Azok­nak a köl­tők­nek a kép­ze­let­be­li klub­já­ban, akik­nek a leg­jobb ver­sei sok­kal job­bak an­nál, mint amen­­nyi­re is­me­rik őket, Szőnyi Fe­ren­cet bi­zony­ra igen elő­ke­lő hely il­let­né meg. A köl­tő­nek a spa­nyol nyel­vű iro­dal­mak ha­zai meg­is­mer­te­té­sé­ben for­dí­tó­ként és szer­kesz­tő­ként vég­zett mun­kás­sá­gát itt szán­dé­ko­san nem tag­la­lom, mert Weöres Sán­dor­tól Kálnoky Lász­lón át La­tor Lász­ló­ig – éle­tük kü­lön­bö­ző (akár év­ti­ze­de­kig tar­tó) pil­la­na­ta­i­ban – Szőnyi szá­mos ki­vá­ló pá­lya­tár­sá­nak gal­lér­já­ra tűz­ték rá a „mű­for­dí­tó” de­ho­nesz­tá­ló­nak szánt rang­jel­zés­ét. Szőnyi Fe­renc ne­vé­vel a vers­ol­va­sók an­nak el­le­né­re is rit­kán ta­lál­koz­hat­tak, hogy már 1996-ban meg­je­lent, még­pe­dig a Cse­rép­fal­vi­nál, egy ver­ses­kö­te­te. De ahogy an­nak ide­jén a be­ve­ze­tő­ben La­tor Lász­ló ír­ta, a Kö­tél­tán­cos szél már egy ak­kor sem iga­zán fi­a­tal köl­tő el­ső kö­te­te volt, Szőnyi pe­dig az­óta is, majd­nem het­ven­éves ko­rá­ig vi­sel­het­te az el­ső­köny­ves pri­mő­rök cím­ké­jét, mert a Mi­fé­le Orp­he­usz ti­zen­hét év szü­net után, csak az idei könyv­hét­re je­lent meg.

      A Kö­tél­tán­cos szélnek, úgy tű­nik, nem volt kü­lö­nö­seb­ben erős vagy tar­tós vissz­hang­ja, pe­dig érdekes „el­ső kö­tet” volt. Két pil­lér­je az ele­gáns for­ma­kul­tú­ra és a sok­szor egé­szen a szó­kap­cso­lat­ok, jel­zős szer­ke­ze­tek szint­jé­re re­du­kált, rend­kí­vü­li mó­don sű­rí­tő, lát­ta­tó köl­tői kép­ze­let. Ma, ami­kor a fi­a­tal köl­tők jel­lem­ző­en nem a vers­tan és a sti­lisz­ti­ka be­ha­tó is­me­re­té­nek bir­to­ká­ban igye­kez­nek meg­ta­lál­ni a ki­fe­je­zés új esz­kö­ze­it, a for­ma­kul­tú­ra ta­lán nem a leg­jobb aján­ló­le­vél az ol­va­sók kö­ré­ben. Az „új­hol­das” szó oly­kor el­ső osz­tá­lyú kri­ti­ku­sok szá­járól is an­nak a le­gyin­tés­nek a kí­sé­re­té­ben hang­zik el, amely az ön­ma­gá­ért va­ló ar­tisz­ti­kum­nak, a ki­üre­se­dett for­má­nak szól. Pe­dig az Új­hold ha­gyo­má­nya, amely Szőnyi köl­té­sze­té­nek bi­zo­nyá­ra egyik táp­lá­ló for­rá­sa, nem üre­se­dett ki. A köl­tői prob­lé­mát – a min­den­ko­ri új köl­tő­ge­ne­rá­ciók út­ke­re­sé­sén túl, bár az­zal szo­ros ös­­sze­füg­gés­ben – épp en­nek a ha­gyo­mány­nak a gaz­dag­sá­ga je­len­ti: nem az üres­ség, ha­nem a te­li­ség. A sok­hoz ne­héz hoz­zá­ten­ni.

      Szőnyi for­ma­ér­zé­ké­re jel­lem­ző, hogy azok kö­zött van, akik a Ma­gyar ba­dar cí­mű an­to­ló­gia leg­több jó limerikjét ír­ták: ezek mel­lett oly­kor ne­ve­sebb al­ko­tók da­rab­jai is el­hal­vá­nyul­nak. Emel­lett szin­tén Szőnyinek kö­szön­het­jük az egyik leg­rö­vi­debb ma­gyar szo­net­tet, amely­nek so­rai mind­ös­­sze egyet­len szó­tag­gal hos­­szab­bak a Charles Cros ál­tal fel- és a nem­rég el­hunyt Mar­sall Lász­ló ál­tal be­ál­lí­tott, egyszótagú so­rok­ból ál­ló vi­lág­re­kord­nál: „Bű­vös / mély-én / hű­vös / mé­lyén // lé­lek- / árok. / Élek. / Vá­rok. // Csitt! ma / mint­ha… / menj ki! // no­ha / so­ha / sen­ki”.

