Még az­nap el­jött az éj­sza­ka is, az utol­só a Ró­zsa ut­cá­ban. Hogy rö­vi­dít­se, Dobrovics el­ment a Sza­lon­ba. Ott ta­lál­ko­zott Doxával új­ra.

      Ti­tok­ban az or­szág­ba csem­pé­szett új­ze­nei le­me­zek fo­rog­tak, gyer­tyák lo­bog­tak, min­den­ki a par­ket­tán ült, a több­ség kis­ko­rú. Gyer­tyák vi­lá­gí­tot­tak. Hall­gat­ták a kí­sér­le­te­ző nyu­gat-eu­ró­pai ze­ne­kul­tú­ra leg­újabb fej­le­mé­nye­it és a be­sú­gó há­zi­gaz­da ös­­sze­kö­tő szö­ve­ge­it. Be­jött Doxa.

      So­kan fel­fi­gyel­tek rá, ami­kor meg­je­lent az elő­szo­bán át a két­fe­lé tárt aj­tó­ban. Doxa te­kin­tély volt. Ak­ko­ri­ban. Meg­tisz­tel­te Dobrovicsot, ami­kor le­eresz­ke­dett mel­lé a pad­ló­ra. Rö­vi­de­sen a fü­lé­hez ha­jolt.

      – Ha ad­nál egy tí­zest, az mind a ket­tőnk­nek jó len­ne.

      Fel­áll­tak, el­men­tek.

      Tu­laj­don­kép­pen ez­zel kez­dő­dött az utol­só éj­sza­ka. És ide­gen­ve­ze­tés­sel foly­ta­tó­dott.

 

A Nép­köz­tár­sa­ság út­ján men­tek eső utá­ni asz­falt­tük­rö­kön gá­zol­va, ne­on­lám­pák gyér fé­nyei alatt. A ka­puk mind be­zár­va, rend­őrök egy­elő­re se­hol.

      Egy da­ra­big né­mán men­tek, és Dobrovics sze­rint jól néz­tek ki. Dobrovics lá­bán ir­tó­za­tos ba­kancs, Doxán kék cseh­szlo­vák tor­na­ci­pő. Lop­ta? Vagy az any­já­tól kap­ta? Be­szél­tek a Törzs­ben va­la­mit, hogy Doxának van egy any­ja, aki­vel Doxa dur­ván bá­nik.

      Ál­mo­doz­va, egy ka­nyar­ral nyi­tott, mi­köz­ben zsebrevágott kéz­zel men­tek. – Azt hiszem… Ta­lán. Te kö­zel laksz ide. Mi?

      – A Ró­zsa ut­cá­ban.

      – Az jó lesz. Reg­gel majd ké­rek egy hú­szast. Az öreg­as­­szony­tól.

      – Ad?

      – Well, az a dol­ga.

      – Ő hol la­kik? Az anyád.

      – Itt. Az Ok­to­gon­nál.

      Ek­kor Dobrovics már ki­ta­lál­ta, hogy Doxa ná­la akar alud­ni, de nem tett ne­ki aján­la­tot. Kí­ván­csi lett, ho­gyan ké­ri fel őt a törzs leg­mél­tó­ság­tel­je­sebb csa­var­gó­ja.

      – Az Ok­to­gon­nál? – kér­dez­te Dobrovics. – Az pár lé­pés­re van a Ró­zsa ut­cá­tól.

      Er­re Doxa meg­állt, hogy ös­­sze­néz­ze­nek. Szü­net.

      – Ak­kor? – tet­te fel a kér­dést.

      Így in­téz­te el a dol­got. Hogy meg­hív­ta Dobrovicsot Dobrovicshoz.

      – Al­hatsz ná­lam a pad­lón – mond­ta Dobrovics fe­les­le­ge­sen.

      Men­tek to­vább. Ad­tak ma­guk­ra, rá­érő­sen ha­lad­tak, se­hol egy lé­lek. Csak a ro­kon­szenv érez­he­tő hul­lá­mai. Úgy lép­del­tek ru­ga­nyo­san, hogy köz­ben egy kép­ze­let­be­li ka­me­ra hát­rált előt­tük, ami­ből so­sem fogy ki a nyers­anyag, és fil­met csi­nál az egész éle­tük­ből. És Dobrovics ki­fi­gyel­te, hogy Doxa is bír­ja azt a kép­ki­vá­gást, ami­ben ők ket­ten most egyenjárással át­vág­nak a ha­lott vá­ros éj­sza­ká­ján. Elég­gé be­kép­zel­tek vol­tak, kí­vül­ről fi­gyel­ték ma­gu­kat a Nép­köz­tár­sa­ság út­ján, és az volt a vé­le­mé­nyük, hogy tel­je­sen rend­ben van­nak. Ha ők nem szá­mí­ta­nak a vi­lág­nak, őket sem ér­dek­li a vi­lág. Hogy egye­dül a sa­ját vé­le­mé­nyük a fon­tos ön­ma­guk­ról, csak­is ar­ra kí­ván­csi­ak. Meg ket­ten egy­más­ra.

      Már az Ope­ra­ház előtt jár­tak, ami­kor a Doxa a túl­só ol­dal­ra mu­ta­tott. Egy ha­tal­mas neoreneszánsz pa­lo­tá­ra. Négy­eme­le­tes, több­tor­nyú, me­se­be­li.

      – Tu­dod, mi az?

      – Az? A Ba­lett­in­té­zet.

      – Az az enyém volt kis­ko­rom­ban.

      – A csa­lá­do­dé?

      – A vén kur­vá­tól örö­köl­tem. Vol­na. Csak el­vet­ték tő­lem. El­ad­ta. Gye­re! Ne nézd an­­nyit. Én oda se szok­tam néz­ni rá. A Vén­pi­csa se saj­nál­ja. Rö­hög raj­ta.

      – Ál­la­mo­sí­tot­ták?

      – „Államosították“. El tud­ta vol­na in­téz­ni. Olyan ne­xu­sai vol­tak. Be­járt ez még, mittudomén, a Rá­ko­si­hoz is.

      – Igen?

      Doxa nem tud­hat­ta, mi­lyen ala­pos is­me­re­tei gyűl­tek ös­­sze Dobrovicsnak a kö­zel­múlt­ról. A teg­nap­ról, ahogy ma­gá­ban ne­vez­te a szü­le­té­se előt­ti év­ti­ze­det Dobrovics.

      – Jó, ak­kor a Rajkhoz járt be. A Sombor-Schweinitzerhez is. Hí­res kur­va volt. A svéd at­ta­sé volt a sze­re­tő­je. Kép­zel­he­ted.

      Kü­lö­nö­sebb hang­súly­ok nél­kül be­szélt, köz­ben a fe­jét in­gat­ta, ahogy az ér­zé­ket­len va­gá­nyok. Dobrovics meg majd­hogy­nem félt, mi­nek avat­ja őt a bi­zal­má­ba Doxa, ké­sőbb meg fog­ja bán­ni. Ha­da­rás köz­ben egy­szer az ök­lé­vel mell­be is vág­ta Dobrovicsot, mint hogy­ha már­is ha­ra­gud­na. Az meg csak né­ha me­ré­szelt Doxa sze­mé­be fel­néz­ni. Az övé is kék volt, mint a Dobrovicsé.

