Az ör­vény­sze­rű új­ra­ol­va­sás, ami Csap­lár Vil­mos új re­gé­nyé­hez köt, és amit az aláb­bi lel­ken­de­zés ked­vé­ért föl­füg­gesz­tek, úgy re­mé­lem, több ma­gán­ügy­nél, sze­mé­lyes von­zal­ma­mon túl el­árul va­la­mit a könyv ha­tá­sá­nak ter­mé­sze­té­ről. Négy­száz­egy­né­hány ol­da­las szép­pró­za be­fo­ga­dá­sa és ér­tel­me­zé­se ne­he­zen ne­vez­he­tő rend­kí­vü­li te­vé­keny­ség­nek, a má­so­dik ol­va­sás kö­ze­pe tá­ján még­is el­fo­gott a gya­nak­vás, hogy a re­gény­nek, amit a ke­zem­ben tar­tok, ép­pen a ki­me­rít­he­tet­len­ség a leg­fon­to­sabb tu­laj­don­sá­ga. Ez a gya­nú a har­ma­dik ol­va­sás­ban föl­erő­sö­dött, hogy a ne­gye­dik­ben bi­zo­nyos­ság­gá, az ötö­dik­ben kedv­te­lés­sé ér­jen. Nem mint­ha a könyv meg­fejt­he­tet­len vol­na, el­len­ke­ző­leg, ide­á­lis te­re­pe min­den­fé­le ana­li­ti­kus gya­kor­lat­nak. Csak ép­pen úgy jár­ha­tunk ve­le, mint a gye­rek, ha meg­gon­do­lat­la­nul szét­sze­relt óra­mű­vet pró­bál ös­­sze­ra­kos­gat­ni, min­den­kép­pen ma­rad né­hány csa­var, ami­nek nem ta­lál­juk he­lyét a rend­szer­ben.

      Az Edd meg a ba­rá­to­dat! tu­laj­don­kép­pen a cí­mé­ben fel­hang­zó mon­dat le­het­sé­ges­sé­gé­nek a tör­té­ne­te, ha el­fo­gad­juk a kis­sé kí­nos­sá vált, ám ne­he­zen cá­fol­ha­tó ál­lí­tást, hogy a do­log nem más, mint a sa­ját tör­té­ne­te. Ta­lá­nyos a fel­szó­lí­tás ala­nya, kön­­nyen azo­no­sít­ha­tó a cím­zett­je és a tár­gya. Hogy van-e kö­vet­kez­mé­nye, vi­tat­ha­tó. Bi­zo­nyos je­lek ar­ra utal­nak, hogy a fel­szó­lí­tás cím­zett­je en­ge­del­mes­ke­dik, ám ma­gunk­ra ma­rad­va a könyv ol­va­sá­sa után tá­ma­dó, ka­val­kád­ként go­moly­gó csend­ben, még­sem le­he­tünk tel­je­sen bi­zo­nyo­sak ben­ne, hogy így van. Ma­ga a le­het­sé­ges ese­mény a tör­té­net ide­jén kí­vül re­ked. Így nyí­lik meg a re­gény te­re a le­het­sé­ges foly­ta­tás irá­nyá­ba. A szer­ző ma­ga is egy tri­ló­gia kö­zép­ső da­rab­ja­ként be­szél mű­vé­ről. A tri­ló­gia el­ső kö­te­te­ként ol­vas­ha­tó Hit­ler lá­nya cím­sze­rep­lő­nő­jé­nek fia – Hit­ler uno­ká­ja? – e re­gény vé­gén már a kí­nos apa­ság­ra ké­szül, bár ab­ban, hogy a szü­le­ten­dő gye­rek­hez va­ló­ban vér­sé­gi kö­te­lék fű­zi, erő­sen ké­tel­ke­dik. A gya­nak­vás­sal át­szőtt, rej­tel­mes foly­to­nos­ság te­szi Csap­lár re­gé­nyé­nek ide­jét egy­szer­re be­jár­ha­tó és ki­is­mer­he­tet­len táj­já.

