A kö­tet ti­zen­há­rom drá­mát (vagy drá­mai kí­sér­le­tet) tar­tal­maz, ame­lyek Mé­szöly szin­te egész al­ko­tói pá­lyá­ját vé­gig­kí­sé­rik. Az el­ső he­lyen az Egy el­kép­zelt szín­ház dé­li­báb­ja cí­mű (1975-ben ké­szült) „vég­le­ges tö­re­dék” áll. En­nek nyi­tó­mon­da­ta: „El­kép­zel­tünk egy szín­há­zat, amely nem va­ló­sít­ha­tó meg.” (5.) Mé­szöly drá­mái két­ség­te­le­nül eb­be az irány­ba mu­tat­nak, de kez­det­ben na­gyon is szá­molt a szín­há­zi meg­va­ló­sí­tás­sal. An­nak a kér­dés­nek sze­ret­nék te­hát a nyo­má­ba ered­ni, hogy mi­ként jött lét­re ez a kon­cep­ció.  

(I.) Az ab­lak­mo­só cí­mű da­rab 1957-ben ké­szült, 1963-ban a Mis­kol­ci Nem­ze­ti Szín­ház mu­tat­ta be, majd 1966-ban Augsburgban is el­ját­szot­ták, a kö­zel­múlt­ban pe­dig a Zsámbéki Szín­há­zi Bá­zis is mű­so­rá­ra tűzte.¹ Ez a da­rab már csak azért is kü­lö­nös je­len­tő­sé­gű, mert 1963 ok­tó­be­ré­ben Mé­szöly a Je­len­kor­ban hos­­szas jegy­ze­te­ket írt hoz­zá. „A da­rab ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű tér-idő­ben ját­szó­dik: min­de­nütt, ahol a ma­gán­élet nem egyen­sú­lyos kap­cso­lat­ba ke­rül­het a kül­ső ha­ta­lom­mal. S e kap­cso­lat em­ber­te­len és pusz­tí­tó le­he­tő­sé­ge – vagy ép­pen em­lé­ke s meg­is­mét­lő­dé­se – el­len pró­bál katharzisztikusan til­ta­koz­ni.” (104.) A tér- és idő­be­li ko­or­di­ná­ták ál­ta­lá­nos­sá­ga olyan áb­rá­zo­lás­mó­dot ígér, amely szá­mos szi­tu­á­ci­ó­ban ak­tu­a­li­zál­ha­tó. Ha a né­ző vagy az ol­va­só ar­ra gon­dolt vol­na (vagy gon­dol­na ma), hogy itt az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom utá­ni hely­zet­ről van szó, ak­kor ezt Mé­szöly elő­ször is óva­to­san el­há­rít­ja. De ma már egy­ér­tel­mű, hogy bi­zony er­ről van szó: „A kül­ső, ne­ga­tív­vá tor­zult ha­ta­lom ter­mé­sze­té­hez […] hoz­zá­tar­to­zik, hogy ürü­gyek­kel ta­ka­ró­zik, smin­ke­li ma­gát, még ha azon át is lát­nak az ál­do­za­tok. Hogy [az ab­lak­mo­só] ki­nek, mi­nek a meg­bí­zott­ja? Ezt szán­dé­ko­san nem konk­re­ti­zál­ja a da­rab […].” (Uo.) A jegy­ze­tek leg­ér­de­ke­sebb so­rai azon­ban azok, ame­lyek­ben Mé­szöly a re­a­liz­mus hi­va­ta­los esz­té­ti­kai kon­cep­ci­ó­já­val pró­bál po­le­mi­zál­ni, anél­kül, hogy a „re­a­liz­mus” szót ki­ej­te­né. Még em­lék­szünk: a kor hi­va­ta­los mű­vé­szi-esz­té­ti­kai ide­o­ló­gi­á­ját ne­vez­ték szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus­nak. 1966-ban Szi­ge­ti Jó­zsef egy elő­adá­sá­ban így fo­gal­ma­zott: „Mind­az, ami a ma­ga­sabb ren­dű szo­ci­a­lis­ta lét­alap­ból kö­vet­ke­zik, el­ső­sor­ban a mű­vé­szet fej­lő­dé­sé­nek egé­szé­ben mu­tat­ko­zik meg: a mű­vek le­ve­gős­sé­gé­ben, tá­gas­sá­gá­ban, em­be­rek, hely­ze­tek, kü­lön­bö­ző mű­vé­szi mo­men­tu­mok, pél­dá­ul de­ko­ra­tív és au­to­nóm mű­vé­szet ér­ték­rang­so­rá­nak har­mo­ni­ku­sabb meg­ra­ga­dá­sá­ban, ré­gi, az el­múlt fél­szá­zad pol­gá­ri mű­vé­sze­ti fej­lő­dé­sé­nek ta­la­ján már ha­ló­dó­ban lé­vő mű­faj­ok […] új­ra­é­le­dé­sé­ben, új nagy­ra hi­va­tott for­mák kialakí-tásában.”² Mé­szöly mű­ve bi­zony sem le­ve­gős, sem tá­gas nem volt, in­kább egy kín­zó­an szo­ron­ga­tó lét­hely­ze­tet mu­tat be, tu­da­to­san ke­rül­ve a mo­nu­men­tá­lis for­má­kat. Mé­szöly ezt kér­de­zi: „va­jon a konk­rét [a re­a­lis­ta áb­rá­zo­lás] fel­tét­le­nül a va­ló­ság­ról be­szél-e, s a nem konk­rét [a nem re­a­lis­ta áb­rá­zo­lás] fel­tét­le­nül meg­ha­mi­sít­ja-e a va­ló­sá­got? Ér­de­mes el­tű­nőd­ni ezen a köz­hely-prob­lé­mán.” (111.) Ér­de­mes? Igen, de csak azért, mert a rend­szer hi­va­ta­los esz­té­ti­kai ide­o­ló­gi­á­vá emel­te. Mé­szöly a ma­ga el­já­rá­sát sű­rí­tés­nek, sőt a sű­rí­tés sű­rí­té­sé­nek nevezi.³ En­nek vi­szont két as­pek­tu­sa van: az ese­mé­nyek vagy in­kább a be­széd-meg­nyil­vá­nu­lá­sok ös­­sze­tor­lód­nak, mi­köz­ben a hé­za­gok­ban egy­re hosz­­szab­bak és kí­no­sab­bak lesz­nek a csön­dek. Az ab­lak­mo­só két­ség­te­le­nül Mé­szöly leg­je­len­tő­sebb szín­pa­di al­ko­tá­sa; a da­rab szü­le­té­se után majd­nem két év­ti­zed­del a szer­ző ezt je­gyez­te föl nap­ló­já­ba: „Her­ná­di [Gyu­la] víg­asz­tal, hogy »túl ko­rán jöt­tem az Ablakmosó-val« (ná­lunk). […] So­ha, se­hol, sem­mi­ben nem tud­tam idő­ben jön­ni, idő­ben men­ni. Men­tem, jöttem.”⁴

