Nem olyan rég részt vet­tem egy holokauszt-irodalomról szó­ló be­szél­ge­té­sen. A té­ma vi­szony­lag nagy tö­me­get von­zott, meg­le­pő­en so­kan jöt­tek el, de a leg­fur­csább az volt, hogy a kö­zön­ség, fő­leg idő­sö­dő em­be­rek, nem az iro­dal­mi be­szél­ge­té­se­ken szo­ká­sos jó­in­du­la­tú pas­­szi­vi­tás­sal ült ott, ha­nem új­ra és új­ra köz­be­szól­tak, ér­dek­lőd­tek, vé­le­ményt nyil­vá­ní­tot­tak, kér­dez­tek és vi­tat­koz­tak – nem csu­pán a pó­di­u­mon ülő „hi­va­ta­los” be­szél­ge­tők­kel, ha­nem egy­más­sal is. Ha­mar ki­de­rült, hogy a hall­ga­tó­ság nagy ré­sze va­ló­szí­nű­leg a má­sod­ge­ne­rá­ci­ós holokauszt-túlélők idő­sebb nem­ze­dé­ké­ből va­ló, akik­nek a té­ma nem „csak­” iro­dal­mi, em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai vagy ép­pen tör­té­nel­mi prob­lé­ma, ha­nem né­mi túl­zás­sal ma­ga az élet. Min­dent ol­vas­tak, min­den fil­met lát­tak, min­den­hez hoz­zá tud­tak és akar­tak szól­ni, oly­kor egé­szen ve­he­men­sen ki­áll­tak bi­zo­nyos szö­ve­gek szín­vo­na­la és igaz­sá­ga mel­lett, vagy ép­pen el­len. Fur­csa ér­zés volt vé­gig­néz­ni eze­ken az ar­co­kon, akik he­ve­sen vi­tat­koz­tak ve­lünk és egy­más­sal, és lát­szott, hogy so­kan szin­te má­ni­á­ku­san őr­zik em­lé­ke­i­ket és pró­bál­ják mi­nél több mű­al­ko­tá­son ke­resz­tül meg­kö­ze­lí­te­ni azt a holokauszt-tapasztalatot, amely­ből ők már va­ló­szí­nű­leg köz­vet­le­nül nem ré­sze­sed­tek (vagy kö­zü­lük csak né­há­nyan), még­is egész éle­tü­ket meg­ha­tá­roz­ta.

      Azért me­sél­tem el ezt a tör­té­ne­tet, mert több te­kin­tet­ben is kap­cso­ló­dik Amir Gutfreund köny­vé­hez. Egy­fe­lől azért, mert töb­bek kö­zött er­ről a mű­ről is szó volt a be­szél­ge­tés so­rán – a hall­ga­tó­ság ak­kor még nem ol­vas­ta, az­óta már, ha jól sej­tem, igen. In­kább ami­att in­dí­tot­tam ez­zel a kri­ti­kám, mert a ren­dez­vény alatt több­ször is el­fo­gott az a kí­sér­te­ti­es ér­zés, hogy tu­laj­don­kép­pen a könyv sze­rep­lői vagy hoz­zá­juk sok te­kin­tet­ben na­gyon ha­son­ló em­be­rek ül­nek itt előt­tem, aki­ket ugyan­azok a prob­lé­mák fog­lal­koz­tat­nak, mint a re­gény fi­gu­rá­it, éle­tü­ket ugyan­úgy vég­ér­vé­nye­sen, örök­re és ki­tö­röl­he­tet­le­nül meg­ha­tá­roz­za a holokauszt – még ak­kor is, ha ta­lán A mi holokausztunk iz­ra­e­li túl­élő­i­nél sok­kal „hét­köz­na­pibb” és „egész­sé­ge­sebb” em­be­rek­ről van szó. A re­gény, amely az ere­de­ti­leg ma­te­ma­ti­kus vég­zett­sé­gű szer­ző el­ső köny­ve, ugyan­is egy Haifa mel­let­ti kis­vá­ros­ban, Kirját Hájim egyik la­kó­te­le­pén ját­szó­dik, ahol a gye­re­ke­ket ki­vé­ve min­den­ki holokauszt túl­élő, s ez sa­já­to­san be­fo­lyá­sol­ja mind a te­le­pü­lés hét­köz­nap­ja­it, mind pe­dig az el­be­szé­lő-fő­sze­rep­lő éle­tét. A vas­kos re­gény el­ső fe­lé­ben tu­laj­don­kép­pen nem tör­té­nik más, mint Kirját Hájim fi­gu­rá­i­nak be­mu­ta­tá­sa, szí­nes, egy­szer­re szo­mor­kás és vi­dám ké­pek vil­lan­nak fel a vá­ros­ka hét­köz­na­pi éle­té­ből és a nar­rá­tor gyer­mek­ko­rá­ból, meg­is­mer­het­jük a la­kó­te­le­pen élő kis­sé bo­ga­ras fi­gu­rá­kat, a fő­sze­rep­lő nagy­apá­it és nagy­anyá­it.

