A Bó­bi­ta Báb­szín­ház SzerelMese cí­mű – ez év­ben Taj­vant is meg­járt – elő­adá­sa Bartal Kiss Ri­ta ren­de­zé­sé­ben Alain Serres „Je vous aime tant” cí­mű me­sé­jét ve­szi ala­pul, me­lyet Szász Ilo­na al­kal­ma­zott báb­szín­pad­ra. Az ere­de­ti tör­té­ne­tet az írott szö­veg és a hoz­zá tar­to­zó il­luszt­rá­ci­ók együt­te­sen te­szik tel­jes­sé, s en­nek nyom­vo­na­lán ha­lad­va jön lét­re a Bó­bi­ta elő­adá­sa is. A szín­pa­don el­hang­zó szö­veg ugyan­is ma­gas szín­vo­na­lú lát­vány-és hang­zás­vi­lág­gal egé­szül ki, mely utób­bi­ak ön­ma­guk­ban is al­kal­ma­sak egy-egy epi­zód meg­je­le­ní­té­sé­re, el­be­szé­lé­sé­re. Az elő­adás vi­szony­lag ke­vés szö­veg­gel dol­go­zik, nem a ver­bá­lis ki­fe­je­zés­mód do­mi­nál ben­ne, ami egy kül­föl­di tur­né ese­té­ben ki­fe­je­zet­ten elő­nyös. Az uni­ver­zá­lis, nonverbális ele­mek, akusz­ti­kus meg­nyil­vá­nu­lá­sok, a ki­fe­je­ző vi­zu­á­lis ele­mek, bá­bok, szí­né­szi já­ték és ze­ne az elő­adást be­fo­gad­ha­tó­vá, él­vez­he­tő­vé te­szik, nyelv­től füg­get­le­nül gyer­mek­nek, fel­nőtt­nek.

      A több ki­sebb epi­zód­ból fel­épü­lő elő­adás fő­sze­rep­lői, Emil és Lora gyer­mek­ko­ruk­ban két szem­köz­ti to­rony­ház la­kó­i­ként foly­ton egy­mást fi­gye­lik, egy­más­ról áb­rán­doz­nak, míg­nem Emil rá­szán­ja ma­gát, hogy le­ve­let ír a kis­lány­nak, aki­nek még csak a ne­vét sem tud­ja. A bo­nyo­da­lom ak­kor kez­dő­dik, mi­kor az el­va­rá­zsolt pos­tás el­hagy­ja a „szem­köz­ti ház­ban la­kó ma­da­ras kis­lány­nak” kéz­be­sí­ten­dő le­ve­let, mely ez­után hos­­szú éve­kig sod­ró­dik szer­te a vi­lág­ban, míg egy­szer még­is el­jut a már idő­sö­dő Lorához, és így – mi­vel ez még­is csak SzerelMese – élet­hossz­nyi vá­ra­ko­zás után még­is ta­lál­koz­nak a hő­sök és be­kö­vet­ke­zik a várt happy end.

      A le­ve­le­zés gyer­mek­kor­ban rend­kí­vü­li iz­ga­lom, me­lyet a vá­ra­ko­zás, a kö­zös él­mény, a ti­tok, il­let­ve az így lét­re­jö­vő „cin­kos­tár­si” vi­szony tesz iga­zán kü­lön­le­ges­sé. Ezért vá­lik olyan fon­tos­sá a SzerelMesében a le­ve­le­ző­part­ner, il­let­ve an­nak hi­á­nya, mely utób­bi ab­ból adó­dik, hogy az e vi­szony lét­re­jöt­té­hez szük­sé­ges esz­köz (le­vél, il­let­ve vá­lasz­le­vél) a fő­hő­sök szá­má­ra hi­ány­ként van je­len. A le­vél mint esz­köz to­váb­bá már ele­ve ma­gá­ban hor­doz­za a je­len­lét hi­á­nyát: ha ol­vas­sák, ak­kor a kül­dő/író, ha pe­dig ír­ják, ak­kor a cím­zett nincs je­len. 

