Az új Es­ter­házy Pé­ter-re­gény, az Egy­sze­rű tör­té­net ves­­sző száz ol­dal kap­csán ki­ala­ku­ló dis­kur­zust nagy­ban meg­ha­tá­roz­za, hogy Es­ter­házy Pé­ter új re­gé­nyé­vel van dol­gunk. Nem pusz­ta ta­u­to­ló­gia ez, ha­nem ar­ra a ten­den­ci­á­ra utal, mely egy-egy szép­iro­dal­mi élet­mű ala­ku­lá­sá­nál fi­gyel­he­tő meg: kez­dő író­ként/köl­tő­ként ter­mé­sze­tes az a tö­rek­vés, hogy az em­ber rá­ta­lál­jon írói hang­já­ra, lét­re­hoz­za sa­ját iro­dal­mi egyé­ni­sé­gét; ha azon­ban az adott szer­ző kö­te­tek so­rán kö­vet­ke­ze­te­sen ha­son­ló po­é­ti­kát mű­vel, előbb-utóbb ment­he­tet­le­nül utol­éri az ön­is­mét­lést, egy­han­gú­sá­got fel­ro­vó kri­ti­ku­si szó­lam. Míg te­hát az írói pá­lya ele­jén az egyé­ni hang po­zi­tí­van ér­té­kelt, a so­ka­dik kö­tet után a szak­ma szá­má­ra el­en­ged­he­tet­len szem­pont lesz az újí­tás­ra, a vál­toz­ta­tás­ra va­ló ké­pes­ség. Ter­mé­sze­te­sen a prob­lé­ma több­té­nye­zős és en­nél jó­val ös­­sze­tet­tebb; Es­ter­házy Pé­ter új kö­te­te kap­csán azon­ban két­ség­te­le­nül fel­me­rül ez a szem­pont – még­hoz­zá ki­fe­je­zet­ten hang­sú­lyo­san. Es­ter­házy po­é­ti­kai nyel­ve ugyan­is kü­lö­nö­sen jel­leg­ze­tes, nem vé­let­le­nül bírt ká­non­kép­ző erővel, s vált a poszt­mo­dern par excellence ma­gyar kép­vi­se­lő­jé­vé.

       Az Egy­sze­rű tör­té­net ves­­sző száz ol­dal épp ezért, a so­ka­dik Es­ter­házy-kö­tet­ként, akár­hogy is néz­zük, ki­szá­mít­ha­tó: Es­ter­házy itt is a tő­le meg­szo­kott po­é­ti­kai tech­ni­kák­kal él, mint ami­lyen pél­dá­ul az iro­ni­kus önreflexivitás, a szó­já­ték­ok, a tör­té­net­szá­lak fo­lya­ma­tos meg­sza­kí­tá­sa, az intertextualitás vagy a stí­lus­ré­te­gek ke­ve­ré­se. Mind­eze­ken túl azon­ban a leg­főbb kér­dés: mi­ben nyújt újat a kö­tet ezek­hez ké­pest?