      Több nagy­szü­lő­ről van itt szó az „át­la­gos­nál”. A holokauszt-túlélők sa­já­tos szerep-összevonási gya­kor­la­ta ré­vén, mi­vel több­nyi­re el­vesz­tet­ték sa­ját szü­le­i­ket, nagy­szü­le­i­ket, a há­bo­rú után új ro­ko­no­kat fo­gad­tak ma­guk­nak, az idő­sebb, a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ból fris­sen sza­ba­dult, meg­öz­ve­gyült, gyer­me­ke­i­ket hi­á­ba ke­re­ső em­be­rek is öröm­mel fo­gad­ták el új „fi­a­i­kat”, „lá­nya­i­kat”. A leg­fur­csább a re­gény fi­gu­rá­i­ban az, hogy nemcsak min­den idealizációtól, a túl­élői „hő­si­es­ség” vagy az „áldozatiság” ma­gasz­tos­sá­gá­tól men­te­sen áb­rá­zo­lód­nak, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg, ki­fe­je­zet­ten bo­ga­ras, fél- vagy tel­je­sen őrült öreg­em­be­rek ten­ge­tik nap­ja­i­kat a töb­bi túl­élő kö­zött, ma­guk­ba zár­kóz­va kí­no­san őriz­ge­tik em­lé­ke­i­ket. A szer­ző, na­gyon ügyel­ve ar­ra, hogy ne vál­jon szen­ti­men­tá­lis­sá és a túl­élő­ket ne esz­mé­nyít­se, mint­ha két lé­pést a má­sik irány­ba tett vol­na, és a kis­vá­ros la­kó­it, ha nem is el­len­szen­ves (bár ilyen sze­rep­lő is elő­for­dul), de alap­ve­tő­en má­ni­á­kus, oly­kor szin­te el­vi­sel­he­tet­len ala­kok­ként je­le­ní­ti meg. Pa­ra­dox mó­don ép­pen emi­att vál­nak fe­lejt­he­tet­le­nek­ké, és et­től lesz a könyv el­ső fe­le ki­fe­je­zet­ten hu­mo­ros. A re­gény két kvá­zi-köz­pon­ti nagy­pa­pá­ja Lolek és Józef mint­ha egy­más el­len­té­tei len­né­nek, de a ma­guk mód­ján mind­ket­ten in­kább egy Hrabal- vagy – a szer­ző kul­túr­kör­éhez kö­ze­lebb áll­va – Sólem Aléchem-figurára em­lé­kez­tet­nek, mint egy holokauszt-könyv túl­élő sze­rep­lő­i­re. Lolek pél­dá­ul zsém­bes, pénz­haj­hász, a vég­le­te­kig zsu­go­ri és kis­sé ki­áll­ha­tat­lan, aki nem csu­pán a töb­bi­e­ket né­zi le, ha­nem a holokauszt-túlélőket ál­ta­lá­ban, ugyan­is ő ma­ga nem jár­ta meg a kon­cent­rá­ci­ós tá­bort, ha­nem a len­gyel had­se­reg ka­to­ná­ja­ként a há­bo­rú­ban él­te át a sa­ját há­nyat­ta­tá­sa­it, ame­lyek mel­lett vé­le­mé­nye sze­rint a haj­da­ni ál­do­za­tok szen­ve­dé­sei is el­tör­pül­nek. Mi több, ahol te­he­ti gúnyt is űz szom­széd­ja­i­ból és em­lé­ke­ik­ből: pél­dá­ul zsu­go­ri­sá­gá­ra jel­lem­ző sa­já­tos szer­tar­tá­sát, amely­nek so­rán az adott, már töb­bed­szer hasz­nált teafilter vár­ha­tó élet­tar­ta­mát meg­be­csül­ve dönt ró­la, hogy fel­hasz­nál­ja-e azt, vagy ki­dob­ja, nem átal­lot­ta eb­ben a kör­nye­zet­ben blasz­fém és sér­tő mó­don „sze­lek­ci­ó­nak” ne­vez­ni (8). Józef nagy­pa­pa ép­pen Lolek el­len­té­te, ma­ga a meg­tes­te­sült jám­bor­ság és hit, de emel­lett egy kis­sé tu­dá­lé­kos két lá­bon já­ró le­xi­kon is, aki sze­re­ti uno­ká­i­nak csil­log­tat­ni tu­dá­sát és ol­va­sott­sá­gát.