      A le­vél fon­tos dra­ma­tur­gi­ai esz­köz­ként va­ló al­kal­ma­zá­sa nem új­don­ság, iro­dal­mi előz­mé­nyei van­nak: pl. Pus­kin Anye­gi­né­ben Tatjana le­ve­le vagy Ör­kény Ist­ván Tót­ék cí­mű re­gé­nyé­ben a Tót Gyu­la ha­lál­hír­ét ho­zó, Gyu­ri atyus pos­tás ál­tal meg­sem­mi­sí­tett le­ve­lek. A Tót­ék és a SzerelMese pos­tás­fi­gu­rái kö­zött pár­hu­zam von­ha­tó, hi­szen mind­két eset­ben ők az okai an­nak, hogy a le­vél egy­ál­ta­lán nem, vagy csak kés­ve jut el cím­zett­jé­hez. Dra­ma­tur­gi­ai szem­pont­ból így mind­két mű­ben rend­kí­vül fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be, hi­szen ők a fe­le­lő­sek a bo­nyo­da­lo­mért, me­lyet a le­vél át nem adá­sa okoz, s amely­nek kö­szön­he­tő­en az adott cse­lek­mény egy­ál­ta­lán lét­re jö­het. Míg azon­ban Ör­kény­nél ez Gyu­ri atyus ön­ké­nyes dön­té­sé­ből, ad­dig a Bó­bi­ta elő­adá­sá­ban a Matta Ló­ránt ál­tal meg­for­mált pos­tás fi­gyel­met­len­sé­gé­ből fa­kad.

      A SzerelMese a ván­dor­lás mo­tí­vu­má­ra épít, itt azon­ban nem a fő­hő­sök – ők sta­ti­kus hely­zet­ben ma­rad­va egy­más­ra vá­ra­koz­nak -, ha­nem Emil le­ve­le jár vi­dék­ről vi­dék­re, sze­rep­lő­ről sze­rep­lő­re, mely­nek so­rán min­dig fel­vil­lan egy-egy egyé­ni tör­té­net, mikroepizód. A ván­dor­lás to­po­sza itt is ös­­sze­kap­cso­ló­dik a vi­lág meg­is­me­ré­sé­vel, a le­vél a ki­in­du­ló­pont­tól, a pa­nel­kö­zös­sé­gek szűk élet­te­ré­től fo­ko­za­to­san egy­re sza­ba­dabb, tá­vo­libb ho­ri­zon­tok, élet­kö­zös­sé­gek fe­lé ha­lad. Az er­dők, ten­ge­rek vi­lá­ga után kü­lön­bö­ző kul­tú­rák ele­ve­ned­nek meg Olasz­or­szág­tól Ame­ri­kán ke­resz­tül egé­szen Af­ri­ká­ig. A kü­lön­fé­le hely­szí­ne­ket, élet­kö­zös­sé­ge­ket fi­nom uta­lá­sok­kal (pl. az adott kon­ti­nens dom­bor­za­ti tér­kép­ét áb­rá­zo­ló rajz ve­tí­té­sé­vel), az egyes kul­tú­rák jel­lem­ző­i­nek fel­mu­ta­tá­sá­val (ze­nei
vi­lág, az adott nyelv sa­já­tos ele­me­i­nek ki­fi­gu­rá­zá­sa), il­let­ve la­kó­i­nak meg­je­le­ní­té­sé­vel (er­dei kis­ege­rek, szí­nes ten­ge­ri hal, olasz ope­ra­éne­kes, egy af­ri­kai törzs tag­jai stb.) áb­rá­zol­ják. A szín­pa­don éles kont­rasz­tot te­remt, hogy amíg Emilt és Lorát (az utol­só je­le­net ki­vé­te­lé­vel) ki­zá­ró­lag a to­rony­há­za­kon be­lü­li szűk moz­gás­te­rük­ben, szo­bá­ik­ban a vá­ra­ko­zás ese­mény­te­len­sé­ge kö­ze­pet­te lát­juk, ad­dig a le­vél szá­mos iz­gal­mas hely­színt jár be, a vi­lág meg­is­me­ré­se, az él­mény­szer­zés te­hát egy élet­te­len esz­köz ál­tal megy vég­be.

