Azért nem ír­ha­tom így, hogy „Pécs: Tüs­kés Ti­bor”, mert szá­mom­ra a Ko­lozs­vár–Pécs kap­cso­lat­nak tu­laj­don­kép­pen csak az in­du­lá­sa kö­tő­dik Ti­bor ne­vé­hez. Ami­kor 1976 nya­rán – ti­zen­két és tíz­éves fi­a­ink­kal, fe­le­sé­gem­mel né­gyes­ben – a haj­da­ni tör­té­nel­mi nagy­ság­ra em­lé­kez­ve, Szepességtől (ahon­nan, pes­ti köz­já­ték után, anyai nagy­anyám ér­ke­zett ta­ní­tó­nő­nek szü­lő­vá­ro­som­ba), a Du­nán­túl, majd Bu­da­pest út­vo­na­lán, Sze­ge­dig „jár­tuk a ha­zát”, a nosz­tal­gi­át s a ne­ve­lést a mai va­ló­ság­gal kö­töt­tük ös­­sze; szó­val en­nek az uta­zás­nak a kö­ze­pén Pécs be­mu­ta­tá­sá­ra a leg­hi­va­tot­tab­bat, az­az Tüs­kés Ti­bort kér­tük meg. Nem tar­tom va­ló­szí­nű­nek, hogy ez lett vol­na el­ső sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sunk, ám ko­ráb­bi­ra nem tu­dok vis­­sza­em­lé­kez­ni. A leg­mé­lyebb be­nyo­mást min­den­eset­re ez a pé­csi (egy- vagy két­na­pos?) vá­ros­ve­ze­tés gya­ko­rol­ta rám, és en­nek – mint idéz­ni fo­gom – könyv­ben is nyo­ma ma­radt. Jó­val ké­sőbb, ilyen-olyan kon­fe­ren­ci­á­kon (egy­szer ta­lán Ka­pos­várt is) ös­­sze­ta­lál­koz­tunk. És lett egy kö­zös sze­rep­lé­sünk: a Reményik-konferenciák so­ro­za­tá­ban Ko­lozs­vár­ról el­ju­tot­tunk Pécs­re, itt Ti­bor ter­mé­sze­te­sen Reményik pé­csi tar­tóz­ko­dá­sá­nak élet­raj­zi (be­teg­sé­gi-ke­ze­lé­si) és köl­té­sze­ti em­lé­ke­it ele­ve­ní­tet­te fel, én nyil­ván va­la­mi­lyen er­dé­lyi vo­nat­ko­zás­ról be­szél­tem, meg­le­he­tő­sen né­pes hall­ga­tó­ság előtt. (Bi­zo­nyá­ra so­kan jöt­tek el egy he­lyi kó­rus sze­rep­lé­se mi­att is.)

      A köz­tünk volt hét év jó­sze­ré­vel ki­zár­ta, hogy Tüs­kés Ti­bor Je­len­kor-szer­kesz­tői ide­je alatt (az öt­ve­nes évek leg­vé­gén, a hat­va­na­sok ele­jén) az ő fo­lyó­ira­tá­nak mun­ka­tár­sa le­gyek. Er­re két év­ti­zed­del ké­sőbb nyílt le­he­tő­ség. 1983. ja­nu­ár 31-én ke­re­sett meg le­vél­ben Sze­der­ké­nyi Er­vin a fel­ké­rés­sel, ír­nék-e 3-4 ha­vi rend­sze­res­ség­gel ro­má­ni­ai szem­lét a lap­nak; és le­ve­le vé­gén oda­ír­ta a be­csa­lo­ga­tó ter­vet: „A cseh­szlo­vá­ki­ai szem­lé­re Koncsol Lász­lót kér­tük fel, a nyu­ga­tit Béládi Mik­lós vál­lal­ta. Te­hát: Béládi, Bo­ri [Bo­ri Im­re már fu­tó ju­go­szlá­vi­ai szem­lé­jét Sze­der­ké­nyi a ké­rés ele­jén em­lí­tet­te – K. L.], Kán­tor, Koncsol – nem is rossz csa­pat.”