      Raj­tuk kí­vül még szá­mos bo­lon­dos öreg­em­ber sze­re­pel, a val­lá­si tör­vé­nye­ket szél­ső­sé­ge­sen tisz­te­let­ben tar­tó, min­den csa­lá­di ün­ne­pen ret­te­gett Mendel bá­csi­tól, a más bor­bély­hoz is já­ró ven­dé­ge­it ke­gyet­le­nül meg­bün­te­tő Jehosua fod­rá­szon át a vá­ros­ka fé­lel­me­tes bo­lond­já­ig, a sár­ga sza­kál­lú Hirsch-ig, aki az ut­cá­kat jár­va új­ra és új­ra fel­te­szi a nar­rá­tor­nak so­ká­ig ért­he­tet­len kér­dést: „Csak a szen­te­ket vit­ték gáz­kam­rá­ba?” A re­gény el­ső fe­le jó­részt a túl­élők kö­zös­sé­gé­nek min­den­nap­ja­it, anek­do­ti­kus tör­té­ne­te­it mu­tat­ja be az el­be­szé­lő kis­gyer­me­ki pers­pek­tí­vá­ján ke­resz­tül. A vá­ros­ka vi­lá­ga egy­szer­re bá­jos és még­is bal­jós: min­den­ki fur­csa, hák­lis és ál­ta­lá­ban ko­mi­kus fi­gu­ra, mi­köz­ben a nar­rá­tor idő­söd­ve egy­re erő­seb­ben ér­zi, hogy va­la­mi­lyen ti­tok lap­pang a hát­tér­ben, va­la­mi, ami­ről so­ha nem be­szél­nek, de még­is meg­ha­tá­roz­za sze­mé­lyi­sé­gü­ket.

      Kü­lö­nös­nek tűn­het egy holokauszt-könyv hu­mo­rá­ról be­szél­ni, és a re­gény több ol­va­só­ja meg­je­gyez­te, hogy kis­sé vis­­szás ér­zés volt na­gyo­kat ne­vet­ni a mű ol­va­sá­sa so­rán. (Egy is­me­rő­söm me­sél­te, hogy a köny­vet nyil­vá­nos he­lyen ol­vas­va in­kább el­ta­kar­ta a bo­rí­tót, ne­hogy az em­be­rek meg­bot­rán­koz­za­nak, mi­lyen té­má­jú mű­vön ne­vet han­go­san.) Mind­ez fő­ként ak­kor hat­hat kü­lö­nös­nek, ha a holokausztirodalom „klas­­szi­ku­sa­i­val” vet­jük ös­­sze, hi­szen a leg­több, a té­má­ról szó­ló al­ko­tás igen­csak ko­moly, mi több, tra­gi­kus hang­vé­te­lű, és ha a holokauszt rep­re­zen­tá­ci­ó­já­val kap­cso­lat­ban hu­mor­ról be­szé­lünk, az leg­fel­jebb iró­nia, ne­tán ci­niz­mus le­het (mint mond­juk Borowskinál vagy Ker­tész­nél), a hu­mor igen­csak rit­kán for­dul­hat elő. Sőt még az 1980-as évek vé­gén, az ese­mény áb­rá­zo­lá­sá­nak ös­­sze­füg­gé­sé­ben ki­ala­kult „eti­ket­tet” vizs­gál­va Terence Des Pres há­rom kri­té­ri­u­mot ál­la­pí­tott meg, ame­lyek sze­rin­te jel­lem­zik (il­let­ve ak­ko­ri­ban meg­ha­tá­roz­ták) az ese­mény meg­je­le­ní­té­si mód­ját – az egye­di­ség (va­gyis a holokausztot ön­ma­gá­ban, sa­ját kon­tex­tu­sá­ban kell vizs­gál­ni), a té­nyek­hez va­ló hű­ség, va­la­mint a ko­moly­ság, az­az a tra­gi­kus, már-már szak­rá­lis tó­nus feltételeit.¹ Egy­elő­re csak a har­ma­dik té­nye­zőt vizs­gá­lom (a tény­sze­rű­ség­ről ké­sőbb szó­lok), az­az a tra­gi­kum és a hu­mor sze­re­pét a re­gény­ben. Per­sze, ha a holokauszt mű­vé­sze­té­nek kon­tex­tu­sá­ban néz­zük, Gutfreund tö­rek­vé­se nem annyi­ra új és meg­bot­rán­koz­ta­tó: ép­pen az 1980-as évek vé­gé­től egy­re több olyan pró­bál­ko­zás szü­le­tett, amely a nyíl­tabb hu­mor­nak is te­ret en­ged az áb­rá­zo­lás­ban. Art Spiegelman Maus-képregényétől Roberto Benigni hí­res és so­kat vi­ta­tott film­jén át Mar­tin Amis ta­valy óta ná­lunk is ol­vas­ha­tó re­gé­nyé­ig (Idő­nyíl) sokan tettek kísérletet az ese­mé­nyek el­té­rő, nyíl­tab­ban ko­mi­kus áb­rá­zo­lá­sá­ra. Gutfreund ma­ga több ri­port­ban is ki­fej­tet­te, hogy sa­ját fel­fo­gá­sa men­­nyi­re tá­vol áll a Benigni-féle hu­mor­tól. Sze­rin­te ugyan­is Az élet szép mint­egy „fel­pu­hí­tot­ta” a holokausztot, egy­sze­rű­en ha­zug mó­don je­le­ní­tet­te meg, mi­vel a tör­té­ne­lem egyik leg­ször­nyűbb ese­mény-együt­te­sét édes­bús me­sé­vé finomította.² Azon túl, hogy iga­zat ad­ha­tunk-e Gutfreund kri­ti­ká­já­nak (vé­le­mé­nyem sze­rint alap­ve­tő­en igen), he­ves ki­ro­ha­ná­sai jól mu­tat­ják, hogy a hu­mor­nak re­gé­nyé­ben egé­szen más funk­ci­ó­ja van: nem ma­ga a haj­da­ni ese­mény áb­rá­zo­ló­dik e tó­nus­ban, ha­nem az utó­éle­te, pon­to­sab­ban, ahogy egy kis­gyer­mek szem­lé­li a vi­lá­got ma­ga kö­rül és pró­bál­ja meg­ér­te­ni a kö­rü­löt­te lé­vő, csep­pet sem hét­köz­na­pi fel­nőt­te­ket.

