Ayhan Gökhan: Játs­­szunk va­la­mit. Mi­lyen em­lé­ket – le­het az akár egy be­szél­ge­tés – tudsz fel­idéz­ni Tá­bor Bé­lá­ról, ami a leg­több­ször eszed­be jut, vis­­sza-vis­­sza­tér?

      Tá­bor Ádám: Nem egyet­len em­lék él ben­nem ró­la, ha­nem a sze­mé­lyi­sé­ge és a foly­to­nos je­len­lé­te. Mű­for­dí­tó­ként itt­hon dol­go­zott. Éle­tem leg­na­gyobb él­mé­nye, hogy mel­let­te nőt­tem fel, és hogy mi­u­tán 25 éves ko­rom­ban el­köl­töz­tem, még húsz évig be­szél­get­het­tem ve­le he­ten­te több­ször is. A leg­fon­to­sab­bat ta­nul­tam tő­le: kér­dez­ni és meg­szó­lít­ha­tó­vá len­ni. Ha már a ját­szás: tő­le ta­nul­tam gom­boz­ni és ping­pon­goz­ni is; he­ten­te volt „nagy­ját­szás”: pél­dá­ul két szo­bá­ban sok órás komp­lex há­bo­rú­kat vív­tunk mű­anyag-, pa­pír- és épí­tő­koc­ka-ka­to­nák­kal, köny­vek­ből, épí­tő­koc­kák­ból épí­tett vá­rak­kal. Do­bó­koc­ka dön­tött, ki hány pad­ló­desz­ká­nyit nyo­mul­hat elő­re, gomb­fo­ci-sza­bad­rú­gás egy vár eles­té­ről vagy meg­vé­dé­sé­ről. Ha fá­radt volt, vagy be­teg vol­tam, foly­ta­tá­sos re­gényt me­sélt Dör­mö­gő Dö­mö­tör­ről; előbb Se­bők Zsig­mon­dét, majd a ma­ga ki­ta­lál­ta foly­ta­tást, amit az­tán le­ír­tam. Ké­sőbb se­gí­tett a ma­tek­lec­kék­ben, és fő­leg ta­nu­lá­si mód­sze­rek­re, idő­be­osz­tás­ra ta­ní­tott – in­kább ke­ve­sebb, mint több si­ker­rel. Egész kö­zel en­ge­dett ma­gá­hoz, de ha kel­lett, szi­go­rú volt; egyen­ran­gú­ként ke­zelt, vi­tat­koz­tunk is, de egy­ér­tel­mű­en ő volt az au­to­ri­tás. Ka­masz- és if­jú­ko­rom­ban min­dent meg­be­szél­het­tem ve­le, a sze­rel­mi ügye­i­met is. Szü­le­tett pe­da­gó­gus al­kat­ként min­dig a ko­rom­nak meg­fe­le­lő­en be­szélt ve­lem iro­da­lom­ról, fi­lo­zó­fi­á­ról, val­lás­ról, lé­te­zés­ről. A ma­gyar köl­té­szet­ből pél­dá­ul a pi­ros, apróbetűs Pe­tő­fi-ös­­szest ol­vas­tam elő­ször, 7-10 éve­sen. Az­tán az ugyan­csak pi­ros kö­té­sű, vas­kos Aranyt szó sze­rint szét­ol­vas­tam; Arany a leg­na­gyobb ma­gyar köl­tő – lel­ke­sed­tem 12-13 éve­sen, és ő egyet­ér­tő­en bó­lo­ga­tott. Két év múl­va már Vörömartyt tar­tot­tam a leg­na­gyobb­nak – he­lye­selt. Az­tán a ke­zem­be ad­ta a bib­lia­pa­pí­ros Ady-ös­­szest, be­ka­ri­ká­zott „Á” be­tű­vel je­löl­ve meg a már ne­kem va­ló ver­se­ket. At­tól fog­va Ady lett az ab­szo­lút el­ső ná­lunk – ná­lam ma is. Ész­re se vet­tem, mi­kor kezd­tünk el fi­lo­zó­fi­á­ról be­szél­ni. 16-18 éves ko­rom­ban ad­ta a ke­zem­be A zsi­dó­ság két út­já­nak né­hány gép­ira­tos szö­ve­gét, ő ve­ze­tett be Sza­bó La­jos kéz­irat­anya­gá­ba. 13 éves ko­rom­tól tíz évig az új ver­se­i­met fel­ol­vas­tam anyám­nak és ne­ki; min­dig meg­mond­ták, sze­rin­tük mi jó, mi rossz. Ké­sőbb ke­vés­bé rend­sze­re­sen mu­tat­tam meg vagy ol­vas­tam fel, amit ír­tam. Ek­kor már a ver­se­ket il­le­tő­en in­kább a ma­gam fe­je után men­tem. Te­o­re­ti­kus szö­veg­nél, es­­szé­nél vi­szont több­nyi­re el­fo­gad­tam apám íté­le­tét, meg­fo­gad­tam ta­ná­csa­it. Év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb, 1988-89-ben együtt ren­dez­tük saj­tó alá Sza­bó La­jos írá­sa­it az Éle­tünk-kü­lön­szám­ba.