      Sze­der­ké­nyi Er­vin 1987 feb­ru­ár­já­ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la után, Hallama Er­zsé­bet rö­vid fő­szer­kesz­tő­sé­ge alatt foly­ta­tó­dott az együtt­mű­kö­dés, ám sze­mé­lye­seb­bé, sőt mond­hat­nám in­ten­zí­veb­bé Csor­dás Gá­bor „ha­ta­lom­át­vé­te­le” kö­vet­kez­té­ben lett; eb­be be­le­ér­ten­dő a Je­len­kor és a Ko­runk erő­sö­dő egy­más­ra fi­gye­lé­se, kü­lö­nö­sen a ’89 de­cem­be­ré­nek és a ki­lenc­ve­nes évek leg­ele­jé­nek „for­ra­dal­mi”, leg­alább­is rend­szer­vál­tó han­gu­la­ta (itt és ott?).

      Vis­­sza­tér­ve Tüs­kés Ti­bor­hoz: in­dult még egy, a ko­ráb­bi idők­re vis­­sza­nyú­ló, pon­to­sab­ban an­nak le­he­tő­sé­gét el­in­dí­tó kez­de­mény, amely ér­de­mi iro­da­lom­tör­té­né­szi mun­kán­kat ös­­sze­köt­het­te vol­na. Ti­bor­nak ré­gi szív­ügye volt Kodolányi Já­nos. A Mag­ve­tő­nél 1974-ben meg­je­lent Kodolányi-pályaképet és a Pan­nó­nia Köny­vek so­rá­ban ki­adott köny­vét (Az új­ra­ol­va­sott Kodolányi. Pécs, 2006) tu­dom csak le­ven­ni a polc­ról, né­hány Kodolányi-kötetem mel­lől, ab­ban a re­mény­ben, hogy to­váb­bi tám­pon­to­kat ka­pok; hol is foly­ta­tó­dott (ha foly­ta­tó­dott) T. T. meg­ke­re­sé­se (ta­lán le­vél is van va­la­hol ró­la); szí­ve­sen ven­né, ha ír­nék er­ről a mű­vé­ről. Ar­ra ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem, hogy sze­ret­tem vol­na úgy fog­lal­koz­ni a té­má­val, hogy újat is mond­has­sak a két há­bo­rú köz­ti (Gaál Gá­bor szer­kesz­tet­te) Ko­runk és Kodolányi Já­nos idő­sza­kos együtt­mű­kö­dé­sé­ről, egy­ben a ré­gi Ko­runk és a ré­gi Kodolányi ar­cá­ról. Nos, ez a na­gyobb ívű ku­ta­ko­dás nem jött ös­­sze – er­re va­ló uta­lá­sok­kal egy re­cen­zió, azt hi­szem, igen. (Elő­ke­re­sé­sét vagy a cá­fo­la­tot má­sok­ra ha­gyom.)

      Szí­ve­sen idé­zem vi­szont Szárny és gyö­kér cí­mű, 1979-ben Ko­lozs­várt a Da­cia Könyv­ki­adó ál­tal vál­lalt úti­köny­vem­ből (Uta­zás A-tól Z-ig) a „Ba­la­ton” cím­szó alá he­lye­zett es­­szé, az Em­be­ri ké­pek, hát­tér­rel né­hány rész­le­tét. An­nak a bi­zo­nyos, 1976. nyá­ri kör­uta­zá­sunk­nak az em­lé­ke­it ele­ve­ní­tet­tem föl, min­den­fé­le ré­geb­bi és újabb iro­dal­mi, mű­vé­sze­ti él­ményt kap­csol­va be. Ha nem un­ja az ol­va­só, be­má­so­lom ide azt, ami ne­kem, ne­künk ak­kor Pécs­ből ju­tott, je­len­tős mér­ték­ben Tüs­kés Ti­bor nagy­vo­na­lú és rész­le­te­ző vá­ros­ve­ze­té­sé­nek kö­szön­he­tő­en.

