ban a sa­ját zse­ni­a­li­tá­su­kon. Hát én még so­ha ver­set nem ál­mod­tam. Ma éj­sza­ka vi­szont igen. Ott­hon vol­tam, s a temp­lom és a mi­se előtt, a szo­kott va­sár­na­pi te­re­fe­re köz­ben va­la­ki azt mond­ta, hogy olyan ver­se­ket ő is tud­na ír­ni, mint ami­lye­ne­ket én írok, s mind­járt rög­tön­zött is egyet. Lásd, mint fent! Egé­szen jó! Ta­lán R. S. volt az il­le­tő. Ő volt a fa­lu kán­to­ra, míg élt. Mi­kor el­hoz­tam ott­hon­ról a könyv­tá­ra­mat, s cso­ma­go­lás előtt ott volt a há­rom­ezer könyv fel­hal­moz­va a szo­bánk kö­ze­pén, R. S. ép­pen ná­lunk járt, né­ze­get­te őket, s azt mond­ta: Van itt könyv, van, de ő egy va­la­mi­re­va­lót (az­az ér­té­ke­set) sem lát kö­zöt­tük. R. S. húsz éve ha­lott. Az én ál­mom­ban írt ver­se ál­tal fog örök­ké él­ni.

 

Jú­li­us 31.  Még csak ma kö­zöl­te a bp.-i rá­dió a könyv­hé­ten fel­vett in­ter­jú­mat. Két köny­vem is meg­je­lent az idei könyv­hét­re (Faustus Prá­gá­ban a Kalligram ki­adá­sá­ban, s a Tő­zsér Ár­pád leg­szebb ver­sei az AB-ART-nál; ez utób­bi­nak az ér­de­kes­sé­ge, hogy Füzi Lász­ló vá­lo­gat­ta, s ő írt hoz­zá utó­szót is), volt mi­ről be­szél­nem. Meg­le­pett, hogy mi­lyen szé­pen, sza­ba­to­san fo­gal­maz­tam. Csurka Lász­ló fel­ol­vas­ta a Mittelszolipszizmus be­ve­ze­tő ré­szét (te­gyem hoz­zá: ki­tű­nő­en, ami szí­nész­től rit­ka tel­je­sít­mény), és ez­út­tal, hálistennek, sem­mi sem szólt az in­ter­júm­ban (sem a ver­sem­ben) be­teg­ség­ről, ha­lál­ról. Es­ter­házy Ja­ví­tott ki­adá­sá­ból írom ide: „Úgy jár­tam, mint a me­se­be­li kis­boj­tár, aki (já­ték­ból) állandóan far­kast ki­ál­tott, az­tán ami­kor az tény­leg jött, hi­á­ba ki­ál­to­zott, nem sza­ladt sen­ki se­gí­te­ni”. Az­az az író ad­dig ír­ta sze­rep­já­té­ka­it, fik­ci­ó­it, míg vé­gül ami­kor az ap­já­ról ki­de­rült ügy­nö­ki múlt­ja, s E. P. azt is meg­ír­ta, ar­ról is azt hit­ték, hogy fik­ció. – Én meg egye­dül fo­gok meg­hal­ni. An­­nyit ki­ál­tot­tam fik­tív ha­lált a ver­se­im­ben, hogy mi­kor va­ló­ban ha­lá­lo­mon le­szek, azt fog­ják hin­ni: az is fik­ció, és sen­ki sem jön a ha­lá­los ágyam­hoz.

 

Au­gusz­tus 4.  A vol­taire­-i „Mű­vel­jük kertjeinket!” csak az ókor és kö­zép­kor kert-szim­bo­li­ká­ja alap­ján ért­he­tő: min­den kert az Éden má­sa. A fi­lo­zó­fu­so­kat ál­ta­lá­ban vonz­za a kert­mű­ve­lés. Ta­lán egye­ne­sen a Bib­li­á­ból me­rí­tik az in­dí­té­kot: „És vevé az Úr Is­ten az em­bert, és helyhezteté azt az Éden­nek ker­té­be, hogy azt mívelné és őriz­né”. 1926-ban egy ide­ig Wittgenstein is „ker­tész­ke­dik”: a Bécs mel­let­ti Hütteldorf ko­los­to­rá­nak se­géd­ker­té­sze. A hú­szas évek kö­ze­pén ko­mo­lyan fon­tol­gat­ja, hogy ko­los­tor­ba vo­nul, de vé­gül csak a ne­ve­zett ko­los­tor kert­jé­ig jut. – Koncsol La­ci ba­rá­tom meg­lá­to­ga­tott a Ma­dách­ban, s el­ol­vas­ta  a Hütteldorfi ker­tész cí­mű (még a kór­ház­ban írt) ver­se­met, na­gyon tet­szett ne­ki:

 

                                                                              Mot­tó

                                                                              „Úgy­szól­ván el kell ha­jí­ta­nia a lét­rát,

                                                                              mi­u­tán fel­má­szott raj­ta.”