      Azt le­het­ne mon­da­ni, hogy az Edd meg a ba­rá­to­dat! tu­laj­don­kép­pen sze­rel­mi há­rom­szög-tör­té­net, de Luk­ács György, ha meg­ér­het­te vol­na, ka­cag­va sza­lad­gál­na föl s alá, az in­ten­zív to­ta­li­tást em­le­get­ve. (Vagy Wittgenstein. „Ha a kály­hát kon­temp­lál­tam, az volt a vi­lá­gom, és hoz­zá ké­pest min­den más el­sá­padt.”) Per­sze, fur­csa há­rom­szög az, amely­nek ol­da­lai csak pil­la­na­tok­ra ér­nek ös­­sze. A há­rom­szög csú­csai va­ló­já­ban csak ket­tős kö­té­sek­ben lé­tez­nek – Hódy Klá­ra és Gajz And­rás, Gajz And­rás és Csiliz La­li, Csiliz La­li és Hódy Klá­ra pár­hu­za­mo­sai a vég­te­len­ben sem ta­lál­koz­nak. A du­et­tek­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó egye­nes sza­ka­szok em­lé­kez­tet­nek egy ré­gi ins­tal­lá­ci­ó­ra, amit va­la­me­lyik mű­vé­sze­ti ma­ga­zin­ban lát­tam, évek­kel ez­előtt. A kiállítóterem men­­nye­ze­té­nek kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ra lát­ha­tat­lan da­mi­lok­kal fel­füg­gesz­tett lé­cek csak egy ki­tün­te­tett pers­pek­tí­vá­ból lát­szot­tak egyet­len, le­be­gő szék jól il­lesz­tett da­rab­ja­i­nak, a te­rem bár­mely más pont­já­ról néz­ve nyil­ván­va­ló volt, hogy nincs kö­zük egy­más­hoz. Csap­lár sze­re­lem­fi­lo­zó­fi­ai alap­ve­té­se, hogy „sze­re­lem nincs, mint ahogy gyü­mölcs sincs, csak al­ma, kör­te, szil­va ba­rack, meggy, sze­der, ri­biz­li, sza­mó­ca, áfo­nya, nas­po­lya, cit­rom.” A re­gény fi­no­man kés­lel­tet­ve épí­ti föl az utol­só be­kez­dés­ben már fél­re­ért­he­tet­len uta­lás­ként meg­fo­gal­ma­zó­dó ál­lí­tást, hogy „a ba­rát­ság” sem lé­te­zik, csak mint ilyes­faj­ta ter­mé­nyek abszt­rak­ci­ó­ja. En­nek meg­fe­le­lő­en Csap­lár köny­ve na­gyon so­kat tud a test­ről. A könyv hő­sei a ver­bá­lis kom­mu­ni­ká­ció gya­nak­vás­sal alá­ak­ná­zott te­re­pén bo­tor­kál­nak, min­den sza­vuk fél­re­ért­he­tő, ma­guk is fél­re­ér­te­nek min­dent, sza­vak­kal kép­te­le­nek kö­zöl­ni ma­gu­kat. Gyö­nyö­rű pél­da er­re az a je­le­net, amely­ben Hódy Klá­ra Csiliz La­li­tól el­ső „sze­rel­mi együtt­lét­ük” (ne­vez­zük in­kább kú­rás­nak) al­kal­má­val fo­lya­ma­to­san azt kér­de­zi, tet­szik-e a fi­ú­nak a pi­ná­ja. Az ol­va­só La­li­val együtt esik za­var­ba, föl­te­he­tő­en ma­ga is egy kur­va vágy­fo­ko­zó ra­fi­né­ri­á­já­nak ér­tel­me­zi a lány meg­szál­lott kér­de­zős­kö­dé­sét. Vagy száz ol­dal­lal ké­sőbb de­rül ki, mit je­lent iga­zá­ból ez a kér­dés Klá­ra éle­té­ben, ho­gyan kö­tő­dik az egész sor­sát, ka­rak­te­rét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­ro­zó tra­u­má­hoz. Ki­de­rül – csak nem La­li szá­má­ra, aki so­ha nem fér hoz­zá ké­sőb­bi fe­le­sé­ge éle­té­nek leg­fon­to­sabb tör­té­ne­té­hez.

      A mű vi­lág­ké­pe a tör­té­net- és lét­fi­lo­zó­fi­ai szint­re emel­ke­dő pa­ra­no­ia, ezért az el­bű­völt ol­va­só kön­­nyen azon kap­hat­ja ma­gát, hogy ol­va­sá­si stra­té­gi­á­ja al­kal­maz­ko­dott eh­hez az egye­te­mes­nek mond­ha­tó pa­ra­no­i­á­hoz, min­de­nütt hát­só szán­dé­ko­kat ke­res, a re­gény hő­se­i­hez vá­lik ha­son­la­tos­sá. Min­den szó alá van ak­náz­va, min­dent ki­kezd a gya­nak­vás iró­ni­á­ja, hát­só szán­dék­ról be­szél­ni, ez ma­ga is vég­te­le­nül iro­ni­kus el­szó­lás, a könyv leg­hát­só szán­dé­ká­ra, utol­só lap­ja­i­ra va­ló te­kin­tet­tel. A pa­ra­no­ia lé­nye­ge és for­rá­sa az a meg­győ­ző­dés, hogy a dol­gok ös­­sze­függ­nek, ért­sük jól!, hogy min­den do­log az ég alatt össze­függ a töb­bi ég­alat­ti­val, át­te­kint­he­tet­len, ám nyil­ván­va­ló tit­kos szö­vet­ség­ben mű­kö­dik. Ez a szö­vet­ség azon­ban sem­mi­képp sem ne­vez­he­tő har­mó­ni­á­nak, mi sem áll tá­vo­labb tő­le, mint a te­le­o­ló­gia, po­ko­li erők tar­ta­nak (el) egy­más­tól és fe­szül­nek ös­­sze, di­na­mi­ká­juk pe­dig egy ma­ga­sabb terv nél­kül za­ka­to­ló vi­lág erő­te­ré­ben ér­tel­me­ző­dik.