      Nem áll­juk meg, hogy ne hi­vat­koz­zunk itt Radics Vik­tó­ri­á­nak a Ma­gyar Na­rancs­ban meg­je­lent kritikájára:¹ az írást ér­de­kes­sé te­szi egy­részt rop­pant mar­káns vé­le­mé­nye, más­részt pe­dig az, hogy to­vább­gon­do­lás­ra ér­de­mes prob­lé­má­kat vet fel. A kö­te­tet alap­ve­tő­en ne­ga­tí­van meg­íté­lő Radics azért ma­rasz­tal­ja el az írót, mert úgy gon­dol­ja, re­gé­nye nem más, mint mes­ter­ség­be­li jár­tas­sá­gá­nak ön­cé­lú fi­tog­ta­tá­sa. Sőt, en­nél to­vább is megy, ami­kor ki­je­len­ti: „Ez a mos­ta­ni mű­al­ko­tás pont az­zá vál­to­zott, ami el­len a ko­rai Es­ter­házy
be­ve­tet­te te­het­sé­gét és tu­do­má­nyát: re­to­ri­ká­vá, re­to­ri­kai mu­tat­vány­könyv­vé, a sa­ját sti­lisz­ti­kai ta­lál­má­nya­i­nak min­ta­könyv­évé, ami­lye­nek a sző­nyeg- vagy ta­pé­ta­min­tá­kat be­mu­ta­tó ka­ta­ló­gu­sok.” Gon­dol­koz­zunk er­ről to­vább: s ha már a kö­tet a 17. szá­za­dot vá­lasz­tot­ta szín­te­ré­ül, te­gyük ezt a 17. szá­za­di (vagy még ko­ráb­bi) iro­dal­mi­ság­ra ref­lek­tál­va. Ré­gi köl­tő­ink ká­non­be­li he­lyé­nek ki­je­lö­lé­sé­nél gyak­ran dönt egy-egy szer­ző ki­vá­ló­nak mi­nő­sí­té­sé­ben, hogy is­mer­te és al­kal­maz­ta-e a re­to­ri­kát – ha igen, az azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy fel van vér­tez­ve a kel­lő esz­kö­zök­kel és mű­velt­ség­gel ah­hoz, hogy jó köl­tő­nek ítél­tes­sen. A re­to­ri­kai bra­vú­rok te­hát a köl­tő mes­ter­ség­be­li jár­tas­sá­gát iga­zol­ták: ez eset­ben a mes­ter­ség­be­li jár­tas­ság po­zi­tív konnotációjú, ki­mon­dot­tan erény­nek szá­mít. A re­to­ri­kai tu­dá­son ala­pu­ló szö­veg a ro­man­ti­ka egyé­ni le­le­mény­re nagy hang­súlyt fek­te­tő ko­ra előtt ke­let­ke­zett al­ko­tá­sok­ra vo­nat­koz­tat­va be­csü­len­dő; a ro­man­ti­kát kö­ve­tő­en azon­ban mind­ez már nem elég, a re­to­ri­ka ön­ma­gá­ban üres, kár­hoz­ta­tan­dó. Ez a fel­te­vés hú­zó­dik meg Radics kri­ti­ká­já­nak hát­te­ré­ben is, s no­ha nyil­ván nagy a kü­lönb­ség akö­zött, hogy va­la­ki a már meg­lé­vő re­to­ri­kák alap­ján épít­ke­zik, vagy pe­dig – aho­gyan Es­ter­házy – ma­ga hoz­za lét­re a sa­ját re­to­ri­kai sza­bá­lya­it, eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban alap­ve­tő­en még­is ha­son­ló írói tech­ni­ká­ról be­szél­he­tünk.

      Az Egy­sze­rű tör­té­net ves­­sző száz ol­dal va­ló­ban a ko­ráb­bi Es­ter­házy-kö­te­tek so­rán már ki­ala­kí­tott és jól be­vált, mű­velt­ség­gel és sok-sok ku­ta­tó­mun­ká­val alá­tá­masz­tott re­to­ri­kai-po­é­ti­kai rend­szert moz­gó­sít­ja: a fen­ti po­é­ti­ka­tör­té­ne­ti ki­té­rő cél­ja ar­ra rá­mu­tat­ni, hogy akad­hat olyan – bár tud­juk, tör­té­ne­ti­et­len – szem­pont­rend­szer, amely­nek ér­vé­nye­sí­té­sé­vel a Radics ál­tal ki­fo­gá­solt jel­lem­zők po­zi­tív­an ítélhetők meg, s ez alap­ján re­mek könyv­nek is tart­hat­nánk az Egy­sze­rű tör­té­net ves­­sző száz ol­dalt. Je­len eset­ben azon­ban a mes­ter­ség­be­li jár­tas­ság túl­zott elő­tér­be he­lye­zé­se, a re­to­ri­kai csű­rés-csa­va­rás­ok nem vál­nak a kö­tet ja­vá­ra.

      Mert – ko­ráb­bi kér­dé­sünk­höz vis­­sza­tér­ve – mi­ben mu­tat újat Es­ter­házy? Nem al­kal­maz új­faj­ta, más po­é­ti­kai tech­ni­ká­kat, in­kább a már meg­lé­vő­ket, be­gya­ko­rol­ta­kat hajt­ja túl: egy­re és egy­re bo­nyo­lul­tabb for­mai meg­ol­dá­sok­kal je­lent­ke­zik, me­lyek azon­ban nem min­den eset­ben cél­ra­ve­ze­tők.