      Már a Nagy­me­ző ut­ca sar­ká­nál ácso­rog­tak. Mi­e­lőtt to­vább­men­tek vol­na on­nan, még azt is mond­ta Doxa:

      – Ide jár­tak azok.

      Dobrovics be­né­zett a Nagy­me­ző ut­cá­ba, a hí­res éj­sza­kai mu­la­tó fé­nye­i­re, ahol ele­gáns fér­fi­ak­kal éles han­gú spic­ces nők kö­te­ked­tek, majd be­tó­dul­tak, és egy csa­pás­ra megint csönd lett. Mé­lyebb, mint elő­ző­leg volt.

      – A Moulin Rouge-ba? Kik jár­tak oda?

      – A vén­as­­szony. Ki­on­do­lál­va, meg szmo­kin­go­sok ve­le. Ott vol­tak min­den éj­jel.

      – A há­bo­rú­ban? – iz­gult fel Dobrovics.

      – Előt­te is. Utá­na is. Jött a te­her­au­tó so­főr­je, és el­vit­te.

      – Mit?

      – A gye­re­ket.

      – Ho­va?

      – En­gem.

      A foly­ta­tás bentakadt Doxában. Tett né­hány fu­tó­lé­pést az Ok­to­gon irá­nyá­ba, mint­ha meg­bán­ta vol­na, hogy be­szélt, az­tán be­fé­ke­zett, és lát­szott a há­tán az eről­kö­dés, hogy a foly­ta­tást ma­gá­ban tart­sa.

      – In­vi­tál­ta. Ma­ga mel­lé. Az ülés­re in­vi­tál­ta. – Sor­ra köp­köd­te ki a mon­da­to­kat.

      Dobrovics be­ér­te. Gon­dol­ta, jobb, ha kus­sol. An­­nyi­ra vá­rat­lan volt az egész.

      Men­tek. Doxa egé­szen ad­dig csak­is olyas­fé­le du­má­kat lö­kött, mint a törzs tag­jai. Már­pe­dig azok meg­ve­tés­sel súj­tot­tak min­den ré­gi­sé­get, a sa­ját és az elő­de­ik múlt­be­li éle­tét. Túl­lép­tek raj­ta, fe­lej­tés­re ítél­ték, meg­ve­tet­ték az egész ösz­sze­füg­gés­te­len szö­ve­vényt. Ál­la­mo­sí­tott pa­lo­ta, há­bo­rús éj­sza­kai mu­la­tó, vén kur­va anya. Ők új vi­lá­got akar­tak ala­pí­ta­ni, performanszot nyo­mat­ni. Ki is ta­lál­ták a sa­ját hu­mo­ru­kat, egy nyel­vet, amit csak ők ér­tet­tek egy­más kö­zött, és még a tag­jár­ta­tá­suk is kü­lön tör­zsi ado­mány volt. Ab­ban lett gya­kor­la­tuk, úgy érint­kez­tek egy­más­sal.

      Doxa ma­gas szin­ten mű­vel­te a törzs nyel­vét, ki­ala­kí­tá­sá­ban döntőleg vett részt. Még ab­ban a gya­ko­ri eset­ben is azt hasz­nál­ta, volt olyan vak­me­rő, ha rá­szállt a rend­őr­ség. Na­gyon tud­ta dü­hí­te­ni ve­le, ma­gá­ra uszí­ta­ni őket. Nem is be­szél­ve a hó­ka­ar­cú ál­lam­hi­va­tal­no­kok­ról.

      De most Doxa az Andrássy úton nem ta­lált sza­va­kat. Kín­lód­va, da­ra­bo­san da­dog­va, szá­má­ra is ho­má­lyos mély­sé­gek­ből be­szélt, mert Dobrovics volt éle­té­ben az el­ső, akit a bi­zal­má­ba ava­tott. Egy el­te­me­tett tör­té­ne­tet akart elő­ka­par­ni gör­csö­sen. Váz­la­tos volt, nem tud­ta tér­be he­lyez­ni a tör­té­ne­tet. Vé­gül ös­­sze­füg­gés­te­len bar­lang­rajz lett az egész, két vis­­sza­té­rő mo­tí­vu­ma va­la­mi szé­gyen és gyű­lö­let.

      Dobrovics is eről­kö­dött, hogy ös­­sze­ál­lít­sa a ké­pet. Si­ke­rült is nagy ne­he­zen.

      Hogy Doxát né­hány esz­ten­dős ko­rá­ban, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni má­so­dik vagy har­ma­dik ta­va­szon az any­ja sé­tál­ni vit­te az Andrássy út­ra. A nő friss szá­ján il­la­tos rúzs. A le­ve­gő ra­gyog. Egy­más ke­zét fog­ták vi­dám já­ró­ke­lők kö­zött. Élén­ken tár­sa­log­tak egy­más­sal, szel­le­mes­ked­tek, és leg­alább olyan szé­pek vol­tak, mint a friss idő. Kü­lö­nö­sen Doxa any­ja, a ru­há­ja, ha­ja, vi­dor lép­tei. Fo­rog­tak utá­na a fér­fi­ak az Andrássy úton. Hogy any­ja volt ak­ko­ri­ban a leg­szebb nő Bu­da­pes­ten. A jár­da mel­lett vesz­te­gelt egy pony­vás te­her­au­tó. Hogy a so­főr ked­ve­sen ki­ha­jolt be­lő­le, és kék sze­mét meg­ra­gyog­tat­va rá­mo­soly­gott Doxára. És in­vi­tál­ta, hogy a kis­fi­ú­nak van-e ked­ve ko­csi­káz­ni egyet. Hogy Doxa fel­né­zett az any­já­ra. Hogy men­jünk? Az any­já­nak na­gyon meg­tet­szett az öt­let. Mond­ta, hogy ő majd hát­ra­ül a pony­va alá. Hogy fel­se­gí­tet­te a fi­át a so­főr mel­lé. Az­tán el­in­dult az au­tó ket­tős fa­sor­ban, nap­fény­ben. Hogy el­hagy­ták a vá­rost. A szel­le­mes kis­fiú Doxa több­ször is meg­ne­ve­ttet­te a kék­sze­mű so­főrt, tá­jak buk­kan­tak elő. Leg­vé­gül egy szép­sé­ges, pá­zsit­tal öve­zett kas­tély­hoz ér­kez­tek. Hogy ott le­fé­kez­tek. Doxa ki­szállt. És a pony­va alól az any­ja he­lyett szá­mos gye­rek ug­rán­do­zott le. Akik évek­re a kas­tély, va­gyis egy ko­ra­be­li ár­va­ház la­kói let­tek, együtt Doxával. És az any­ja se­hol. Hogy az­tán nem is ta­lál­koz­tak. Be­lát­ha­tat­la­nul hos­­szú ide­ig.