      A le­vél kü­lön­bö­ző ál­lo­má­sa­i­nak meg­je­le­ní­té­sét rend­kí­vü­li kre­a­ti­vi­tás­sal old­ják meg a ter­ve­zők (Bartal Kiss Ri­ta, Sa­la­mon Ág­nes, Emőd Krisz­ta, Nagy-Kovács Gé­za) az alap­dísz­let ele­me­it moz­gat­va, va­ri­ál­va. A szín­pa­don négy, a to­rony­há­zak kör­vo­na­la­it áb­rá­zo­ló, szín­pad bel­se­je fe­lé nyi­tott, fe­hér anyag­gal (vas­ta­gabb pa­pír­ral vagy vá­szon­nal) fe­dett, tég­la­lap ala­kú „do­boz” lát­ha­tó, me­lyek­nek ol­dal­só lap­jai fá­ból, né­ző fe­lé eső ol­da­la­ik pe­dig az előbb em­lí­tett anyag­ból ké­szül­tek, és aj­tó­ként nyit­ha­tók. E do­bo­zok az elő­adás kez­de­tén la­kó­há­zak­ként funk­ci­o­nál­nak, de nyit­ha­tó­sá­guk, moz­gat­ha­tó­sá­guk és a kü­lön­fé­le lát­vány­ele­mek hasz­ná­la­ta ré­vén más hely­szí­nek meg­je­le­ní­té­sé­re is al­kal­ma­sak. A két szél­ső to­rony­ház aj­tói mö­gött a Bog­lá­ri Ta­más ál­tal meg­je­le­ní­tett Emil és a Bogárdi Aliz ját­szot­ta Lora szo­bái tá­rul­nak fel részletgazdag, szí­nes be­ren­de­zés­sel, sze­mé­lyes tár­gyak­kal, há­zi ked­ven­cek­kel, a töb­bi nyit­ha­tó do­boz pe­dig egy­szer kis­ege­rek já­ték­te­re, más­kor víz­szin­te­sen dönt­ve ten­ger­ként funk­ci­o­nál, mely­ben Emil le­ve­lé­vel egy szí­nes hal úszik, raj­ta pe­dig pa­pír­báb ha­jó vi­szi ope­ra­éne­kes­ét.

      Az el­ső lá­tás­ra ko­pár­nak tű­nő dísz­le­tet a kre­a­tív szín­há­zi esz­köz­hasz­ná­lat, a kel­lé­kek, fé­nyek, bá­bok sok­szí­nű­sé­ge el­len­pon­toz­za, s ezek együt­tes je­len­lé­te te­rem­ti meg azt az erő­tel­jes, ki­fe­je­ző lát­vány­vi­lá­got, mely az elő­adás egé­szé­ben do­mi­nál. A „to­rony­ház­do­bo­zok” meg­fe­le­lő fe­lü­let­ként szol­gál­nak az árny­já­ték­tech­ni­ka mű­köd­te­té­sé­re, il­let­ve kü­lön­fé­le szí­nek­ben pom­pá­zó raj­zok ve­tí­té­sé­re, me­lye­ket az egyes epi­zó­dok el­me­sé­lé­se és at­mosz­fé­ra­te­rem­tés cél­já­ból is al­kal­maz­nak. Árny­já­ték­kal mu­tat­ják be, aho­gyan a to­rony­ház­ban a lift Emil szi­lu­ett­jé­vel ha­lad fel­fe­lé, de ily mó­don egy a le­ve­let meg­ta­lá­ló em­ber­alak ár­nya is meg­je­le­nik. A ve­tí­tett ké­pek hol er­dőt, hol a le­ve­let ma­gá­ban hor­do­zó ha­lat, hol pe­dig tér­kép­rész­le­tet áb­rá­zol­nak je­lez­ve a le­vél út­ját, ak­tu­á­lis ál­lo­má­sát, az éj­sza­kai ég­bolt arany­ló fél­hold­ja és csil­la­gai pe­dig az at­mosz­fé­ra­te­rem­tés esz­kö­zei. Az elő­adás­ban fel­hasz­nált kel­lé­kek is rend­kí­vül vál­to­za­to­sak, sok­fé­lék, em­be­ri és báb­mé­re­tek­hez egy­aránt il­lesz­ked­nek. Kü­lö­nö­sen ér­de­kes, ahogy az egyes kel­lé­kek­ből moz­ga­tott bá­bok vál­nak. Ilyen a ha­lat for­má­zó, cipzáros zseb­bel ren­del­ke­ző ké­zi­tás­ka, me­lyet egy­szer Bogárdi Aliz moz­gat, más­kor pe­dig az af­ri­kai törzs egyik báb­tag­ja nyit ki, meg­ta­lál­va a ben­ne rej­lő le­ve­let, il­let­ve a le­vél bo­rí­ték­já­ra ra­gasz­tott pi­ros pil­lan­gó, me­lyet az elő­adás­ban több­ször is „meg­rep­tet­nek” a sze­rep­lők.

