„E fel­fe­de­zé­sem­ről úgy a
kultuszministeriumot, mint
Hollósy fes­tőt Mün­chen­ben
táv­ira­ti­lag tudósítottam…”
Csontváry: Ön­élet­rajz

Csontváry klas­­szi­kus táv­ira­ta­it őrült­sé­ge egyik de­rűs bi­zo­nyí­té­ka­ként em­lí­tik a ró­la szó­ló írá­sok, me­lyek­ben élet­mű­vé­nek pszi­cho­lo­gi­zá­ló in­terp­re­tá­ci­ói egy mű­vész nép­sze­rű­sí­té­sé­nek ér­de­kes rek­lám­ele­mei. A „ki­rályt a nap­ra ki­ten­ni stop csontváry” la­ko­ni­kus mon­da­ta le­gen­dá­ri­u­má­nak emb­lé­má­ja­ként Lombroso őrült zse­ni­jé­nek to­po­szá­val te­remt szé­les kö­zön­ség­ér­dek­lő­dést, hogy így ez a va­ló­ban nem hét­köz­na­pi élet a ki­kap­cso­ló­dás­ra vá­gyó pol­gá­ri ün­nep­nap­ok­ba utalt mű­vé­szet ke­rí­tő­jé­vé vál­jon. Mert az őrült zse­ni kli­sé­je a ra­jon­gás mű­vész­kul­tu­szá­val együtt a fel­men­tést is tar­tal­maz­za egy sok szem­pont­ból pél­dát­lan el­hi­va­tott­ság és kon­cent­rált al­ko­tói mun­ka kö­vet­he­tő­sé­gé­nek kö­ve­tel­mé­nye alól. De hát va­ló­ban nem min­den min­ta­sze­rű eb­ben az élet­mű­ben, mi­köz­ben pél­da­sze­rű min­den. Csontváry a mű­vé­szi kí­vül­ál­lás – tár­sa­da­lom­kri­ti­ka­ként de­monst­rált és tár­sa­dal­mi­lag, az őrült­ség att­ri­bú­tu­má­val is szi­tu­ált – sze­re­pé­ben úgy lép ki a min­den­nap­ok va­ló­sá­gá­ból, akár­csak ez a rö­vid táv­ira­ti mon­dat a hét­köz­na­pi em­be­ri érint­ke­zés kom­mu­ni­ká­ci­ó­já­nak foly­to­nos­sá­gá­ból. Ezért ta­lál­koz­hat ben­ne – Csontváry gyak­ran za­va­ros gon­do­la­ta­it és fes­té­sze­té­nek kü­lö­nös am­bí­ci­ó­it egye­sít­ve – a táv­irat mű­fa­ji le­he­tő­sé­ge­ként a hu­mor a po­é­zis­sel. Mert a tá­vol­ság, me­lyet ez a táv­irat a kor­szak mo­dern kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­ze­ként át­hi­dal, nem­csak tér­be­li, ha­nem szo­ci­o­ló­gi­ai is, hi­szen a köz­nép­ből ki­lé­pő, az őrült és a mű­vész pó­za­i­ban együtt lát­ha­tó ön­tu­da­tos zse­ni gesz­tu­sa. At­ti­la hun ve­zér sze­re­pét ját­szó fes­tő­fe­je­de­lem (s ugyan­eb­ben az ös­­sze­füg­gés­ben ér­tel­mez­he­tő a par­la­ment­nek kül­dött ál­lí­tó­la­gos táv­irat is, a „jö­vök tivadar fes­tő”) köz­vet­len érint­ke­zé­si szán­dé­kát jel­zi az or­szág ural­ko­dó­já­val a di­e­té­ti­kai mo­ti­vá­ci­ó­jú fes­té­sze­ti nap­fény­kul­tusz és a Habs­bur­gok­hoz hű örö­költ csa­lá­di ha­gyo­mány tö­mör ka­rak­ter­raj­za­ként.

      Te­hát, egy alig né­hány vo­nal­lal vá­zolt, de na­gyon ta­lá­ló – bár az élet­mű in­terp­re­tá­ci­ó­ját fél­re­sik­la­tó – ka­ri­ka­tú­ra ez a táv­irat­mon­dat Csontváryról. Ere­de­te Le­hel Fe­renc le­gen­da­gyár­tó, az ak­kor még alig is­mert fes­tő­nek szé­les kö­zön­sé­get te­rem­tő köny­ve, mely­nek bi­zony­ta­lan for­rá­sa a Ja­pán ká­vé­ház vi­dám, Csontváryt ug­ra­tó mű­vész­asz­ta­lá­nak anek­do­ti­kus ho­má­lyá­ba vész.² Hi­szen ezt a táv­ira­tát sem Csontváry nem em­lí­ti, sem az Oszt­rák-Ma­gyar ka­bi­net­iro­da nem tet­te köz­zé kö­szö­ne­tét a ki­rály egész­sé­gé­ért ag­gó­dó nagy­sze­rű ba­rá­ti ta­ná­csért. Anek­do­ta és táv­irat mű­fa­ja­i­nak érint­ke­zé­se itt az a ki­adat­lan­ság, mely­ben a mű­fa­ji is­mer­te­tő­je­gyek alap­ján az ál­lí­tó­la­gos va­ló­szí­nű­ség a sze­mé­lyi­ség fi­zi­og­nó­mi­á­ját egy el­kép­zel­he­tő, el­rep­pe­nő mon­dat­sza­lag zárt sé­má­já­ba kény­sze­rí­ti.