      Ami a cím­ben sze­rep­lő „száz ol­dal”-t il­le­ti: a kö­tet fe­je­zet­cí­me­i­ül ol­dal­szám­ok szol­gál­nak, me­lyek kez­det­ben még sza­bá­lyo­san kö­ve­tik egy­mást, majd ös­­sze­za­va­rod­nak; pél­dá­ul az [Öt­ven­egye­dik ol­dal] után az [Utol­só előt­ti ol­dal] kö­vet­ke­zik, majd egy utol­só és egy utol­só utá­ni ol­dalt kö­ve­tő­en foly­ta­tó­dik a szám­sor az [Öt­ven­ket­te­dik oldal]-lal. A má­sik for­mai le­le­mény a min­den­re ki­ter­je­dő láb­jegy­ze­te­lé­si tech­ni­ka, mely a tör­té­net­sze­rű­ség leg­főbb ki­bil­len­tő­je a kö­tet­ben. Kö­zös a láb­jegy­ze­tek­ben, hogy el­le­he­tet­le­ní­tik a li­ne­á­ris ol­va­sást, ám az egyes pél­dák csa­va­ros meg­ol­dá­sai szám­ta­lan fé­lék; mond­hat­juk, hogy Es­ter­házy a láb­jegy­ze­te­lés min­den el­kép­zel­he­tő le­he­tő­sé­gét ki­ak­náz­ta. Akad a 21. szá­zad né­ző­pont­já­ból a 17. szá­zad kró­ni­ká­sá­nak szó­ló rend­re­u­ta­sí­tás, ezüst­to­kos fény­ké­pek em­le­ge­té­se okán („Több fe­gyel­met! Még­is­csak a ti­zen­he­te­dik szá­zad! – E. P.” [200.]); más­hol pe­dig épp a láb­jegy­ze­tek el­be­szé­lői hang­ja egé­szít ki a kor­hű­ség­re fit­­tyet hány­va, mint ami­lyen a „ma­ta­tó ménkű”-höz fű­zött kom­men­tár: „A gömb­vil­lám ré­gi, szép ne­ve; a Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sán hal­lot­tam, a Moh­ácsi Já­nos ren­dez­te Egy­szer élün­kön. – E. P.” (32.). Lát­ha­tunk olyan láb­jegy­ze­tet is, mely­hez nem tar­to­zik fő­szö­veg, és olyat is, amely a fő­szö­veg té­ve­dé­se­it kor­ri­gál­ja („Ek­kor még nem ta­lál­ko­zott gróf Schweidenfeldttel.” – ál­lít­ja a fő­szö­veg, „Dehogynem! – E. P.” – trom­fol a jegy­zet). A láb­jegy­ze­tek nem ren­del­kez­nek te­hát ho­mo­gén el­be­szé­lői szó­lam­mal, más-más né­ző­pont­ból és funk­ci­ó­val szó­lal­nak meg (ahogy szin­tén egy láb­jegy­zet­ben ol­vas­hat­juk, amit akár Es­ter­házy szö­veg­szer­ve­zé­si mot­tó­ja­ként is ér­tel­mez­he­tünk: „csak az ökör kö­vet­ke­ze­tes” [211.]), a prob­lé­ma azon­ban nem ez, ha­nem hogy kö­zü­lük sok mond­ha­tó ön­cé­lú­nak; nem il­lesz­ked­nek szer­ve­sen a fő­szö­veg­hez, és nem já­rul­nak hoz­zá szel­le­mes több­let­je­len­tés­sel.

      A leg­több láb­jegy­ze­tet öt­let­sze­rű­ség jel­lem­zi, lát­szó­lag ki­dol­go­zat­la­nul és hety­kén oda­vet­ve, va­ló­já­ban per­sze sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy mind­ez tu­da­tos írói kon­cep­ció ré­sze. Egy fő­szö­veg­be­li fel­so­ro­lás csil­la­go­zá­sa utá­ni láb­jegy­zet­ben pél­dá­ul ez ol­vas­ha­tó: „***És még va­la­mi, de az most nem jut az eszem­be. – E. P.” (192.). Itt tulajdonképpen nincs öt­let, pon­to­sab­ban épp­hogy an­nak kel­le­ne öt­let­ként ér­tel­me­ződ­nie, hogy nincs öt­let – ez a meg­ol­dás vi­szont nem szel­le­mes, mint aho­gyan in­do­ko­lat­lan­nak tű­nik az is, hogy Es­ter­házy min­den vé­let­len­sze­rű gon­do­la­tát láb­jegy­zet­ben rög­zí­ti: „Mint a James Bond-filmekben a főgonosz, csak itt főjóként. Ez ju­tott eszem­be. – E. P.” (23.)