 

*

 

– Mi a ne­ve az anyád­nak? – kér­dez­te Dobrovics.

      – Vadnai Éva. A tár­sa­ság­nak csak Bé­bi – vá­la­szolt Doxa emelt han­gon. Szin­te ki­a­bál­va.

      Már a Ró­zsa ut­cá­ban vol­tak, langy­me­leg­ben, sö­tét­ben.

      Dobrovics az ágyán he­vert, Doxa pe­dig mel­let­te a pad­lón. Mind­ket­ten ha­nyatt.

      – Fon­tos? – kér­dez­te Doxa.

      – Tel­je­sen.

      – Per­sze, te ku­ta­tod a ne­ve­ket. Ez rög­tön be­vá­gott ne­kem.

      – És még? Mi vá­gott be ne­ked ró­lam?

      – Tény­leg ér­de­kel, Mo­hó?

      – Na­ná. Ki­fi­gyel­tem, hogy te be­látsz min­den­ki­be mo­csá­rig.

      – Jó, ak­kor mon­dom. Tu­dom va­la­ki­től, hogy a te ne­ved Dobrovics. Az?

      – Ki­től vet­ted?

      – Egy Ja­gel­ló­tól.

      Ja­gel­lók­nak a rend­őrö­ket hív­ták ak­kor­tájt a törzs­ben. Előt­te Fa­ka­bá­tok­nak. Utá­na meg Latabároknak.

      – Az van ben­ne a sze­mé­lyim­ben. Dobrovics.

      – Na ak­kor én meg azt mon­dom, te nem le­hetsz az. Nem il­lik az ar­cod­hoz az, hogy Dobrovics.

      – Ak­kor meg­buk­tál, Doxa. Mert az az anyá­mé. Én az ő ne­vét vi­se­lem.

      – Mért buk­tam meg?

      – Mert a gé­nek on­nan is ben­nem van­nak.

      – De nem az apa­i­ak. Én az apád gén­je­i­ről nyo­mom itt most ne­ked.

      – Jó. Ak­kor lá­tod az ar­co­mat?

      – Aha.

      – Az apám ne­ve: Oszkay. Oszkay Ar­túr. Il­lik?

      – Ez már le­het, lá­tod. Raj­tad van.

      – Hal­lot­tad már ezt a ne­vet?

      – Nem.

      – Ott­ha­gyott az apám a szü­le­té­sem­kor. Azért va­gyok én anyai né­ven.

      – És nem is lát­tad so­ha?

      – Elő­ször 14 éves ko­rom­ban. Ak­kor jött ki a sitt­ről. Ál­lí­tó­lag azért nem lát­tam ad­dig. 10 év­ről így sem tu­dott el­szá­mol­ni, mert csak 4 évet ült. Rend­ben? – ma­gya­ráz­ta Dobrovics. Doxa sem­mit sem tett hoz­zá.

      Az­tán alud­tak, és reg­gel Doxa fel­ke­res­te a kö­zel­ben la­kó any­ját egy húszasért.

 

*

 

Mint egy zu­ha­nás, hi­deg lett. Fá­zó­san vil­la­mo­so­zott-bu­szo­zott át Bu­dá­ról Pest­re. Doxa is biz­to­san a he­lye­it jár­ja egy szál ing­ben, de ő nem cid­ri­zik. Mi­től tá­madt ez a mí­nusz? Ta­lán az atom­bom­bá­tól. Dobrovics nem is­mer­te – mert nem akar­ta – ha­zá­já­nak ál­lam­rend­jét, al­kot­má­nyos be­ren­dez­ke­dé­sét, az ál­lam­pol­gár­ok köz­ti rend­tar­tás­ból is csak a ne­vük­ben al­kal­ma­zott mód­sze­rek ju­tot­tak el hoz­zá. Ut­cai iga­zol­ta­tás, át­lag­ban éven­te egy lá­to­ga­tás idézőpapírral a kéz­ben va­la­mely hi­va­tal­ban, sa­töb­bi. Ő be­bújt a tör­zsé­be, a kéz­zel te­le­írt pa­pír­jai kö­zé meg a köny­ve­i­be fész­kel­te ma­gát. Most is, me­net köz­ben – épp a Ba­ross ut­ca mé­lyé­re si­e­tett a kör­út fe­lől – egy ver­set skan­dált fog­va­cog­va. Ak­ko­ri­ban sze­ret­te a ver­se­ket. Ahogy egy ré­geb­bi pa­pír­já­ra egy­szer fel­ír­ta: „A szen­ve­dély ösz­tön­zé­se, a kö­te­les­ség sza­bá­lyai, az igaz­ság ta­nul­sá­gai a vers­ben alá­vet­tet­nek a szép­ség­nek.” Nem ol­va­sott új­sá­got, min­dig – és gya­kor­ta dur­ván – fél­be­sza­kí­tot­ta a be­szél­ge­tést a kö­rül­mé­nye­sen fo­gal­ma­zó em­be­rek­kel, ne­hogy el­ro­mol­jon a stí­lu­sa.

      Ma­gá­nak sem val­lot­ta be, még­is sze­re­tett el­jár­ni az ap­já­hoz. A nagy bér­ház a Ba­ross ut­cá­ban, ahol az ab­la­ko­kon már nagy­részt át­vi­lá­gí­tot­tak a lám­pák. A szer­vusz, fiú, ami­vel az öreg fo­gad­ta – nem is volt ak­kor még öreg –, az­tán át a hosz­­szú, zeg­zu­gos elő­szo­bán. Ap­já­nak egy társ­bér­lő­je volt, egy le­vi­téz­lett he­ge­dű­mű­vész, és egy al­bér­lő­je, va­la­mi vi­dék­ről oda­ke­rült él­te­sebb as­­szony, az Öreg Ku­ruc.

      Be­ke­ve­red­tek a nagy, ma­gas szo­bá­ba, ahol az ap­ja min­dig ugyan­az­zal kí­nált ne­ki he­lyet:

      – Fog­lalj he­lyet ná­lam. Ez egy sza­bad szo­ba.

      És le­ül­tek ci­ga­ret­táz­ni.

      – Pat­tintsd ki a du­gót, fiú.

      It­ták a há­rom üveg rossz fe­hér­bort, amit Dobrovics a Kö­zért­ből fel­ho­zott. Híg volt, még­is ma­ró­an sa­va­nyú, és han­gu­la­tos, mi­ként Dobrovics ap­ja.

      Lent a ki­hűlt, szé­les ut­cán tro­li­busz járt halk ne­szek­kel. Dobrovics várt, még nem vá­gott be­le, hadd igyon az ap­ja, más­kü­lön­ben nem sze­di ki be­lő­le a té­nye­ket. Az öreg­nek ugyan­is jó­za­non szár­nyalt el a fan­tá­zi­á­ja, és csak be­rúg­va le­he­tett ér­dem­ben tár­gyal­ni ve­le, olyan­kor lá­tott éle­seb­ben. Kü­lö­nö­sen, ha ré­gi dol­gok­ról volt szó.