      Ha van ve­szé­lyes vo­ná­sa Szőnyi te­het­sé­gé­nek, az egyéb­ként épp a for­ma­ér­zék, a zárt for­mák­hoz va­ló von­zó­dá­sa: egyes ver­se­i­ben olyan prob­lé­mát­lan a rím­me­net és az egész dik­ció, hogy oly­bá tű­nik, mint­ha a köl­tő már nem is a ver­sét, ha­nem egy­ből an­nak bri­li­áns ma­gyar for­dí­tá­sát ír­ta vol­na meg. Egy ki­csit ilyen­nek ér­zem az el­ső kö­tet Én még azért nem ad­tam föl, ba­rá­tom cí­mű da­rab­ját is, pél­dá­ul ezt a rész­le­tet: „meg­vac­ko­lok a pi­ac­tér po­rá­ban, / odébbtúrva az el­hul­lott ga­nét / tö­rök­ülés­be ren­de­zem a lá­bam / és csak fú­jom fú­jom a ma­ga­mét”. Van­nak sza­vak (ilyen a ga­né is, vagy a san­da, a rin­gyó, a ga­lád, a ku­fár, a cse­léd vagy a víg), ame­lyek a mai ol­va­só­nak in­kább a ve­re­tes mű­for­dí­tás­ok­ból vagy a klas­­szi­kus ma­gyar köl­té­szet­ből is­me­rő­sek, mint­sem a kor­társ lí­rá­ból – de rög­tön hoz­zá kell ten­ni, hogy en­nek el­le­né­re a fen­ti, klas­­szi­kus­ra csi­szolt négy sor­ban sem le­het nem ész­re­ven­ni a „tö­rök­ülés­be ren­de­zem a lá­bam” re­mek, mo­der­nül el­tá­vo­lí­tó nyel­vi gesz­tu­sát. A Kér­dé­sek be­fe­je­ző négy so­ra még a klas­­szi­kus sze­rel­mi lí­ra hang­ján szól – „Hogy le­het, hogy ág se rop­pan, / ha te lép­delsz rő­zse­hal­mon? / Mért van az, hogy má­tól job­ban / fáj, hogy egy­szer meg kell hal­nom?” –, de an­nál ér­de­ke­sebb, hogy ez az édes dal­lam a vers­ben hi­te­le­sen tud meg­szó­lal­ni, akár­csak a Pre­lűd so­ra­i­ban: „fáj­nék de fé­lek fel­éb­resz­te­lek / a fény az il­lat té­to­váz­va mé­zel / vi­gyáz­za­tok rá vo­nat­ke­re­kek / ki szí­vet bánt az szí­ve ál­tal vész el”. De van Szőnyi sze­rel­mi köl­té­sze­té­nek – és egész lí­rá­já­nak – egy mo­der­nül sprő­debb in­to­ná­ci­ó­jú vo­nu­la­ta is, amely­nek egyik leg­szebb pél­dá­ja az In­te­ri­eur. Ez a vers szin­tén az 1996-os kö­tet­ben je­lent meg, de a mai fi­a­tal lí­rá­nak is olyan szép da­rab­ja le­het­ne, hogy a szó­kap­cso­la­ta­it, so­ra­it, sza­ka­sza­it – fő­leg az el­ső ket­tőt – szin­te kü­lön kel­le­ne idéz­ni:

A nyúj­tóz­ko­dó ho­mály­ban

meg­pat­tan­nak a cson­tok,

az álom el­pat­ta­nó hur­ka­pál­ci­kái.

Pá­rás ab­lak­sze­mek,

kert al­ján ös­­sze­fo­gó­dzó

köd-carmagnole.

Ülsz a tü­kör előtt,

s a ten­ger­mély csend­ben

tet­sze­leg­ve né­zed,

hogy hal szom­jan las­san

az a ha­jó­tö­rött csók

a vál­la­don.