      En­nek a Csontváryt pa­ro­di­zá­ló táv­irat­nak ext­rém kü­lön­le­ges­sé­ge el­le­né­re azon­ban olyan je­len­tős hi­vat­ko­zást ta­lál­ha­tunk, mely ha­son­ló­kép­pen a mű­vé­szi al­ko­tás és az őrült­ség mo­dern moz­gás­te­rét jel­lem­zi, de nem a hu­mor, ha­nem a tra­gi­kus pá­tosz ko­moly­sá­gá­val. Nietz­sche – aki­nek kor­sza­kos ha­tá­sa Csontváry élet­mű­vé­ben is ki­mu­tat­ha­tó – 1889-ben To­ri­nó­ban be­kö­vet­ke­zett szel­le­mi ös­­sze­om­lá­sa után olyan táv­ira­to­kat kül­döz­ge­tett ba­rá­ta­i­nak és ide­ge­nek­nek, me­lye­ket hol „Di­o­nü­szosz­ként”, hol pe­dig a „Meg­fe­szí­tett­ként” írt alá. Nietz­sche re­cep­ci­ó­ját, a fi­lo­zó­fia­tör­té­net­ben egye­dül­ál­ló szé­les kö­rű nép­sze­rű­ség­ét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­za őrült­sé­gé­nek élet­raj­zi mo­men­tu­ma, de ez­zel ez a nor­má­lis­tól el­té­rő élet nem­csak mű­vei el­le­né­ben bul­vár­ti­tok­ként, ha­nem azok vég­ső élet­fi­lo­zó­fi­ai hi­te­les­sé­ge­ként is kö­zön­ség­re lel. Míg Csontváry ál­ta­lá­nos befogadástörténe-tében – s ezt jel­zi az em­lí­tett táv­irat stá­tu­sza is az élet­mű­ben – az őrült­ség cím­ké­je, csak né­mi­leg tra­gi­kus pá­tos­­szal egy ma­gyar mű­vész­sors re­to­ri­ká­já­ba il­leszt­ve, mű­ve­i­nek el­ső­sor­ban pszi­cho­pa­to­ló­gi­a­i­lag ér­tel­mez­he­tő tar­tal­ma­it és sze­mé­lyi­sé­gé­nek ne­vet­ni va­ló bo­ga­ras­sá­ga­it érin­ti.

      Csontváry írá­sa­i­ban a vi­lág­ról nem kér­dé­sek, ha­nem rö­vid, a ki­nyi­lat­koz­ta­tás el­lent­mon­dást, ké­telyt és kri­ti­kát nem tű­rő, lo­gi­kai iga­zo­lást ki­ik­ta­tó ki­je­len­té­sek ön­tu­da­tos vá­lasz­for­mu­lá­i­ban be­szél. Mind­ez az Imí­gyen szól Zarathustra „köl­tői” fi­lo­zó­fi­á­já­nak, stí­lu­sá­nak, s vi­lág­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak hal­vány vissz­fé­nye, ahogy az aforizmatikus be­széd­mód sem vé­let­le­nül Nietz­sche kor­tár­sa, aki mi­köz­ben kri­ti­ká­val ke­zel­te az írott nyelv táv­irat okoz­ta el­la­po­so­dá­sát, sú­lyos rö­vid­lá­tá­sa mi­att ké­sei éve­i­ben ar­ra kény­sze­rült, hogy csak rö­vid – elő­ző­leg fenn­han­gon me­mo­ri­zált – afo­riz­má­kat ír­jon ön­gún­­nyal em­lít­ve „át­ko­zott táv­ira­ti stí­lu­sát”.