      Ép­pen eb­ből adó­dik a re­gény leg­főbb ér­de­kes­sé­ge, il­let­ve az, ami­ben vé­le­mé­nyem sze­rint újat tu­dott hoz­ni a holokauszt mű­vé­sze­té­nek egy­re ter­je­del­me­sebb ká­non­já­ban. A mű ugyan­is nem csak vagy nem el­ső­sor­ban a holokauszt ese­mé­nyé­ről, sok­kal in­kább an­nak utó­éle­té­ről és meg­ta­pasz­tal­ha­tó­sá­gá­ról szól. A könyv el­ső fe­lé­nek fő tör­té­ne­te az em­lí­tett fi­gu­rák anek­do­ti­kus be­mu­ta­tá­sa mel­lett ar­ról szól, ahogy az el­be­szé­lő-fő­sze­rep­lő, va­la­mint leányrokona, Efi meg­pró­bál­nak kö­ze­lebb ke­rül­ni a holokauszthoz. Leg­főbb prob­lé­má­juk ugyan­is az, hogy bár iz­ra­e­li­ek lé­vén a kö­zös­sé­gi em­lé­ke­zet szer­ves ré­sze a holokauszt, ám ezt ők, a gye­re­kek nem ké­pe­sek élő­vé ten­ni, leg­fő­kép­pen azért nem, mert va­ló­di és fo­ga­dott ro­ko­na­ik, is­me­rő­se­ik nem akar­nak be­szél­ni ró­la, hall­ga­tá­suk, úgy tű­nik, meg­tör­he­tet­len. Mint egy he­lyütt a nar­rá­tor ki­fej­ti: „két­fé­le holokauszt lé­te­zett, egy­más­sal pár­hu­za­mo­san. Az egyik a nyil­vá­nos, amely­nek az em­lé­ké­re Iz­ra­el­ben min­den év­ben egy­szer meg­szó­lal­nak a szi­ré­nák, és egy rö­vid idő­re meg­áll az élet, a má­sik vi­szont a mély, el­rej­tett, csa­lá­di holokauszt, és a ket­tő nem állt köz­vet­len ro­kon­ság­ban egy­más­sal” (80). Va­gyis a könyv nem csu­pán a holokauszt tör­té­ne­te, ha­nem a holokauszt ke­re­sé­sé­nek his­tó­ri­á­ja is, an­nak az el­be­szé­lé­se, ahogy a hi­va­ta­los kol­lek­tív em­lé­ke­zet ki­üre­se­dett, sem­mit­mon­dó ün­ne­pé­lyes tra­gi­ku­má­ból a gye­re­kek a va­ló­di, kö­rü­löt­tük téb­lá­bo­ló túl­élők él­mé­nye­i­hez akar­nak el­jut­ni, s ez­zel mint­egy sa­ját holokauszt-tapasztalatukat is meg­ala­poz­ni. En­nek több szem­pont­ból is tét­je van: köz­vet­len kör­nye­ze­tü­ket és a kis­vá­ros éle­tét csak a múlt meg­is­me­ré­se ré­vén ért­he­tik meg, il­let­ve úgy ér­zik, ön­ma­guk is csak így vál­hat­nak a kö­zös­ség ré­sze­sé­vé, csak a holokauszt el­sa­já­tí­tá­sa kap­csol­hat­ja őket ös­­sze sa­ját szü­le­ik és (ál)nagyszüleik vi­lá­gá­val.