      A dol­gok­nak nin­csen vég­ső okuk, ám a paranoid te­kin­tet lá­zá­ban ezek a nincsek na­gyon is va­ló­sá­gosak, ha a mil­li­árd tör­té­nés (kí­na­i­ul: Tíz­ezer Do­log) bár­me­lyi­két tet­szés vagy fé­le­lem sze­rint cél­nak tün­tet­jük fel, e tet­sze­tős vagy fé­lel­me­tes cél fe­lől néz­ve a ko­ráb­bi ese­mé­nyek hi­bát­lan és föl­fejt­he­tet­len rend­szer­nek lát­sza­nak. Iga­zi pa­ra­do­xon, hogy mint­ha az utó­lag tettenérhető ok – akár csil­lag­ta­lan éj­sza­kán a tá­jat a vil­lám – tör­vény­sze­rű­nek lát­tat­ná mind­azt az ös­­sze­füg­gést, ami ad­dig vé­let­len­nek és eset­le­ges­nek lát­szott. De ahogy a vil­lám fé­nyé­ben egyet­len pil­la­nat­ra megmutatkozó táj­kép le­ír­ha­tat­lan, úgy sik­lik el, sö­té­tül vis­­sza a meg­fog­ha­tat­lan­ság­ba a meg­ra­gad­ha­tó­nak lát­szott ös­­sze­füg­gés­rend­szer. Ilyen ér­te­lem­ben Csap­lár re­gé­nye iga­zi nagyrealista mű, mert az ural­ha­tat­lan­ság­nak és el­sik­lás­nak ugyan­azt az él­mé­nyét nyújt­ja, mint az élet, ami kö­rül­ve­szi, és ame­lyet – igen, megint egy ré­gi­mó­di ki­fe­je­zés – min­den hi­á­ba­va­ló­sá­ga el­le­né­re áb­rá­zol­ni tö­rek­szik.

      Alig­ha­nem pél­dát­lan, ahogy a re­gény az ’56-os for­ra­dal­mat tárgyalja, a for­ra­da­lom ba­na­li­tá­sát, ügyet­len esen­dő­sé­ge­i­ből ös­­sze­szö­vő­dő, egy­szer­re gro­teszk és fel­eme­lő hő­si­es­sé­gét. Csap­lár ’56 szent to­po­szát sem kí­mé­li, ki­te­szi fő­hős­nő­je, Hódy Klá­ra ava­tat­lan gye­rek­te­kin­te­té­nek. A kis­lány utol­já­ra lát­ja ap­ját, aki gép­pisz­tol­­lyal a ke­zé­ben fel­ka­pasz­ko­dik egy te­her­au­tó­ra. Fi­gyel­mét azon­ban va­la­mi más kö­ti le. „A ve­ze­tő­fül­ke hát­só fa­lá­hoz erő­sí­tett nem­ze­ti szí­nű zász­ló­ba, a kom­mu­nis­ta cí­mert el­tá­vo­lí­tan­dó, va­la­kik nagy, ke­rek lyu­kat vág­tak, ami­től az nem tu­dott iga­zán len­ge­ni, a kö­ze­pén át­fújt a szél. Kis­lány­ként ér­de­kes­nek ta­lál­ta.” A bru­tá­li­san dek­las­­szá­ló­dott Hódy-család a for­ra­da­lom bu­ká­sa­kor nem­csak a csa­lád­főt ve­szí­ti el, az öz­ve­gyet és a kis­lányt a szu­te­rén­juk­ból is ki­la­kol­tat­ják.