(II.) A Bun­ker cí­mű da­rab vé­gén a kö­vet­ke­ző kel­te­zés áll: 1962. már­ci­us 7. Elő­ször No­va Hu­tá­ban mu­tat­ták be 1967-ben, Ma­gyar­or­szá­gon a bé­kés­csa­bai Jó­kai Szín­ház­ban ját­szot­ták 1981 feb­ru­ár­já­ban, majd 2011. má­jus 23-án a Bar­tók Rá­di­ó­ban is el­hang­zott. A da­rab cse­lek­mé­nyét Tüs­kés Ti­bor így fog­lal­ja ös­­sze: „A ka­to­nák már tíz éve a bun­ker­ban él­nek, [egy] kü­lön­le­ges tá­masz­pon­ton fi­gye­lő­szol­gá­la­tot tel­je­sí­te­nek, ami­kor meg­je­le­nik a kül­vi­lág, a há­rom ci­vil, hogy az ak­na­zá­ron ke­resz­tül el­hoz­za­nak egy hor­dó el­ásott zsírt. Ez a hor­dó zsír per­sze csak »ürügy« ar­ra, hogy a »lázadás« ki­tör­jön, hogy két vi­lág, két élet­szem­lé­let, két vi­lág­ér­tel­me­zés ös­­sze­üt­kö­zé­se ma­ni­fesz­tá­lód­jék a színpadon.”⁵ A da­rab tár­gya a ka­to­nai élet; per­sze rész­le­te­sen el le­het me­sél­ni, hogy Mé­szöly ez­zel kap­cso­lat­ban mi­lyen sze­mé­lyes él­mé­nyek­kel ren­del­ke­zett: „Mé­szöly Mik­lós­nak sze­mé­lyes és ma­ra­dan­dó ta­pasz­ta­la­tai vol­tak a há­bo­rú­ról. Szek­szár­don ta­nú­ja a né­met meg­szál­lás­nak, a zsi­dók el­hur­co­lá­sá­nak. 1944-ben a hu­szon­há­rom éves fi­a­tal­em­bert be­hív­ják ka­to­ná­nak, Hajmáskéren tü­zér­ki­kép­zést kap, ala­ku­la­tá­val Né­met­or­szág­ba ke­rül. Ha­mis pa­pí­rok­kal meg­szö­kik, ha­za akar tér­ni, több­ször el­fog­ják, több­ször megszökik.”⁶ Ne foly­tas­suk, mert ez ugyan sok szem­pont­ból lé­nye­ges lehet,⁷ de in­kább el­fe­di azo­kat az alap­ve­tő for­mai ki­hí­vá­so­kat, ame­lye­ket Mé­szöly eb­ben a da­rab­ban meg akar ol­da­ni. El­ső prob­lé­ma: Az ab­lak­mo­sót ért tá­ma­dás után Mé­szöly olyan mo­dellt akart ke­res­ni, a re­á­lis élet­nek olyan szeg­men­sét, amely el­vont­tá-örök­ké­va­ló­vá sti­li­zá­ló­dott. Ilyen élet a ka­to­na­sá­gé: itt meg­állt az idő. Ép­pen tíz éve, hogy itt járt a tá­bor­nok, egy négy év­vel ez­előt­ti ese­mény­re pe­dig úgy utal­nak, mint­ha köz­vet­le­nül teg­nap lett volna.⁸ (143. és 147.) És a da­rab be­ve­ze­tő­jé­ben Mé­szöly „idő nél­kü­li kö­zeg­ről” be­szél (123.); a bun­ker la­kói már nem is tud­ják, hogy mi­lyen év­szak van, szá­mol­ják ugyan a lö­vé­se­ket, de mind­egy, hogy hány dör­dül el, mert min­den azon mú­lik, hogy mi­kor kez­dünk el szá­mol­ni. Má­so­dik prob­lé­ma: ho­gyan le­het egy olyan vi­lág­ba, amely­ben meg­állt az idő, bár­mi­fé­le di­na­mi­kát vin­ni? Mé­szöly er­re utal a drá­ma al­cím­ében, ami­kor „há­rom meg­sza­kí­tás­ról” be­szél, de ezek nem fel­vo­ná­so­kat, il­let­ve szü­ne­te­ket je­len­te­nek, ha­nem a cse­lek­mény ug­rá­sát. Va­gyis a csönd most az ug­rás alak­já­ban kons­ti­tu­tív je­len­tő­sé­get kap. Egy ilyen ug­rás ve­ze­ti be a ci­vi­lek meg­je­le­né­sét is. Zse­ni­á­lis az ezt kö­ve­tő pár­be­széd: a Had­nagy ez­zel a kér­dés­sel for­dul a Bo­tos öreg­hez: „Nos? Kezd­jük már ér­te­ni egy­mást?” (52.) Az ug­rá­sok kap­csán min­dig fel­me­rül az ért­he­tő­ség kér­dé­se. És ez nem­csak (és nem is el­ső­sor­ban) a da­rab­ra ma­gá­ra vo­nat­ko­zik, ha­nem a sze­rep­lők­re. Ez a meg­ér­té­si vi­szony aszim­met­ri­kus. A da­rab leg­sú­lyo­sabb mon­da­tát a Bo­tos öreg mond­ja ki: „Nem te­he­tünk ró­la, hogy élünk.” (Uo.) Ez a ki­szol­gál­ta­tot­tak só­ha­ja a meg­ér­té­si szi­tu­á­ci­ó­ban. A da­rab ugyan mo­ti­vál­ni tud­ja az el­vont­sá­got, de a drá­mai fe­szült­ség föl­épí­té­sé­ben mes­­sze el­ma­rad Az ablakmosótól.⁹ 

