„Akármilyen messzire megyünk vissza a történelemben, mindenütt rábukkanunk
a könyv és az elbeszélés terápiás erényének intézményére. Egyszer egy szép napon
talán úgy tudjuk majd, hogy nem is létezett irodalom, csak gyógyítás.”
Mark-Alain Ouaknin

Át­fo­gó igén­­nyel ír­ni a biblioterápiáról – egy­szer­re há­lás és me­rész, már-már le­he­tet­len­nek tű­nő fel­adat. Egy­részt há­lás fel­adat, ha te­kin­tet­be ves­­szük, hogy alig­ha­nem min­den iro­da­lom­tör­té­nész „meg­ír­hat­ná a ma­ga biblioterápia-történetét”, hi­szen a biblioterápia, iro­da­lom­te­rá­pia tör­té­ne­te – mint Jeney Éva köny­vé­ből is ki­de­rül – bi­zo­nyos ér­te­lem­ben egy­idős az iro­da­lom­tör­té­net­tel. Más­fe­lől me­rész vál­lal­ko­zás, mert aki a biblioterápia tel­jes­ség­re tö­rek­vő tár­gya­lá­sát tű­zi cé­lul ma­ga elé, an­nak vagy az iro­da­lom­tör­té­net-írás – a szer­ző ál­tal is érin­tett – prob­lé­má­i­val, ne­héz­sé­ge­i­vel kell szem­be­néz­nie, vagy egy elő­re meg­ha­tá­ro­zott pers­pek­tí­vá­ból cél­sze­rű szem­ügy­re ven­nie a té­mát, ami­ből, ha ügye­sen moz­gat­ja és ke­ze­li a ka­me­rá­ját, a tör­té­ne­ti­sé­get is „vis­­sza­csem­pész­he­ti” a pro­jekt­jé­be. Jeney Éva köny­ve az utób­bi le­he­tő­sé­get vá­laszt­ja, és az iro­da­lom­te­rá­pi­át, biblioterápiát az iro­da­lom­tu­do­mány és az iro­da­lom­el­mé­let fe­lől kö­ze­lí­ti meg. Ma­gyar­or­szá­gon – is­me­re­te­im sze­rint – ez a könyv a té­ma ez idá­ig egyet­len mo­nog­ra­fi­kus és tu­do­má­nyos igé­nyű fel­dol­go­zá­sa. Az iro­da­lom­tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­tés ad ran­got a könyv­nek – hi­szen az iro­da­lom­te­rá­pia, biblioterápia nem pusz­tán egyi­ke az iro­da­lom men­tén ki­ala­kult disz­cip­lí­nák­nak. A biblioterápia – jól­le­het „in­kog­ni­tó­ban” – az „iro­da­lom” ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja volt a kez­de­tek­től… Er­re a na­gyon fon­tos moz­za­nat­ra a ké­sőb­bi­ek­ben majd még vis­­sza­té­rek.