                                                                                                                               Wittgenstein

 

                               A haj­na­li kert a te­rem­tés s a szü­lés ma­ga. –

                               Bo­kád­hoz csap­zott, pi­ros kis rukerc ta­pad,

                               fe­jed­nél csil­la­gok, mag­zat­víz csöpp­jei,

                               jobb­ra tő­led a kert iszamos fái, odább

                               a lom­bok pad­ma­lya alatt va­jú­dó fa­lu,

                               bal­ra, a fa­lu fe­hé­ren taj­ték­zó kép­ze­le­té­ből

                               ég­re tü­rem­ke­dő ló­tusz: va­do­na­túj városnegyed…

 

És így to­vább, öt sű­rű vers­sza­kon át a te­rem­tés misztériuma… Az­tán meg­kér­dez­tem La­cit, hogy még­is, mi tet­szett ne­ki a szö­ve­gem­ben an­­nyi­ra. S er­re, hüm­mög­ve: Hát a… „pi­ros kis rukerc”… Az, hogy Cso­ko­nai is ben­ne van a kép­ben. És Arany Já­nos is, te­szem hoz­zá én. – Ki­csit más vá­laszt vár­tam, de hát ez is va­la­mi! Hogy si­ke­rült két ked­ves köl­tő­met be­le­ír­ni a te­rem­tés­be. – Azok­nak, akik va­la­ha eset­leg kí­ván­csi­ak lesz­nek ar­ra a kert­re, ahol a ma­gyar rukerc ter­mett, ide má­so­lom Cso­ko­nai A sza­mó­cá­já­nak és a Szentivánéji álom Arany-for­dí­tá­sá­nak a vo­nat­ko­zó ré­sze­it:

 

                                               Il­lat­ja rozmarínnak,

                                               Méz­íze a fü­gé­nek,

                                               És a rukerc pirossa

                                               Szá­junk­nak és sze­münk­nek

                                               S or­runk­nak is mi kel­lő?

                               (A sza­mó­ca)

 

                                               Van egy ki­es part, hol kakukkfü nő,

                                               Hol dús vi­rányt rukerc s ibo­lya sző.

                                                                              (Szentivánéji álom)

 

A kér­dés ezek után az, hogy Arany is Cso­ko­na­i­tól vet­te-e át va­jon a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nul szép, ér­de­kes szót, vagy a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban még a köz­nyelv is is­mer­te? Ez utób­bi ne­he­zen el­kép­zel­he­tő, mert ma már egyet­len le­xi­ko­nunk, szó­tá­runk és ér­tel­me­ző szó­tá­runk sem tar­tal­maz­za. – Egyéb­ként Wittgenstein a Tractatust is va­ló­szí­nű­leg kert­ben fe­jez­te be. A mű utol­só mon­da­tát min­den­ki is­me­ri: „Ami­ről nem le­het be­szél­ni, ar­ról hall­gat­ni kell”. De az utol­só előt­ti mon­dat sem ke­vés­bé fon­tos: az ol­va­só­nak „Meg kell ha­lad­nia eze­ket a té­te­le­ket, ak­kor lát­ja he­lye­sen a vi­lá­got”. Az utol­só előt­ti mon­da­tot meg­elő­ző in­tés pe­dig az én Hütteldorfi ker­té­szem mot­tó­ja: „Úgy­szól­ván el kell ha­jí­ta­nia (már­mint az ol­va­só­nak) a lét­rát, mi­u­tán fel­má­szott raj­ta.” A lét­ra te­hát a Tractatus szö­ve­ge, de mi­nek van ne­ki­tá­maszt­va, ho­vá le­het lép­ni a lét­ra leg­fel­ső fo­ká­ról? Ta­lán csak nem az éden­ker­ti tu­dás­fa ága­i­ra? Hol is szok­ták az elő­idők­ben a lét­rát leg­in­kább hasz­nál­ni? A kert­ben per­sze. Ha né­hány mon­dat­tal még hát­rább me­gyünk Wittgenstein szö­ve­gé­ben, ilyes­mi­ket ta­lá­lunk: „Két­ség­te­le­nül lé­te­zik a ki­mond­ha­tat­lan. Ez meg­mu­tat­ko­zik, ez a misz­ti­kum”. Az ere­de­ti szö­ve­get nem is­me­rem, de ez a for­dí­tás­szö­veg két­ség­te­le­nül azt je­len­ti, hogy a ki­mond­ha­tat­lan nem­csak ál­lí­tás­ként, ha­nem tárgy­ként is lé­te­zik, az­az nem­csak az ál­lí­tás fo­lya­ma­ta szubsztanciális lé­te­ző, ha­nem az a va­la­mi is, ami­re ál­lí­tá­sunk vo­nat­ko­zik. Ese­tünk­ben a misz­ti­kum. Amely­hez a lét­ra tá­masz­ko­dik. – De itt in­kább ab­ba­ha­gyom az el­mél­ke­dést, mert ezek a gon­do­la­tok már va­ló­ban in­kább ko­los­tor­cel­lá­ba, s nem ko­moly pró­zai me­di­tá­ci­ók­ba va­lók.