(III.) 1972-ben ké­szült el a Las­san min­den cí­mű da­rab, ame­lyet Mé­szöly 1993-ban át­dol­go­zott; szín­ház­ban so­ha­sem mu­tat­ták be. Ezt a drá­mát cél­sze­rű az 1968-ban meg­je­lent Saulus cí­mű re­gény­hez vi­szo­nyí­ta­nunk. Elő­ször is azt sze­ret­ném ál­lí­ta­ni, hogy a Saulus ma­ga is ren­ge­te­get kö­szön­het a két ko­rai drá­mai pró­bál­ko­zás­nak. Lát­tuk, hogy Mé­szöly Az ab­lak­mo­só kap­csán ma­ga is a „sű­rí­tés”, sőt a „sű­rí­tés sű­rí­té­sé­nek” tech­ni­ká­já­ról be­szélt, Thomka Be­á­ta eb­ben az ös­­sze­füg­gés­ben „tö­mö­rí­tő mód­szer­ről” beszél.¹⁰ Mé­szöly ta­lán azt ve­szi ész­re, hogy a sű­rí­tés-tö­mö­rí­tés mód­sze­ré­vel a kis­re­gény mű­fa­já­ban le­het va­ló­sá­gos for­ra­dal­mat kiváltani.¹¹ Eb­be az irány­ba mu­tat Ná­das Pé­ter egyik meg­jegy­zé­se is: „Tő­le ta­nul­tam meg fe­gyel­me­zett mon­da­tot ír­ni. Mé­szöly­nek min­den mon­da­ta te­le van hi­he­tet­len fe­szült­ség­gel […].”¹² Ez a fe­szült­ség pe­dig (ta­lán nem utol­só­sor­ban) a ko­rai drá­mai kí­sér­le­tek­ből ke­rült be a mon­da­tok­ba. Le­he­tett még a Saulus után drá­mát ír­ni? Mé­szöly még írt jó né­hány da­ra­bot, de ezek olyan kí­sér­le­ti al­ko­tá­sok, ame­lyek már nem szá­mol­nak a szín­há­zi megvalósítással.¹³ A Las­san min­den cí­mű drá­ma világa mint­ha egyet­len nagy mu­lat­ság vagy bu­li len­ne. (Tá­vol a fa­lu köz­pont­já­ban vá­sár van.) A mű érez­he­tő­en a Saulus tech­ni­ká­já­ra tá­masz­ko­dik. „[A mű­ben] igen sok el­ha­gyás­sal, ki­ha­gyás­sal, meg­sza­kí­tás­sal ta­lál­ko­zunk […]. A re­gény szag­ga­tott, a tör­té­net­egy­sé­gek la­zán kap­cso­lód­nak egy­más­hoz. Szin­te egyet­len di­a­ló­gus és egyet­len tör­té­net­rész sem lezárt.”¹⁴ A Las­san min­den cí­mű drá­ma már nem ka­ma­ra­da­rab, ha­nem olyan sok­sze­rep­lős al­ko­tás, amely­nek te­ré­ben szin­te vé­let­len­sze­rű­en jön­nek lét­re a di­a­ló­gu­sok. Va­gyis eb­ben a tér­ben cso­mó­pont­ok kép­ződ­nek, és ezek so­ro­za­ta va­la­mi­fé­le tör­té­nés­lán­cot ered­mé­nyez. Ezek az eset­le­ge­sen lét­re­jö­vő és túl­zsú­folt di­a­ló­gu­sok azon­ban nem iga­zi pár­be­szé­dek. Az egyik sze­rep­lő mond­ja a da­rab kö­ze­pe tá­ján: „So­sem ar­ról be­szélsz, amit kér­de­zek.” (328.) „[Min­den­eset­re a] ren­de­zés­nek nem fel­ada­ta meg­nyug­ta­tó és lo­gi­kus ös­­sze­füg­gés­be hoz­ni, ami a já­ték sze­rint fo­lya­ma­to­san da­rab­ja­i­ra hull. Ez fél­re­ér­tés len­ne. Já­ték egé­sze így funk­ci­o­ná­li­san ku­sza.” (297.) A csönd meg­je­le­nik a da­rab­ban, de funk­ci­o­ná­li­san egyen­ér­té­kű a meg­le­he­tő­sen eset­le­ges és sem­mit­mon­dó di­a­ló­gu­sok­kal. A da­rab ku­sza­sá­ga for­ma­i­lag ab­ból adó­dik, hogy Mé­szöly há­rom, né­ha egy­más­ra ré­teg­ző­dő, né­ha egy­mást ke­resz­te­ző idő­sík­kal dol­go­zik. (1) Nem le­het pon­to­san tud­ni, hogy a da­rab mi­kor ját­szó­dik, a há­bo­rú vé­gén vagy a há­bo­rú után. De min­den­eset­re ezen a sí­kon a leg­gya­ko­ribb szó­lam a fa­lu kul­tú­rá­já­nak ha­nyat­lá­sa, tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­ság­gá si­lá­nyo­dá­sa. Ta­lán ezért akar­ja a gaz­da há­zas­pár is el­ad­ni a há­zat. (2) Az év­sza­kot sem le­het biz­to­san azo­no­sí­ta­ni: ab­ból, hogy a cse­lek­mény az ud­var­ban, il­let­ve a kert­ben ját­szó­dik, va­la­mint a ru­há­zat le­írá­sá­ból ar­ra kö­vet­kez­tet­het­nénk, hogy nyár van, de egy he­lyen a far­sang­ra tör­té­nik uta­lás, más­kor mint­ha a szü­ret utá­ni idő­ben len­nénk, az­tán az ara­tás­ra va­ló ké­szü­lő­dés­ről van szó. De tu­laj­don­kép­pen mind­egy is: „Hány ta­vasz volt, hány tél… De ho­gyan csi­nál­nám más­képp?” (339.)¹⁵ (3) A da­rab­ban van egy for­du­ló­pont: „Ke­rep­lő­zés egy­re kö­ze­libb. Az­tán egy­szer­re min­den­ki ki­zök­ken: mint­ha va­rázs­lat szűnt vol­na meg. A fé­nyek is most szür­kül­nek al­ko­nyi­ra.” (352–353.) Azt sejt­jük, hogy gyer­me­ke­ket öl­tek meg va­la­hol a kö­zel­ben, aki­ket a sír­ásók a ház kert­jé­ben akar­nak el­te­met­ni. Az egyik sze­rep­lő alá is húz­za a Ham­let-al­lú­zi­ót: „Tu­dod – va­la­hogy an­­nyi min­den tör­té­nik itt. Úgy egy­szer­re. Mint­ha min­den el­moz­dult vol­na. És köz­ben fé­lek is folyton…” (357.)¹⁶ A mu­lat­ság azon­ban foly­ta­tó­dik. A há­zi­gaz­da így ki­ált fel: „Foly­tat­juk bent! A ház­ban! […] Nincs vé­ge!” (371.)