      Es­ter­házy ál­lí­tó­lag azok­ra a vé­le­mé­nyek­re is re­a­gál a ren­ge­teg hi­vat­ko­zás­sal, ame­lyek je­lö­let­len idé­ze­te­it ki­fo­gá­sol­ták a ko­ráb­bi mű­vek­ben. Emel­lett azon­ban már elő­re, a kö­te­ten be­lül vé­de­ke­ző po­zí­ci­ót vesz fel: mint­ha ma­ga is tisz­tá­ban len­ne az­zal, hogy mi vál­hat tá­mad­ha­tó­vá re­gé­nyé­ben, s er­re ő ma­ga ref­lek­tál iro­ni­ku­san, ez­zel je­lez­ve, hogy igen, ő is tud­ja, mi az, ami már szin­te vál­lal­ha­tat­lan. Ami­kor meg­szám­lál­ha­tat­lan­ná vál­nak a szö­veg­be be­szúrt „Édesapám.”-lábjegyzetek, egyet kö­zü­lük így egé­szít ki: „Édes­apám. Toll­hi­ba és fő­ként las­sacs­kán ön­pa­ró­dia.” (248.) Et­től és ha­son­lók­tól az ol­va­só haj­la­mos le­het meg­sze­lí­dül­ni és iro­ni­kus le­gyin­tés­sel meg­bo­csá­ta­ni: a hi­bák be­is­me­ré­se még­is­csak eny­hí­tő kö­rül­mény. Es­ter­házy ar­ra is fo­lya­ma­to­san ref­lek­tál, mi­lyen az, ami­kor az em­ber tör­té­ne­tet ír: „Sá­pa­tag új idők flan­ca, hogy a kró­ni­kás ma­gá­ról a kró­ni­ka­írás­ról is be­szá­mol, an­nak fo­lya­ma­tá­ról, ne­héz­sé­ge­i­ről” (144.) – ír­ja, s va­ló­ban így is tesz. „Ha ez nem cse­lek­mény, bazmeg/teringettét, ak­kor nem tu­dom, mi. – E. P.” (199.) – ol­vas­hat­juk, ami­kor a tör­té­net sze­rint gróf Schweidenfeldt épp meg­ér­ke­zik, hogy le­tar­tóz­tas­sa Nyáry Pál gyil­ko­sát, az­az sa­ját fe­le­sé­gét. Szin­tén iro­ni­kus láb­jegy­zet­ből ér­te­sül­he­tünk ar­ról, hogy Es­ter­házy meg­szo­kott po­é­ti­ká­ja szá­má­ra me­rő­ben új él­mény a tör­té­net­sze­rű­ség: „Tör­té­net­szá­la­kat moz­gat­ni, cso­móz­ni, el­varr­ni – nem szok­ta a ci­gány a szán­tást.” (155.) – vall­ja be írónk, s ez is­mét an­nak a ket­tős ér­tel­me­zés­nek a le­he­tő­sé­gét rej­ti ma­gá­ban, mely sze­rint az ön­ref­le­xió egy­fe­lől el­més meg­ol­dás, más­részt vi­szont még­is­csak va­la­mi­lyen hi­á­nyos­sá­got lep­lez.

      Nem­csak fő­szö­veg-láb­jegy­zet vi­szony­lat­ban, de a láb­jegy­ze­te­ken be­lül is sok he­lyen eről­te­tett a szel­le­mes­ke­dés; a szö­veg túl­írt­tá vá­lik: „E tör­té­net­ben is elő fog for­dul­ni – ha­csak meg nem fe­led­ke­zem ró­la –, hogy va­la­ki majd azt mond­ja za­var­tan és szo­mo­rún: Új­ra be­le­sze­ret­tem ma­gá­ba – az­zal, sitty-sutty, és tény­leg új­ra be­lé sze­ret. De tud­nék más pél­dát is hoz­ni. Igaz, el­len­pél­dát is.” (15.) Vagy egy má­sik he­lyen: „ne­ve is van, de még nem si­ke­rült megtudnunk,” – köz­li a fő­szö­veg, láb­jegy­zet­ben pe­dig ezt ol­vas­hat­juk: „Keczer Sa­mu a be­csü­le­tes ne­ve, már az ap­jáé is az volt, ami­kép­pen a fi­áé (stb.) is az lett, de töb­bé nem sze­re­pel­vén a tör­té­ne­tünk­ben, ezt nem tar­tot­tam fon­tos­nak meg­je­gyez­ni. Bár most kis­sé el­bi­zony­ta­la­nod­tam. Keczer Sa­mu, a név­te­len ko­csis. – E. P.” (28.)