      A. G.: A Jó­zsef At­ti­la-dí­jat elég ké­sőn, 2009-ben kap­tad, túl a hat­va­non. Nem baj, mon­dom rá kön­­nyel­mű­en, Ottlik Gé­za is 69 éve­sen ve­het­te át ezt a ki­tün­te­tést. En­nek nem a tel­je­sít­mény­hez köt­he­tő oka­i­ba most ne men­jünk be­le. Ál­ta­lá­ban ho­gyan vi­szo­nyulsz a dí­jak­hoz? Kö­zel en­ge­ded ma­gad­hoz az el­is­me­rés­nek ezt a tár­gyi és eset­le­ges for­má­ját, vagy nem ha­gyod, hogy be­fo­lyá­sol­jon az al­ko­tói mun­ká­ban?

      T. Á.: Kon­cent­ri­kus kö­rök­ből ál­ló el­len­kul­tú­rá­ban nőt­tem fel, majd ma­gam is ilyen kö­rö­ket húz­tam. Apá­mék, leg­szo­ro­sabb ba­rá­ta­im – Surányi Lász­ló, Ta­kács José, Isztray Bo­tond, Hor­váth Ág­nes –, szü­le­im ba­rá­ta­i­nak és a mi 20-40 fős ba­rá­ti tár­sa­sá­gunk­nak az – el­is­me­rő és bí­rá­ló – íté­le­te szá­mí­tott csak. 22-25 éve­sen eh­hez jött új, avant­gar­dis­ta író­ba­rá­ta­i­mé: Szentjóby Ta­má­sé, Aj­tony Ár­pá­dé, Bá­lint Ist­vá­né, a már a gim­ná­zi­um­ból is­mert Ha­jas Ti­bo­ré, Mol­nár Ger­ge­lyé az undergroundból. És Rá­ba Györ­gyé, aki di­ák­ko­rom­tól év­ti­ze­de­ken át ér­té­kelt és bí­rált. Az, hogy emel­lett Spirótól, Utassytól és Szil­ágyi Ákos­tól Tor­na­i­ig és Csoóriig is egy­aránt po­zi­tív vis­­sza­jel­zé­sek ér­kez­tek a ver­se­im­re, per­sze erő­sí­tett. Azu­tán pe­dig, hogy 23 éve­sen Weöres­től én is meg­kap­tam a Pász­tor Bé­la-dí­jat, nem vágy­tam sem­mi­lyen hi­va­ta­los el­is­me­rés­re – a cir­ka 30 éves ko­ro­mig, a ré­gi Moz­gó Vi­lá­gig tar­tó vers­pub­li­ká­lá­si ti­la­lom se za­vart. A rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en ugyan meg­szűnt a po­li­ti­kai el­len­szél, de a nyolc­va­nas évek hiperaktív iro­dal­mi-moz­gal­mi éle­te után sok­kal in­kább a te­ó­ria, Sza­bó La­jos és apám szel­le­mi ha­gya­té­ka, a Lé­leg­zet Köny­vek szer­kesz­té­se és a po­li­ti­ka kö­tött le. Ver­se­ket, es­­szé­ket per­sze to­vább­ra is ír­tam, oly­kor pub­li­kál­tam, né­ha ír­tam egy-egy re­cen­zi­ót, a Cse­rép­fal­vi ki­ad­ta egy vers­fü­ze­te­met is – de ami­kor öt­éves ki­adói bel­harc után 1994-ben meg­je­lent a Mag­ve­tő­nél A káp­rá­zat kert­je, lég­üres tér­be ke­rült, és en­gem se na­gyon ér­de­kelt. Lé­nye­gé­ben az ez­red­for­du­ló után kap­cso­lód­tam be új­ra az élő iro­da­lom áram­kö­ré­be, fő­leg a Csap­lár Vil­mos ál­tal reanimált Szép­írók Tár­sa­sá­ga jó­vol­tá­ból. A Szép­írók Dí­ja 2007-ben tel­je­sen vá­rat­la­nul ért, rá­adá­sul Tandorival és Györe Ba­láz­­zsal kap­tam, úgy­hogy na­gyon örül­tem ne­ki. Mi­u­tán a Tár­sa­ság két­szer is hi­á­ba je­lölt Jó­zsef At­ti­la-díj­ra, ami­kor har­mad­szor­ra meg­kap­tam, elég­té­telt érez­tem. De en­­nyi té­tel elég is ne­kem. A dí­jak amúgy ter­mé­sze­te­sen so­ha nem be­fo­lyá­sol­tak az írás­ban. Ha most már nincs is olyan el­is­me­rő és kri­ti­kai vissz­han­got adó kon­cent­ri­kus vé­dő­bu­rok kö­rü­löt­tem, mint fi­a­ta­labb ko­rom­ban, csa­lá­dom, még élő és itt­hon lé­vő ré­gi ba­rá­ta­im, köz­tük im­már Abért Mik­lós, Györe, Földényi, Margócsy, Miklóssy End­re, Rácz Pé­ter, Ungváry Ru­dolf, Vöröss László po­zi­tív vagy kri­ti­kus vis­­sza­jel­zé­sei meg­ad­ják a kont­rollt; és az a pár jó szer­kesz­tő és kri­ti­kus, akik pub­li­kál­nak vagy ír­nak ró­lam. Mert aki a „köz­vé­le­mén­­nyé ko­cso­nyá­so­dott kö­zép­szer” (Sza­bó La­jos) vé­le­mé­nyé­re fi­gyel, ugyan­úgy el­hü­lyül, mint aki nem fon­tol­ja meg a hoz­zá­ér­tő­két.