A Csoóri-interjú Pé­csett, a Je­len­kor­ban lá­tott nap­vi­lá­got. Ur­bá­nus lap­ban, mond­hat­nánk, ha ar­ra gon­do­lunk, hogy Weöres Sán­dor, Mé­szöly Mik­lós, Her­ná­di Gyu­la, Ko­lozs­vá­ri Grandpierre Emil, Jékely ott­hon van eze­ken a ha­sá­bo­kon. De itt idéz­ték a leg­kö­rül­te­kin­tőb­ben Kodolányi em­lé­két is, s itt üd­vö­zöl­te já­té­kos vers­ben Ju­hász Fe­renc a Bánk bánt át­iga­zí­tó Il­­lyés Gyu­lát.

      Ti­hany­ból Pécs­re utaz­va (Ka­pos­vá­ron át), sű­rű eső­füg­göny vá­laszt el a ba­la­to­ni na­pok­tól, más­nap reg­gel azon­ban, ami­kor Tüs­kés Ti­bor­ral jár­juk Janus Pan­no­ni­us egy­ko­ri püs­pö­ki vá­ro­sát, is­mét süt a nap, meg­vil­lant­ja a Szé­che­nyi te­ret ura­ló dzsá­mi te­te­jén a fél­hold fö­löt­ti ke­resz­tet, s a Ná­dor Szál­lón a vö­rös csil­la­got. Dél­től már új­ra iga­zak a Pákolitz-verssorok: „iz­zad a tö­rök-temp­lom ku­po­lá­ja, / a Ná­dor ab­la­ká­ban Bak-sör hab­zik” és „A Zsolnay-kút négy örök­szá­ja / vi­zet csur­gat a ká­ni­ku­lá­ba”. A vá­ros szo­ci­og­rá­fus-író­ja a ró­mai kor­tól má­ig ka­la­u­zo­ló kö­ve­ket s az utunk­ba aka­dó em­be­re­ket mu­tat­ja be, a „jö­ve­vény” ob­jek­ti­vi­tá­sá­val (a Tó part­já­ról, Szán­tód­ról szár­ma­zott el) s a húsz éve itt ho­nos fi­losz szak­ér­tel­mé­vel; de ma­gam­mal hoz­hat­tam egy má­sik „be­dek­kert” is (nor­mál és mi­ni vál­to­zat­ban), ame­lyet év­szá­zad­ok so­rán át a köl­tők ír­tak a vá­ros­ról, a vi­rág­zó man­du­la­fács­ka ké­pét meg­őr­ző Pan­no­ni­us­tól – Ba­bit­son és Weöresen át – a fi­a­tal Ber­tók Lász­ló­ig (még egy köl­tő, akit ez­után ol­vas­nom kell); a szép ki­ál­lí­tá­sú köny­vecs­két a ma is itt élő Martyn Fe­renc lí­rai raj­zai kí­sé­rik. (Kö­szö­net itt­hon­ról is az aján­dé­kért a szer­kesz­tő­nek.) Az el­vi­tat­ha­tat­la­nul pé­csi po­é­ta per­sze Csor­ba Győ­ző, ő tel­je­sen ben­ne él a táj­ban, múlt­já­ban-je­le­né­ben:

Ne­he­zen s gaz­da­gon élek

egy­szer­re kí­vül be­lül

jó an­nak ki ko­rán el­ment

s an­nak ki nem­rég van itt

hor­doz­za vagy csak a ré­git

vagy csak az egész ma­it.

Vá­ro­si kör­sé­tánk el­ső ál­lo­má­sa a pé­csi Egye­te­mi Könyv­tár, az itt egy test­ben őr­zött, két­száz éves Klimo Könyv­tár. Re­gény­író mi­nő­sé­gé­ben sem szá­mít­hat­ta vol­na ki Tüs­kés job­ban a ha­tást: a szak­sze­rű tár­ló­ban egy 1721-ből szár­ma­zó di­e­té­ti­kai mun­ka mel­lett mai ci­ga­ret­tás­do­bozt, sze­ren­csi cso­ko­lá­dét, ká­vés- és teáscsomagot pil­lan­tok meg, ilyen fel­irat­tal: „ami­től már ré­gen is óv­tak az or­vo­sok”. Et­től ugyan sem a ká­vé­tól, sem a cso­ko­lá­dé­tól nem for­du­lok el, a ci­ga­ret­tá­ról sem mon­dott le biz­to­san sen­ki e tör­té­nel­mi fi­gyel­mez­te­tés ha­tá­sá­ra, de fel­vil­la­nyoz­va lé­pek to­vább: nem ha­lott mú­ze­um­ban já­rok, ahol te­le akar­ják töm­ni a fe­jem min­den­fé­le tör­té­nel­mi em­lé­kek­kel.