      Elő­ször kü­lön­bö­ző trük­kök­kel, gyer­me­ki csí­nyek­kel igye­kez­nek ki­szed­ni a töb­bi­ek­ből tör­té­ne­te­i­ket, a há­bo­rú alat­ti szen­ve­dé­se­i­ket (pél­dá­ul gyógy­szert lop­nak, hogy az egyik be­teg öreg­ből így zsa­rol­ják ki élet­tör­té­net­ét). Pró­bál­ko­zá­sa­ik ke­vés si­ker­rel jár­nak, mi­vel a túl­élők mé­lyen ma­guk­ba te­met­ve őriz­ge­tik tit­ka­i­kat, ki­tér­nek a fag­ga­tá­sok elől, nem haj­lan­dó­ak tu­do­má­sul ven­ni a gye­re­kek ér­dek­lő­dé­sét. A má­sik tö­rek­vé­sük a holokauszt-tapasztalat sa­ját át­élé­sé­re irá­nyul – nem csu­pán in­tel­lek­tu­á­li­san (az­az in­for­má­ci­ó­kat gyűjt­ve, a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­ről min­den le­het­sé­ges köny­vet el­ol­vas­va), ha­nem, amennyi­re csak le­het, szen­zu­á­li­san is. En­nek egyik mód­sze­re, a re­gény em­lé­ke­ze­tes je­le­ne­te, az éhez­te­tés: az­az a két gye­rek szán­dé­ko­san éhez­ni kezd, hogy meg­pró­bál­ja­nak va­la­mit át­él­ni a haj­da­ni ál­do­za­tok szen­ve­dé­se­i­ből. A tör­té­net a re­gény­re igen jel­lem­ző mó­don fur­csán zá­rul: mi­u­tán so­ká­ig alig et­tek, a fő­sze­rep­lő meg­pró­bál­ja a ma­ga gye­re­kes mód­ján el­csá­bí­ta­ni a lányt, ami­nek ha­tal­mas po­fon lesz a ju­tal­ma. Ek­kor ki­de­rül, hogy ket­te­jük kö­zül csak a fiú éhe­zett, Efi vé­gig „csalt”, mi­vel, sze­rin­te: „…Buchenwaldot ak­kor is meg­ért­jük, ha csak az egyi­künk kop­lal” (155). A tör­té­net azon­ban nem ez­zel ér vé­get, ugyan­is az el­be­szé­lő még­is va­la­mi­fé­le „holokauszt-élményhez” jut. A ki­éhe­zett, visz­­sza­uta­sí­tott, Efi ál­tal meg­po­fo­zott fiú las­san po­rosz­kál ha­za­fe­lé:

      „A vi­lág for­gott ve­lem, de azért el­in­dul­tam. Ke­zem­mel az ágak­ba ka­pasz­kod­va el­ju­tot­tam az ös­vé­nyig. Bo­tor­kál­tam Dov szo­bá­ja fe­lé. Mu­száj volt túl­él­nem.

      Még az­nap há­rom adag va­cso­rát be­fal­tam, és a kö­vet­ke­ző két nap­ban min­den csap­ból it­tam, ami csak az utam­ba ke­rült. Biz­tos, ami biz­tos. De ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor oda­ér­tem Dov szo­bá­já­hoz, és le­nyom­tam a ki­lin­cset, egy iz­ra­e­li kibuc és a buchenwaldi 55-ös ba­rakk ha­tá­rán át­fu­tott raj­tam a bor­zon­gás. Te­hát ez volt a holokauszt. Csak egy sze­mer­nyi be­lő­le, és csak egyet­len pil­la­nat­ra, de en­nél kö­ze­lebb már nem ke­rül­he­tek hoz­zá so­ha.

      A buchenwaldi pil­la­nat ab­ban a pil­la­nat­ban vé­get ért, ahogy meg­mos­tam az ar­co­mat, de egy égő pont ott ma­radt a lel­kem mé­lyén” (156).