      Ter­mé­sze­te­sen nem ma­gá­val a láb­jegy­ze­te­lés öt­le­té­vel van baj, mert akad­nak köz­tük olya­nok is, me­lyek nem pusz­tán az írói ön­ref­le­xió túl­zás­ba vitt meg­szó­la­lá­sai, ha­nem tény­le­ge­sen funk­ci­ó­val bír­nak. Egyes láb­jegy­ze­tek pél­dá­ul szel­le­me­sen ját­sza­nak a nar­rá­to­ri po­zí­ció sze­re­pé­vel: ami­kor a di­a­ló­gus­ban az egyik sze­rep­lő ref­lek­tál az épp ak­tu­á­lis szi­tu­á­ci­ó­ra, mint­egy át­ve­szi az el­be­szé­lői szó­la­mot, s így szól, egy hir­te­len meg­pil­lan­tott sál­ra utal­va: „Jól lát­ja, ba­rá­tom, nut­ria, ha mel­lék­vá­gány­ra sik­lik is így beszélgetésünk.*** A láb­jegy­zet pe­dig a kö­vet­ke­ző­képp nyug­táz: „***Így azon­ban mel­lék­vá­gány­ra sik­lott a be­szél­ge­tés. De vár­juk ki a vé­gét. – E. P.” (34.)

      Ha­son­ló­an em­lí­tés­re mél­tó eset az a faj­ta láb­jegy­zet, amely a fő­szö­veg be­szé­lő­jé­nek rej­tett gon­do­la­ta­ként je­le­nik meg, ily mó­don len­dít­ve to­vább a szö­ve­get és ad­va több­let­je­len­tést, pél­dá­ul: a fő­szö­veg­ben azt ol­vas­hat­juk, hogy „[…] Le­o­nar­do raj­zán, me­lyet a pa­lo­tá­ból ka­pott tá­jé­koz­ta­tá­sul, öb­lös gö­rög cse­rép­edény ült; rá­ült a va­la­gá­val, vi­ho­gott ma­gá­ban a mes­ter, ha ezt látta.”, a láb­jegy­zet pe­dig hoz­zá­te­szi: „Méghogy lát­ta?! Ő tet­te rá! – E. P.” (154.)

      Ta­lán a leg­ki­fi­no­mul­tabb tí­pu­sú láb­jegy­zet­nek tart­ha­tó, ami­kor a láb­jegy­zet fé­nyé­ben más ér­tel­me­zést nyer a fő­szö­veg: kü­lö­nö­sen szel­le­mes pél­dá­ul, ami­kor a fő­szö­veg így szól: „Min­de­nek­előtt pe­dig, ha va­la­kit meg­öl­nek, an­nak meg kell hal­nia.”, a láb­jegy­zet pe­dig a for­rás köz­lé­sé­vel a cse­lek­mény­hez kö­tő­dő drá­mai ki­je­len­tést a kö­vet­ke­ző­képp utal­ja a szö­veg metaszintjére: „J. G. Braine: Ho­gyan ír­junk re­gényt? – E. P.” (131.)