      A Nyi­tott könyv – Iro­da­lom, te­rá­pia, el­mé­let cím­mel a Ba­las­si Ki­adó gon­do­zá­sá­ban 2012 vé­gén meg­je­lent kö­tet a biblioterápia tör­té­ne­tét be­szé­li el – ami, ezt hang­sú­lyoz­ni kell, tá­vol­ról sem iden­ti­kus va­la­mely li­ne­á­ri­san fel­fo­gott biblioterápia-történet fel­mon­dá­sá­val (fel­té­ve, hogy ilyen „tör­té­net” egy­ál­ta­lán lé­te­zik). A tu­do­má­nyos meg­ala­po­zás, meg­ala­po­zott­ság vé­gig gon­dos­ko­dik a narratíva ha­té­kony működ(tet)éséről. Ha mond­juk e so­rok író­ja ír­na köny­vet a biblioterápiáról, bi­zo­nyo­san más­faj­ta pre­fe­ren­ci­ák men­tén épí­te­né fel a sa­ját el­be­szé­lé­sét – mi­ként bár­ki más, aki ha­son­ló am­bí­ci­ók­kal vág­na ne­ki a fel­adat­nak, a sa­ját szá­ja íze sze­rint jár­na el. Az én narratívámban bi­zo­nyá­ra több Nietz­sche és Bahtyin, il­let­ve több óko­ri tra­gé­dia­köl­tő sze­re­pel­ne. A szer­ző­nek a leg­in­kább csak a ne­ve­lő­dé­si re­gény mű­fa­ja kap­csán hi­vat­ko­zott Mi­ha­il Bahtyin di­a­ló­gus-el­mé­le­te „jö­he­tett vol­na jól” a pszichoanalitika és az iro­da­lom­te­rá­pia ös­­sze­füg­gé­sé­nek tár­gya­lá­sa­kor (a „Ki­vel azo­no­sul az ol­va­só?” című fe­je­zet­ben, 103-104.), Nietz­sche pe­dig ka­la­uz­ként se­gít­het­te vol­na a szó­be­li­ség­től az iro­dal­mon át az iro­da­lom­te­rá­pi­á­ig ve­ze­tő úton (egy­ma­gá­ban a szer­ző ál­tal hi­vat­ko­zott A gö­rög iro­da­lom tör­té­ne­té­ből is elő le­het­ne rán­ta­ni egy csi­nos biblioterápia-elméletet – ahogy sok más szer­ző sok mű­vé­ből is). A Nyi­tott könyv ere­jét azon­ban ép­pen az sza­va­tol­ja, hogy szer­ző­je az ál­ta­la lát­ha­tó­an be­té­ve tu­dott és évek hos­­szú so­rán át biz­tos kéz­zel „hasz­nált” (pél­dá­ul for­dí­tott) iro­da­lom­el­mé­le­ti, iro­da­lom­tu­do­má­nyi is­ko­lák pro­mi­nens kép­vi­se­lői és ve­zér­alak­jai – min­de­nek­előtt Paul Ricoeur – tel­je­sít­mé­nyé­ből bont­ja ki és ve­ze­ti le a ma­ga biblioterápia-koncepcióját. Jól szem­lél­te­ti ezt a kö­tet fel­épí­té­se: a rö­vi­debb, „gya­kor­la­ti” rész után kö­vet­ke­ző „el­mé­le­ti rész” egyes fe­je­ze­tei a biblioterápia-történettől („Szó- és írás­be­li­ség”, 45-53.) a biblioterápia po­é­ti­ká­já­ig („Pár­be­szé­des vi­szony”, 148-158.) hú­zó­dó ívet al­kot­nak. Ez utób­bi egyéb­ként a könyv leg­erő­sebb fe­je­ze­te, egy­faj­ta gon­do­la­ti ös­­szeg­zés. Újó­lag meg­jegy­zem – ez­út­tal sem számonkérve, pusz­tán ceterum censeo, hogy ha di­a­ló­gus, pszi­cho­ló­gia és iro­da­lom (je­le­sül a re­gény) je­len­nek meg együtt, egy­azon kon­tex­tus­ban, ak­kor Bahtyin in­ter­per­szo­ná­lis di­a­ló­gus-el­mé­le­te meg­ke­rül­he­tet­len­né vá­lik. Jeney Éva nem is ke­rü­li meg a prob­lé­mát, csak (a már em­lí­tett ne­ve­lő­dé­si re­gény tár­gya­lá­sát le­szá­mít­va) nem ne­ve­zi né­ven az orosz iro­da­lom­tu­dóst. A szer­ző biblioterápia-(irodalom)elméletét a Barthes, Buber, Fish, Gadamer, Heidegger, Iser, Jauss