(IV.) Az utol­só Beckett-bemutató cí­mű da­rab 1991-ben meg­je­lent a Ma­gyar Lett­re Internationale-ban, és még ugyan­eb­ben az év­ben a Negy­ven­hat vi­deo­clip cí­mű írás egyik ré­sze­ként is nap­vi­lá­got látott.¹⁷ (A vi­deo­kli­pek kö­zül na­gyon sok az 1979-ben ké­szült Ki­eme­lé­sek cí­mű szö­veg-kol­lázs­ból szár­ma­zik.) Az utol­só Beckett-bemutató min­den­eset­re nagy va­ló­szí­nű­ség­gel az egyik leg­utol­só vi­deo­klip; de ha az em­ber eze­ket ös­­sze­szá­mol­ja, ak­kor azt fog­ja lát­ni, hogy nem is negy­ven­hat, ha­nem öt­ven­öt van, de a negy­ven­ha­to­dik he­lyen ép­pen Az utol­só Beckett-bemutató áll. Mé­szöly így biz­to­san ki­tün­te­tett he­lyett szánt ne­ki. Mi len­ne az utol­só Beckett-darab? Vagy ta­lán az len­ne a kér­dés, hogy mi kö­vet­kez­het még A játsz­ma vé­ge után? Ez a da­rab a kö­vet­ke­ző mon­dat­tal kez­dő­dik: „Vé­ge, vé­ge van, kö­ze­le­dik a vég, eset­leg vé­ge lesz.”¹⁸ E da­rab ide­je a fo­lya­ma­tos múlt, Mé­szöly vi­szont mint­ha be­fe­je­zett múlt­ba sze­ret­né át­ten­ni. A da­rab „cse­lek­mé­nye” a fény meg­je­le­né­sé­től a szín­pa­di sö­té­ten át a né­ző­té­ri lám­pák ki­gyul­la­dá­sá­ig ível. Az el­ső rész­ben egy fér­fi és egy nő áll, il­let­ve ül egy pa­don, ne­künk hát­tal. Kis moz­gás, hos­­szú csönd. A má­so­dik rész­ben zaj, ten­ger­zú­gás, és a mun­ká­sok ki­vi­szik azt a né­hány dísz­le­tet. „Vé­ge, vé­ge van.” Mint­ha ez a da­rab az elő­ző­ek­ben elem­zett da­rab cí­mét egé­szí­te­né ki: majd­nem minden­nek vé­ge van. Most tény­leg vé­ge van. A csend új­ra vis­­sza­tér a da­rab­ba, de most már mint a nagy, vég­le­ges csend elő­ké­szí­tő­je. De még­is, mi­nek van vé­ge? Mé­szöly ta­lán ar­ra gon­dol, hogy ő ma­ga fe­je­zi be a drá­mai pró­bál­ko­zá­sa­it. Ő ma­ga vi­szi ki a kel­lé­ke­ket.