En­nek a ké­pe­ket szin­te csak egy-egy szó­kap­cso­lat­ba vagy ös­­sze­tett szó­ba sű­rí­tő stí­lus­nak szem­lél­te­té­sé­re olyan pél­dá­kat le­het­ne hoz­ni, mint a Csön­get, el­árad („A bonc­te­rem­ben egy­ko­ri vi­tá­ink / akár a zseb­ken­dőm, / mi­kor ki­va­sal­ták”), a Plein air („Az est lá­ba­do­zó tes­té­ben / szö­vet­ba­rát holdfény. (…) A temp­lom­aj­tó mö­gött, / a majd­nem-hang csend­ben / meg­csi­kor­dul az ár­nyék”), vagy a Nél­kül – há­rom hú­ron („füg­gő­le­ges ten­ger, / fe­hér habszivacsbálába / gön­gyölt hó­me­ző”).

      Ta­lán fur­csa, hogy né­hány ap­ró ki­vé­tel­től el­te­kint­ve az ös­­szes ed­di­gi idé­zet az 1996-ban meg­je­lent kö­tet­ből szár­ma­zik, de en­nek az az oka, hogy bár Szőnyi Fe­renc­ben a köl­tő so­ká­ig ké­szü­lő­dött (negy­ven­két éve­sen ad­ta ki a Kö­tél­tán­cos szelet), az­óta alig fo­gott raj­ta az idő. Az el­ső kö­tet né­hány so­ros, ki­sebb fesz­tá­vú, afo­risz­ti­kus da­rab­ja­i­hoz ha­son­ló ver­sek, mint­egy mu­ta­tó­ba, épp­úgy meg­ta­lál­ha­tók a Mi­fé­le Orp­he­usz­ban – ilyen pél­dá­ul a két­so­ros Post scriptum: „Be­szél­tem rá­érő­sen an­­nyi min­dent. / Ma már lé­lek­sza­kad­va hall­ga­tok.” –, mint a meg­zök­ke­nés nél­kü­li so­rok­ba, csen­gő rí­mek­be fog­lalt concettókból ki­in­du­ló (az el­ső so­rok fe­szes te­nor­ját tar­ta­ni nem min­dig tu­dó) olyan vers, mint a Mi­lyen kés ez? cí­mű: „Mi­lyen kés ez? Az ál­do­zat nya­ká­ra / kö­szö­rü­let­len csó­kot vés a csor­ba”.

      A kö­tet el­ső ver­sé­nek (Rám vil­lan­nak csu­pán) el­ső so­ra így hang­zik: „Nem lá­za­dok, s for­mát se bon­tok”, de van a könyv­ben olyan vers is (Csiz­ma az asz­ta­lon), amely ki­vá­ló pél­dá­ja an­nak, hogy a ver­sei egyik fe­lé­ben a klas­­szi­kus ma­gyar lí­ra hang­ját in­to­ná­ló Szőnyi ak­cen­tus nél­kül tud meg­szó­lal­ni az an­gol­szász köl­té­sze­ten is­ko­lá­zott pá­lya­tár­sa­i­nak nyel­vén is: „Hogy ki kit sze­ret le?, ez itt a kér­dés. / Vagy nem is kér­dés, nem itt, és nem ez? / A ver­seny­hely­zet, mint ko­pott le­mez, / az fo­rog (fönn? kockán?)… Nagy a kí­sér­tés, / hogy an­nak lás­sam, ami: hasz­ta­lan­nak.” De en­nek a kö­tet­nek is fontos vo­nu­la­tát ké­pe­zik az olyan sű­rí­tő, ér­des ké­pe­ik­kel sok­szor szin­te hor­zso­ló ver­sek, ame­lyek egyes rész­le­te­i­nek biz­tos he­lyük len­ne a Ba­bits ál­tal meg­ál­mo­dott, csak egyes so­rok­ból ál­ló an­to­ló­gi­á­ban. Ilyen az Így biz­to­sabb per­sze („A fül­re szo­rí­tott kéz bő­rén ki­ül­nek a bomlásmeleg be­tűk”), a Hullóhomály lé­tünk („Hold­fény csont­vá­zán / le­let­men­tő gond­dal / ta­po­ga­tó füst­kéz.”), a Post factum („Föld­alat­ti szél sü­vít át a szádon”) vagy a Kő­pad­lón szét­tört („Vi­gyázz a je­len­tés túl­élő­i­re”). A kö­tet­nek mél­tán záródarabjául vá­lasz­tott Ab­ból az éj­sza­ká­ból vé­gig ilyen. Ma­ga­san kez­dő­dik: „Ab­ból az éj­sza­ká­ból ve­zess ki még­is en­gem. / Vé­rem: kő nyá­la. Nyel­vek, öröm fék­csi­kor­gá­sa”, egy­re fel­jebb emel­ke­dik: „már csak a pusz­ta ha­ra­gom ver­gő­dik / a hát­ra­ha­gyott in­du­lat­me­ző­kön”, és kis­sé lej­jebb száll­va, de még min­dig oda­fent éri el a nyug­vó­pont­ját: „S hir­te­len le­sújt rám / egy öle­lés me­leg vil­lám­csa­pá­sa. // S a gyű­lö­let bá­rá­nyai el­szé­led­nek mel­lő­lem.”