      A Hódy-család fan­tasz­ti­kus és bor­zal­mas tör­té­ne­te ele­gen­dő anya­got szol­gál­tat­na egy ötszázoldalas re­gény­nek – Csap­lár mind­ös­­sze har­minc ol­dalt szen­tel ne­ki. Meg­te­he­ti, dús­kál a tör­té­ne­tek­ben. A há­rom fő­sze­rep­lő kö­rül em­lé­ke­ze­tes ala­kok for­má­lód­nak, akik a re­gény uni­ver­zu­má­ban boly­gó­sze­rű­en ös­­sze­kap­cso­ló­dó bra­vúr­no­vel­lák fő­sze­rep­lői. Som De­zső, az Út­tö­rő­vas­út Ezer­egy­éj­sza­ká­ba il­lő me­sé­jé­nek fő­hő­se, Gyöngy­vér és Ági, a Gajz And­rást fog­va tar­tó őr dé­mo­ni alak­ja, a té­bo­lyult ti­rá­dák­ban ki­tö­rő Csizmár, a be­sú­gó Laj­ta, az el­adók Csiliz La­li bi­cik­li­vá­sár­lá­sá­nak tör­té­ne­té­ben, Tisch Ta­más és Wéber Mi­ki, az el­mé­le­ti és a gya­kor­la­ti Tóth, Krakó La­ci és Kispál Pé­ter, hos­­szan foly­tat­hat­nám, a re­gény hem­zseg az élet­te­li fi­gu­rák­tól. Csap­lár írói ka­rak­te­ré­ből ter­mé­sze­te­sen más­faj­ta struk­tú­ra kö­vet­ke­zik, de az el­ső két kö­tet ol­vas­tán ha­tá­ro­zot­tan az az ér­zé­sem, hogy a fel­sej­lő tri­ló­gia po­li­fó­ni­á­ja és epi­kus lép­té­ke a Pár­hu­za­mos tör­té­ne­te­ké­hez lesz fog­ha­tó.

      Egy elő­ző, na­iv és bol­dog­ta­lan kor­ban, va­la­mi­kor a het­ve­nes évek vé­ge fe­lé al­kal­ma­tos­nak lát­szott azon vi­tat­koz­ni, me­lyi­ket il­le­ti az el­ső fi­lo­zó­fia, avagy más­kép­pen a „vi­lág­né­ze­tünk alap­jai”-nak jo­ga, az is­me­ret­el­mé­le­tet vagy az on­to­ló­gi­át. Csap­lár vá­rat­lan meg­ol­dást ajánl, min­den egyéb disz­cip­lí­na egy ál­ta­lá­nos em­ber­tan se­géd­tu­do­má­nyá­nak tet­szik (ne­kem leg­alább is). Min­den tu­dást föl­szív az em­be­ri ter­mé­szet raj­za. Tör­té­ne­lem csak an­­nyi­ban és az­ál­tal lé­te­zik, amen­­nyi­ben el­szen­ve­dő­je ér­zé­ke­li, a tár­sa­da­lom az in­di­vi­duum tö­ré­keny káp­rá­za­tá­nak lát­szik, a va­ló­ság le­he­tő­sé­gek il­lé­kony met­szés­pont­já­nak. Igaz­ság­nak pe­dig az és csak az, ami a túl­élést szol­gál­ja.

      Csap­lár re­gé­nye a ki­vé­te­les (és e ki­vé­te­les­ség­hez ké­pest bot­rá­nyo­san lus­ta re­cep­ci­ó­jú) írói pá­lya úgy­ne­ve­zett „ered­mé­nye­it” ös­­szeg­ző mű­nek is ol­vas­ha­tó, pe­dig sze­ren­csé­re nem ké­szült ös­­szeg­zés­nek. Re­gény­nek ké­szült. Ma­gas fo­kon mű­kö­dik szer­ző­jé­nek ös­­szes eré­nye, az em­be­ri tör­té­né­sek uni­ver­zum fe­lől va­ló ér­zé­ke­lé­se és le­írá­sa, a tör­té­ne­lem je­len ide­jű, nyi­tott tör­té­nés­ként, zaj­lás­ként va­ló lát­ta­tá­sa, a szi­go­rú rész­vét, az iró­nia és a hu­mor, a szö­veg­for­má­lás és a nyelv­te­rem­tés ra­di­ká­lis sza­bad­sá­ga. En­nek az élet­mű­nek ta­lán leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­je a meg­al­ku­vás nél­kü­li koc­káz­ta­tás, az a rit­ka esz­té­ti­kai be­csü­le­tes­ség, ami ki­szá­mít­ha­tat­lan­ná te­szi. Olyan kor­ban, amely­ben min­den­nél fon­to­sabb­nak lát­szik a kopirájtolható ele­mek azon­na­li stipi-stopija, lepacsizása, sem­mi sem áll tá­vo­labb Csap­lár­tól, mint sa­ját szob­rá­nak fé­nye­sí­té­se, a meg­fe­le­lés a ko­ráb­bi mű­vek si­ke­ré­ből ki­kö­vet­kez­tet­he­tő el­vá­rás­nak. Az el­ső meg­szó­la­lás óta a kí­sér­let ál­la­po­tá­ban van, a mű­vek­ből ki­bom­ló egy­szer hasz­ná­la­tos esz­té­ti­kák a té­má­ból kö­vet­kez­nek, ám üd­vö­sen ki van­nak szol­gál­tat­va a szer­ző kí­ván­csi­sá­gá­nak. „Ha tu­dom, mi kö­vet­ke­zik, ab­ba­ha­gyom az írást.” – mond­ta egy­szer egy in­ter­jú­ban. Mint­ha az egész könyv egyet­len hosszú, for­ró lá­to­más hű­vös le­jegy­zé­se vol­na, egy te­rem­tő­jé­től füg­get­le­nül lé­te­ző, bo­nyo­lult en­ti­tás­rend­szer ér­zé­keny és pon­tos le­írá­sa, va­la­mi­képp em­be­ren tú­li, ám sem­mi­képp sem em­ber­te­len vagy szenv­te­len te­kin­tet mun­ká­já­nak ered­mé­nye.