Rés­te­len vak­sö­tét.

Csak a tengerhabzúgás

Mé­ret­len.

És le­het, hogy a drá­má­nak ál­ta­lá­ban van vé­ge, a szín­há­zak­ban sö­tét­ség. Ma­rad­nak a vi­deo­klipek: Az utol­só Beckett-bemutató Mé­szöly­nek az a drá­má­ja, amely vi­deo­klip­pé ala­kult át. E vi­deo­klipek utol­só da­rab­ja egy hét ál­mot tar­tal­ma­zó szö­veg, és ezek kö­zül az utol­só mint­ha át­men­ne az éb­ren­lét­be. „Sza­ka­dék szé­lén ébred.”¹⁹ A vi­deo­klipek Mé­szöly szá­má­ra olyan szö­veg­alak­za­tok, ame­lyek a drá­ma he­lyé­be ke­rül­nek. Mé­szöly most mint­ha ma­ga is a drá­má­it a pró­zai mű­vei szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ná; így ke­rül­he­tett sor er­re az át­me­net­re. A vi­deo­klipek tel­je­sen he­te­ro­gén, az álom va­ló­sá­gá­ba át­haj­ló szö­veg-kol­lá­zsok. Thomka Be­á­ta ezt ír­ja Mé­szöly ké­sei kis­epi­kai for­má­i­ról: „Fo­ko­za­to­san el­tá­vo­lo­dik a no­vel­la ha­gyo­má­nyos, ter­je­del­me­sebb, zár­tabb, fe­sze­sebb mű­faj­vál­to­za­tá­tól, és a tör­té­net, rö­vid­tör­té­net, pró­za­szö­veg ha­gyo­mány­ta­lan alak­já­ban je­lent­ke­zik. Egy­fe­lől szűk­sza­vúbb, tö­re­dé­ke­sebb, ki­ha­gyá­so­sabb, váz­la­to­sabb lesz […], más­fe­lől vis­­sza­nyúl a tör­té­net­el­vű anek­do­ta s a még ré­gi­e­sebb be­szély oldottságához.”²⁰ És le­het, hogy ez (leg­alább­is rész­ben) a drá­má­val ví­vott küz­de­lem ered­mé­nye?