      A. G.: A Weöres Sán­dor „ala­pí­tot­ta” Pász­tor Bé­la-díj­ról sok­fé­le le­gen­da ter­jed. 1970-ben let­tél Pász­tor Bé­la-dí­jas. El­mon­da­nád a hát­tér­tör­té­ne­tét?

      T. Á.: Ady azért nem bé­ní­tott meg fi­a­tal­ko­rom­ban, mert nem sok­kal meg­is­me­ré­se után ma­gá­val ra­ga­dott Weöres köl­té­sze­te. Mi­u­tán szü­le­im jól is­mer­ték Weöreséket, ők 21 éves ko­rom­ban meg­hív­tak a Tö­rök­vé­szi út­ra. Ezek a vers­mu­ta­tás­sal és be­szél­ge­tés­sel töl­tött lá­to­ga­tá­sok hét éven át – amúgy nem túl nagy gya­ko­ri­ság­gal – tar­tot­tak. 1970 ta­va­szán már ci­he­lőd­tem, ami­kor a mes­ter fe­le­sé­gé­re né­zett: „Amy, hát ak­kor most?” „Igen, Sán­dor, most” – fe­lel­te Kár­olyi Amy, ki­ment, majd vis­­sza­jött egy bo­rí­ték­kal, amit fér­je ke­zé­be du­gott. Fel­áll­tak – én is fel­áll­tam, és Weöres, tor­kát kö­szö­rül­ve, azt mond­ta, hogy „nézd, úgy dön­töt­tem, hogy a Kos­suth-dí­ja­mat szét­osz­tom tíz fi­a­tal köl­tő kö­zött, te vagy az egyik”, és a ke­zem­be nyom­ta a bo­rí­té­kot, ami rög­tön ki­csú­szott az uj­ja­im kö­zül. Le­ha­jol­tam, de már ők is ott tér­del­tek a pad­lón, és sze­de­get­tük föl a szá­za­so­kat. Pont szá­zat. Új­ra ott áll­tunk a kis asz­tal fö­lött, Weöres mond­ta, hogy ez egy egy­sze­ri díj, Pász­tor Bé­la ba­rát­ja em­lé­ké­re. So­ha nem hal­lot­tam ezt a ne­vet ad­dig (más­nap el­ro­han­tam az an­tik­vá­ri­um­ba, ta­lál­tam is egy kék cím­la­pos versesfüzetet tő­le). Kis­sé ká­bán va­la­mi kö­szö­net­fé­lét mo­tyog­tam, mi­re hát­ba ve­re­get­tek, és Weöres azt mond­ta: „szólj a Bá­lint Pis­ti­nek, hív­jon, és jöj­jön fel a ré­szé­ért”. Egye­ne­sen a Rottenbiller ut­cá­ba men­tem; Pis­ti fe­le­sé­ge, Kol­lár Marianne volt csak ott­hon; nem akar­ta el­hin­ni, amíg meg nem mu­tat­tam a bo­rí­té­kot. A pénz­ből nyá­ron egy hó­nap­ra ki­men­tem Pá­rizs­ba; ez az út szep­tem­ber­től a díj­jal, az egye­te­mi di­ák­élet le­zá­rul­tá­val, az Aj­ton­­nyal, Bá­lint­tal és Bereményi Gé­zá­val szer­ve­zett An­to­ló­gia szer­kesz­té­sé­vel, Ha­lász Péter­ék meg­is­me­ré­sé­vel, az underground mű­vé­sze­ti és éj­sza­kai élet­be tör­tént be­ke­rü­lé­sem­mel együtt ra­di­ká­li­san meg­vál­toz­tat­ta az éle­te­met és a po­é­ti­ká­mat.

      A. G.: Po­li­ti­ka­i­lag elég­gé meg­osz­tott a tár­sa­da­lom. A po­li­ti­ka ma­nap­ság an­­nyi­ra ma­gas hő­fo­kon ég, hogy a hő­mér­sék­let fel­me­le­gí­tett egy ré­gi ha­gyo­mányt: a po­li­ti­kai köl­té­szet ha­gyo­má­nyát a ma­gyar iro­da­lom­ban. Sok­kal ré­gebb­ről van ne­ked is egy ver­sed, Wittenberga cím­mel, az el­ső, Dá­nia cí­mű kö­tet­ből. Ak­tu­á­lis­nak ér­zed a ver­set? Mi­ért?