      Az Edd meg a ba­rá­to­dat! sze­rep­lői a ma­guk ma­gá­nyos mód­ján a test, a sa­ját és a má­sok tes­té­nek bű­vö­le­té­ben él­nek. Ta­lán nem mi­nő­sül rá­fo­gás­nak, ha azt ál­lí­tom, a cím al­lú­zi­ói közt épp­úgy föl­sej­lik a gyer­mek­kor haj­na­lá­ból is­me­rős, bá­jos „Meg­za­bál­lak!” ki­fe­je­zés sö­tét je­len­tés­tar­to­má­nya (lásd Földényi F. Lász­ló hí­res elem­zé­sét Go­ya gyer­me­két föl­fa­ló Szaturnuszáról), mint a ri­tu­á­lis kan­ni­ba­liz­mus, amely az el­len­fél be­ke­be­le­zé­sé­től jó tu­laj­don­sá­ga­i­nak és ere­jé­nek el­tu­laj­do­ní­tá­sát vár­ta. „Ma­gá­é­vá tesz” – ez­zel az át­hal­lás­sal az evés, a fel­fa­lás a sze­re­tett és vá­gyott lény mint tárgy el­pusz­tí­tá­sá­ra tö­rő, sza­disz­ti­kus érosz meg­nyil­vá­nu­lá­sa. Ez a gyil­kos ösz­tön gyá­mol­ta­la­no­dik a sze­rel­mi já­té­kok „ha­rap­dá­lás­ként” ka­no­ni­zált, bi­zo­nyos kul­tú­rák­ban egye­ne­sen jel­rend­szer­ré so­ka­so­dó ele­mé­vé (lásd a Káma Szútra ide­vá­gó fe­je­ze­te­it). A „pi­na” meg­szál­lott és ki­elé­gít­he­tet­len ku­ta­tó­ját, Csiliz La­lit a fön­tebb vá­zolt sze­re­lem­fi­lo­zó­fi­á­nak meg­fe­le­lő­en Gajz And­rás iri­gyelt tes­te nyű­gö­zi le, és per­sze Gajz el­len­áll­ha­tat­lan mo­so­lya, ami Csap­lár re­gé­nyé­nek ta­lán leg­fi­no­mab­ban ki­dol­go­zott mo­tí­vu­ma.