      A lát­vány mel­lett, s azt ki­egé­szít­ve a ze­ne is az elő­adás egyik fon­tos tar­tó­pil­lé­re. Csernák Sa­mu Zol­tán ze­ne­szer­ző mun­ká­ja a leg­vál­to­za­to­sabb stí­lu­so­kat öt­vö­zi, gyer­mek­dal­ok hang­zá­sát idé­ző dal­la­mok, ope­ra­ária, s – a le­vél út­ját je­lez­ve – a kü­lön­bö­ző kul­tú­rák­ra jel­lem­ző ze­nei stí­lu­sok egy­aránt meg­je­len­nek. Meg­szó­lal­ta­tá­suk is több­fé­le mó­don tör­té­nik: a szí­né­szek ál­tal gi­tár­ral, he­ge­dű­vel, dob­bal, har­mo­ni­ká­val, ének­kel elő­a­dott dal­be­té­tek, Bogárdi Aliz Lorájának és Bog­lá­ri Ta­más Emil­jé­nek „du­ett­jei” és a fel­vé­tel­ről ját­szott ze­nék vál­to­gat­ják egy­mást. Kü­lö­nö­sen iz­gal­mas je­le­net az elő­adás­ban, mi­kor az ope­ra­ária elő­ször élő­ben, az ope­ra­éne­kes-báb moz­ga­tó­já­tól, majd két­fé­le fel­vé­tel­ről, előbb cédé-, majd re­cse­gő rá­dió­mi­nő­ség­ben hang­zik el, il­lesz­ked­ve ez­zel a szín­pad­kép­hez, mely­ben az ária elő­adó­ja és az őt tás­ka­rá­di­ó­ról hall­ga­tó sze­rep­lők (Il­lés Ilo­na, Bogárdi Aliz) is je­len van­nak.

      Az elő­adás­ban fel­vo­nul­ta­tott sok ked­ves sze­rep­lő (né­hány em­be­ri és szám­ta­lan ál­lat­fi­gu­ra) meg­for­má­lá­sá­ra öt szí­nész jut, Bogárdi Aliz, Il­lés Ilo­na, Matta Ló­ránt, Bog­lá­ri Tamás, Jan­kó Má­tyás, akik kön­­nyen ve­szik az aka­dályt, gaz­dag szí­né­szi esz­köz­tár­ral min­den egyes sze­rep­lő­nél egy-egy új színt vil­lan­ta­nak fel, és sa­já­tos bájt ad­nak ne­kik. Sze­ret­he­tő, já­té­kos fi­gu­rá­kat hoz­nak lét­re, aki­ket sok­szor (több­nyi­re az ál­lat­fi­gu­rák ese­té­ben) nem be­széd­del, ha­nem kü­lön­fé­le akusz­ti­kus meg­nyil­vá­nu­lá­sok­kal kel­te­nek élet­re. Já­té­kuk jó szín­vo­na­lú, szá­mos sze­rep­ben bi­zo­nyí­ta­nak (Jan­kó Má­tyás ugyan a töb­bi­ek­hez ké­pest ke­ve­sebb sze­rep­ben tű­nik fel), a dal­be­té­te­ket pe­dig olyan kön­­nyed­ség­gel, ter­mé­sze­tes ked­ves­ség­gel ad­ják elő, hogy nem csak az ál­ta­luk el­ját­szott sze­rep­lők, de ők ma­guk, szí­né­szi mi­nő­sé­gük­ben is kö­zel ke­rül­nek a né­ző­höz.

      Az elő­adás gaz­da­gon al­kal­maz­za a kü­lön­bö­ző báb­tech­ni­ká­kat, me­lyek hasz­ná­la­ta né­ha egy sze­re­pen be­lül is meg­tör­té­nik: pl. az ope­ra­éne­kes előbb ki­sebb pa­pír­báb­ként, majd na­gyobb, há­tul­ról moz­ga­tott, plasz­ti­kus báb­ként je­le­nik meg. Az is elő­for­dul, hogy egy-egy sze­rep­lő meg­for­má­lá­sá­ban fel­vált­va töb­ben is részt vesz­nek, il­let­ve egy eset­ben (ope­ra­éne­kes fi­gu­ra) a bunraku tech­ni­ká­hoz ha­son­ló­an ket­ten moz­gat­ják ugyan­azt a bá­bot.