      T. Á.: A Wittenberga 1968-ból a leg­na­gyobb ma­gya­rok ne­vét vi­se­lő leg­jobb gim­ná­zi­u­mok di­ák­ja­it szó­lít­ja meg. Ma új­ra az ak­ko­ri­hoz ha­son­ló cent­ra­li­zá­ló rend­szer ala­kul Ma­gyar­or­szá­gon – ám most van tény­le­ges kö­zép­is­ko­lás di­ák­el­len­ál­lás is. Ezért még ak­tu­á­li­sabb, mint ami­kor író­dott.

      A. G:: Egy írói-köl­tői élet­mű­nek sze­rin­ted nem árt, ha át­evez a po­li­ti­ka vi­zé­re? Balaskó Je­nő mű­ve­i­ről az utób­bi idők­ben na­gyon ke­ve­set hal­la­ni, pe­dig a het­ve­nes évek­ben a nem­ze­dé­ked egyik leg­fon­to­sabb al­ko­tó­já­nak tar­tot­ták őt.

      T. Á.: Az élet­mű­nek nem árt, ha az egyéb­ként je­len­tős; Ady, Jó­zsef At­ti­la, az újab­bak kö­zül Petri és épp – a va­ló­já­ban egy nem­ze­dék­kel idő­sebb – Balaskó köl­tői élet­mű­ve meg ki­fe­je­zet­ten cson­ka len­ne po­li­ti­kai lí­rá­juk nél­kül. Az agitkák per­sze vagy ele­ve súly­ta­la­nok, vagy ha­mar el­avul­nak – Jó­zsef At­ti­lá­tól sem a Tö­meg, ha­nem a Ha­zám a ma­ra­dan­dó, nagy po­li­ti­kai vers. Balaskónál nyil­ván a ’90–95 köz­ti po­li­ti­kai pub­li­cisz­ti­ká­já­ra gon­dolsz, ami ne­kem nem tet­szett se tar­tal­má­ban, se stí­lu­sá­ban – ugyan­ak­kor pél­dá­ul Ady ko­ra, sőt ta­lán min­den ko­rok leg­na­gyobb ma­gyar pub­li­cis­tá­ja volt. De köl­tői élet­mű­vük ér­té­ke et­től se nem csök­kent, se nem nőtt. Ahogy Ezra Pound tel­je­sen fals, fa­sisz­ta há­bo­rús rá­di­ós pro­pa­gan­da-te­vé­keny­sé­ge sem ron­tott a Cantókon, és ver­se­ket is író, bá­tor, bör­tönt vál­la­ló an­ti­fa­sisz­ták vagy an­ti­bol­se­vis­ták sem vál­nak hő­si­es­sé­gük mi­att au­to­ma­ti­ku­san je­len­tős köl­tők­ké.

      A. G.: Mi tör­tént a rend­szer­vál­tás évei után? Azok, akik ko­ráb­ban egy tá­bor­ba tar­toz­tak, sőt, nem egy kö­zü­lük ba­rát­sá­got ápolt a má­sik­kal, ké­sőbb el­len­fe­lek­ké, el­len­sé­gek­ké vál­tak.

      T. Á.: Kü­lön kell vá­lasz­ta­ni a sze­mé­lyes, az iro­dal­mi és a po­li­ti­kai szin­te­ket. A szov­jet meg­szál­lás­sal és a bol­se­vik dik­ta­tú­rá­val szem­ben a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben szé­les kö­rű po­li­ti­kai aver­zió volt a nem kur­zus-írók ré­szé­ről, bár a több­sé­gük komp­ro­mis­­szu­mo­kat kö­tött, míg az ur­bá­nus Mé­szöly és a né­pi Csoóri ve­zet­te ki­sebb­ség meg­pró­bált óva­to­san, az underground, Kon­rád és Petri pe­dig ra­di­ká­li­san el­len­áll­ni. Iro­dal­mi­lag az ur­bá­nus mo­der­nis­ták és a nép­nem­ze­ti ha­gyo­mányt foly­ta­tók út­jai már ak­kor el­vál­tak egy­más­tól; a har­ma­dik irány­zat, a het­ve­nes évek­ben mar­káns underground neoavantgárd a po­li­ti­kai rep­res­­szió és a poszt­mo­dern tér­hó­dí­tá­sa mi­att a nyolc­va­nas évek­re meg­gyen­gült. Az év­ti­zed kö­ze­pén az ur­bá­nus mo­der­nis­ták és a neoavantgardisták együtt ala­pí­tot­ták az Örley Kört. Po­li­ti­ka­i­lag azon­ban szo­li­dá­ris an­ti­bol­se­vis­ta szö­vet­ség­ben vol­tak a népnemzetiekkel előbb a Fi­a­tal Írók Jó­zsef At­ti­la Kö­ré­ben és a ré­gi Moz­gó Vi­lág­ban, majd az Író­szö­vet­ség­ben is – csak a rend­szer­vál­tás­kor ke­rül­tek szem­be egy­más­sal. Az ez­red­for­du­ló tá­ján a Szép­írók Tár­sa­sá­ga és az Író­szö­vet­ség az iro­dal­mi és a po­li­ti­kai di­men­zi­ó­ban is két pó­lust kez­dett ké­pez­ni. A sze­mé­lyes kap­cso­la­to­kat ez ter­mé­sze­te­sen be­fo­lyá­sol­ta, de nem fel­tét­le­nül de­ter­mi­nál­ta. Én pél­dá­ul Tor­na­i­val vagy Mezey Ka­ti­val min­dig szí­vé­lyes, jó vi­szony­ban vol­tam, az idei könyv­hé­ten a Vö­rös­mar­ty té­ren Amb­rus La­jos bo­rát kós­tol­tuk Margócsyval, Sipos Gyu­lá­val, Wilheim And­rás­sal együtt.