      Nem csak a láb­jegy­ze­tek kap­csán je­le­nik meg az ös­­sze­tet­tebb meg­íté­lés igé­nye, az Egy­sze­rű tör­té­net ugyan­is egyéb szem­pont­ok alap­ján is po­zi­tí­van ér­té­kel­he­tő szö­veg. A fen­ti, az Es­ter­házy-fé­le po­é­ti­ka túl­bur­ján­zá­sá­ra vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­se­ket fő­ként azért tar­tot­tam fon­tos­nak, mert az ön­cé­lú­ság­ba ful­la­dó és az ol­va­sás­ból fö­lös­le­ge­sen ki­zök­ken­tő láb­jegy­ze­tek azt ered­mé­nye­zik, hogy hát­tér­be szo­rul­nak a tör­té­net azon ele­mei, ame­lyek pe­dig a kö­tet leg­főbb erős­sé­gét ad­nák. Sok eset­ben ugyan­is, ami­kor Es­ter­házy nem ál­doz fel min­dent a láb­jegy­zet ol­tá­rán, ki­mon­dot­tan ha­tá­sos szö­veg jön lét­re. Ezek a rész­le­tek fő­ként a kö­tet tu­laj­don­kép­pe­ni tét­jé­hez kö­tőd­nek, mely a kö­vet­ke­ző­képp fo­gal­ma­zó­dik meg a re­gény ele­jén: „Azt sze­ret­ném, az a becs­vá­gyam, a hübriszem, hogy be­szá­mol­jak apám éle­te utol­só két év­ti­zed­ének bol­dog­sá­gá­ról.” (6.) A 17. szá­za­di le­pel alatt te­hát is­mét csak az élet­mű ko­ráb­bi da­rab­ja­i­ban is hang­sú­lyo­san sze­rep­lő apa­fi­gu­ra ke­rül kö­zép­pont­ba, ez­út­tal üze­ne­tet hagy­va hát­ra. Az üze­net vis­­sza-vis­­sza­tér a kö­tet­ben, a re­gény egyik le­zá­rá­sa­ként (az ol­dal­szám­ok ke­ve­re­dé­se mi­att több le­zá­rás is akad) ez sze­re­pel: „egy af­fé­le ti­tok­zseb­ben, me­lyet fosz­lás­nak in­dult se­lyem­be­tét­je mi­att mi sem­mi­kép­pen sem hasz­nál­tunk vol­na, gyűrt pa­pi­rost ta­lál­tunk, akár egy ha­lá­lon tú­li üze­ne­tet, parainesist, in­tést, bá­to­rí­tást, buz­dí­tást, raj­ta ce­ru­zá­val írt, im­már kis­sé el­ma­sza­tolt szó, a fel­szó­lí­tás: Örül­ni.” (121.) A láb­jegy­zet­ren­ge­teg, az ál-17. szá­za­di mi­liő és Es­ter­házy túl­fe­szí­tett stí­lus­esz­kö­zei alatt te­hát a mű kö­vet­ke­ze­te­sen kép­vi­selt esz­mén­­nyel bír, s nem­csak az „örül­ni” pa­ran­csa, ha­nem az édes­apa egy má­sik val­lo­má­sa is meg­je­le­nik, mely mint­egy vá­lasz a re­gény ele­jén ki­tű­zött cél­ra: „Azt sze­ret­ném, mond­ta, ha a gye­re­ke­im tud­nák, utol­só éve­im­ben bol­dog vol­tam. Hogy örül­je­nek en­nek.” (208.)

      „Édes­apám” Es­ter­házy­tól már meg­szo­kot­tan más és más ala­ko­kat ölt a re­gény­ben, leg­in­kább azon­ban ta­lán Nyáry Pál­hoz (aki „egy­ként szót ért a bé­csi ud­var­ral, és nem­ze­té­vel szin­túgy” [34.]) áll kö­zel. Nyáry fi­gu­rá­ja na­gyon is ro­kon­szen­ves­re si­ke­rült, s gyak­ran köt­he­tők sze­mé­lyé­hez a re­gény ko­mo­lyabb-fi­lo­zo­fi­ku­sabb meg­szó­la­lá­sai. A sár mi­att ne­he­zen ha­la­dó hin­tó ürü­gyén pél­dá­ul az or­szá­got fe­nye­ge­tő ve­szély­re de­rű­sen ref­lek­tál, mi­köz­ben fény de­rül a sza­vak­hoz va­ló vi­szo­nyá­ra is: „Mint­ha egy lát­ha­tat­lan kéz húz­ná vis­­sza amúgy für­ge hin­tón­kat. Mint­ha ten­ge­lyig mézben… – Majd ne­vet­ve hoz­zá­tet­te: Tö­rök­méz­ben. Nyáry sze­ret­te a sza­va­kat.” (29.) Egy má­sik je­le­net­ben pe­dig ka­ros­szék­ében ül­ve a kö­vet­ke­ző­kön mor­fon­dí­ro­zik: „Nem élek elég ra­di­ká­li­san. Úgy élek, mint­ha az örök­lét vár­na, s nem a tel­jes meg­sem­mi­sü­lés. Va­gyis jö­vőm rab­sá­gá­ban élek, s nem ha­lan­dó­sá­gom vég­te­len sza­bad­sá­gá­ban. Az Is­ten nem ké­nyel­mes fo­ga­lom.” (58.) Ter­mé­sze­te­sen a ref­lek­tá­lat­lan pá­tosz Es­ter­házy­nál szó­ba sem jö­het; Nyáry egy má­sik szö­veg­ré­szé­ben pél­dá­ul fi­no­man és szel­le­me­sen bil­len át iro­ni­kus­ba a ma­gasz­tos és fenn­költ hang­nem, anél­kül, hogy meg­je­len­ne a láb­jegy­ze­tek­ben gyak­ran ta­pasz­talt eről­te­tett­ség: „Nem va­gyok már if­jú, Uram. A lo­vam für­ge, de én ne­héz­ke­sen ká­szá­ló­dom le ró­la, és alig ka­pok le­ve­gőt. Az ima, mond­ja ne­kem a könyv, Rád va­ló em­lé­ke­zés, avagy a szív em­lé­ke­ze­té­nek gya­ko­ri éb­reszt­ge­té­se. És: Gyak­rab­ban kell em­lé­kez­ni Is­ten­re, mint aho­gyan lé­leg­ze­tet ve­szünk. Ez, Uram, ne­he­zen fog men­ni, úgy li­he­gek. Vagy lo­vag­lás, vagy Te, Uram. Ir­ga­lom Aty­ja, ne hagyj el.” (171.)

