Az illuzionista és a szörnyeteg
PDF-ben
Az illuzionista és a szörnyeteg
a kísértõ rögeszme
1. A cirkusz megjelenése
Párizsban egyszer az utcán láttam egy elefántot,
szomorúan bandukolt a cirkuszi kocsik után.
Kis emberke ült rajta, piros sombrerójával
legyezgette arcát. Mögöttük lovak trappoltak,
csikorgó társzekerek gördültek tova,
oroszlánok, tigrisek szunyókáltak a ketrecekben.
Egy-egy vadállat néha felriadt, s álmos, sárga szeme
figyelmeztetően villant meg a szúró napsütésben.
Az elnyúló karaván mögött mezítlábas utcakölykök
loholtak, és lelkesen ordibálták, hogy „jön a cirkusz!”
Hirtelen bohóc jelent meg, szája előtt szócsővel,
mindenkit kedvesen hívott meg az esti előadásra.
Pukedlizett, majdnem lezuhant. A gyerekek nevettek.
Utoljára még megkapaszkodott. A veszéllyel játszott?
2. Ki vagyok én?
Néztem az eldöcögő cirkuszi kocsikat, az álmosan
pislogó oroszlánokat, a lomhán mozgó elefántokat,
az ágáló bohócot, és nem tudtam, hogy ki vagyok én?
Aki nézi őket és a látványt próbálja értelmezni,
aki nézi őket és közben önmaga lehetőségein töpreng,
hazamenjen, maradjon? Mennyivel könnyebb
a bohócnak, gondoltam irigykedve, ő bohóc, az, ami.
Az erőművész – erőművész, a kötéltáncos – kötéltáncos,
s láttam a levegőben pörgő artistalányokat,
egyenlők voltak önmagukkal, miért is akartak volna
másnak látszani? Pörögtek a levegőben és nevettek.
Soha nem teremthetem meg versben az egyszerűséget,
az őszinteséget. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok én.
És ha megtudnám, mire mennék, hazátlan bitang?
3. Az új élet
A cirkuszhoz kellene szerződnöm konferansziénak?
Új életet kellene kezdenem? Legalább szabadon őrjönghetnék,
önfeledten rögtönözhetnék, össze-vissza hőböröghetnék,
mindenesetre szabadabban, gátlástalanabbul, mint a versben.
Nem kellene állandóan a kínrímek vészcsengőire
figyelnem, felszabadulhatnék végre, mámorosan dicsérhetném
az artistalányokat, akik éjszaka, a hold zöldes fényében
csak nekem, egyedül nekem játszanának, körülöttem pörögve,
finoman, csak alig érintve ellazuló testem. Vagy az iszákos
bohóccal kvaterkázhatnék, hallgatnám végtelen, szomorú,
egymásba gabalyodó, menthetetlenül összekavarodó történeteit.
Amikor a bohócok sírnak, mi kacagunk? Neki se lehetett könnyű,
de én nem nevetném ki. Végighallgatnám. Hát ilyen lenne
új életem a cirkuszban, de hamarosan megunnám, érzem.
4. A menekülés
Egy éjszaka megszöknék. Menekülnék az országúton.
A hold szitáló fényében minden megnőne, az árnyékok is.
De elmenekülhetek-e önmagam elől? Elérhetek-e
az álmomban, ébren is örökké kísértő kopár fennsíkra,
hogy végre megtudjam, miféle veszélyek leselkednek rám,
az ürömfűtenger kellős közepén? Magányos középpont
magányos körben? De az édeni örömállapot sem tarthatna
sokáig. Énjeim utolérnének úgyis. Nevetve köröznének
körülöttem. És megérkezne hasonmásom is.
Gúnyosan vigyorogna, de egyelőre nem kommentálná
az eseményeket, hiszen észrevenné a felénk rohanó
artistalányokat, lobogó hajjal közeledne a három gyönyörű,
szőke lány, világoskék dresszük baljósan foszforeszkálna,
mulasztásaimra figyelmeztetve. Miért legyek tökéletes?
5. A helyzet beáll
Olyan lenne az egész, mint egy kirakós játék, csak Léna
hiányozna, de megjöhetne ő is, emlékeztetve a londoni
zöld holdsütésre, amikor folyékony smaragdként csillogott a Temze
és a hajók égnek meredő árbocairól akasztott emberek
meredtek ránk, üveges szemükbe fagyott a látvány.
De most, a kopár fennsíkon, nem zöld, hanem mályva-vörös
hold világít. S az énjeim is egyre távolodnak. Nyugtalanok,
mintha keresnének valamit. A hasonmásom érdeklődve
figyeli a föld felett libegő artistalányokat, láthatólag nem érti,
kik ezek és mit keresnek itt. A távolban, a homály foszladozó
szobrai között, kis, kék pettyes ruhájában most tűnik fel Léna,
és váratlanul hallom meg a rém dübörgő lépteit. Nem vagyunk
egyedül! A lányok mintha nem hallanák, önfeledten táncolnak.