      A há­rom fő­sze­rep­lő sor­sa ugyan­is egy-egy ős­min­tá­ból is le­ve­zet­he­tő vol­na. A Hódy Klá­ra éle­tét meg­ha­tá­ro­zó tra­u­má­ra már utal­tam. A re­gény irigy­lés­re mél­tó­an bá­tor fel­üté­sé­ben Csap­lár Csiliz La­li sor­sá­nak ős­min­tá­ját raj­zol­ja fel. Zse­ni­á­li­san egy­sze­rű fo­gás­sal ve­ze­ti be ol­va­só­ját az „em­be­ren túl­ról” szem­lélt re­gény­vi­lág­ba. Hő­sét Li­lik­nek ne­ve­zi, any­ját („Hit­ler lá­nyát”) pe­dig „a nő”-nek, ezért a köz­hit sze­rint ba­ná­lis és ne­vet­sé­ges küz­de­lem, ami anya és gyer­me­ke közt bi­li­re szok­ta­tás cí­mén zaj­lik, és édi-bédi anek­do­ták ál­lan­dó mo­tí­vu­ma, itt iszo­nya­tos harc­ként áb­rá­zo­ló­dik. A „Li­lik” szó ve­ze­ték­név-sze­rű hasz­ná­la­ta tel­jes jo­gú, sa­ját aka­rat­tal, ar­ti­ku­lált ön­tu­dat­tal bí­ró, sza­bad­nak szü­le­tett em­be­ri lén­­nyé avat­ja a cse­cse­mő­kor­ból alig ki­nőtt kis­fi­út, akit az iro­dal­mi kon­ven­ci­ók sze­rint jog­nél­kü­li gyá­mo­lí­tott­ként vol­na ter­mé­sze­tes áb­rá­zol­ni. A föld­kö­zel­ből, Li­lik szub­jek­tív­jé­ből szem­lélt harc vi­szont egy­szer és min­den­kor­ra mi­ti­kus ere­jű­nek lát­tat­ja azt a je­len­sé­get, amit a pszi­cho­a­na­lí­zis az anális fá­zis­ban va­ló meg­re­ke­dés ti­pi­kus mo­tí­vu­má­nak tart. Li­lik nem akar el­sza­kad­ni a tes­te ré­szé­nek vélt sa­lak­da­rab­tól, ez a szar­fél­tés szub­li­má­ló­dik ha­rá­cso­lás­sá és ügyes­ke­dés­sé, vá­lik egész kar­ri­er­je haj­tó­ere­jé­vé. Az „okos­sá­gok” so­rát pe­dig az nyit­ja meg, hogy egy kü­lö­nö­sen ada­ko­zó ter­mé­sze­tű ba­rát­nő­je pi­ná­ját te­szi pén­zért köz­szem­lé­re. Így ta­lál­ko­zik egyet­len ős-ese­mény­ben a két vágy, ami Li­lik/La­li sor­sát moz­gat­ja és ma­gya­ráz­za. A har­ma­dik fő­sze­rep­lő, Gajz And­rás mo­so­lya pe­dig nem egy­sze­rű­en ős-ok­ként té­te­le­ző­dik, ha­nem sor­sá­nak min­den meg­ha­tá­ro­zó pil­la­na­tá­ban kulcs­sze­re­pet ját­szik. Gajz úgy tud­ja, arc­be­ren­de­zé­sé­nek vé­let­len sa­ját­ja, az ol­va­sók vi­szont ta­núi vol­tak an­nak, hogy a fiú a kór­ház fo­lyo­só­já­nak hi­deg kö­vé­re sza­kadt ki az anya­méh­ből, nya­ká­ra te­ke­re­dett köl­dök­zsi­nór­ral. „Nyi­tott sze­me csil­lo­gott, és a szá­ját szét­húz­ta, mint­ha mo­so­lyog­na.” Mo­so­lya te­hát nem a bol­dog­ság, a vágy, a kí­ván­csi­ság vagy az élet­öröm je­le, ha­nem ata­viz­mus. Az ol­va­só sej­ti, hogy va­ló­já­ban a fé­le­lem for­má­ja, de Gajz ma­ga nem kap­csol sem­mi­lyen ér­zel­met hoz­zá, oly­an­­nyi­ra nem, hogy a „keep smiling” eu­ró­pai vál­to­za­tát gya­kor­ló Nyu­gat­ra utaz­va sa­ját ar­cát mo­gor­vá­nak lát­ja a fé­nyes ki­ra­kat­ok­ban.

       Az Edd meg a ba­rá­to­dat! si­ke­re­sen ol­vas­ha­tó tör­té­nel­mi re­gény­ként, egzisztenciálfilozófiai pa­ra­bo­la­ként vagy ép­pen éles lé­lek­rajz­ok al­bu­má­nak. De ugyan­ilyen ér­vén­­nyel ál­lít­ha­tó, hogy az em­be­ri gon­dol­ko­dás ter­mé­szet­raj­zá­nak at­la­sza. Csap­lár olyan se­bé­szi pon­tos­ság­gal tár­ja föl a meg­szál­lott ész já­rá­sá­nak spon­tán, bur­ján­zó al­go­rit­mu­sa­it, ami­re a vi­lág­iro­da­lom­ban sem akad túl sok pél­da. Mód­sze­re, a pa­ra­no­ia uni­ver­za­li­tá­sá­nak meg­fe­le­lő­en, a gya­nak­vás, ezért írói te­kin­te­té­nek leg­főbb is­mér­ve az, hogy le­lep­le­ző. A Me­dú­za rez­ze­nés­te­len pil­lan­tá­sa rém­lik föl. Egyet­len, igaz, ta­lán szo­kat­la­nul hos­­szan idé­zett pél­da is elég en­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra. A re­gény egy hang­sú­lyos pont­ján Csiliz La­li vég­re meg­pil­lant­ja Gajz And­rást, aki­ről ko­ráb­ban több­ször hal­lott, és akit pusz­tán a ne­ve alap­ján vá­lasz­tott ki sor­sá­nak tár­sá­ul, mint ké­sőbb ki­de­rül, vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyek­kel.