      – Mit csi­nálsz te mos­ta­ná­ban, fiú?

      So­sem vár­ta meg a vá­laszt. Lét­ele­me volt az üres szó­ra­koz­ta­tás, kü­lö­nö­sen a nő­ket bű­völ­te ve­le. A ko­moly fér­fi­ak rög­tön át­lát­tak raj­ta, és ha­mar meg­lett a vé­le­mé­nyük, hogy egy szél­há­mos­sal áll­nak szem­ben. Dobrovics sze­rint egyik fél­nek sem volt iga­za.

      Köz­ben be­jött az Öreg Ku­ruc. Fát ho­zott be­gyúj­ta­ni a cse­rép­kály­há­ban.

      – Bécs­ben ért min­ket utol a front anyád­dal. – Dobrovics várt a so­rá­ra, köz­ben csak a ma­ga gon­do­la­ta­i­ra szo­rít­ko­zott. – El­szök­tem Te­mes­vár­ról a ro­mán ka­to­nai be­hí­vó elől, át a ha­tá­ron Pest­re. Ös­­sze­is­mer­ked­tem anyád­dal. Ő ti­zen­öt éves volt ak­kor és még szűz. Bi­zony, szűz volt a Ma­ri­ka, és ti­zen­hat éves, ami­kor el­vet­tem. Én meg er­dé­lyi me­ne­kült a ma­gya­rok­nak. Jött a SAS-behívó, nagy­apá­dék­nál lak­tunk.

      – Ezt már mond­tad.

      – Jó, de most fi­gyelj. Ak­kor már itt volt a né­met meg­szál­lás, az oro­szok meg a ha­tár­nál. Sztá­lin or­go­nák. Be­me­gyek a né­met pa­rancs­nok­ság­ra a Sem­mel­we­is ut­cá­ba a ro­mán pa­pír­ja­im­mal, hogy je­lent­ke­zem mun­ká­ra Bécs­be. A né­met tiszt kér­di, hogy fe­le­ség­gel me­gyek-e. Mon­dom, igen, er­re be­le­pe­csé­te­li a pa­pí­rom­ba, hogy mit Frau. Ma­ri­ka nem mer ve­lem jön­ni, azt mond­ja a nagy­apá­dék­nak, csak ki­kí­sér en­gem a pá­lya­ud­var­ra. Ott fel­ug­rik hoz­zám az in­du­ló vo­nat­ra.

      Az Öreg Ku­ruc ült egy sám­lin, elő­re­dől­ve fúj­ta a tü­zet. Dobrovics ap­ja sze­rint még min­dig menst­ru­ál. Hon­nan tud­ta vol­na, ha nem a sze­re­tő­je? Zu­hog­ni kez­dett kint az eső, túl az er­kély­aj­tón. A tro­li­busz­ok cap­lat­tak lent. Az Öreg Ku­ruc ál­mo­doz­va bá­mult be­le a tűz­be. Mint­ha ott se lett vol­na. A he­ge­dű­mű­vész­nek nő­lá­to­ga­tó­ja volt, ihat­tak, mert a nő éne­kelt a fa­lon túl, a társ­bér­lő he­ge­dült ne­ki. Min­dig ilye­nek vol­tak Dobrovics ap­já­nál. Rég­múlt dol­gok. Me­szes­gö­dör. Ma­gas fa­lak, ke­mény­re ko­pott sző­nyeg.

      – Lő­szer­gyár­ban dol­goz­tunk anyád­dal Bécs­ben. Ott fo­gan­tál. Az ut­cá­ban a szembenső ház ta­lá­la­tot ka­pott és lo­bo­gott, mi ab­la­kot nyi­tot­tunk, úgy me­le­ged­tünk. Volt egy ba­ri­kád, fi­a­tal né­me­tek­kel, a szá­juk­ból ló­gott a csikk, volt ve­lük egy lá­da ko­nyak, ro­ha­moz­tak az oro­szok, hur­rá, go­lyó­szó­róz­ták őket, köz­ben félkézzel meg­húz­ták az üve­get, föl­fe­lé kel­lett ál­lí­ta­ni a csö­vet, ak­ko­ra volt a hul­la­hegy. Ho­va men­jünk, ami­kor ki­tört a bé­ke? Anyád sze­rint Pá­rizs­ba. Vol­tak ka­na­dai fe­hér­öves tá­bo­ri csend­őrök is Bécs­ben, nem csak oro­szok. Én mon­dom anyád­nak, Ka­na­dá­ba. Majd­nem ott szü­let­tél vagy Pá­rizs­ban. Mind a ket­ten tud­tunk fran­ci­á­ul meg né­me­tül. Te mi­lyen nyel­ven tudsz? Volt egy ké­zi­ko­csi, két ma­gyar há­zas­pár. Az egyik mi vol­tunk anyád­dal. Min­den­ki­nek sok bő­rönd­je volt ak­ko­ri­ban. Mon­dom a Len­kei Fe­ri­nek, ők is te­mes­vá­ri­ak vol­tak, hogy fel­do­bok egy pénzt, me­lyik há­zas­pá­ré le­gyen a ké­zi­ko­csi. Már srác­ko­rom­ban meg­ta­nul­tam a bá­tyám­tól, hogy kell úgy fel­dob­ni. Ér­ted. Mi nyer­tünk. Gya­log jöt­tünk vis­­sza Pest­re, ők vo­nat­tal. A Len­kei Fe­ri fe­le­sé­gét az ál­lo­más­nál meg­erő­sza­kol­ták az oro­szok. Én be­kor­moz­tam anyád ar­cát, és el is tud­tunk búj­ni az or­szág­út­nál, ha jöt­tek, lát­szot­tak mes­­szi­ről. Ezért tud­tál te meg­szü­let­ni. Nem dön­get­tek ki anyád­ból. Ér­ted. Mit akar­tál te kér­dez­ni? Tu­dod, a Vadnai lány­ról. A Bé­bi­ről. Na­hát az az­tán. A bá­tyám­nál, a Lur­kó­nál buj­kált az ost­rom alatt a Dam­ja­nich ut­cá­ban. Meg az­tán is ott la­kott egy da­rab­ide­ig a Bé­bi. Mi van ve­le?

      Még a he­ge­dű is el­hall­ga­tott, azok ott fel­ne­vet­tek, hall­ha­tó­an koc­cin­tot­tak egyet a ré­szeg ház­ban. El­mo­só­dott han­gon ki­ál­toz­tak.

      Dobrovics ol­dal­ról kö­ze­lí­tett, sar­ló­zó moz­du­lat­tal. Ap­ja hang­lej­tés­ét utá­noz­va.

      – Mit tu­dom én. Va­la­hol hal­lot­tam a ne­vét.

      – Bébike? Har­minc ki­ló volt vas­ág­­gyal együtt. A bá­tyám, a Lur­kó csi­nált ne­ki egy gye­re­ket. A Jan­csit.