A hasonmásom sejthet valamit. Kérdőn mered rám és felüvölt.
6. A rém
Állok a párizsi utcán, még egyre vonulnak a cirkuszi kocsik,
a bohóc kántáló hangja elhalkul. Nem, ez nem az ukrán puszták
veszedelmes lángdémona, fordulok a rém felé. Hatalmas,
idomtalan test imbolyog előttem. Nem tudom kivenni
arcvonásait, csak vicsorgó agyarai villognak a holdfényben,
szemei fényszóróként világítanak ránk, belevakul, aki nézi.
Hasonmásom karon ragad. – „Menekülj, te idióta! Ha téged
elkap, én is elpusztulok, megszűnök, darabjaimra hullok,
létem léted függvénye, hát most sem érted? Menekülj!”
Az élvetegen kerengő lányok csak most veszik észre
a szörnyeteget, sikoltozva kezdenek rohanni, de Léna,
mintha nem látná, mintha nem érzékelné a veszélyt,
alvajáróként jön felénk. És az utolsó kocsiban váratlanul
felüvölt egy oroszlán. Üvöltését a kopár fennsíkon is hallani.
7. Kavargás
Énjeim eltűntek. Felszívódtak a holdsütésben. A gyerekek
tovább rohantak a cirkuszi kocsik után. A bohóc megígérte,
hogy mindenki jól fog szórakozni, a háború után ez rá is fér
a sokat szenvedett párizsiakra. „És ha téged szaggat szét a rém?” –
szorítottam magamhoz a reszkető Lénát, aki csak most látta meg
a szörnyeteget, és döbbenten nézte a kopár fennsíkon
kétségbeesetten menekülő artistalányokat. A bohóc mellett,
a vagon tetején megjelent egy erőművész is, vasgolyókat dobálva,
s fekete kabátban egy illuzionista, megígérve, hogy este, az előadás
csúcspontján, eltünteti önmagát. „Azt nem tudom, de bizonyára
te is elpusztulsz – ragadott meg hasonmásom. – Mi egyek
vagyunk!” – És hátat fordítva a felüvöltő rémnek, kétségbeesetten
rohantunk az artistalányok után, árnyékainkat kerülgetve
a szúró holdfényben. A gyerekek tapsoltak, fütyültek örömükben.
8. Az illuzionista
„Ha valaki, ez az illuzionista segíthetne rajtunk!” – kiáltottam,
és a szűrt ezüst holdfényben beláthatatlannak tűnő,
himbálózó fennsíkon hallottuk a lomha rém trappolását.
Észrevett minket és üldözött. Hova menekülhetnénk előle
ebben a pusztaságban? Se egy ház, se egy fa, s mit érnénk vele,
ha lennének? A házba is bejönne utánunk, tövestől tépné ki a fát.
Futni kezdek a cirkuszi kocsik után, felugrom a vagon tetejére,
s a meglepett illuzionistának elsuttogom, milyen veszélybe
keveredtünk. Magas, fekete szemű, őszülő úr. „El tudnám tüntetni,
de hogyan kerülök a fennsíkra?” „Ezt talán bízza rám!” –
legyintek, és máris ott rohan közöttünk, de válla felül
visszanézve észreveszi a közeledő, veres szemű
szörnyeteget, megáll, s karba font kézzel fordul szembe vele.
A holdat ebben az életfogytiglani pillanatban felhő takarja el.
9. A világ illúzió
Hogy a ránk szakadó sötétségben pontosan mi történt,
nem tudom. Jobb kezemmel Lénát karoltam, ballal
a hasonmásom. Reszkettek félelmükben, s hátunk mögött
csendesen kezdtek sírni a gyönyörű artistalányok.
A rém vörös szeme utolsót lobbant, és elhalt üvöltése is.
Az utcán állottunk, Léna az elhaladó cirkuszi kocsikat nézte.
„Tulajdonképpen a szörnyeteg csak a maga képzeletében
létezett!” – magyarázta egy üres irodahelyiségben az előttünk
ide-oda sétáló illuzionista, majd meghajolt Léna előtt, kezet
csókolt és bemutatkozott: „Ödön von Boticselli.” „Ez nem lehet –
kötekedett izgága hasonmásom. – Hiszen láttuk, hogy ott volt,
széttépett volna, ha ön nem tünteti el.” „Maga is csak az úr
képzeletében létezik, s most ne nyissunk vitát arról, hogy
hol voltak, mit láttak. Érzékeink becsaphatók. A világ illúzió.”