és má­sok, de leg­el­ső­sor­ban Ricoeur je­gyez­te fi­lo­zó­fi­ák­ra és iro­da­lom­el­mé­le­tek­re épí­ti. A fe­je­ze­tek el­ren­de­zé­se gon­do­la­ti ko­he­ren­ci­á­ról, a kon­cep­ció kon­zisz­ten­ci­á­já­ról árul­ko­dik. Ele­gen­dő, ha A biblioterápia iro­da­lom­el­mé­le­te cí­mű rész négy egy­más után kö­vet­ke­ző fe­je­ze­té­nek alap­gon­do­la­tát meg­kí­sé­rel­jük váz­la­to­san fel­idéz­ni: „Elő­í­té­let és kör­kö­rös­ség” (113-118.), „El­be­szé­lés és ön­azo­nos­ság: el­be­szé­lő azo­nos­ság”, 119-131., „Ka­tar­zis” (132-147.), „Pár­be­szé­des vi­szony” (148-163.) Ezek a könyv leg­fon­to­sabb fe­je­ze­tei, amen­­nyi­ben le­ír­ják a biblioterápia mű­kö­dé­sé­nek el­mé­le­ti hát­te­rét. Jeney Éva Gadamer hermeneutikája alap­ján he­lye­zi el az elő­í­té­le­tet, amely min­den­faj­ta meg­ér­tés nél­kü­löz­he­tet­len elő­fel­té­te­le. (A meg­ér­tés pe­dig dön­tő moz­za­na­ta a biblioterápiának.) A kö­vet­ke­ző fe­je­zet a tör­té­net­me­sé­lés, il­let­ve a „tör­té­ne­tek­ben lé­te­zés”, majd ezt kö­ve­ti a „Ka­tar­zis” cí­mű fe­je­zet, amely­ben a biblioterápia kulcs­fo­gal­má­ról esik szó, fő­leg Arisz­to­te­lész ka­tar­zis-fo­gal­mán ke­resz­tül (a „rész­vét” és a „fé­le­lem” a Rétorikában, il­let­ve a Po­é­ti­ka hí­res és ta­lá­nyos tra­gé­dia-meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban). A „Pár­be­szé­des vi­szony” cí­mű fe­je­zet­ben ér­le­lő­dik ki az egész könyv in­tel­lek­tu­á­lis ta­pasz­ta­la­ta. Jeney Éva Alekszandr Potebnya gon­do­la­tát fo­gal­maz­za új­ra:

      „A meg­ér­tés fo­lya­ma­tá­ban nem a be­szé­lő ad­ja át gon­do­la­ta­it a hall­ga­tó­nak, ha­nem ez utób­bi al­kot­ja meg, a szót meg­ért­vén, a sa­ját gon­do­la­tát, ami a nyelv ki­ala­kí­tot­ta rend­szer­ben ha­son­ló he­lyet fog­lal el, mint a be­szé­lő gon­do­la­ta. Ha egy szó hal­la­tán ugyan­azt gon­dol­nánk, mint a má­sik, ez azt je­len­te­né, hogy meg­szűn­nénk ön­ma­gunk len­ni. […] A köz­vet­len ön­meg­is­me­rés le­he­tet­len. Az ön­meg­is­me­rés azt az el­sőd­le­ges, aka­rat­lan cse­lek­vést fel­té­te­le­zi, hogy sza­ka­dat­la­nul el­fo­lyó ál­la­pot­ban lé­vő énünk a ta­golt hang­ban ér­zé­kel­he­tő nyo­mot hagy. Emel­lett a hang fel­idé­zé­se meg­kön­­nyí­ti a gon­do­lat – min­dig pon­tat­lan – fel­idé­zé­sét is. A hang uta­lás­sá, az el­múlt gon­do­lat je­lé­vé vá­lik. Eb­ben az ér­te­lem­ben a szó objektiválja, elénk ál­lít­ja a gon­do­la­tot. A szó nél­kül az ön­meg­is­me­rés le­he­tet­len, ahogy ere­den­dő­en, még a jár­tas­ság meg­szer­zé­se előtt le­he­tet­len úgy szá­mol­ni, hogy ne mu­tas­sunk rá a meg­szám­lá­lan­dó dol­gok­ra stb.” (Ŕëĺęńŕíäđ Ďîňĺáí˙: Ńëîâî č ĺăî ńâîéńňâŕ. Đĺ÷ü č ďîíčěŕíčĺ. = 1990: ńňđ. 133., 137-138. Hoffmann Kor­né­lia ford. Idé­zi Ko­vács Ár­pád: Kovács—Nagy (szerk.): A szó po­é­ti­ká­ja = He­li­kon. Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le XLV (1999) 1-2: 25-26.)