      Az­tán a vár­fa­lat jár­juk kör­be, út­ba ejt­ve Bor­sos Mik­lós mél­tó­ság­tel­jes Janus Pan­no­ni­us-szob­rát és Gá­dor Ist­ván mo­dern plasz­ti­ká­it. (A Zsolnay Mú­ze­um az igé­nyes sze­ces­­szi­ó­tól ugyan­csak a Gá­dor-fé­le ér­de­kes kí­sér­le­te­kig ve­ze­ti a lá­to­ga­tót.) A bon­tá­sok után to­vább bő­vül majd a tör­té­nel­mi vá­ros­rész, az ide­gen­for­ga­lom új sé­tá­nyok­kal gaz­da­go­dik. Tu­do­má­sul kell ven­ni: tör­té­ne­lem, mű­vé­szet és ipar, ke­res­ke­de­lem új­szö­vet­sé­ge szü­le­tik szer­te a vi­lá­gon, amely leg­alább olyan fon­tos a nem­zet­gaz­da­ság, mint a nem­ze­ti büsz­ke­ség szá­má­ra. A kér­dés csak az, tud­ják-e az il­le­té­kes szak­em­be­rek tar­ta­ni azt a szin­tet, amely Sop­ron­nak, en­nek a ké­ső re­ne­szánsz-ba­rokk ék­szer­vá­ros­nak az UNESCO mű­em­lék­vé­del­mi dí­ját hoz­ta, Vi­seg­rád­nak mes­­sze föld­re hí­rét vit­te, s amely a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban föl­dig bom­bá­zott bu­dai vár iga­zi, kö­zép­ko­ri kin­cse­i­nek a fel­tá­rá­sá­hoz ve­ze­tett?

      Pécs va­rá­zsa: e tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok­ra épü­lő vagy azok­kal he­ve­sen vi­tá­zó mo­dern­ség. A szín­ház nyá­ron zár­va, az „át­iga­zí­tott” Bánk bán­ról csak a – di­csé­rő – kri­ti­ká­kat ol­vas­hat­juk el (no meg a fel­újí­tott szö­ve­get az Új Írás­ban), s ta­nul­sá­gos ol­vas­má­nyul kí­nál­ko­zik az oly sok fon­tos új ma­gyar da­ra­bot szín­pa­di út­já­ra el­in­dí­tó pé­csi dra­ma­turg, Czimer Jó­zsef köny­ve, A dra­ma­tur­gia re­gé­nye. Még sze­ren­cse, hogy a mú­ze­u­mok a hét­nek csak egy nap­ján nem nyit­nak – Pécs ugyan­is a mú­ze­u­mok vá­ro­sa. Né­hány éve ér­de­mel­te ki ezt a ne­vet, s er­re még in­kább rá­szol­gál majd, ami­kor a Mo­dern Ma­gyar Kép­tár új, meg­fe­le­lő he­lyi­ség­be köl­tö­zik, és meg­nyí­lik a Martyn Fe­renc- és az Uitz-múzeum is. A Nagy Lát­vány azon­ban már vár­ja a kö­zön­sé­get:

Ör­vendj, Pécs! Csontváry ha­tal­mas vász­nai ez­után

Mú­ze­u­mod mé­lyén kel­te­nek áhí­ta­tot.

Gyűl a za­rán­dok­nép te­re­den, ha cso­dál­ni kí­ván­ja

Má­ria kút­ját és ős­re­ge céd­ru­sa­it.

Így hág Pécs a vi­lág te­te­jé­re, hol is­te­ni Etna,

Szebb a va­ló­ság­nál, men­­nyet emel­ve ho­nol.