      A sze­re­pek meg­for­má­lá­sá­nál azon­ban nem csak a kü­lön­fé­le báb­tech­ni­kák ér­vé­nye­sül­nek, ha­nem a fen­tebb em­lí­tett árny­já­ték­tech­ni­ka, il­let­ve a ha­gyo­má­nyos szí­né­szi já­ték is. Az elő­adás egy pont­ján to­váb­bá báb és bá­bos ha­gyo­má­nyos vi­szo­nyá­ban vál­to­zás kö­vet­ke­zik be: a báb moz­ga­tó­ja ugyan­is a moz­ga­tot­tat sa­ját tes­té­vel, szí­né­szi mi­vol­tá­ban je­le­ní­ti meg: Matta Ló­ránt pa­pír­re­pü­lő­vel ha­lad át a szí­nen, mely­nek ap­ró, alig lát­ha­tó uta­sát for­mál­ja meg, mint­ha „fel­na­gyí­ta­ná” azt, s a tör­té­net­ve­ze­tés szem­pont­já­ból fon­tos moz­du­lat­sort vé­gez. Olyan báb­szín­há­zi ha­tár­hely­zet jön itt lét­re, mely­ben a szí­nész már nem „bú­jik el” a báb mö­gött, ha­nem he­lyet­te ő ke­rül a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba. De ha­tár­hely­zet­ről be­szél­he­tünk ak­kor is, mi­kor a szí­né­szek báb­ja­i­kat le­té­ve a szín­pad elő­te­ré­be lép­nek, hogy elő­ad­ják az ép­pen ak­tu­á­lis dal­be­té­tet, s Bogárdi Aliz kis­lá­nyos hang­lej­tés­sel (az ál­ta­la moz­ga­tott Lorát idéz­ve) egy fél­szeg „sziát” in­téz Bog­lá­ri Ta­más (Emil moz­ga­tó­ja) fe­lé. Ek­kor nem egy­ér­tel­mű, hogy a ját­szók mi­lyen mi­nő­sé­gük­ben van­nak je­len, szí­nész és sze­rep kö­zöt­ti ha­tá­rok el­mo­sód­nak. Ez fi­gyel­he­tő meg az elő­adás el­ső és utol­só je­le­ne­té­ben is: a kez­dő­je­le­net­ben a szí­né­szek előbb „elő­adói mi­nő­sé­gük­ben” egye­sé­vel, hang­sze­re­ik­kel ér­kez­nek a szín­pad­ra, és kö­zös ze­né­lés­be kez­de­nek, me­lyet Il­lés Ilo­na akaszt meg, s nar­rá­tor­ként lép­ve a szín­re me­sé­lői szi­tu­á­ci­ót te­remt. Emil és Lora tör­té­ne­tét kez­di el me­sél­ni a szí­nen lé­vők­nek, akik előbb csak hall­gat­ják, majd fo­ko­za­to­san, ve­le együtt „ved­le­nek át” bá­bo­sok­ká, s lép­nek be ak­tu­á­lis sze­re­pük­be. Ez a narrációs hely­zet leg­kö­ze­lebb a zá­ró­je­le­net­ben tér vis­­sza, ahol ugyan­ez a fo­lya­mat tör­té­nik meg, csak ép­pen visz­­sza­fe­lé: bá­bo­sok­ból „ved­le­nek vis­­sza” a zá­ró­dal elő­adó­i­vá.

      A Bó­bi­ta Báb­szín­ház SzerelMese cí­mű elő­adá­sa rend­kí­vül ola­jo­zot­tan, a leg­kü­lön­fé­lébb tech­ni­ká­kat és (kifejező)eszközöket al­kal­maz­va mű­köd­te­ti a szín­há­zi gé­pe­ze­tet. Ki­dol­go­zott, erő­tel­jes ké­pi és ze­nei vi­lá­ga, a lí­rai és hu­mo­ros je­le­ne­tek ál­lan­dó vál­ta­koz­ta­tá­sa, a szí­né­szi já­ték és a sze­rep­for­má­lás vál­to­za­tos­sá­ga együt­te­sen olyan iz­gal­mas, hol meg­in­dí­tó, hol ne­ve­tés­re kész­te­tő elő­adást hoz lét­re, mely nem csak a gye­re­kek­hez, ha­nem a fel­nőt­tek­hez is szól, bár­mely kor­osz­tályt ké­pes le­nyű­göz­ni.