      A könyv leg­jobb da­rab­ja ta­lán még­is a cím­adó vers, a Mi­fé­le Orp­he­usz, a Ka­tin­ka cí­mű cik­lus utó­hang­ja. A sze­re­tett lány­test­vér ha­lá­lá­ról szó­ló, egyet­len hos­­szú, egy­mást vál­tó ver­ses és pró­zai ré­szek­ből ál­ló szö­veg vé­gén ér­zé­sem sze­rint akár a lá­nya ha­lá­lát meg­ír­ni pró­bá­ló Arany Já­nos re­zig­nált sza­vai is ott sze­re­pel­het­né­nek: „Na­gyon fáj, nem megy”, mert a hol elé­gi­kus, hol a ci­niz­mu­sig pró­zai han­gú val­lo­más da­rab­ja­it – az olyan ré­szek el­le­né­re, mint a Kosztolányi Ilo­ná­ját új­raének­lő vers („mond­já­tok az ág­ról az ég­ről mi tört le tom­pa vak ro­baj­jal mi om­lott a föld­re mi kat­tog a gép­ben mit zo­kog a tin­ta Ka­tin­ka Ka­tin­ka Ka­tin­ka Ka­tin­ka”) – az ele­ven fáj­da­lom mint­ha min­de­nes­tül még­sem eresz­tet­te vol­na ki kar­mai kö­zül. Il­let­ve a köl­tő még­is ki­sza­ba­dult, mert olyan – re­mek­mű­gya­nús – ver­set tu­dott ír­ni a ha­lál­ról, mint a Mi­fé­le Orp­he­usz. En­nek a ke­reszt­rí­mes, ötöd­fe­les és ötös jam­bu­sok­ból ál­ló so­ro­kat vál­to­ga­tó vers­nek ott van a he­lye Várady Sza­bolcs Bú­csú he­lyett cí­mű, rö­vid, de evi­den­ci­a­sze­rű impromptuje („El­men­ni vis­­sza vis­­sza­men­ni / aho­va nincs út vis­­sza­út”…) és Ke­mény Ist­ván Egy nap élet cí­mű („Har­minc­há­rom­ból huszan ma­rad­tunk, ti­zen­öt év után / szép ez is, / Egy óra múl­tán a kocs­má­ros be­hord­ta fö­lös­le­ges­sé vált / szé­ke­it”…) hos­­szú ver­se kö­zött, a leg­in­kább ta­lán Kor­mos Ist­ván Von­szol­nak pi­ros delfinekjének kö­ze­lé­ben. Szőnyi köz­pon­to­zás­ról le­mon­dó ver­se va­ló­sá­gos rá­ol­va­sás, amely­ben a köl­tő leg­főbb eré­nyei, a for­ma­ér­zék és a ké­pi kép­ze­let a leg­ma­ga­sabb fo­kon egye­sül­nek: „A hol­tak közt ha nem ta­lál­lak / to­vább ke­res­lek ide­fent / kit ta­kar­nak a sí­ró vál­lak / mi­lyen túl­élő ide­gent / mi­fé­le Orp­he­usz le­szek még / la­dik­ta­lan ta­von ho­va / pe­rel­ve min­dig mi­lyen em­lék / mindigek közt mi­lyen so­ha / (…) / s a lant a lant fü­lel­ve vár­nak / fo­lyó cit­rom­fa dél­vi­dék / a hol­tak közt ha nem ta­lál­lak / kény­te­len le­szek él­ni még”. Ha ed­dig nem vet­tük vol­na ész­re, en­nek a vers­nek és a kö­tet leg­jobb da­rab­ja­i­nak ol­vas­tán vi­lá­gos: Szőnyi Fe­renc köl­té­sze­te töb­bet adott hoz­zá a lí­ra, a cím­ké­zet­len lí­ra tör­té­ne­té­hez, mint amen­­nyit úgy me­rí­tett be­lő­le, hogy azt ne tet­te vol­na sa­ját­já­vá.