      Nietz­sche és Csontváry, az őrült­ség, a ki­nyi­lat­koz­ta­tó hang­nem és a táv­irat ös­­sze­füg­gé­sei per­sze na­gyon köz­ve­tet­tek, s csak el­na­gyolt, váz­la­tos el­mé­le­te­ket te­remt­het­nek, már csak a két al­ko­tó te­o­re­ti­kus tel­je­sít­mé­nye köz­ti át­hi­dal­ha­tat­lan szín­vo­nal­kü­lönb­ség mi­att is. Ugyan­ak­kor Nietz­sche fi­lo­zó­fi­á­ja és Csontváry fes­té­sze­te épp­úgy nem ér­tel­mez­he­tő az őrült­ség­re uta­ló táv­irat­ok­ból, ahogy Samuel Mor­se aka­dé­mi­kus fes­tői élet­mű­vé­ből sem ve­zet­he­tő le a táv­író fel­ta­lá­lá­sa. Vi­szont az el­ső táv­irat szö­ve­ge, me­lyet Mor­se le­ko­pog­ta­tott az ószö­vet­sé­gi Szá­mok köny­vét idéz­ve: „mit akar ten­ni az Is­ten” („azt min­dig ide­jé­ben hir­de­ti majd Já­kob és Iz­ra­el”), a nagy hor­de­re­jű tech­ni­kai ta­lál­mány­nak azt a tá­vol­sá­go­kat át­hi­da­ló je­len­tő­sé­gét jel­zi, mely­ben a te­rek ki­ik­ta­tá­sa a transz­cen­den­cia több­fé­le le­he­tő­sé­gét su­gall­ja. A jól is­mert le­gen­dás ki­nyi­lat­koz­ta­tás „ér­tel­mes ma­gyar nyel­ven szó­ló” hang­já­nak, a fes­tői el­hi­va­tás­nak tö­mör, táv­ira­ti stí­lu­sa, „Te le­szel a vi­lág leg­na­gyobb plein air fes­tő­je, na­gyobb Raffaelnél”, az Is­ten­nel (ahogy az ural­ko­dó­val vagy a par­la­ment­tel) köz­vet­len ös­­sze­köt­te­tést ke­re­ső Csontvárynál a mo­dern kom­mu­ni­ká­ci­ós tech­ni­ka és a misz­ti­ka kap­cso­la­tát rejt­je­lez­he­ti.

      Mind­eh­hez tár­sul az a sür­göny-gyor­sa­ság, mel­­lyel Csontváry uta­zá­sa­it bo­nyo­lí­tot­ta, s út­le­írá­sa­i­nak táv­ira­ti stí­lu­sá­ban, szin­te csak a hely­ne­ve­ket so­rol­va, fest­mé­nyei el­ké­szül­tét mint­egy kap­kod­va re­giszt­rál­ja a nagy mo­tí­vum fe­lé ve­ze­tő úton. A vo­nat­ab­lak­ból lá­tott táj, hi­szen több­nyi­re Csontváry is vas­úton utaz­ha­tott, a táv­író­póz­nák mö­gött je­le­nik meg, me­lyek így az uta­zó és a lát­vány kö­zé éke­lőd­ve a ter­mé­szet­hez va­ló mo­dern vi­szony köz­ve­tett­sé­gét fi­zi­kai va­ló­sá­guk­ban jelzik.³ Csontváry a ter­mé­szet­tel – ré­szint ép­pen az ál­ta­la is hasz­nált vas­út és táv­író egy­más­sal szer­ve­sen ös­­sze­kap­csolt mű­sza­ki esz­kö­zei kö­vet­kez­té­ben – meg­sza­kadt köz­vet­len vi­szony­nak a vis­­sza­nye­ré­sé­re tö­rek­szik fes­tői vi­lág­né­zet­ében és al­ko­tá­sa­i­val, mely­nek el­éré­sé­hez a modernitás szi­tu­á­ci­ó­ját jel­lem­ző pa­ra­dox mó­don tár­sul­nak ugyan­ezek a mű­sza­ki esz­kö­zök. Vo­nat­uta­zá­sok a ter­mé­szet, a ter­mé­sze­tes lé­te­zés, a nap­fé­nyes, je­len­ben el­ér­ni vá­gyott múlt fe­lé, hogy az­tán eb­ben a fel­gyor­sult mo­dern fes­tői élet­for­má­ban a meg­ta­lál­ni vélt­ről si­et­ve táv­ira­tot küld­jön. „Most azon­ban men­jünk Ka­i­ró­ba vis­­sza, a nap­le­men­te ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra. Ta­nul­má­nyo­zás köz­ben rá­akad­tam a so­kat ke­re­sett na­pút szí­ne­i­nek vi­lá­gí­tó fo­ko­za­tá­ra. E fel­fe­de­zé­sem­ről úgy a kultuszministeriumot, mint Hollósy fes­tőt Mün­chen­ben táv­ira­ti­lag tu­dó­sí­tot­tam, amint te­hát az új, fel­fe­dett szí­nek­kel a fest­mén­­nyel el­ké­szül­tem, Je­ru­zsá­lem­be rán­dul­tam, s ott 67 élet­nagy­sá­gú alak­kal meg­fes­tet­tem a val­lás­dis­pu­tát, az imát a pa­nasz­fal kö­rül, s ahogy ezt gyor­san be­fe­jez­tem, már­is útrakelve a Tát­rá­ban va­gyok, de már a Ta­raj­kán nem gon­dol­ko­zom azon, ho­gyan fes­tem meg a nagy Tát­ra lát­ké­pet a víz­esés­sel. Még csak rajz­pró­bá­ra sem ke­rült a do­log, ha­nem egye­ne­sen a nagy vász­nat táv­ira­ti úton ren­del­tem meg.”⁴