      A. G.: A sza­bad­ság fon­tos te­rep a köl­té­szet szá­má­ra. Olyan fo­ga­lom, ami­nek je­len­té­se idő­ről-idő­re vál­to­zik. Mást je­len­tett a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban, mást ’56-ban és ’89-ben. 2013-ban mit je­lent ne­ked a sza­bad­ság?

      T. Á.: A sza­bad­ság nem te­rep és nem sze­rep – a sza­bad­ság minden­nek oka és cél­ja. A köl­té­szet­nek csak azért nem, mert a köl­té­szet ma­ga a sza­bad­ság. Anyám 1999-es Scintilla cí­mű ver­ses­kö­tet­ének egyik mot­tó­já­ul apám egy mon­da­tát vá­lasz­tot­ta: „Azt, amit a hit
Is­ten­nek ne­vez, a tör­té­ne­lem nyel­vén úgy hív­ják: sza­bad­ság.” Kü­lön­bö­ző szin­te­ken és
vi­szony­la­tok­ban per­sze ne­kem is mást és mást je­lent. A leg­bel­ső, egy­ben a leg­tá­gabb kör­ben ön­ma­gam mag­vá­val – apám ki­fe­je­zé­sé­vel: sze­mé­lyi­sé­gé­vel – va­ló azo­no­su­lást és mind­azt, ami ezt se­gí­ti: sze­re­tést, be­szél­ge­tést, kö­zös­sé­get, gon­dol­ko­dást, írást. A kül­sőbb szin­te­ken és vi­szony­la­tok­ban – pél­dá­ul a po­li­ti­ká­ban – el­ér­he­tő sza­bad­ság csak ak­kor ér va­la­mit, ha el­ső­sor­ban er­re a leg­bel­ső szint­re kon­cent­rá­lok. De má­sod­sor­ban a po­li­ti­kai sza­bad­sá­gért is küz­de­ni kell – 2013-ban Ma­gyar­or­szá­gon kü­lö­nö­sen.

      A. G.: „Min­den ta­lál­ko­zás­ból szü­le­tik” – édes­apád, Tá­bor Bé­la ír­ta ezt. A te éle­ted­ben mik szü­let­tek a fon­to­sabb ta­lál­ko­zá­sok­ból?

      T. Á.: Én ma­gam ugye, az­tán az egész gye­rek­ko­rom, ba­rát­sá­gok, ba­rá­ti kö­rök, sze­rel­mek, gye­re­kek, há­zas­ság, ver­sek, gon­do­la­tok, es­­szék, szel­le­mi mun­ka­kö­zös­sé­gek, iro­dal­mi moz­ga­lom, élő fo­lyó­irat, an­to­ló­gi­ák – szó sze­rint min­den.

      A. G.: Tér­jünk át a köl­té­szet­re. Mi­kor tu­da­to­so­dott ben­ned, hogy köl­tő vagy?

      T. Á.: Hét­éve­sen ír­tam az el­ső ver­sem (meg is je­lent utóbb a 2000-ben kol­lé­gák zsen­gé­i­vel együtt...), utá­na is ir­kál­tam né­ha ver­se­ze­te­ket, de csak 13-15 éves ko­rom­tól va­gyok köl­tő. Az­tán 27-32 kö­zött egyál­ta­lá­ban nem iden­ti­fi­kál­tam ma­gam így, alig ír­tam ver­set; az­óta is in­kább a ku­ta­tás-meg­is­me­rés ex­ta­ti­kus ver­bá­lis vál­to­za­ta­ként élem meg. Ha meg­kér­de­zik, min­dig azt fe­le­lem, hogy „író va­gyok”.

      A. G.: A ver­se­id­ben elő­sze­re­tet­tel buk­kan fel az eu­ró­pai lí­ra szá­mos ha­gyo­má­nya, a visszatérés az ősi eu­ró­pai kul­tú­ra mag­já­hoz. „vi­ga­dok én itt a vi­lág­ban / il­lő is ha­lot­ti to­ron / vi­gaszt ke­re­sek az imám­ban / de kit is ke­re­sek va­jon?” – írod a Ham­let Alexandániában cí­mű ver­sed­ben. A gaz­da­sá­gi, pénz­ügyi és kör­nye­ze­ti vál­sá­gok mel­lé szé­pen be­állt ne­gye­dik­nek az eu­ró­pai kul­tú­ra vál­sá­ga is. Mi okoz­hat­ja a bajt? Hol ta­lál­ha­tó sze­rin­ted a le­het­sé­ges ki­út?