„Ez így néz ki? Ezt kér­dez­te. Mint­ha más­ként is ki­néz­het­ne, sze­rin­te. Mint­ha mást várt vol­na. Nem csa­ló­dás­ként ér­te, el­len­ke­ző­leg. Per­sze az »el­len­ke­ző­leg« túl­zás. An­­nyi igaz, hogy ki­csit hos­­sza­sab­ban néz­te, mint ami pusz­tán ab­ból kö­vet­ke­zett, hogy mu­tat­ták. A me­né­sét fi­gyel­te, ugyan­en­­nyi erő­vel mond­hat­ná, hogy az osz­lo­pok kö­töt­ték le a fi­gyel­mét. Vas­ta­gok vol­tak az áru­ház osz­lo­pai, még vas­ta­gabb­nak lát­szot­tak a szög­le­tes­sé­gük mi­att. A köz­tük lé­vő tá­vol­sá­got, leg­alább­is ak­kor egy­szer, szűk­nek érez­te, rö­vid ide­ig tud­ta meg­fi­gyel­ni a Gajz And­rás lép­te­it. Várt, míg az osz­lop má­sik ol­da­lán ki­nyúlt új­ra a láb. Tud­ta, mi­vel fo­lya­ma­to­san oda­né­zett, hogy az ő lá­ba. Per­sze Gajz And­rás le­áll­ha­tott vol­na. Ne­ki­tá­masz­ko­dik az ár­kád fe­lől az egyik osz­lop­nak, és nincs to­vább. Il­let­ve más já­ró­ke­lő­nek a lá­ba je­le­nik meg he­lyet­te. Amit ő már pusz­tán a test­rész új­bó­li föl­buk­ka­ná­sa­kor ész­re­vett vol­na.

      Még az is az eszé­be ju­tott, hogy ho­va me­het. Mi­köz­ben az a va­la­ki, aki föl­hív­ta a fi­gyel­mét az ár­kád alatt ha­la­dó­ra, egy­foly­tá­ban be­szélt. Oda se fi­gyelt rá, mit, vagy el­fe­lej­tet­te ké­sőbb.

      Mind­ös­­sze egy fosz­lány­vágy­nak az em­lé­ke ma­radt meg. Saj­nál­ta, hogy az az And­rás nem ve­le megy oda, aho­va megy.

      Nem a ma­gas­sá­ga és a sző­ke­sé­ge kel­tet­te a ha­tást, bár ő kö­zép­ma­gas és bar­na. Mert ak­kor mi­ért kap­ta föl a fe­jét csu­pán a név hal­la­tán? Har­mad­szo­ri em­lí­té­se­kor kép­le­te­sen ez tör­tént. Anél­kül, hogy bár­ki az is­me­rő­sei kö­zül még csak hal­vá­nyan is cél­zott vol­na haj­szín­re, ter­met­re.

      Az azon­ban igaz, hogy mi­kor meg­lát­ta, kel­le­me­sen ha­tott rá, hogy ilyen. Vég­ső so­ron, ös­­szes­sé­gé­ben. Mi­u­tán egy ide­ig mé­re­get­te, mond­hat­ni kri­ti­ku­san szem­lél­te.”

Csap­lár úgy ké­pes a szö­veg foly­to­nos in­ten­zi­tá­sát fenn­tar­ta­ni, hogy ol­va­sá­sa nem vá­lik fá­rasz­tó­vá, mo­no­ton­ná egy pil­la­nat­ra sem. A re­gény úgy gaz­dag és sok­ré­tű, hogy se­hol nem ne­he­ze­dik el. Lát­szó­lag vis­­sza­he­lye­zi jo­ga­i­ba a klas­­szi­kus „min­den­tu­dó el­be­szé­lőt”, de meg­vesz­te­get­he­tet­len iró­ni­á­ja nem fe­lül­ről kez­di ki az ál­ta­la te­rem­tett vi­lá­got. Az el­be­szé­lői omnipotencia nem elő­zi meg a te­rem­tést – mint­ha ép­pen for­dít­va vol­na, mint­ha az áb­rá­zolt vi­lág te­rem­te­né meg, mint­egy vis­­sza­fe­lé, a nar­rá­to­rát. Mint­ha iró­nia és rész­vét jól meg­fér­ne egy­más mel­lett, amen­­nyi­ben el­fo­gad­juk azt a meg­hök­ken­tő fej­le­ményt, hogy a rész­vét el­fo­gu­lat­lan is le­het.