10. Valóban, mi lesz velünk?
„De ha illúzió – okvetetlenkedett hasonmásom –, akkor mi
a valóság?”„Az illúzió sikerületlen részlete!”– legyintett
vendéglátónk és megmentőnk, nem túl lelkesen. „És velem –
néztem rá kétségbeesve –, velem mi lesz, uram? Megőrülök?”
„Ön, ha nem tévedek, költő, emigráns orosz költő. Nem érzi jól
magát idegenben, hazavágyik, noha országában jelenleg dühöng
a rémuralom s, hogy őszinte legyek, nem tudnám, mi történne önnel,
ha lebírhatatlan, kínzó vágyait követve, váratlanul hazatelepedne.
Mi sem tudhatunk mindent. De nem ajánlom. Minek tenné ki
magát és bájos feleségét felesleges megpróbáltatásoknak?”
„És velem – ugrott fel idegesen hasonmásom –, velem mi lesz,
örökké az ő asszociációi sötét mezőin bolyongok, nem ölthetek
valóságos emberi alakot soha?” „Ön csak a költő képzeletében
létezik, elégedjen meg ennyivel, és ne legyen maximalista.”
11. Ismét az utcán
„És velem mi lesz, uram, forduljak orvoshoz, pszichológushoz?
Lebírnak látomásaim, kísért a kopár fennsík, ahol el fogok veszni.”
Újra az utcán álltunk, hasonmásom is eltűnt, az illuzionista is,
egyre vonultak a cirkuszi kocsik, trombitálni kezdett egy elefánt is,
néhány bátrabb gyerek már a bohóc mellett ült, a vagon tetején,
beszélgettek is valamiről, de szavuk elveszett az utca zajában.
„Mi volt ez az egész? – néztem Lénára. – Meg fogok bolondulni,
ha így megy tovább.” Döbbenten nézett rám, nem értette, miről
beszélek, nem is nagyon érdekeltem, kíváncsian figyelte az ásítozó
oroszlánokat. „Mi lenne – kérdezte izgatottan –, ha kiszabadulnának
ketrecükből és elvegyülnének az emberek között az utcán?”
„Hol van az illuzionista, hol a hasonmásom? – dadogtam, kipirult
arcához szorítva arcom. – Mi ez az egész? Mi történik velünk?”
„Nem értem, mi izgatott fel ennyire – legyintett. – Itt nem volt senki.”
12. „Haza kellene mennünk!”
„Megőrülök. Nem lehet! – Már a zokogás rázott.
Semmire nem emlékszel? Velünk valaki játszik.”
„Mi van veled? Beteg vagy? Én nem is tudom, mire
kellene emlékeznem. Fél órája az utcán
állunk és a vonuló cirkuszi vagonokat
bámuljuk. Mégis miről képzelegsz már megint?
Hidd el, nem történt semmi.” „S a rém, a kopár fennsík,
hasonmásom, kit utálsz, s az illuzionista,
ki végül is megmentett? Eltüntette a szörnyet.
Elmondta, hogy a világ csak céda illúzió.
Semmire nem emlékszel? Nem is tudom elhinni.”
„Amiről képzelegtél, mellettem, itt a járdán,
nem emlékezhetek, hisz minden csak benned zajlott.
Haza kellene mennünk, ez a mi bajunk, hidd el!”
+ A vers sem az utolsó párizsi, sem az elsõ pétervári füzetben nem szerepel, egy Malevics-kötetbõl, a festõ a Bauhaus kiadásában megjelentetett tanulmánykötetébõl került elõ, a gépelt, s kétféle piros és fekete tintával javított kézirat. Eldönthetetlen, hogy pontosan mikor íródott, az utolsó párizsi verseket folytatja, akár az Emigránsok ciklus utolsó darabjai. Malevics könyve 1928-ban jelent meg, feltételezhetõleg az idõ tájt írhatta s többször is javította. A késõbbi verseiben mániákusan feltûnõ (rém)álombéli helyszín, a kopár fennsík tûnik fel, s a rém, amely majdnem elpusztítja, de egy rejtélyes illuzionista megmenti. A cím legalábbis Léna nagymama szerint a költészetre és a diktatúrára is vonatkoztatható, az illuzionista a költõt, a szörnyeteg a rémuralmat jelképezi. Hát nem tudom. A diktatúra elpusztította a költõket, érveltem, de verseikbe és Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportjába pusztult bele – mosolygott nagymama. – Tatjána Bogdanova
BOGDÁN LÁSZLÓ fordítása
-----
Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikatanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását. Magyarázó jegyzetei sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919). 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek, (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le a nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg: „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték. Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak az asztalfióknak írt. Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt. Imádott leánya, Tánya még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához, és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították. Kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeley-ben, megismerkedett Miłosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték. Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani. (A ford.)