      Nem is az a kér­dés, hogy amit az el­be­szé­lő ér­zett, men­­nyi­re áll kö­zel a holokauszt so­rán ta­pasz­talt szen­ve­dé­sek­hez. Er­re nyil­ván nem le­het­ne vá­la­szol­ni, hi­szen az éh­ség, a szom­jú­ság, a kín szub­jek­tív ta­pasz­ta­la­ta nem kö­ze­lít­he­tő meg, ahogy egy hét kop­la­lás­sal sem va­ló­szí­nű, hogy el­ér­he­tő az in­ten­zív éhe­zés ér­zé­se. A lé­nyeg sok­kal in­kább az, hogy a re­gény ép­pen ezt a meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­get, a ta­pasz­ta­lat új­ra­élé­sé­nek kép­te­len­sé­gét áb­rá­zol­ja. Pon­to­sab­ban azt a kér­dést, hogy va­jon si­ke­rül­het-e át­tör­ni a né­ma­sá­gon, a kol­lek­tív em­lé­ke­zet üres rí­tu­sa­in és a köny­vek ste­ril le­írá­sa­in, a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció tud-e a holokauszt után és a holokauszttal együtt él­ni.

      A re­gény má­so­dik fe­lé­ben, amely már a nar­rá­tor fel­nőtt ko­rá­ban ját­szó­dik, meg­tö­rik a jég, Lolek nagy­pa­pa meg­be­teg­szik, és előbb Józef, majd a töb­bi túl­élő is me­sél­ni kezd, mi­vel egy­más után rá­döb­ben­nek, hogy a hall­ga­tást vá­laszt­va maj­da­ni ha­lá­luk­kal tör­té­ne­te­ik, szen­ve­dé­se­ik is vég­ér­vé­nye­sen el­tűn­nek. Ami ez­után jön, az már egy­ál­ta­lán nem hu­mo­ros: a re­gény el­ső fe­lé­nek anek­do­ti­kus­sá­ga egy­faj­ta ál­lan­dó val­lo­má­sos­ság­ba, tör­té­net­özön­be megy át. A túl­élők val­la­nak, ki­de­rül­nek tör­té­ne­te­ik, ame­lyek nemcsak ke­gyet­len­sé­gük mi­att el­bor­zasz­tó­ak, ha­nem azért is, mert az el­ső rész vi­lá­ga is új­ra­ér­té­ke­lő­dik ál­ta­luk, az egyes sze­rep­lők tel­je­sen más meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rül­nek. Ki­de­rül ugyan­is, hogy hall­ga­tá­suk mö­gött nemcsak a vis­­sza­em­lé­ke­zés fáj­dal­ma hú­zó­dott meg, ha­nem sok­szor a szé­gyen és a bűn­tu­dat is, hi­szen sen­ki sem ke­rül­he­tett ki „tisz­tán” a get­tók­ból és a lá­ge­rek­ből. Hirsch idé­zett kér­dé­se („Csak a szen­te­ket vit­ték gáz­kam­rá­ba?”) új ér­tel­met nyer: aki túl­él­te, biz­to­san nem szent, hi­szen an­nak ide­jén szin­te csak meg­al­ku­vá­sok, ügyes­ke­dé­sek (és per­sze sze­ren­cse) ré­vén le­he­tett él­ve ma­rad­ni. De azok sem szen­tek és nem is már­tí­rok, akik meg­hal­tak, mi­vel nem az eti­ka, a hit vagy bár­mi­lyen más fel­sőbb ér­ték dön­tött ek­ko­ri­ban az em­be­ri éle­tek­ről, ha­nem csu­pán a vak­sze­ren­cse. Az el­be­szé­lő (és ál­ta­la mi ol­va­sók) ta­lán töb­bet tud meg a holokauszt ese­mé­nye­i­ről, és a túl­élők mos­ta­ni bo­ga­rai, má­ni­ái is ért­he­tőb­bek vagy leg­alább­is el­fo­gad­ha­tób­bak lesz­nek. Ám a va­ló­di tu­dás in­kább az, hogy min­den és min­den­ki érin­tett volt, a dol­gok mes­­sze nem olyan egy­sze­rű­ek, nin­cse­nek egy­ér­tel­mű bű­nö­sök és ál­do­za­tok, bát­rak és gyá­vák. A bo­lond Hirsch pél­dá­ul ko­ráb­ban af­fé­le szent em­ber volt, aki csa­lád­ja ha­lá­lá­ba őrült be­le. Józef nagy­pa­pa hos­­szú tör­té­ne­te és kál­vá­ri­á­ja min­den, csak nem a bé­kés ál­do­zat, a nagy tu­dá­sú bölcs sor­sa (ahogy mos­ta­ni ál­la­po­ta alap­ján hi­het­nénk). Sőt az is ki­de­rül, hogy a fő­sze­rep­lő fe­le­sé­gé­nek nagy­ap­ja is sza­dis­ta bű­nös volt, így tu­laj­don­kép­pen sa­ját gyer­me­ké­ben is egy haj­da­ni gyil­kos vé­re fo­lyik.