      A szer­ző ál­tal el­vég­zett ér­zé­keny, egy­szer­smind biz­tos kéz­zel ve­ze­tett ana­lí­zis meg­győ­ző­en szem­lél­te­ti a kon­cep­ci­ót. Az iro­da­lom­tu­do­má­nyi-iro­da­lom­el­mé­le­ti meg­kö­ze­lí­tés új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi a biblioterápia el­mé­le­tét. Mint em­lí­tet­tük, a Nyi­tott könyv a biblioterápia, az iro­da­lom­te­rá­pia tör­té­ne­tét tár­ja elénk. A tör­té­ne­ti­sé­get nem a „klas­­szi­kus” iro­da­lom­tör­té­net fe­lől, az­az li­ne­á­ri­san ért­ve, ha­nem mint­egy in medias res, be­le­csap­va a „meg­tör­té­nő iro­da­lom” kö­ze­pé­be, fe­je­zet­ről fe­je­zet­re ha­lad­va épít fel egy, ha nem is ép­pen „új”, ám ran­got, ter­mi­no­ló­gi­át, tu­do­má­nyos le­gi­ti­má­ci­ót most szer­ző tu­do­mány­ágat. A könyv szer­ző­je sze­ren­csés kéz­zel ta­lál rá ar­ra a té­tel­re, és meg­győ­ző­en bi­zo­nyít­ja is, hogy az iro­da­lom­nak – tá­gabb ér­te­lem­ben a mű­vé­szet­nek – im­ma­nens sa­já­tos­sá­ga az, amit én „szótérikus élvezkedésnek” ne­ve­zek, és nem pusz­tán az ol­va­sói (be­fo­ga­dói) ol­dal­ról. Az iro­da­lom tör­té­ne­te azt mu­tat­ja, hogy „a mű­vé­szet meg­ment” el­ve ve­le­szü­le­tett prin­cí­pi­u­ma a mű­al­ko­tás él­ve­ze­té­nek (és „elő­ál­lí­tá­sá­nak”). A leg­ra­gyo­góbb pél­da er­re ta­lán a gö­rög tra­gé­dia – Nietz­sche ál­tal „dionüszoszi év­szá­zad­nak” ne­ve­zett – fény­ko­ra, a Kr. e. V. szá­zad, mely­nek fo­lya­mán éven­te (több al­ka­lom­mal) több­na­pos „fesz­ti­vál” ke­re­té­ben ad­ták elő Thorwald Dethlefsen el­ső lá­tás­ra ta­lán kü­lö­nös­nek ha­tó, ám még­is ta­lá­ló ki­fe­je­zé­sé­vel a „kol­lek­tív pszi­cho­te­rá­pi­á­nak” ne­ve­zett drá­má­kat (a komédiaelőadásokat is ide le­het so­rol­ni). Az „írás­te­rá­pia” kap­csán pe­dig ele­gen­dő Krúdy Gyu­lá­ra és Mo­zart­ra utal­ni. Éle­te vé­ge fe­lé a ze­ne­szer­ző ma­ga ír­ja egyik le­ve­lé­ben, hogy ami­kor nem kom­po­nál, na­gyon fáj a fe­je. Krúdy­nál „a po­é­ta ver­se­it flast­rom­ként ra­gaszt­ja a szí­ve fö­lött, a gomb­lyu­ká­ba dö­fő női ci­pők sar­ka ej­tet­te seb­re”. Iro­da­lom (az­az mű­vé­szet) és irodalom-/művészetterápia, úgy lát­szik, el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egy­más­tól…