A céd­ru­sok ugyan – saj­nos – nin­cse­nek itt, A Gerlóczy kép­gyűj­te­mény nyil­vá­nos el­he­lye­zé­se­kor 1973-ban pa­pír­ra ve­tett Weöres­-disz­ti­cho­nok hi­te­lét még­sem von­hat­ja két­ség­be a lá­to­ga­tó. Nap­ja­ink panoramikus film­je leg­fel­jebb meg­kö­ze­lí­ti azt a plasz­ti­ci­tást, ame­lyet a Baalbek fes­tő­je 1906-ban meg­va­ló­sí­tott, de mes­­sze el­ma­rad a táj­ba he­lye­zett – és tö­ké­le­tes, mo­nu­men­tá­lis egy­ség­be fog­lalt – sok kis rész­kom­po­zí­ció, élet­kép ben­ső­sé­ges han­gu­la­tá­tól. A Pa­nasz­fal és a Fo­hász­ko­dó Üd­vö­zí­tő ar­cai mond­hat­ni esz­köz­te­le­nül olyan ki­vá­ló ka­rak­ter-ér­zé­ket su­gall­nak, ami­ről az ugyan­csak itt lát­ha­tó ko­rai Csontváry-rajzok ha­gyo­má­nyos esz­kö­zök­kel val­la­nak. A Má­ria kút­ja Ná­zá­ret­ben a fö­lé­nyes szak­mai tu­dás és a na­i­vok­nál érez­he­tő ter­mé­sze­tes szim­bó­lum­vi­lág utá­noz­ha­tat­lan öt­vö­ze­te: a fi­gu­rák ará­nya­i­nak ezt a me­rész já­té­kát, a víz­re ha­jo­ló fe­ke­te kecs­két vagy a fe­hér li­li­o­mot ho­zó pi­ros ru­hás nőt így nem mer­né „dip­lo­más mű­vész” meg­fes­te­ni. És itt megint olyan kér­dés­be üt­kö­zünk, amely nap­ja­ink mű­vé­sze­té­ben mind­egy­re fel­me­rül: a dip­lo­má­sok s a pá­lya szé­lén ál­lók konf­lik­tu­sát, úgy lát­szik, tö­meg­mé­re­tek­ben szü­li a kor. Egy ilyen tör­té­net­tel in­dít­ja pé­csi szo­ci­og­rá­fi­á­ját (Nagy­vá­ros szü­le­tik) Tüs­kés Ti­bor: „A hú­szas évek vé­gén tör­tént. A zengővárkonyi lel­kész­hez be­ko­pog­ta­tott a pécs-váradi adó­tiszt. A szom­széd fa­lu­ból jött át. Zse­bé­be nyúlt, kis cso­ma­got vett elő, a pa­pi­rost szét­haj­to­gat­ta, és az asz­tal­ra egy csi­szolt kő­bal­tát, egy mész­be­té­tes agyag­edényt és egy szar­vas­agancs­ból for­mált ka­pa­fe­jet tett.” A le­le­tet el­ad­ni aka­ró adó­tisz­tet a tisz­te­le­tes úr rá­be­szél­te, hogy fog­lal­koz­zon ko­mo­lyan a ré­gé­szet­tel, ta­nul­jon nyel­ve­ket. A tör­té­net sze­rep­lői: a már ak­kor Pá­rizst és Ró­mát meg­járt, Adyt és Csontváryt mél­ta­tó iro­da­lom- és mű­vé­szet­tör­té­nész, Fülep La­jos (ta­nul­má­nyai az új ki­adá­sok­kal most vál­nak iga­zán is­mert­té) s a pé­csi mú­ze­um ké­sőb­bi igaz­ga­tó­ja, az „out­si­der ré­gész”, Dombay Já­nos.

Pécs az­óta vé­gig­él­te Eu­ró­pa Kul­tu­rá­lis Fő­vá­ro­sa meg­tisz­te­lő hó­nap­ja­it, a reg­ná­lás évét – va­la­mi olyas­mit, ami­re Ko­lozs­vár 2021-ben szá­mít. Hogy er­ről ki fog be­szá­mol­ni a Je­len­kor­ban, nem tud­ha­tom. Tüs­kés Ti­bor vi­szont már biz­to­san nem olvashatja…