Mé­szöly Mik­lós drá­mái és drá­ma­kí­sér­le­tei a re­a­lis­ta al­ko­tás­mód tu­da­tos vis­­sza­uta­sí­tá­sá­val meg­te­rem­tet­ték a szo­ron­gás áb­rá­zo­lá­sá­nak lehetőségfeltételeit. Mé­szöly Az ab­lak­mo­só­hoz írt jegy­ze­te­i­ben ar­ról be­szél, hogy egy „bi­zo­nyos szem­lé­let­mód el­mé­le­ti el­len­pró­bá­ját” (114.) sze­ret­te vol­na meg­te­rem­te­ni, ta­lán ép­pen a szo­ron­gás áb­rá­zol­ha­tó­sá­ga mi­att. „Ed­dig is fél­tünk, csak nem akar­tuk ész­re­ven­ni.” (54.) „Nem bí­rom to­vább.” (192.) „És köz­ben fé­lek is folyton… De hát mi­től? Te tu­dod?” (357.) „Kí­vül he­lye­zem ma­ga­mat az em­be­ri tör­vé­nye­ken! Fel­mon­dom az em­be­ri szer­ző­dést! Más­kor rö­hö­gök, mint ti!”²¹ És ép­pen ez­zel lesz­nek Mé­szöly drá­mái a kor „áb­rá­zo­lá­sa­i­vá”. Ná­das Pé­ter a Csa­lád­ára­dás cí­mű re­gén­­nyel kap­cso­lat­ban meg­fo­gal­ma­zott mon­da­tát fel­hasz­nál­va: „kik va­gyunk, hol va­gyunk, mi tör­té­nik ve­lünk, ezek­re a kér­dé­sek­re [a drá­mák válaszolnak].”²²

[…] e kor­ban kell él­nünk

Nincs ősi pal­los

Nincs Pal­los

Csak a Remény.²³

 A re­mény? „Az volt az utol­só mon­da­tom, hogy op­ti­mis­ta va­gyok – de mi­ért le­gyek op­ti­mis­ta? Azok után, ami itt van?” ²⁴

-----

¹     Ugrai Ist­ván er­ről az elő­adás­ról ír­ta: „Száz Pál ren­de­ző né­hány szét­szed­he­tő puf­fal, egy gu­rít­ha­tó ab­lak­ke­ret­tel és egy plaz­ma­té­vé-után­zat­tal […] jel­zi a meg­le­he­tő­sen si­vár – vél­he­tő­en pa­nel – la­kás te­rét, amely­ben a já­ték vég­be­megy. Itt él To­mi és
An­ni. »Hideg van« – ez az el­ső el­hang­zó mon­dat, ami már elég ah­hoz, hogy az ös­­szes »fiatalok létválsága«-közhelyet fel tud­juk idéz­ni, s ezek ha­ma­ro­san gát­lás­ta­la­nul be is kö­vet­kez­nek.” Ugrai Ist­ván: Hi­deg, http://7ora7.hu/programok/az-ablakmoso/nezopont. (A da­rab egyéb­ként úgy kez­dő­dik, hogy To­mi a kö­zön­ség­nek cí­mez­ve mond­ja: „Paraván… öreg, ko­pott jó­szág, de azért még meg­te­szi. Nem tu­dom, meg­fi­gyel­ték-e már, hogy bi­zo­nyos tár­gyak mi­lyen ma­ka­csul el­len­áll­nak az idő vas­fo­gá­nak.” (32.) Ami­be be­lé­pünk, az egy ócs­ka vi­lág, mely­nek ócs­ka­sá­gát min­de­nek előtt a tár­gyak mu­tat­ják.

²     Szi­ge­ti Jó­zsef: Be­ve­ze­tés a mar­xis­ta-le­ni­nis­ta esz­té­ti­ká­ba, II. kö­tet, Kos­suth Könyv­ki­adó 1966. 271.