      – Igen? Biz­tos? – Dobrovics töl­tött az ap­já­nak. Sus­tor­gott az eső.

      – Én úgy él­jek. Az ölem­ben is ült. Le­pi­sál­ta a nad­rá­go­mat a sző­ke gye­rek.

      – Hány­ban?

      – Az­tán, hogy vis­­sza­jöt­tünk, én meg ott­hagy­tam anyá­dat. Már bé­ké­ben, ha az az volt. Vol­tam a bá­tyá­mék­nál lá­to­ga­tó­ban a Dam­ja­nich­ban. Te, hogy a Bé­bi mi­lyen szép tu­dott len­ni!

      – Kép­zeld, is­me­rem.

      – Bé­bit?

      – A Jan­csit. Évek óta. A ba­rá­tom.

      Et­től Dobrovics ap­ja be­lel­ke­se­dett. Le­kül­dött egy nagy korty bort, az ál­la is ned­ves lett.

      – Ne zrikálj! Meg­van a Jan­csi? Hogy fog örül­ni a bá­tyám! Hozd fel hoz­zám a srá­cot! Es­kü­szöm, ezt meg kell ír­nom Lur­kó bá­tyád­nak.

      – Jó, de a fe­le­sé­ge mit fog szól­ni hoz­zá?

      – A Szö­szi? Ez már egy elé­vült do­log. Szö­szi egy ko­moly nő, slussz. Bölcs. El­jött az idő, hogy ő is meg­tud­ja, ha nem tud­ja.

 

*

 

– Fog­lalj he­lyet ná­lam, fiú. Ez egy sza­bad szo­ba – ül­tet­te le Dobrovics ap­ja Doxát az ócs­ka te­le­ví­zió mel­let­ti nagy fo­tel­be, hogy mind­an­­nyi­uk­kal szem­ben le­gyen.

      Doxa le­ült, ők hár­man csak néz­ték, mint egy ki­ál­lí­tá­si tár­gyat. Az­tán Dobrovics ap­ja meg­szó­lalt.

      – Na mond­jál va­la­mit, fiú.

      Doxa meg rá­kezd­te:

      – Mi­ért men­te­tek ki a pusz­tá­ba? Nád­szá­lat néz­ni, me­lyet in­gat a szél? Ugyan mi­ért men­te­tek ki? Em­bert lát­ni, aki fi­nom ru­há­ba van öl­töz­ve? Hi­szen akik pom­pás öl­tö­zet­ben és bő­ség­ben él­nek, azok a ki­rá­lyi pa­lo­tá­ban van­nak. Ak­kor mi­ért men­te­tek ki?

      – Ezt a du­mát! – csa­pott a tér­dé­re Dobrovics ap­ja. – Ez tisz­ta Oszkay. Évi­kém! Mi­ért nem aka­rod meg­mon­da­ni ne­ki? Ez egy Oszkay!

      – Csak ha be­szél­tem Lur­kó­val.

      – Bébikém! Ne gő­gös­köd­jünk, el­múl­tak már azok az idők! Ide­fi­gyelj, Já­nos. Te, aki le­pi­sál­tad a nad­rá­go­mat, meg én, mi ket­ten majd ki­me­gyünk Te­mes­vár­ra a bá­tyám­hoz. Bol­dog lesz a Lur­kó. Ki­vált­juk az út­le­ve­let, és si­pirc.

      – Nem le­het – in­gat­ta a fe­jét Doxa.

      – Mi­ért nem?

      Doxa fel­mu­tat­ta két ös­­sze­il­lesz­tett csuk­ló­ját.

      – Sit­tes vol­tál? – Dobrovics ap­ja is­mét kön­­nyez­ni kez­dett. – Én is! – ug­rott fel.

      Meg­ölel­te az új csa­lád­ta­got.

      – Lak­hatsz ná­lam! Kapsz tő­lem ru­há­kat! Évi­kém! El­is­me­ré­sem zász­ló­er­de­je! Kö­szö­nöm ne­ked ezt az Oszkayt! Bé­bi! Most mit hall­gatsz? Meg­ku­kul­tál?

      És így to­vább. Aho­gyan Doxa mond­ta Dobrovicsnak egy­szer: „egé­szen a kí­nos fáj­da­lo­mig, ami rö­hö­gést akar ki­csi­kar­ni ab­ból, aki ér­zi.”

 

*

 

A köz­szá­jon for­gó hí­rek pon­tat­lan­sá­gá­val az ter­jedt el a törzs­ben, hogy Mo­hó és Doxa édes­test­vé­rek. Nem tő­lük tud­ták meg, az biz­tos. Ők ket­ten anél­kül, hogy ös­­sze­be­szél­tek vol­na, ki­té­rő vá­la­szo­kat ad­tak, so­sem ül­tek egy­más mel­lé a törzs­he­lye­ken. Ad­ták az ér­dek­te­lent, és ez­zel nem kel­tet­tek fel­tű­nést, mert a törzs­ben nem szá­mí­tot­tak a csa­lá­di kap­cso­la­tok. Mint­ha azok szé­gyen­folt­ok let­tek vol­na. Mind­egyik előd­jük­nek volt va­la­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­ja, nem­csak a tör­té­nel­mi múlt­ból, de még az ak­ko­ri min­den­nap­ja­ik is ki­ér­de­mel­ték a törzs meg­ve­té­sét. A ki­csi­nyes meg­él­he­té­si igye­ke­ze­tük, ho­má­lyos ag­go­dal­ma­ik, az örö­kös ön­saj­ná­lat, ami­vel fer­tőz­ni akar­ták a fi­a­i­kat is. Ők a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom szol­gá­i­nak szá­mí­tot­tak a törzs­ben, és ki­lé­tü­ket a ta­gok nem­csak egy­más előtt tar­tot­ták ti­tok­ban, de ön­ma­guk­nak is hír­zár­la­tot ren­del­tek el ró­la. A szü­lők egész egy­sze­rű­en ki­men­tek a di­vat­ból. Az ös­­szes di­vat­ból, ami csak volt a vi­lá­gon. Le­ve­gő­nek il­lett néz­ni őket. És ez­zel mint­ha ők ma­guk, a fel­me­nők is egyet­ér­tet­tek vol­na, per­sze szo­ká­suk sze­rint szót­lan be­is­me­rés­sel. Hogy az ő vi­lá­guk el­múlt. Úgy vol­tak ve­le, hogy tör­tént ve­lük haj­dan va­la­mi ne­ki­va­dult mél­tány­ta­lan­ság, ami­ben ők a fi­a­tal éve­i­kért ir­gal­mat­lan bün­te­tést kap­tak, de az hi­á­ba volt ese­mény­dús, me­het a te­me­tő­be, por­lad­jon csak széj­jel a je­len üres­ség­ben. Így hát a hír, hogy Doxa fi­vé­re a Mo­hó­nak, nem­igen szá­mí­tott a törzs­ben. Egye­dül Franzl, az öreg fes­tő iz­gat­ta fel ma­gát, ami­ben azért az al­ko­hol is köz­re­ját­szott.