      A má­so­dik rész igen hos­­szú és igen meg­döb­ben­tő tör­té­ne­tei te­hát fe­lül­ír­ják, más fény­be ál­lít­ják az el­ső sza­kasz anek­do­ti­kus, ked­ves hu­mor­ral meg­írt epi­zód­ja­it. A holokauszt nem va­la­mi­fé­le „szent tu­dás” vagy „be­ava­tá­si szer­tar­tás”, sok­kal in­kább az iszo­nyat­tal va­ló szem­be­né­zés, amely óha­tat­la­nul ki­hat a je­len­re és – a tu­dás ré­vén – a jö­vő­re is. A könyv má­so­dik fe­le kis­sé ta­lán tab­ló­sze­rű­vé vá­lik, mint­ha a szer­ző túl akar­na lép­ni a holokauszt-irodalom ko­ráb­bi mun­ká­i­ra jel­lem­ző egye­di­ség ta­pasz­ta­la­ton – amennyi­ben az ot­ta­ni tör­té­ne­tek az egyén sa­ját éle­té­re, egyé­ni sor­sá­ra kon­cent­rál­tak. Itt érez­he­tő­en van né­mi „tel­jes­ség­igény”, az­az a holokauszt mi­nél több ol­da­li, le­he­tő leg­tel­je­sebb be­mu­ta­tá­sá­nak vá­gya. Így a zsi­dó szen­ve­dők mel­lett még a né­met ál­do­za­tok is szót kap­nak. Ki­de­rül ugyan­is, hogy a re­gény egyet­len né­met sze­rep­lő­je (szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­sé­ge ré­vén egye­dül ő volt ké­pes a túl­élők és le­szár­ma­zott­ja­ik zsi­ge­ri né­met­gyű­lö­le­tét is meg­vál­toz­tat­ni), aki ko­ráb­bi ál­lí­tá­sa sze­rint sem sze­mé­lyes, sem ro­ko­ni kap­cso­lat­ban nem állt a ná­ciz­mus­sal, va­ló­já­ban ha­zu­dott, il­let­ve el­hall­gat­ta szé­gyellt szár­ma­zá­sát. Ő ma­ga ugyan­is a ná­ci faj­ne­me­sí­tő prog­ram, a Lebensborn ál­do­za­ta, és e szé­gyen­bé­lye­get egész gyer­mek­ko­rá­ban vi­sel­nie kel­lett. Nemcsak az ál­do­za­tok, a kol­la­bo­rán­sok, de a bű­nö­sök ol­da­la is be­mu­ta­tás­ra ke­rül: szá­mos va­ló­ban lé­te­zett ná­ci gyil­kos sze­re­pel a könyv­ben, va­la­mint olya­nok is, aki­ket több fi­gu­rá­ból, tör­té­net­ből gyúrt ös­­sze a szer­ző.