      Eb­ben a két táv­irat ke­re­tez­te, s a táv­ira­ti stí­lus meg­ha­tá­roz­ta rö­vid szö­veg­rész­ben Ka­i­ró, Mün­chen, Je­ru­zsá­lem és a Tát­ra hely­szí­nei, va­la­mint há­rom kép meg­fes­té­se sű­rű­sö­dik ös­­sze élet és mű­vé­szet kon­ti­nu­i­tá­sát mint­egy a táv­író ko­po­gó hang­ja­i­val meg-meg­sza­kít­va. A kul­tusz­mi­nisz­té­ri­um­ba és Hollósynak el­kül­dött ál­lí­tó­la­gos szö­veg enigmatikus szim­bó­lum­ként vált a Csontváry élet­mű le­gen­dá­ri­u­má­nak, rész­ben szin­tén az őrült­sé­get bi­zo­nyí­tó ré­szé­vé. A „pleinair erfunden tschontvari”, ahogy Le­hel Fe­renc idé­zi köny­vé­ben, ugyan­úgy az anek­do­ti­kus iga­zol­ha­tat­lan­ság kö­dé­ből fény­lik elő akár­csak a nap­für­dő­re ja­vas­la­tot te­vő ural­ko­dói táv­irat, mely­nek sok­kal in­kább kel­lett vol­na né­me­tül fenn­ma­rad­nia a de­rűs utó­kor szá­má­ra. A „plein air-távirat” anek­do­tá­ja – me­lyet éj­jel kéz­be­sí­tet­tek Hollósynak, aki az­tán, a je­len­tős fel­fe­de­zés­ről ér­te­sü­lő iz­gal­má­ban, vagy egy­sze­rű­en csak mert fel­éb­resz­tet­ték, nem tu­dott elaludni⁵ – és a táv­irat Csontváry ál­tal va­ló em­lí­té­se sa­já­tos ös­­sze­füg­gést te­remt egy­más­sal a plein air bi­zony­ta­lan fo­gal­ma je­gyé­ben. Csontváry ugyan­is az idé­zett szö­veg­rész­ben és írá­sa­i­nak er­ről a táv­irat­kül­dés­ről be­szá­mo­ló más szö­veg­tö­re­dé­ke­i­ben nem a plein airt, ha­nem a na­pút szí­ne­it és vi­lá­gí­tó fo­ko­za­ta­it em­lí­ti. S an­nak el­le­né­re, hogy a ki­nyi­lat­koz­ta­tó hang a „leg­na­gyobb na­pút”, il­let­ve a „leg­na­gyobb plein air” fes­té­szet­re va­ló buz­dí­tás közt in­ga­do­zik a kü­lön­bö­ző szö­veg­he­lye­ken, s így a két fo­ga­lom egy­más szi­no­ni­má­já­nak tű­nik Csontváry szó­tá­rá­ban, még­is az ál­ta­la a fes­tő­mű­vé­szet és a zse­ni­a­li­tás el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­le­ként ke­zelt sza­bad­ban fes­tés, a hely­szí­ni je­len­lét, il­let­ve ez­zel ös­­sze­füg­gés­ben a rajz­váz­lat nél­kü­li köz­vet­len áb­rá­zo­lás esz­mé­nye el­bi­zony­ta­la­nít­ja az ér­tel­me­zést. Mert az idé­zett rész­let­ben a meg­ta­lált plein airről ér­te­sí­tő táv­irat és ugyan­eb­ben a szö­veg­rész­ben a plein air fes­tés­hez va­ló vá­szon­ren­de­lés táv­ira­ta lát­szó­lag el­té­rí­ti a fo­ga­lom­hasz­ná­lat egyértelműségét.⁶ Egy a va­ló­ság­ban, a nap­fény­ben, s egy tá­vo­li, eg­zo­ti­kus hely­szí­nen, Ka­i­ró­ban ta­lált va­la­mi ke­rül itt el­lent­mon­dás­ba egy min­den­hol, min­den nap­fény­ben le­het­sé­ges áb­rá­zo­lá­si mód­dal, va­la­mi ugyan­en­nek a va­la­mi­nek az áb­rá­zo­lá­si mód­já­val, egy tárgy egy esz­köz­zel. An­nak el­le­né­re, hogy a plein air fo­gal­ma vol­ta­kép­pen tar­tal­maz­za a nap­fény­ben va­ló áb­rá­zo­lást és a nap­fény áb­rá­zo­lá­sát – „egy szép táv­lat a nap su­ga­ra­i­hoz van köt­ve, s a plein air fes­tés a nap­sü­tés­hez nőve”⁷ – azon­ban ezt a meg­je­le­ní­tés­re ér­de­mes nap­fényt még­sem le­het akár­hol meg­ta­lál­ni, mert a hely­szín, a hely­szín nap­fé­nye és an­nak a hely­szí­nen va­ló meg­fes­té­se együtt je­len­ti Csontvárynál ugyan­azt a plein airt. Akár­hol nem, akár­mi­kor vi­szont sze­rin­te igen. Csontváry ugyan­is a fes­té­szet tör­té­ne­tét mint­ha a plein air lá­zas ke­re­sé­se­ként fog­ná fel, s így a fo­gal­mat lát­szó­lag nem sa­ját ko­rá­nak új­don­sá­ga­ként, ha­nem ahis­to­ri­kus mó­don ér­tel­mez­ve fél­re­ér­ti, a táj­kép ál­ta­la kor­ta­lan­nak tar­tott mű­fa­ját ös­­sze­mos­va a „na­pút le­ve­gő táv­la­tá­nak” és a „vi­lá­gí­tó szí­nek” időt­len­sé­gé­vel za­va­ros te­ó­ri­á­i­ban. A tör­té­net az el­ér­ni vá­gyott ugyan­azon va­la­mi­ért Dan­te ko­rá­ban in­dul. „A küz­del­met Raffael if­jú­ko­ra akaszt­ja meg; a ver­seny­tér te­le van iz­gal­mak­kal, ke­res­ve van a na­pút le­ve­gő táv­lat­tal, nem kis mér­ték­ben a vi­lá­gí­tó szín az ener­gi­á­val. Ez fog­lal­koz­tat­ja a vi­lág ös­­szes mű­velt kö­re­it a múlt szá­zad vé­gé­ig, ahol fel­tű­nik Makart-Böklin-Munkácsy szí­nes ko­lo­rit­tal, ez­zel gya­ra­po­dott a múlt szá­zad gaz­dag de­ko­rá­ci­ó­val. Gya­ra­po­dott egy nagy küz­de­lem­mel, mely az úgy­ne­ve­zett plein air fes­té­szet­ben nyil­vá­nult meg”⁸ A plein air itt, a szö­veg­rész alap­ján idő­be­li in­de­xet kap, a „na­pút le­ve­gő táv­la­ta” ke­re­sé­sé­nek egyik ál­lo­má­sá­vá lesz, mi­köz­ben ugyan­ak­kor az idő­ben fo­lyó időt­len küz­de­lem ös­­sze is kap­csol­ja a két fo­gal­mat, hogy az­tán Csontváry a küz­del­met le­zár­va rá­ta­lál­jon egy­sé­gük­re, s el­küld­je bol­dog győ­zel­mi táv­ira­tát.