³     „A sű­rí­tés sű­rí­té­se, a pil­la­nat pil­la­na­ta (ami­re a mo­dern ter­mé­szet­tu­do­mány is ta­nít) – az az egyet­len le­het­sé­ges kö­zeg, amin ke­resz­tül a ki­ter­jedt idő egy­ál­ta­lán meg­ra­gad­ha­tó.” (113.)

⁴     Mé­szöly Mik­lós: Mű­hely­nap­lók, Kalligram Ki­adó 2007. 411. Ha­son­ló­an fo­gal­maz a fent em­lí­tett kri­ti­ká­já­ban Ugrai Ist­ván is: „Tu­laj­don­kép­pen elé­be sza­lad sa­ját ko­rá­nak Mé­szöly Mik­lós 1959-ben, ami­kor meg­ír­ja Az ab­lak­mo­só cí­mű da­rab­ját, az ab­szurd drá­ma af­fé­le elő­fu­tá­ra­ként […].” En­nek a da­rab­nak vé­le­mé­nyem sze­rint leg­alább két fon­tos ha­tá­sa volt a ké­sei het­ve­nes évek ma­gyar drá­ma­iro­dal­má­ra. (1) A het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben kü­lö­nö­sen nép­sze­rű­vé vál­tak Csurka Ist­ván­nak az ér­tel­mi­ség sze­rel­mi éle­té­ről írt ka­ma­ra­da­rab­jai, mi­köz­ben a ha­tal­mi be­avat­ko­zás mo­tí­vu­ma ter­mé­sze­te­sen el­tű­nik. A leg­ti­pi­ku­sabb­nak a De­fi­cit cí­mű da­ra­bot te­kin­te­ném. (Lásd Csurka Ist­ván: Ház­mes­ter­si­ra­tó, II. kö­tet, Mag­ve­tő Ki­adó 1980. 177–241.) (2) A sű­rí­tés és a csend együt­te­sét Mé­szöly a ze­ne fel­fo­ko­zott sze­re­pé­vel pró­bál­ja ki­egyen­lí­te­ni. A ze­ne a da­rab­ban két szin­ten je­le­nik meg: a hát­tér­ben dzsessz ze­ne szól (eb­ben az idő­ben a dzsessz nem szá­mí­tott a ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka ked­ven­cei kö­zé, és elég ke­ve­set is le­he­tett tud­ni ró­la), a sze­rep­lők vi­szont kis da­lo­kat éne­kel­nek. A da­rab az­zal vég­ző­dik, hogy a két­fé­le ze­ne ta­lál­ko­zik egy­más­sal, pon­to­sab­ban a dal-ze­ne „át­vált dzsessz­re”. Ná­das Pé­ter (ta­lán) eb­ből ki­in­dul­va a ze­nét a da­rab­jai im­ma­nens ré­szé­vé pró­bál­ja ten­ni. „Úgy kép­ze­lem, hogy a continuo ak­kord­jai he­lyi ér­té­kük sze­rint ki­egé­szít­he­tik, fo­koz­hat­ják, cá­fol­hat­ják, foly­tat­hat­ják, meg­sem­mi­sít­he­tik, el­len­pon­toz­hat­ják vagy el­mé­lyít­he­tik az adott szö­veg­rész­ben meg­nyil­vá­nu­ló ér­zel­mi tar­tal­ma­kat.” Ná­das Pé­ter: Ta­lál­ko­zás, in: uő: Drá­mák, Je­len­kor Ki­adó 1996. 97. 

⁵     Tüs­kés Ti­bor: Se tér, se idő, http://www.napkut.hu/naput_2004/2004_03/084.htm

⁶     Uo.

⁷     A da­rab for­du­ló­pont­já­ról, „ami­kor meg­je­le­nik a bun­ker­ban a há­rom ci­vil”, Tüs­kés ezt ír­ja:
„Mé­szöly Mik­lós a da­rab­nak ezt a moz­za­na­tát fe­le­sé­gé­től hal­lot­ta. Polcz Alaine As­­szony a fron­ton cí­mű vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ben [ír­ta meg ezt a tör­té­ne­tet].” Uo.

⁸     Nincs te­hát iga­za Tüs­kés­nek, ami­kor azt su­gall­ja, hogy az idő és a tér egy­for­mán vá­lik abszt­rakt­tá. A tér min­dig meg­ha­tá­ro­zott, az idő­be­li vi­szo­nyok vi­szont de­fi­ni­á­lat­la­nok, össze­ku­szá­lód­nak stb.

⁹     Ezt így gon­dol­ta Tüs­kés Ti­bor is, egy 1963. áp­ri­lis 16-án a szer­ző­nek írt le­ve­lé­ben: „Sze­rény vé­le­mé­nyem az, hogy Az ab­lak­mo­só alig­ha­nem si­ke­rül­tebb, ke­mé­nyeb­ben meg­for­mált, »tisztább« anyag­ból gyúrt: egyér­tel­műbb al­ko­tás. Ta­lán nem is egé­szen in­do­kolt a há­rom fel­vo­nás­ra va­ló ta­go­lás: mint­ha ter­je­del­me sem töl­te­ne ki egy egész es­tét, s szín­pa­di ér­de­kes­sé­ge is »rövidebbre« mé­re­te­zett vol­na.” I. m.