      – Ki a ti apá­tok? Az Oszkay Lur­kó?

      Dobrovics rá­hagy­ta.

      – Mit tu­dom én.

      – Az tu­dod, mi­lyen nagy fes­tő? Most lesz Pá­rizs­ban egy vernisszázsa, ha ugyan a ro­má­nok ki­en­ge­dik oda. Ha­jaz­tok is rá a Doxával, csak ő még ná­la­tok is szebb fiú volt. Ő meg a Me­gye­ri Bar­na vol­tak a ve­zé­rek a Fő­is­ko­lán. Tu­dod, mi ró­zsa­szí­nű­ek vol­tunk, míg ide nem ér­tek az oro­szok. Az ost­rom alatt volt nyom­dánk, gyár­tot­tunk ha­mis pa­pí­ro­kat, zsi­dó­kat búj­tat­tunk az­zal a nagy szí­vünk­kel. Ha lá­tod, mondd meg az apád­nak, a Lur­kó­nak, hogy csó­kol­tat­ja a Fran­ci. Le­het, hogy szó­ba se akar áll­ni ve­lem. Olyan aka­dé­mi­ku­sak let­tek az­óta a mun­kái. Na majd ke­rül­je­nek elő a ké­pe­im a ha­lá­lom után. Mert a Lur­kó, az biz­tos túl fog él­ni en­gem. Ami­lyen nyu­gis a pa­li. Én meg itt el­ége­tem ma­ga­mat. Tud­nám, hogy mi­nek, pe­dig én csak a jö­vő em­be­re le­he­tek. Per­sze az se sem­mi.

      Doxa is­mét el­tűnt né­hány hét­re. Nem köl­tö­zött Dobrovics ap­já­hoz, ta­lán vissza­hú­zó­dott ab­ba a bü­dös ki­csi luk­ba, amit ál­lí­tó­lag az any­ja szer­zett és fi­ze­tett ne­ki, ne­hogy már rossz­hi­sze­mű jog­cím nél­kü­li ottmaradónak is nyil­vá­nít­sák a fi­át. Dobrovics vi­szont to­vább­ra is büsz­kén vi­sel­het­te ezt a cí­met. Egy lány hív­ta fel a fi­gyel­mét egy hasz­ná­la­ton kí­vü­li mo­só­kony­há­ra a há­zuk te­te­je alatt, aho­vá az ősz be­áll­tá­val ész­re­vét­le­nül be le­he­tett köl­töz­ni. Dobrovics ott mat­rac­ra vo­nult, jö­he­tett a vil­lany­me­le­gí­tős kor­szak. Fan­tom cí­mű no­vel­lá­ja ab­ban a kör­nye­zet­ben szü­le­tett a Nagy La­jos ki­rály úton, vis­­sza­té­rő villamoszörgésben. Már jócs­kán azon kot­lott, ami­kor vá­rat­lan hir­te­len­ség­gel föl­me­rült, hogy ne­ki Doxát ké­ne meg­ír­nia. Min­dent el­dön­tő iz­ga­lom fog­ta el Dobrovicsot. Tol­lat, pa­pírt ra­ga­dott, hogy a vé­gé­re jár­jon en­nek. Vett egy nagy le­ve­gőt, és be­le­vá­gott.

      Ter­ve­ket ké­szí­tett Doxáról, mint írás­be­li té­má­ról a mo­só­kony­há­ban. A tü­zes­sé­ge fe­lől in­dí­tott. Váz­lat­pon­to­kat ve­tett pa­pír­ra, fel­so­rol­ta Doxa szé­gyen­te­len nyil­vá­nos bot­rá­nya­it, me­lyek­nek ő is ta­nú­ja volt. Az­tán rá­jött, hogy ez­zel csak egy hő­zön­gő ala­kot ál­lí­tott elő. Mert mi le­gyen az, ami­nek a ne­vé­ben Doxa ég­ni mer a fe­jek előtt? A bá­tor­ság egy el­gyá­vult kor­ban? Ez nem ve­ze­tett mes­­szi­re. Oda­ír­ta a pa­pír­lap te­te­jé­re: Ro­bin Hood-változat, az­tán fél­re­tet­te.

      De az ége­tő tűz meg­ma­radt ki­in­du­ló­pont­nak. Mi táp­lál­ja azt? Al­ka­ti kér­dés? Tü­rel­met­len­ség? Fe­szült­ség? Ha­lál­vágy? Bi­zo­nyí­tá­si kény­szer? Egy ka­rak­ter to­tá­lis bi­zony­ta­lan­sá­ga, amit el­éget­ni akar ön­pusz­tí­tó tett­ben? Pro­vo­ká­lás? Vá­gya­ko­zás a hír­név­re? Egy szub­kul­tú­ra már­tír­ja?

      Oda­ír­ta az új lap te­te­jé­re: MÁR­TÍR, majd gyor­san át is húz­ta, és azt ír­ta alá­ja: MA­GÁNY, hogy ez­zel majd ta­lán be­lül­ről ki­fe­lé, egyes szám el­ső sze­mély­ben el­be­szél­ve te­remt­he­ti meg Doxát. Te­le is fir­kált né­hány ol­dalt ezen a nyom­vo­na­lon, majd le­ful­ladt. A szenv­te­len lé­lek­elem­zés­sel sem jut­ha­tott mes­­szi­re, pe­dig az di­va­tos irány­zat volt ak­ko­ri­ban.

      Míg gör­csöt nem ka­pott, ad­dig ma­kacs­ko­dott Dobrovics. Volt, hogy elő­re­dől­ve a hom­lo­kát ver­te az asz­tal­ra, amit a ház­ban la­kó lány csem­pé­szett fel ne­ki. Új meg új pa­pírt he­lye­zett ma­ga elé. Szét akar­ta szá­laz­ni Doxát. Fel­ír­ta: PRÓ­FÉ­TA, lát­nok egy anya­gi­as kor­szak­ban. Elő­kap­ta a Bib­li­át, rész­le­te­ket má­solt ki be­lő­le, és sza­po­rán kör­möl­ve kis es­­szé­ket ka­nya­rí­tott mel­lé­jük a je­len­kor pro­fán, meg­fé­lem­lí­tett tár­sa­dal­má­ról, kont­ra val­lá­si el­ra­gad­ta­tás.

      Tu­da­tos elem­zé­sek so­ra ke­re­ke­dett ki Doxáról, de mint­ha Dobrovics szi­vár­gó tol­lal pon­tot akart vol­na ten­ni egy ita­tós­pa­pír­ra, he­lyet­te min­dig csak szét­folyt pa­ca lett a kez­det­ben lel­ke­sí­tő öt­let­ből.