      A mel­lé­ren­de­lés lo­gi­ká­ja még­sem ni­vel­lál, el­len­ke­ző­leg, a leg­ap­róbb moz­za­nat is je­len­tős­sé vál­toz­hat. Ez már-már koz­mi­kus­sá nö­ve­li az em­ber fe­le­lős­sé­gét sa­ját sor­sa iránt. A re­gény tör­té­ne­lem­szem­lé­le­te az Er­dély Mi­klós-fé­le il­le­té­kes­ség-fo­ga­lom ra­di­ka­liz­mu­sát jut­tat­ja eszünk­be: „1. Az em­ber il­le­té­kes­sé­gét sa­ját éle­te, sor­sa te­kin­te­té­ben tu­do­má­sul kell ven­nie, ah­hoz min­den ha­tá­ron túl ra­gasz­kod­nia kell. 2. Il­le­té­kes­sé­ge min­den­re ki­ter­jed, ami lé­tét érin­ti, akár közvetlenül, akár köz­vet­ve. 3. Ilyen mó­don il­le­té­kes­sé­ge min­den­re ki­ter­jed.” (Er­dély: A posztneoavantgard ma­ga­tar­tás jel­lem­zői)

      Csap­lár köny­vé­nek póz­ta­lan, min­den iró­ni­án túl ér­vé­nyes pá­to­sza on­nan szár­ma­zik, hogy ez­zel a fe­le­lős­ség­gel szem­be­sít, a kö­zös­ség tör­té­ne­tét sa­ját tör­té­ne­tem­ként kell ma­gam­ra ven­nem, nem azért, mert ez vol­na a mo­rá­lis kö­te­les­sé­gem, ha­nem, mert a könyv vi­lág­ké­pe sze­rint an­nak ez a lét­mód­ja. Ne­héz el­ke­rül­ni a kö­vet­kez­te­tést: a tör­té­nel­met va­la­mi­kép­pen az alatt­va­lói csi­nál­ják, vá­laszt­ják ki, ma­gá­nyos szen­ve­dés­ből épí­te­nek ma­guk fö­lé kö­zös sor­sot, ami az­tán egy­for­mán lesz ide­gen min­den­ki­nek. A tör­té­ne­lem lo­gi­ká­ját nem­csak vi­lág­meg­vál­tó ágen­sei, ha­nem a meg­vál­tá­si kí­sér­le­tek ál­do­za­tai is mű­köd­te­tik.

      Eb­ben a sze­ren­csét­len or­szág­ban, Eu­ró­pa kö­ze­pén, ahol élünk, az úgy­ne­ve­zett po­li­ti­kai osz­tály der­medt as­­szisz­tá­lá­sá­val pi­ti­á­ner, kö­zép­fa­jú pu­ha dik­ta­tú­ra épülhet ar­ra az egy­sze­rű fel­is­me­rés­re, hogy pol­gár­tár­sa­i­nk túl­nyo­mó több­sé­ge sem­mit sem áhít job­ban az ön­fel­men­tés­nél, an­nál, hogy ki­je­lent­hes­se, éle­te min­den nyo­mo­rult ku­dar­cá­ért má­sok fe­le­lő­sek. A zsi­dók, a ci­gá­nyok, a kom­csik, a libsik, a ban­kok, a multik, a Brüs­­szel, az USA, a’ Iz­ra­el, a pe­ro­nosz­pó­ra meg a liszt­har­mat.

       Csap­lár leg­újabb köny­ve nem en­ged a negy­ven­nyolc­ból. Pe­dig író­já­nak nin­cse­nek po­li­ti­kai szán­dé­kai. (Mit akar egy író? – kér­de­zi Ottlik, és vá­la­szol is rá, re­mél­he­tő­leg re­gényt ír­ni.) A hal­ha­tat­lan lé­lek és a ha­lan­dó test mű­kö­dé­sé­re kí­ván­csi. Nyel­vet te­remt, el­va­rá­zsol. Me­sél. Az Edd meg a ba­rá­to­dat! még­is, mint­egy mel­les­leg – bonus track! –, a szó leg­szebb, ré­gi ér­tel­mé­ben ha­za­fi­as tel­je­sít­mény. Iga­zi pat­ri­ó­ta re­gé­nye, olyan íróé, aki­nek egész élet­mű­ve a sze­mé­lyes fe­le­lős­ség­gel já­ró sza­bad­ság meg­al­ku­vás nél­kü­li gya­kor­lá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye és pél­da­tá­ra.