      A fo­ga­lom konfúz ös­­sze­tett­sé­gét és a táv­irat ta­lá­nyos­sá­gát tük­rö­zi az is, hogy egy­részt az ön­élet­raj­zi szö­veg­rész­ben így fo­gal­maz: „rá­akad­tam a so­kat ke­re­sett na­pút szí­ne­i­nek vi­lá­gí­tó fo­ko­za­tá­ra”, il­let­ve má­sutt, ugyan­ar­ról az élet­raj­zi je­le­net­ről ír­va: „pa­let­tám­ra ke­rül­tek a vi­lá­gí­tó szí­nű napszínek”⁹, megint má­sutt: „meg­fes­tet­tem vi­lá­gí­tó szí­nek­ben re­pü­lő Sza­ha­rai Naplementét”¹⁰. A há­rom meg­fo­gal­ma­zás mind­egyi­ke mint­ha kü­lön­bö­ző dol­gok­ra vonatkozna.¹¹ Az el­ső a va­ló­ság­ban lá­tott, a hely­színt meg­vi­lá­gí­tó, át­szí­ne­ző nap­fény ha­tá­sa­i­ra, kre­a­tív ener­gi­á­i­ra, eset­leg az al­ko­tás nap­ból „ki­ol­va­sott” el­vé­re, a má­so­dik idé­zet­tö­re­dék a na­pot áb­rá­zol­ni ké­pes fes­ték­szí­nek­re, míg a har­ma­dik egy lét­re­jött fest­mény­re. Nem vé­let­len, hogy az erfunden ki­fe­je­zést, Le­hel köny­vé­nek re­cen­zi­ó­já­ban Rabinovszky Má­ri­usz anek­do­ti­kus kön­­nyed­ség­gel entdecktre módosítja.¹² Mind­ez a Csontváry plein air fo­gal­má­ban lé­vő bi­zony­ta­lan­sá­got, a meg­ta­lá­lás két­ér­tel­mű­ség­ét a va­la­mi­nek, az áb­rá­zo­lá­si mód­szer­nek a ki­ta­lá­lá­sa, és va­la­mi­nek va­la­hol va­ló fel­fe­de­zé­se, egy esz­köz és egy tárgy köz­ti in­terp­re­tá­ci­ós in­ga­do­zást jel­zi.