      Köz­ben egy­foly­tá­ban kí­sér­tett egy hát­só gon­do­lat. Hogy az ér­tel­mé­re ve­szé­lyes ez a té­ma. Ha to­vább ma­kacs­ko­dik, el­ha­gya­tott lesz, úgy, mint Doxa. De mi­ért ne? Tény­leg. Mi­ért ne? És Dobrovics el­dob­ta váz­la­ta­it, ve­lük együtt a gon­do­lat­me­ne­te­ket. Kö­ze­lít­sük meg más mód­szer­rel a té­mát. Hasz­nál­juk csak azt, amit mind­ed­dig vis­­sza­foj­tot­tunk még a sa­ját éle­tünk­ben is. En­ged­jük el ma­gun­kat egy olyan vi­lág­ban, amely egye­dül és csak­is ál­la­ti éber­sé­get igé­nyel.

      Ez Dobrovicsnak egy kis bolt­ban me­rült fel, majd seb­té­ben be­vá­sá­rolt, és alig vár­ta, hogy a mo­só­kony­há­ba vis­­sza­ér­kez­zen a pa­pí­rok­hoz. Ott pe­dig a szék tám­lá­já­nak dön­töt­te a há­tát, hogy ma­gá­ra en­ged­je mind a Doxával kap­cso­la­tos ér­zé­se­ket. Nem szé­gyell­he­ted, hogy el­fo­gult vagy, ta­nuld el Doxától a tü­zet. Ha már a tu­da­tod a vi­lág­ban min­den­hol csak zűr­za­vart, san­da­sá­got ta­pasz­talt, dobd el, az­zal nem le­het meg­ír­ni Doxát. Őró­la csak az ör­dög al­kot­hat elem­ző ké­pet. Az ér­zé­se­ket vedd elő. A meg­ér­zé­se­ket mind. A szim­pá­ti­á­kat.

      És ak­kor rang­so­rol­ni kezd­te azo­kat az erős­sé­gük sze­rint, több­nyi­re le­hunyt szem­mel, mi­köz­ben a tu­da­ta egy­re csak szű­kült, he­lyé­be han­gu­la­tok jöt­tek elő, az együtt­lé­tek Doxával. Kö­zü­lük ma­ka­csul to­la­kod­ni kez­dett az egyik. Vis­­sza és vis­­sza­tért, meg-meg­szé­dí­tet­te Dobrovicsot, ak­ko­ra volt a mély­sé­ge. Pe­dig ott Doxa csak mel­lé­ke­sen sze­re­pelt. Mint egy hát­tér­folt. An­nak az ér­zé­sét meg le­het­ne ír­ni. Ha az­zal kez­de­né Dobrovics, mes­­szibb­re jut­na.

      Ami­kor Doxával fel­men­tek az ötö­dik eme­let­re az any­já­hoz, és aj­tót nyi­tott az as­­szony. Va­gyis Vadnai Bé­bi. Va­gyis Éva.

      – Ez az el­ne­ve­zés lesz a leg­jobb, hogy Éva – gon­dol­ta mel­les­leg Dobrovics. – Majd ezen­túl így szó­lí­tom ma­gam­ban.

      És be­le­me­rült az el­ső lá­to­ga­tá­sá­ba Éva la­ká­sá­ban. Meg­ma­radt ben­ne az egész, be­le­ért­ve min­dent, le­szá­mít­va a tu­da­tos ré­szét, ami szin­te meg­szűnt és csak gé­pi­e­sen mű­kö­dött ab­ban a nagy szo­bá­ban. An­nál in­kább ott vol­tak mind a szí­nek, a sza­gok, a meg­vi­lá­gí­tás, az erő­sen kö­ze­pes fény­ere­je a bu­rás lám­pá­nak, ami a ma­gas pla­fon­ról na­gyon rö­vid lán­con szór­ta sem­le­ges fé­nyét, és be­te­rí­tet­te ve­le az egész szo­bát, és egy­szer­re volt ri­deg Dobrovicsnak, val­la­tó és ott­ho­nos.

      És a má­sik szo­bá­ban bi­zo­nyo­san meg­hú­zó­dott egy em­ber. Ezt meg hon­nan ve­szi, hisz nem lát­ta, nem is kel­tett zajt az a va­la­ki, még­is érez­he­tő volt a je­len­lé­te. Eset­leg Éva vi­sel­ke­dé­se árul­ko­dott? Ott ült vagy fe­küdt lát­ha­tat­la­nul az il­le­tő, de in­kább ült egye­dül, és ki­hall­gat­ta az egé­szet. És ma­ga a nő. Éva. Dobrovicsnak ren­ge­teg ol­dalt kel­lett vol­na te­le­ír­nia, hogy ott le­gyen min­den ab­ból a rö­vid es­ti lá­to­ga­tás­ból. És va­jon lett vol­na olyan na­gyon erős a szo­ba han­gu­la­ta, ha Éva nincs je­len? Biz­to­san nem, de az­zal a tu­dat­tal kö­rül­néz­ni ben­ne, hogy az az ő szo­bá­ja, úgy már igen. To­váb­bá va­jon mi­lyen le­he­tett a szom­széd szo­ba? La­kik ott va­la­ki? Mi­ért volt az, hogy van ott va­la­ki? És mi­ért nem akar­ta ké­sőbb er­ről Doxát meg­kér­dez­ni Dobrovics? Mi­ért nem kért tő­le fel­vi­lá­go­sí­tást? Mi­től lett ez ne­ki, Dobrovicsnak a pri­vát ügye, ez a nyo­mo­zás, ami­ből Doxa már kezd ki­ma­ra­doz­ni? Eb­ben Éva a lu­das. Ak­kor most Doxát vagy Évát akar­ja meg­ír­ni Dobrovics?  

      In­kább foly­tat­ta Fan­tom cí­mű no­vel­lá­ját. Egy da­ra­big.

 

 

*

 

Foly­tak to­vább a dol­gok mes­te­rek nél­kül. Ajváz el­ment, Doxa se­hol. Igaz, ott vol­tak a holt mes­te­rek Dobrovicsnak, de azo­kat most hagy­juk. És még élet­tár­sai vol­tak az 1930–40-es évek do­ku­men­tu­mai is, amik­be ön­fe­led­ten be­le­bú­vá­rol­ta ma­gát.

      És jött a hír, hogy Lur­kó bá­csi át­uta­zik Bu­da­pes­ten. Vo­nat­tal jön, egyet­len éj­sza­kát fog az öc­­csé­nél töl­te­ni, és más­nap re­pü­lő­vel megy Pá­rizs­ba a vernisszázsára.

      Így hát Dobrovics fel­ke­res­te ap­ja la­ká­sát a Ba­ross ut­cá­ban. Ott nagy­báty­ját sze­ren­csé­re egye­dül ta­lál­ta. Köl­csö­nös ro­kon­szenv­vel csó­kol­ták ar­con egy­mást.

      – Fog­lalj he­lyet, fiú. Öcsi má­so­lás után lo­hol.

      – Csak nem kér új meg új po­ha­rat min­den fröccs­höz?

      – In­kább új nő van a do­log­ban. Leg­alább­is azt mond­ta ne­kem.

      – Mert a báty­ja vagy, Lur­kó.

      Büsz­kén fel­ne­ve­tett. Még min­dig na­gyon mu­ta­tós em­ber volt.