      T. Á.: A vál­ság az­óta tart, ami­ó­ta az Éden­kert­ből ki­vál­tunk. Egyé­nek, kö­zös­sé­gek, kur­ta tör­té­nel­mi pil­la­na­tok­ra né­pek, tár­sa­dal­mak – a szét­szó­ró­dást el­len­sú­lyoz­va – az erő­sza­kot és vi­szályt szét­por­lasz­tó nagy­be­tűs Egy­be for­raszt­ják a kü­lön­vált ré­sze­ket, de ők is csak ak­kor, ha tud­ják, amit Nietz­sche „a kon­zer­va­tí­vok fü­lé­be sú­gott”: ti., hogy „vis­­sza­fej­lő­dés, vis­­sza­for­du­lás nem le­het­sé­ges, vis­­sza­sró­fol­ni az em­be­ri­sé­get az erény egy ko­ráb­bi mér­té­ké­re”. Egy ré­geb­bi ver­sem­ben ugyan­ezt így fo­gal­maz­tam meg: „ne tér­je­tek meg és vé­re­tek is­­sza / ér­je­tek meg és ne tér­je­tek vis­­sza”.

      A. G.: A kor­tár­sa­id közt van, aki már a tize­dik-ti­zen­ötö­dik kö­te­tét ír­ja, a te köny­ve­id szá­ma en­nél jó­val cse­ké­lyebb. Nagy vá­lo­ga­tás elő­zi meg a ver­ses­kö­te­tek ös­­sze­ál­lí­tá­sát? Úgy vé­lem, ná­lad kü­lönösen hos­­sza­dal­mas és ko­moly esz­té­ti­kai fel­adat a ver­sek meg­szü­le­té­se után kö­vet­ke­ző ki­vá­lasz­tás. Hi­szel a (ki)választás eti­ká­já­ban? Men­­nyi időt vesz igény­be egy ver­ses­kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sa?

      T. Á.: Ha Dá­nia cí­mű el­ső kö­te­tem – amely 90 szá­za­lék­ban 1970-ben, a már em­lí­tett „egyé­ni kor­szak­vál­tá­som” előtt ké­szen volt – nem tíz­éves ké­sés­sel lát nap­vi­lá­got, ha­nem a het­ve­nes évek ele­jén meg­je­le­nik, a neoavantgárd po­é­ti­ka je­gyé­ben író­dott, kéz­irat­ban cik­lu­sok­ba ren­de­zett má­so­dik pe­dig a nyolc­va­nas évek ele­jén, ak­kor A káp­rá­zat kert­jé­be nem kel­lett vol­na há­rom kö­tet­nyi anya­got ös­­sze­zsú­fol­nom. De iga­zad van: ez eset­ben sem len­ne hat-hét­nél több ver­ses­köny­vem. En­nek egyik oka, hogy a vers csak egyik – bár két­ség­te­le­nül ki­tün­te­tett – for­má­ja ná­lam az írás­nak. A meg­je­lent két es­­szé­kö­te­tem mel­lett több má­sik­nak az anya­ga van kéz­irat­ban. Más­részt az utób­bi há­rom év­ti­zed­ben – né­hány jó ter­mést ho­zó évet le­szá­mít­va – ele­ve elég ke­vés ver­set írok, még ke­ve­seb­bet adok ki a ke­zem­ből. Nagy­já­ból hét­éven­te áll ös­­sze egy kö­tet­nyi be­lő­lük – és igen, ott a la­pok­ban pub­li­kált ver­se­ket is meg­ros­tá­lom. Egye­se­ket csak azért ha­gyok ki, mert nem il­le­nek egyik cik­lus­ba se: a kö­te­tet ugyan­is va­ló­ban igyek­szem ala­po­san meg­kom­po­nál­ni; ez – pi­hen­te­tés­sel együtt – egy évig is el­tart.

      A. G.: A ver­se­id egyik meg­ha­tá­ro­zó jel­lem­ző­je az erős kul­tu­rá­lis hát­tér mel­lett az a tö­rek­vés, hogy a gon­dol­ko­dást, a vers­sé vá­lás fo­lya­ma­tát, a vers szü­le­té­sé­nek a lét­re­jöt­tét és az ide­jét sze­ret­néd meg­ír­ni. A gon­do­la­ti köl­té­szet sok pél­dá­ja is­mert a ma­gyar iro­da­lom­ban, gon­do­lok itt Tandori De­zső­re pél­dá­ul, de va­la­hogy ezt te más­kép­pen csi­ná­lod.