      Né­meth La­jos Csontváryról írott mo­nog­rá­fi­á­já­ban fel­ve­ti a kér­dést, hogy va­jon me­lyik el­ké­szült fest­mény­re utal­hat a táv­irat öröme.¹³ Azon­ban már a tá­vi­ra­to­zás té­nye ön­ma­gá­ban is prob­le­ma­ti­kus­sá te­szi a konk­rét fest­mény­re vo­nat­ko­zást. Hi­szen va­la­mi­kép­pen egy olyas­mi­re vélt rá­akad­ni Csontváry, mely­nek meg­ta­lá­lá­sa fon­to­sabb volt, mint az áb­rá­zo­lá­sa, mely ezt a meg­ta­lá­lást Hollósy szá­má­ra fes­té­sze­ti­leg egye­dül iga­zol­hat­ta vol­na. A táv­irat szö­ve­gét így nem­csak a mű­faj­ból adó­dó­an a hét­köz­na­pi nyelv foly­to­nos­sá­gát meg­akasz­tó, hu­mo­ros­sá vagy po­é­ti­kus­sá vált je­len­tő­ség­tel­jes mon­dat, mely emb­lé­ma­sze­rű­en tü­rem­ke­dik ki Csontváry élet­mű­vé­ből a le­gen­dá­ri­um egyik kü­lön­le­ges da­rab­ja­ként, ha­nem mint­egy a mű­al­ko­tás tárgy­sze­rű­sé­gé­ről le­vá­ló sa­já­tos mű­al­ko­tás rang­já­ra is szert te­het az avant­gárd mű­vé­szet­ből vis­­sza­pil­lan­tó te­kin­te­tünk szá­má­ra. A plein air fo­gal­má­nak ho­má­lyos több­ér­tel­mű­sé­ge eb­ben a táv­irat­ban – mely ezért is le­het szim­bo­li­kus az egész Csontváry re­cep­ció szem­pont­já­ból – szé­les te­ret nyit a le­het­sé­ges ér­tel­me­zé­sek szá­má­ra, így akár a kül­de­mény­mű­vé­szet, a Mail Art vagy a Postal Art egyik ko­rai, vé­let­len elő­fu­tá­ra­ként ün­ne­pel­het­jük. A mű he­lyett meg­je­le­nő, mű­ről tu­dó­sí­tó táv­irat­mű le­vá­lik a tár­gyi­a­sult vo­nat­ko­zá­sok­ról, s a gesz­tus kon­cep­tu­á­lis il­lé­kony­sá­gá­val lesz – hi­szen a kül­de­mény­mű­vé­szet el­ső­sor­ban szo­ci­o­ló­gi­ai, s csak rész­ben esz­té­ti­kai je­len­ség – a fes­tő élet­raj­zá­nak ré­szé­vé.

      S ép­pen ez a szo­ci­o­ló­gi­ai as­pek­tus jel­zi en­nél a táv­irat­nál, mi­ként a Ja­pán ká­vé­ház­ba kül­dött si­ke­res ke­le­ti út­já­ról be­szá­mo­ló le­ve­le­ző­lap is er­re utal, hogy itt nem egy­sze­rű­en egy vi­lág­tól el­vo­nu­ló őrült ma­gá­nyos zse­ni­ről van szó a köz­ke­le­tű to­posz alap­ján, mely sze­rint az őrült­ség a ma­gány mi­to­ló­gi­á­ját és a mű­vé­szi kre­a­ti­vi­tást ala­poz­za meg. Hi­szen ez a ma­ni­fesz­tált ma­gány – s nem­csak azért, mert ah­hoz, hogy va­la­ki ma­gá­nyos le­hes­sen tár­sak­ra, s hogy a ma­gá­nyos zse­ni sze­re­pét játsz­has­sa, kö­zön­ség­re van szük­sé­ge – még­is­csak kö­zös­sé­get ke­res az alkotásban.¹⁴ Csontváry fes­té­sze­tét egy kö­zös­ség lét­re­ho­zá­sá­nak, tár­sa­dal­mi fe­le­lős­ség­ér­ze­te dik­tál­ta, bár eg­zal­tált val­lá­sos­sá­gá­ban és tar­tal­má­ban csak a ha­son­ló­an eg­zal­tált ke­ve­sek szá­má­ra kö­vet­he­tő tö­rek­vé­se ha­tá­roz­za meg, s nem az el­zár­kó­zó, ko­rá­ból ki­lé­pő bo­ga­ras­ság tisz­tán mű­vé­sze­tet te­rem­te­ni vá­gyó ön­él­ve­ze­te. A táv­irat­ba rej­tett meg­ta­lált va­la­mi, ami a lét­re­jött mű­al­ko­tás előtt van, mint a nap­fény­szí­nek­ből ki­ol­va­sott hi­va­tás vi­lág­né­ze­ti kon­tex­tu­sa a mű­al­ko­tás utá­ni nap­fény­kul­tusz kö­zös­ség­te­rem­tő kon­tex­tu­sá­val ta­lál­ko­zik Csontváry írá­sa­i­ban.

      Az őrült zse­ni kli­sé­je, mely a Csontváry-in­terp­re­tá­ció egyik hang­sú­lyos irá­nyát Le­hel Fe­renc­től in­dul­va meg­ha­tá­roz­ta, csak a leg­ol­csóbb se­géd­konst­ruk­ció, me­lyet ez a két­ség­te­le­nül a 19. szá­zad­nak el­kö­te­le­zett élet­mű és mű­vé­szi ha­bi­tus, mint tő­le egy­ál­ta­lán nem ide­gent ta­lá­nyos táv­ira­ta­i­val is fel­kí­nál a ha­son­ló­kép­pen a 19. szá­zad­ból örö­költ mű­vé­szet­fo­ga­lom sé­mái alap­ján kö­ze­le­dő kö­zön­ség­nek.

¹     Az es­­szé a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Alap Szép­iro­da­lom és Is­me­ret­ter­jesz­tés Kol­lé­gi­u­ma al­ko­tói tá­mo­ga­tá­sá­val ké­szült, s egy Csontváryról író­dó könyv egyik fe­je­ze­tét al­kot­ja.