      – Gon­do­lod, hogy min­den öcs péniszirigy?

      – Le­ülünk?

      – Haj­nal­ban jön ér­tem a ta­xi. Mi van? Egyéb­ként hal­lom Öcsi­től, hogy be vagy zsong­va az ügy­ben. Újab­ban gén­ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zol?

      – Tény­leg te vagy a Jan­csi ap­ja, vagy ki?

      – Nézd. Én er­ről csak ak­kor tu­dok nyi­lat­koz­ni, ha be­szél­tem Bé­bi­ké­vel. Hal­lom, ezt kö­töt­te ki ő is. Sze­ret­ném tud­ni, mit akar ve­le.

      – Ak­kor men­jünk el hoz­zá. Fel­hív­hat­juk.

      – Nincs most ne­kem időm ilyes­mi­re.

      – Meg­es­kü­szöm, sen­ki sem tud­ja meg tő­lem. Ha már ez ilyen vér­ti­tok. Te vagy az egyet­len, aki­nek hi­szek eb­ben az ügy­ben.

      Lur­kó bá­csi el­gon­dol­ko­dott, ho­gyan fe­jez­ze ki a vé­le­mé­nyét. Mert érez­he­tő­en a sa­ját vé­le­mé­nyét akar­ta Dobroviccsal kö­zöl­ni.

      – Nézd. Egy biz­tos az apa sze­mé­lyét il­le­tő­en. Hogy ő nem le­he­tett bu­dai. Mert ak­kor mind fel vol­tak rob­bant­va a hi­dak. Ér­ted? – Gu­nyo­ro­san né­zett Dobrovicsra, hogy fog­ja fel, eb­ben a kér­dés­ben nem ér­de­mes buz­gól­kod­nia to­vább.

      – Ak­ko­ra kur­va volt a Vadnai Éva? Hogy bár­ki Pes­ten?

      – Nézd, fiú. Mi nem ért­het­jük ezt a Bé­bit. Plá­ne te nem. Az egész egy ti­tok. Ho­mály. Nem mi­ne­künk va­ló, hidd el. Ki akar hasz­nál­ni té­ged. En­gem. Min­ket. Most is ost­rom van, ő meg buj­kál. Ér­tesz?

      Dobrovics be­szo­rult há­rom üt­kö­ző gon­do­lat kö­zé.

      – Most is men­ti az éle­tét?

      – Nem, azt nem. Bé­bi so­se is fél­tet­te az éle­tét. Ha­nem a tör­té­ne­tét rej­te­ge­ti.

      – Hogy ki az apa? Jól van, ak­kor tő­led aka­rom meg­tud­ni.

      – Ak­kor én tu­dod, hogy mit mon­dok? Le­he­tek én is a ha­ve­red­nek az ap­ja.

      – De nyil­ván nem bi­o­ló­gi­a­i­lag.

      – Ha­nem meg­ne­ve­zet­ten.

      – Is? – kez­dett gú­nyo­lód­ni kín­já­ban Dobrovics.

      – Amen­­nyi­ben ti a mi fo­lyo­má­nya­ink vagy­tok mind.

      – Is? – kér­dez­te Dobrovics to­vább­ra is sem­le­ges arc­cal gú­nyo­lód­va.

      Er­re Lur­kó bá­csi mé­lyen Dobrovics sze­mé­be né­zett, mint aki tu­ti­ra ve­le­jé­ig be­le­lát.

      – Azt aka­rom, hagyd ab­ba. Ez az ügy nem vé­let­len van tit­ko­sít­va.

      – Ha­nem mi­ért? Mi­ért?

      – Hogy ti más­sal fog­lal­koz­za­tok. A ma­ga­tok dol­ga­i­val.

      – De ha mi a ti fo­lyo­má­nya­i­tok vagyunk…

      A nagy­báty­ja át­vet­te Dobrovics dü­hös­sé­gét, már ő is ki­a­bált.

      – A ha­ve­red át­ver té­ged, mint szart a pa­lán­kon. Nya­kam rá, hogy tud­ja, ki­től szár­ma­zik, de té­ged akar ma­gá­nak meg en­gem a sír­já­ra! Vi­rág­nak! Hü­lye úr!

      – Az öcséd, az apám ál­lít­ja, hogy te vagy az! Nem őtő­le ve­szem!

      – Most már az Öcsi sem ál­lít­ja. Fel­vi­lá­go­sí­tot­tam tud­ni­il­lik teg­nap sze­gényt.

      – Mi­ről?

      – Hogy ha­zud­tam ne­ki, mi­kor ma­gam­ra vál­lal­tam azt a gye­re­ket. Ér­ted már? Élet­ve­szély­ben vol­tam, mi­vel búj­tat­tam az any­ját. Sta­tá­ri­um volt az ost­rom alatt, és rög­tön en­gem is fal­hoz ál­lí­tot­tak vol­na, ha le­bu­kunk. Azt kel­lett mon­da­nom min­den­ki­nek, a ha­ve­re­im­nek, még a sa­ját öcsém­nek is, hogy azért vet­tem oda azt a nőt, mert gye­re­kem van tő­le. Na. Rém­lik már, fiú, hogy ve­lem együtt mek­ko­ra nagy fasz vagy?

      – Ak­kor is mond­jad meg, ki az ap­ja.

      – Nem tu­dom. Sen­ki­se. Ta­lán egye­dül a nő, de az sem biz­tos. Nem hi­szel ne­kem. Tu­dod mit? Nem baj.

      Vis­­sza­ült, kezd­te nor­má­li­san ven­ni a le­ve­gőt. Még az ősz haj­szá­lai is mar­kán­sak vol­tak és ál­mo­do­zók. A te­kin­te­te szin­tén olyan lett. A szem­öl­dö­ké­ből ki­állt egy fe­hér szőr­kun­kor. Kell, hogy le­gyen az úticsomagjában egy csi­pe­sze, ameny­­nyi­re Lur­kó bá­csi egyéb­ként ápol­ta ma­gát. Az idős­kor­ban van va­la­mi gé­pi­es. Meg unal­mas. Dobrovics csök­ken­te­ni kezd­te ma­gá­ban a fe­szült­sé­get, kö­vet­te a pél­dát.

      – Kér­dez­he­tek még va­la­mit?

      – Most már bár­mit, ha el fo­god hin­ni, amit fe­le­lek.

      – Az a nő.

      – Nem volt kur­va. Kép­zel­he­ted, ha még ne­kem sem en­ged­te, hogy oda­dör­göl­jek. Ta­lán ha job­ban eről­te­tem. De szólt ben­nem a vész­csen­gő.

      – Mi­nek akar be­szél­ni ve­led?

      – Hogy megint se­gít­sek ne­ki.

      – El­búj­ni?

      – Igen, te­elő­led, hü­lye úr, meg a Jan­csi ha­ve­red elől. Meg ne tud­já­tok, ki­től is lett a gye­re­ke. Az az én ver­zi­óm, hogy Bé­bi­nek már csak ez a fon­tos.