      T. Á.: A vers­ről mint olyan­ról vagy a vers­írás­ról szó­ló programatikus „metalírát” med­dő­nek tar­tom (a nagy­sze­rű vaj­da­sá­gi neoavantgárdnak volt egy ér­dek­te­le­nebb le­ága­zá­sa, ame­lyik kü­lö­nö­sen kul­ti­vál­ta ezt), de pár ver­sem va­ló­ban ne­kem is van „a vers fo­ga­ná­sá­ról”. A – rész­ben hamvasi ér­te­lem­ben vett – „metapoiéziszt” vi­szont, azt, hogy a vers ne le­gyen pusz­tán él­mény- vagy ér­zés­ki­fe­je­zés, in­di­vi­du­á­lis lel­ki fo­lya­ma­tok tük­re, ha­nem a „lé­lek lel­ké­ben”, a szel­lem­ben fo­gan­jon, il­let­ve oda jus­son el, alap­ve­tő­en fon­tos­nak tar­tom. Va­gyis igen, a gon­do­la­ti köl­té­sze­tet pre­fe­rá­lom – de az eg­zisz­ten­ci­á­lis gon­do­la­ti köl­té­sze­tet, ame­lyik a lé­lek és a vi­lág in­du­lat- és él­mény­für­dő­jé­ben ala­po­san meg­már­tó­zik. Per­sze sok­szor nem ér el a ver­sem a szel­le­mig, vagy épp el­len­ke­ző­leg: túl abszt­rakt ma­rad. Ugyan­ak­kor a köl­té­szet­ben nem jó eről­tet­ni sem­mi­lyen el­mé­le­tet vagy me­tó­dust: a fo­ga­nó vers­nek meg­van a ma­ga in­di­vi­du­a­li­tá­sa, és ha épp egy han­gu­la­tot vagy em­lé­ket, avagy egy ze­nei for­ma­ér­ze­tet akar fel­idéz­ni, ak­kor azt kell meg­for­mál­ni, és nem töb­bet. Irigy­lem is az egy-han­gú köl­tő­ket, de né­mi gya­nú­per­rel is élek ez iránt az egy-han­gú­ság iránt; kö­ze­lebb áll hoz­zám Weöres vagy Tandori sok­han­gú­sá­ga, Jó­zsef At­ti­la vagy Rá­ba több-kor­sza­kú­sá­ga.

      A. G.: A verseid megértéséhez, hiánytalan befogadásához szükség van a nagy múltú európai kultúra alapos ismeretére. Ma­nap­ság egy ma­gyar mű­vész mit te­het azért, hogy ott­hon érez­hes­se ma­gát Eu­ró­pá­ban?

      T. Á.: Va­ló­ban szám­ta­lan nyílt és rej­tett szel­le­mi kul­tu­rá­lis uta­lás­sal dol­go­zom – de ha is­me­re­tük nél­kül nem ra­gad­ja meg az ér­zé­keny ol­va­sót a vers, ak­kor nem is jó. Per­sze fel­fe­dez­ve az uta­lá­so­kat mé­lyebb di­men­zi­ót kap az ol­va­sat. Goe­the mond­ta a Fa­ust­ról, hogy an­­nyi min­dent „rej­tett be­le”, hogy so­ká­ig lesz mit ku­tat­ni ben­ne. Sen­ki sem kö­te­les el­ér­ni a pél­da­ké­pe­i­ig, de ak­ko­ra erő­fe­szí­té­se­ket ten­ni, amen­­nyi­re fut­ja ne­ki, azt igen: te­hát a ma­gam sze­ré­nyebb szint­jén én is rej­tet­tem a ver­se­im­be né­mi ku­tat­ni­va­lót. A ma­gam ré­szé­ről pél­dá­ul ez ál­tal va­gyok ott­hon Eu­ró­pá­ban.

      A. G.: Zá­rás­ként ka­nya­rod­junk vis­­sza a szü­le­id­hez. Tá­bor Bé­la és édes­anyád, Mándy Ste­fá­nia szel­le­mi örök­sé­ge sze­rin­ted ho­gyan él to­vább az írá­sa­id­ban? To­vább me­gyek: a ma­gyar kul­tú­rá­ban.

      T. Á.: A kér­dés el­ső fe­lé­re egy ér­tő má­sik em­ber nyil­ván hi­te­le­sebb vá­laszt tud ad­ni, mint én. Apám szel­le­mi örök­sé­ge tu­da­to­san a ’80-as évek ele­jé­től, iga­zán erő­sen pe­dig a ha­lá­la óta je­lent meg a ver­se­im­ben – a leg­szem­be­tű­nőb­ben dőlt be­tűs idé­ze­tek for­má­já­ban. Anyám köl­tő-vol­tá­nak nyil­ván nagy sze­re­pe van ab­ban, hogy egy­ál­ta­lán köl­tő let­tem, bár ele­ve efe­lé tolt már gye­rek­ko­rom­tól egy­fe­lől az ér­zel­mek, in­du­la­tok, más­fe­lől min­den­fé­le ver­ses szö­veg rám gya­ko­rolt hip­no­ti­kus ha­tá­sa. De itt is ne­héz kü­lön­vá­lasz­ta­ni az örök­lést és a mi­li­őt: anyám ugyan­is kis­gye­rek­ko­rom­tól ol­va­sott ne­kem ver­se­ket, és a mély­ben nyil­ván az ér­zel­me­im is leg­elő­ször őfe­lé irá­nyul­tak. 16-23 éve­sen pe­dig a ver­sei is rend­kí­vül erő­sen meg­ra­gad­tak: Weöres, Rá­ba, Nagy Lász­ló po­é­zi­se mel­lett az élő ma­gyar iro­da­lom­ból az ő lí­rá­ja leg­in­kább. Va­ló­szí­nű­leg épp ezért ha­tott ke­vés­bé a köl­té­sze­tem­re Tandori, akit pe­dig el­ső kö­te­te óta a Weöres utá­ni leg­fon­to­sabb ma­gyar köl­tő­nek tar­tok – amint ezt 22 éve­sen, 1969-ben írt ta­nul­má­nyom is ta­nú­sít­ja. Az ő meg­is­me­ré­se­kor ugyan­is már ki­ala­kult egy bel­ső for­ma-vi­lá­gom, ami­nek kül­ső ve­tü­le­tét ugyan a neoavantgárd po­é­ti­kai vál­tás ’70–’80 kö­zött tel­je­sen meg­vál­toz­tat­ta, de ez a bel­ső for­ma-vi­lág an­­nyi­ra be­lém ivó­dott, hogy hos­­szabb tá­von az avant­gárd at­ti­tűd rit­káb­ban je­lent meg a ver­se­im­ben kül­ső for­ma­ként is – in­kább ku­ta­tó, te­o­re­ti­kus szem­lé­le­tet és szi­go­rúbb struk­tú­ra-igényt ha­gyott hát­ra a lí­rám­ban.