²     „A ki­rály egész­sé­ge min­dig kü­lö­nös ér­dek­lő­dé­se tár­gya volt, an­­nyi­ra, hogy egy­szer sür­gönyt me­nesz­tett a ka­bi­net­iro­dá­nak, mely­ben nap­kú­rát aján­lott őfel­sé­gé­nek.” Ld. Le­hel Fe­renc: Csontváry Ti­va­dar, a poszt­imp­res­­szi­o­nis­ta fes­tés ma­gyar elő­fu­tá­ra, Bu­da­pest, Amicus ki­adá­sa, 1922. 17.; Le­hel Fe­renc prob­le­ma­ti­kus sze­re­pé­ről Csontváry re­cep­ció­tör­té­ne­té­ben ld. Tí­már Ár­pád: Új Csontváry-reneszánsz?, BUKSZ, 11. év­fo­lyam, 1. szám, 1999. ta­vasz), http:/epa.oszk.hu/00000/00015/00013/03csontv.htm

³     Vö. Wolfgang Schivelbusch: A vas­úti uta­zás tör­té­ne­te, Bu­da­pest, Nap­vi­lág Ki­adó, 2008. (ford. Lacházi Gyu­la) 38.

⁴     Csontváry ki­adat­lan ön­élet­raj­za, in. Csontváry-emlékkönyv, Vá­lo­ga­tás Csontváry Kosztka Ti­va­dar írá­sa­i­ból és a Csontváry iro­da­lom­ból, Vá­lo­gat­ta és em­lé­ke­zé­se­i­vel ki­egé­szí­tet­te Gerlóczy Ge­de­on, Be­ve­zet­te, az ös­­sze­kö­tő szö­ve­ge­ket ír­ta és szer­kesz­tet­te Né­meth La­jos, Bu­da­pest, Cor­vi­na, 1976. 90.

⁵     „»pleinair erfunden tschontvari«: így szólt a Hollósy sür­gö­nye, ame­lyet éj­jel kéz­be­sí­tet­tek, ami­ért a mes­ter nem tu­dott az­tán új­ra el­alud­ni.” Ld. Le­hel Fe­renc i. m. 12.

⁶     A váz­la­tok és elő­ta­nul­mány­ok nél­kü­li plein air áb­rá­zo­lás egy olyan – írá­sa­i­ban fes­tői tel­je­sít­mé­nyé­nek ön­ér­tel­me­zé­se­ként han­goz­ta­tott – esz­ményt je­len­tett Csontváry szá­má­ra, mely egy­részt a ter­mé­szet­hez va­ló köz­vet­len vi­szonyt, a hely­szí­nen va­ló je­len­lé­tet, más­részt eb­ből kö­vet­ke­ző­en a ter­mé­sze­ti lát­vány meg­örö­kí­té­sé­nek át­té­tel nél­kü­li „zse­ni­á­lis” tech­ni­kai köz­vet­len­sé­gét, va­ló­ság és kép kü­lönb­sé­gé­nek ki­ik­ta­tá­sa je­gyé­ben pró­bál­ja iga­zol­ni. Az 1970-es évek­ben fel­fe­de­zett „Sza­ha­rai váz­la­tok” ez­zel szem­ben Csontváry min­den ki­je­len­té­se és sa­ját plein air esz­mé­nye el­le­né­re azt tá­maszt­ják alá, hogy fest­mé­nye­i­nek lét­re­jöt­tét va­ló­já­ban hely­szí­ni ta­nul­mány­raj­zok előz­ték meg. Vi­szont az a se­bes­ség, ahogy több ön­élet­raj­zi szö­veg­rész­ben is ké­pe­i­nek el­ké­szül­tét kom­men­tál­ja, s mely alap­ján am­bí­ci­ó­ja nem ér célt egy-egy kép meg­al­ko­tá­sa­kor, ha­nem egy élet­mű meg­te­rem­té­sé­nek idő­sö­dő si­et­sé­gé­be il­lesz­ke­dik, eset­le­ge­sen, ha nem is a plein air mel­lett, de a „rajz­pró­bák” el­len ér­vel­het. 

                   előz­ték meg. Vi­szont az a se­bes­ség, ahogy több ön­élet­raj­zi szö­veg­rész­ben is ké­pe­i­nek el­ké­szül­tét kom­men­tál­ja, s mely alap­ján am­bí­ci­ó­ja nem merült ki egy-egy kép meg­al­ko­tá­sában, ha­nem egy élet­mű meg­te­rem­té­sé­nek si­et­sé­gé­be il­lesz­ke­dik, eset­le­ge­sen, ha nem is a plein air mel­lett, de a „rajz­pró­bák” el­len ér­vel­het.

⁷     ld. Csontváry: A te­kin­tély, in. Csontváry-emlékkönyv. I. m. 99–100.

⁸     ld. Csontváry: A te­kin­tély i. m. 100.

⁹        ld. Csontváry-dokumentumok I., Csontváry-írások Gegesi Kiss Pál ha­gya­té­ká­ból, A kö­te­tet szer­kesz­tet­te, jegy­ze­tek­kel el­lát­ta, a be­ve­ze­tő és a zá­ró szö­ve­get ír­ta: Me­zei Ot­tó, Bu­da­pest, Új Mű­vé­szet Ki­adó, én. 77.