      A Nyi­tott könyv fő erős­sé­ge te­hát – ezt nem le­het ta­lán elég­szer hang­sú­lyoz­ni – a ki­ter­jedt és jól meg­vá­lasz­tott iro­da­lom­el­mé­le­ti alap­zat­ból or­ga­ni­ku­san ki­bon­ta­ko­zó biblioterápia-elmélet, amely azon­ban nem pusz­tán a te­o­re­ti­kus el­me tel­je­sít­mé­nye, ha­nem akár gya­kor­la­ti ké­zi­könyv­ként, af­fé­le „kis­ká­té” gya­nánt is for­gat­ha­tó út­mu­ta­tó, sor­ve­ze­tő le­het a gya­kor­ló biblioterapeuta ke­zé­ben, de bár­ki­é­ben, aki bí­zik – vagy ép­pen ké­tel­ke­dik – az iro­da­lom gya­kor­la­ti fel­hasz­nál­ha­tó­sá­gá­ban. Ta­lán so­ha nem volt még an­­nyi­ra ak­tu­á­lis a biblioterápiával va­ló fog­lal­ko­zás, mint nap­ja­ink­ban, ami­kor po­li­ti­kai dön­tés­ho­zók mé­dia­nyil­vá­nos­ság előtt von­ják két­ség­be az úgy­ne­ve­zett hu­mán­tu­do­má­nyok „ér­ték­ter­me­lő” ka­pa­ci­tá­sát.

Zá­rás­kép­pen két ap­róbb hi­bá­ra, pon­tat­lan­ság­ra té­rek ki. A „pá­ci­ens” szó nem csak, és nem el­ső­sor­ban „szen­ve­dőt” je­lent (35.), ha­nem akin „át­megy a ke­ze­lés”, vö. passivum ala­kok az ige­ra­go­zás­ban. A la­tin patior ige je­len­té­se: „tűr = hagy, en­ged, vminek nem áll el­len, vmit el­tűr; szen­ved, el­szen­ved, meg­en­ged, el­néz, jó­vá­hagy; vmi kel­le­met­len­sé­get el­tűr, szen­ved, ki­áll. (Dr. Finály Hen­rik, A la­tin nyelv szó­tá­ra, Bu­da­pest, Frank­lin Tár­su­lat, 1884, 1426.) Az or­vo­si, il­let­ve gö­rög ki­fe­je­zé­sek „eti­mo­lo­gi­zá­lá­sa” egyéb­ként ál­ta­lá­ban le­bi­lin­cse­lő, az „Arisz­to­te­lész-fe­je­zet” („Ka­tar­zis”) pe­dig fi­lo­ló­gi­ai szem­pont­ból klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus­hoz mér­he­tő szak­sze­rű­ség­gel és ala­pos­ság­gal van meg­ír­va.

      A gö­rög „pathos” fő­név ere­de­ti je­len­té­se pedig nem „szen­ve­dés, baj” (142.), ha­nem „kül­ső ha­tás, be­nyo­más; ér­zet, ér­zé­ke­lés; ta­pasz­ta­lat, él­mény, ese­mény, eset; szen­ve­dés, bal­sze­ren­cse, bal­eset, ve­re­ség; be­teg­ség, ér­ze­lem, in­du­lat, szen­ve­dély.” (Györkösy Alajos–Kapitánffy István–Tegyey Im­re, Ógö­rög–ma­gyar nagy­szó­tár, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest, 1990, 765.) Vö. a la­tin patior igé­vel, mel­­lyel kö­ze­li ro­kon­ság­ban áll.