      A kér­dés má­so­dik fe­lé­nek meg­vá­la­szo­lá­si kí­sér­le­te előtt le kell szö­gez­ni, hogy szel­lem és kul­tú­ra úgy vi­szo­nyul egy­más­hoz, mint kul­tú­ra és ci­vi­li­zá­ció. Az utób­bi mind­két eset­ben az előb­bi­ből ered, ám an­nak kül­sőbb, gyen­gí­tett, anya­gibb vál­to­za­ta – sok­szor pe­dig egye­ne­sen aka­dá­lya. Apám ír­ta 1989-es ta­nul­má­nyá­ban: „Ha va­la­ki azt kér­dez­né tő­lem, mi is tu­laj­don­kép­pen Sza­bó La­jos he­lye a ma­gyar kul­tú­rá­ban? – azt vá­la­szol­nám: Sza­bó La­jos­nak nincs he­lye a ma­gyar kul­tú­rá­ban. Sőt, sem­mi­fé­le kul­tú­rá­ban sincs he­lye, az egye­te­mes kul­tú­rá­ban sem: kul­tu­rá­lis szem­pont­ból Sza­bó La­jos (...) hely­te­len.” Ugyan­ak­kor „a kul­tú­ra nem a szel­lem bűn­beesé­se”, ha­nem „tes­tet öl­té­se, a szel­lem alá­szál­lá­sa (...) a Sok vi­lá­gá­ba”. „A kul­tú­ra egy­részt a szel­lem tem­pe­rá­lá­sa, más­részt az em­ber ke­rü­lő út­ja a szel­lem­hez.” A szel­lem­ben élő és a szel­le­met kö­rül­író gon­dol­ko­dás és köl­té­szet tel­jes­sé­gé­ben és köz­vet­le­nül csak az ugyan­olyan gon­dol­ko­dás­ban és köl­té­szet­ben (drá­má­ban, mű­vé­szet­ben stb.) él­het to­vább. Kul­tu­rá­lis szem­pont­ból te­hát Tá­bor Bé­la is hely­te­len. Tem­pe­rál­va és ke­rü­lő úton ugyan­ak­kor szel­le­mi örök­sé­ge bi­zo­nyos mér­té­kig azért to­vább él­het a kul­tú­rá­ban is. Tá­bor Bé­lát A zsi­dó­ság két út­ja tet­te is­mert­té vi­szony­lag szé­les kör­ben zsi­dók és nem zsi­dók közt egy­aránt. Egyéb írá­sa­it – posz­tu­musz kö­te­tét, a Sze­mé­lyi­ség és logoszt, fo­lyó­irat­ok­ban Surányi Lász­ló­val kö­zö­sen saj­tó alá ren­de­zett, il­let­ve a neten ta­lál­ha­tó szö­ve­ge­it – szű­kebb ré­teg ol­vas­sa; ne­vét ugyan­ak­kor so­kan is­me­rik Ham­vas Bé­lán ke­resz­tül. Egy szo­ro­sabb, im­már több ge­ne­rá­ci­ós ta­nít­vá­nyi kör és jónéhány ol­va­só­ja pro­duk­tí­van ol­vas­sa, hi­vat­ko­zik rá, ér­tel­me­zi, to­vább­gon­dol­ja gon­do­la­ta­it. Mándy Ste­fá­nia gye­rek­ver­sei ré­vén van je­len egy elég szé­les be­fo­ga­dói ré­teg­ben; mű­vé­szet­tör­té­nész­ként Vaj­da La­jos és az Eu­ró­pai, il­let­ve a Szent­end­rei Is­ko­la fes­tő­i­nek, szob­rá­sza­i­nak te­o­re­ti­ku­sa­ként; köl­tő­ként ke­vés­bé – ezen ta­lán va­la­mics­két se­gít­het a Par­nas­­szus idén nyá­ron meg­je­lent Redivivus-blokkja.