      Mind­ez a tel­jes­ség­igény mint­ha azt is mu­tat­ná, hogy Gutfreund egy­szer­re kö­ve­ti és ve­tí­ti elő­re a holokauszt-irodalom bi­zo­nyos mos­ta­ni ten­den­ci­á­it, té­má­it – pél­dá­ul a bű­nö­si szem­szög ke­rült elő Amis em­lí­tett mű­vé­ben vagy Jonathan Littel Jó­aka­ra­tú­ak cí­mű köny­vé­ben, a Lebensborn-program pe­dig leg­utóbb Daša Drndić Sonnenscheinjének tár­gyát ad­ta –, va­la­mint olyan tab­ló­sze­rű­ség­re tö­rek­szik, amely ke­vés holokauszt-műre jel­lem­ző (eb­ből a szem­pont­ból in­kább a val­lo­má­sos do­ku­men­tum­fil­mek, pél­dá­ul Claude Lanzmann vi­lá­gá­hoz áll kö­ze­lebb). Er­re szol­gál az is, hogy a szer­ző Des Pres em­lí­tett ka­te­gó­ri­ái kö­zül a má­so­di­kat sem tart­ja be, az­az mű­ve vál­lal­tan fikcionális. Nem csu­pán a Kirját Hájim la­kó­te­lep­ fi­gu­rá­i­nak jó ré­sze ki­ta­lált, de sok, ve­lük meg­tör­tént ese­mény is olyan haj­da­ni tör­té­nel­mi té­nyek­ből van ös­­sze­gyúr­va, ame­lyek meg­tör­tén­tek, de nem ve­lük, vagy ép­pen­ség­gel nem tör­tén­tek konk­ré­tan meg, de a szer­ző sze­rint meg­es­het­tek vol­na. Eze­ket azon­ban – ta­lán ép­pen a tény­sze­rű­ség „holokauszt-etikettje” mi­att – a re­gény utó­sza­vá­ban le­ír­ja, ki­emel­ve, mely ada­tok és sze­rep­lők élet­raj­zi­ak, mik ku­ta­tás ered­mé­nyei és me­lyek csak a fan­tá­zia ter­mé­kei. Mind­ez nem azt je­len­ti, hogy ne ven­né te­kin­tet­be Gutfreund köny­ve a holokauszt-irodalom sza­bá­lya­it, ha­nem in­kább Des Pres kri­té­ri­u­ma­i­nak jel­leg­ze­tes kon­tex­tu­sá­ra utal, hi­szen ezek még a „klas­­szi­kus”, ál­ta­lá­ban túl­élők ír­ta szö­ve­gek­re vo­nat­ko­zó, nem an­­nyi­ra nor­ma­tív, mint in­kább le­író ka­te­gó­ri­ák. A köz­ben el­telt év­ti­ze­dek so­rán a holokauszt mű­vé­sze­te so­kat vál­to­zott, s az át­ala­ku­lás oka rész­ben iro­dal­mi (a ko­ráb­ban ta­lán for­ma­i­lag ke­vés­sé újí­tó jel­le­gű mű­vek után, mel­lett meg­je­len­tek az egy­re ra­di­ká­li­sabb kí­sér­le­tek), rész­ben pe­dig nem­ze­dé­ki. Az­az a mos­ta­ni szö­ve­gek már a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció mű­vei, azo­ké, akik ma­guk nem él­ték meg a holokauszt ta­pasz­ta­la­tát, de meg­szál­lot­tan vágy­nak meg­is­me­ré­sé­re, akár­csak a szö­ve­gem ele­jén em­lí­tett be­szél­ge­tés né­zői-részt­ve­vői. Amíg a holokausztirodalom el­ső ge­ne­rá­ci­ó­já­nak leg­főbb prob­lé­má­ja a ki­fe­je­zés, a lá­ger­ta­pasz­ta­lat hét­köz­na­pi vi­lág szá­má­ra va­ló köz­ve­tít­he­tő­sé­ge volt, ad­dig most tör­té­nel­mi, élet­ko­ri okok­ból leg­in­kább a meg­is­me­rés és a köz­ve­tí­tés. Az­az a mos­ta­ni szer­ző­nek nemcsak az­zal kell szá­mol­nia, hogy nem ké­pes át­ad­ni egy a be­fo­ga­dók szá­má­ra ra­di­ká­li­san ide­gen ta­pasz­ta­la­tot, ha­nem az­zal is, hogy ő sem fel­tét­le­nül él­he­ti át, az­az már nem a túl­élő, ta­nú, hír­vi­vő sze­re­pe az övé, ha­nem a ku­ta­tó, tör­té­net­hall­ga­tó és -közvetítőé. Gutfreund köny­vé­nek be­szé­des cí­me lát­vá­nyo­san utal er­re: ez már a mi holokausztunk, ál­do­za­tok, kí­vül­ál­lók, eset­leg el­kö­ve­tők gyer­me­ke­ié, uno­ká­ié, akik­nek egy­szer­re kell meg­is­mer­ni­ük ma­gát a tör­té­nel­met, va­la­mint azt is, ho­gyan él to­vább a múlt ben­nünk, mind­an­­nyi­unk­ban. Olyan fon­tos könyv szü­le­tett te­hát, amely nemcsak ös­­szeg­ző­je a holokausztirodalom új ge­ne­rá­ci­ós tö­rek­vé­se­i­nek, de újat, ra­di­ká­li­san mást is tud mon­da­ni a múlt­ról, il­let­ve sa­ját múlt­ké­pünk­ről.

-----

¹     Terrence Des Pres: Ho­lo­ca­ust Laughter? In: Berel Lang (ed.): Writing and the Ho­lo­ca­ust. Holmes & Meier, New York, 1988. 217. A szö­veg kon­cep­ci­ó­já­ról és a né­ző­pont­tal kap­cso­la­tos prob­lé­mák­ról bő­veb­ben lásd Kisantal Ta­más: Túl­élő tör­té­ne­tek. Ki­já­rat, Bu­da­pest, 2009. 47–54.

²     „Op­ti­mis­tá­nak, nor­má­lis­nak kell ma­rad­ni” – Kovács-Cohner Ró­bert be­szél­ge­té­se Amir Gutfrenddal. Könyv­jel­ző, 2013/május. 38; il­let­ve Traumatizált nép va­gyunk – Horn Gab­ri­el­la be­szél­ge­té­se Amir Gutfreunddal. Litera, 2013. má­jus 3. http://www.litera.hu/hirek/amir-gutfreund-traumatizalt-nep-vagyunk (le­tölt­ve: 2013. au­gusz­tus 13.). Az utób­bi in­ter­jú­ban egyéb­ként még egy mű­vet em­lít, amely ha­tott szem­lé­let- és áb­rá­zo­lás­mód­já­ra, az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén ját­szó­dó Jean Rouaud-regényt, A be­csü­let mezejént.