      Az Is­ten alak­ja egyes ré­szek­ben az apa­fi­gu­rá­val mo­só­dik egy­be. A leg­utol­só mon­dat­ban az apa/az Is­ten a kö­vet­ke­ző meg­szó­lí­tást kap­ja: „Úgy tűn­tél el a hir­te­len le­eresz­ke­dő köd­ben, mint a nagy ten­ge­ri ha­jók tá­vo­lod­va a ki­kö­tő­től, las­san, ün­ne­pé­lye­sen, úgy tűn­tél el, mint­ha meg­je­len­nél, mint­ha jön­nél, és nem men­nél el, örök­re.” (250.) Ez egy­aránt ér­tel­mez­he­tő az apa ha­lá­lá­ra és ar­ra, hogy Is­ten ki­vo­nult a vi­lág­ból (a könyv ko­ráb­bi ré­sze­i­ben, mint aho­gyan a 17. szá­zad­ban: „még az Úr­is­ten kor­má­nyoz­za a vi­lá­got” [61.]); Is­ten ki­vo­nu­lá­sa a vi­lág­ból pe­dig tu­laj­don­kép­pen azt je­lent­he­ti, hogy Is­ten meg­vál­to­zott, mert iro­ni­kus­sá lett: „a baj a vi­lág­gal ott kez­dő­dött, ami­kor ő iro­ni­kus lett. A ha­rag is­te­ne min­den, csak nem ké­nyel­mes, de kö­vet­he­tő. A sze­re­tet Is­te­ne min­den, de ne­he­zen kö­vet­he­tő. Az iró­ni­át meg kel­lett vol­na hagy­nia ne­künk, a te­rem­tett­je­i­nek. Ez a min­den­tu­dás­sal a gond.” (100.) Az Is­ten és em­ber vi­szony­la­tát tár­gya­ló gon­do­la­ti sík, s ál­ta­lá­ban az Es­ter­házy-fé­le nyel­vi trük­kök­nél ma­ga­sabb szfé­rá­ba uta­ló­dó fej­te­ge­té­sek azok, me­lyek mi­att ér­de­mes fi­gyel­met szen­tel­nünk a könyv­nek – az­zal együtt, hogy eb­be be­le­fér és he­lyén­va­ló­nak tű­nik az az ön­ref­le­xió, mel­­lyel tu­laj­don­kép­pen egyet­ért­he­tünk mi is: „Na, én ezért bí­rom az iro­dal­mat, mert mint­egy mel­les­leg, szó­ra­koz­tat­va ilyen mély, fon­tos fel­is­me­ré­se­ket kö­zöl.” (202.)

-----

¹     Radics Vik­tó­ria: „Szét­la­pí­tott szö­ve­gek – Es­ter­házy Pé­ter: Egy­sze­rű tör­té­net ves­­sző száz ol­dal – a kardozós vál­to­zat.” In Ma­gyar Na­rancs, 2013/30, online el­érés: http://magyarnarancs.hu/konyv/esterhazy-peter-egyszeru-tortenet-vesszo-szaz-oldal-a-kardozos-valtozat—85802 (Le­töl­tés ide­je: 2013. szep­tem­ber 12.)