¹⁰    Thomka Be­á­ta: Mé­szöly Mik­lós: Saulus (Élet­rajz, élet­mű), in: Mé­szöly Mik­lós: Saulus, Ale­xand­ra Ki­adó 2000. 127.

¹¹    Thomka Be­á­ta sze­rint ez a re­duk­tív tech­ni­ka már a har­min­cas-negy­ve­nes évek ma­gyar pró­za­iro­dal­má­ban is meg­je­lent: Né­meth Lász­ló, Déry és Kosz­to­lá­nyi egy-egy mű­vé­ben. „[De] a hat­va­nas/het­ve­nes évek­nek kell el­ér­kez­ni­ük ah­hoz, hogy Mé­szöly Mik­lós vagy Mándy Iván pró­zá­ja, s a ná­luk fi­a­ta­labb el­be­szé­lők fel­lé­pé­se szin­te egy idő­ben, egy­más­sal pár­hu­za­mo­san has­son egy je­len­tő­seb át­ala­ku­lás­ra. Csáth, Kosz­to­lá­nyi és Márai ha­gyo­má­nyá­nak új­ra­ér­té­ke­lé­se, va­la­mint a kor­társ szer­zők kö­zöt­ti egy­más­ra ha­tás is ré­sze e fo­lya­mat­nak.” I. m. 127–128.

¹²    Mihancsik Zsó­fia: Nincs men­­nye­zet, nincs fö­dém. Be­szél­ge­tés Ná­das Pé­ter­rel, Je­len­kor Ki­adó 2006. 260.

¹³    Én a könyv­nek in­kább ezt a cí­met ad­tam vol­na: Ki­fe­lé jö­vet a szín­ház­ból, és e ki­jö­vet „ka­pu­ja” – ha be­szél­he­tünk ilyen kép­le­te­sen – a Saulus cí­mű re­gény.

¹⁴    Thomka Be­á­ta: i. m. 128–129.

¹⁵    Itt el­té­rünk a Saulustól, ahol rend­kí­vül fon­tos az év­szak egy­ér­tel­mű meg­ha­tá­ro­zá­sa. „So­kan csak nyár­nak mond­ják, mi Thammuznak, Ábnak és Elulnak.” Mé­szöly Mik­lós: Saulus, i. k. 7.

¹⁶    A „gye­re­kek” a ma­guk nem-lé­té­ben több­ször is elő­for­dul­nak a da­rab­ban: egy­szer ar­ról ol­va­sunk, hogy itt (a fa­lu­ban) már nin­cse­nek gye­re­kek (310.), az­tán Milka ezt kér­de­zi sze­rel­mé­től: „Es­te mért mond­tad, hogy ne­künk nem le­het gye­re­künk?”. (329.) De nem le­het lát­ni, hogy ezek a meg­jegy­zé­sek a tra­gé­di­á­ra utal­ná­nak elő­re.

¹⁷    El­ső meg­je­le­né­se: Bal­la­da az úr­fi­ról és a mo­só­nő lá­nyá­ról, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó 1991. 105–166.

¹⁸    Samuel Beckett: Godot-ra vár­va / A játsz­ma vé­ge, Eu­ró­pa Könyv­ki­adó 2002. 114.

¹⁹    Mé­szöly Mik­lós: Az is­tál­ló, Je­len­kor Ki­adó 2008. 91.

²⁰    Lásd Thomka Be­á­ta fül­szö­veg­ét, in: Mé­szöly Mik­lós: Az is­tál­ló, i. k.

²¹    Az idé­ze­tek sor­ra az elem­zett drá­mák­ból szár­maz­nak, az utób­bit le­szá­mít­va, amely a „Mag­nó” cí­mű vi­deo­klip­ben ta­lál­ha­tó. Lásd Mé­szöly Mik­lós: Az is­tál­ló, i. k. 50.

²²    Ná­das Pé­ter: Mé­szöly ide­gen anya­nyel­vén, in: uő: Kri­ti­kák, Je­len­kor Ki­adó 1999. 182.

²³    Apol­li­naire: 1915. jú­ni­us 14., in: uő: Vá­lo­ga­tott ver­sek, Eu­ró­pa Könyv­ki­adó 2004. 104. A ver­set for­dí­tot­ta: Eörsi Ist­ván.

²⁴    „Mag­nó” cí­mű vi­deoklip. Lásd Mé­szöly Mik­lós: Az is­tál­ló, i. k. 50.