¹⁰    ld. Csontváry ki­adat­lan ön­élet­raj­za, i. m. 89. (lap­al­ji jegy­zet)

¹¹    Per­sze az anek­do­ta mű­fa­já­ból kö­vet­ke­ző­en el­kép­zel­he­tő a táv­irat tör­té­ne­te egy tré­fa tör­té­ne­te­ként is, mely mond­juk ép­pen Hollósy is­ko­lá­já­ból eredt, ahol a fi­a­ta­lok kö­zé ér­ke­ző Csontváry bá­csi szor­gal­mas di­let­tan­tiz­mu­sán és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti tá­jé­ko­zat­lan­sá­gán jó­kat de­rül­tek a fes­tő­tár­sak. („De már 40 éves múl­tam, ami­kor ha­zám­tól és há­zam­tól el­bú­csúz­tam ter­mé­sze­te­sen mi­ná­lunk a szo­kott gú­nyos mo­do­rú bo­lond és őrült ki­tün­te­té­sek­kel pá­ro­san (porosan?) nyitottam be Mün­chen­ben egy fes­tő­is­ko­lá­ba ahol de­rűs kedv­vel bá­csi­nak szó­lí­tot­tak.” ld. Csontváry-dokumentumok I. i. m. 70.) Eset­leg így szól­ha­tott az ug­ra­tás: „ke­res­se meg a plein airt Ke­le­ten Csontváry bá­csi” – mint­ha mond­juk azt mond­ták vol­na: „néz­ze meg, hogy ott va­gyunk-e” S Csontváry va­ló­ban meg­ta­lál­ta az ál­ta­la fél­re­ér­tett, va­la­hol meg­ta­lál­ha­tó plein airt, mely egy­szer­re fes­ték­szín, fény és áb­rá­zo­lá­si szi­tu­á­ció, s er­ről tá­vi­ra­to­zott Hollósynak. Így egy tá­jé­ko­zat­lan­ság­ra ala­po­zott ug­ra­tás le­he­tett vol­na az, mely Csontváryban a kre­a­tív erő­ket fel­sza­ba­dí­tot­ta, s mely nem­csak szö­ve­ge­i­ben tet­te te­o­re­ti­ku­san több­ér­tel­mű­vé a plein airt, ha­nem a konk­rét fest­mé­nye­ken is meg­va­ló­sí­tot­ta ezt a több­ér­tel­mű­sé­get fes­ték­szín, nap­fény, té­ma és áb­rá­zo­lás­mód egy­ide­jű, egy­szer­re egy­be­kom­po­nált és egy­szer­re el­kü­lö­ní­tett lát­ha­tó­sá­gát meg­je­le­nít­ve. Mind­ez ter­mé­sze­te­sen csak a táv­irat anek­do­tá­já­nak egy anek­do­tá­ja le­het­ne, mely­re azon­ban ez az élet­mű – a szám­ta­lan ho­má­lyos, s így le­gen­dá­kat ins­pi­rá­ló élet­raj­zi kö­rül­mén­­nyel – le­he­tő­sé­get ad. De, ha még­is így lett vol­na, ha egy plein air-t ke­res­te­tő ug­ra­tás oka a táv­irat, ak­kor vicc so­ha nem volt még na­gyobb ha­tá­sú, s ez egyút­tal újabb ada­lék­kal szol­gál­hat­na ar­ra, hogy a „fél­re­ér­tést”, mint a mű­vé­szet vál­to­zá­sá­nak, az új for­ma­kon­cep­ci­ók lét­re­jöt­té­nek mo­ti­vá­ci­ó­ját Csontváry élet­mű­vé­nek egyik le­író ka­te­gó­ri­á­ja­ként ér­tel­mez­het­jük. egy­ide­jű, egy­szer­re egy­be­kom­po­nált és egy­szer­re el­kü­lö­ní­tett lát­ha­tó­sá­gát meg­je­le­nít­ve. Mind­ez ter­mé­sze­te­sen csak a táv­irat anek­do­tá­já­nak egy anek­do­tá­ja le­het­ne, mely­re azon­ban ez az élet­mű – a szám­ta­lan ho­má­lyos, s így le­gen­dá­kat ins­pi­rá­ló élet­raj­zi kö­rül­mén­­nyel – le­he­tő­sé­get ad. De, ha még­is így lett vol­na, ha egy plein airt ke­res­te­tő ug­ra­tás oka a táv­irat, ak­kor vicc so­ha nem volt még na­gyobb ha­tá­sú, s ez egyút­tal újabb ada­lék­kal szol­gál­hat­na ar­ra, hogy a „fél­re­ér­tést”, mint a mű­vé­szet vál­to­zá­sá­nak, az új for­ma­kon­cep­ci­ók lét­re­jöt­té­nek mo­ti­vá­ci­ó­ját Csontváry élet­mű­vé­nek egyik le­író ka­te­gó­ri­á­ja­ként ér­tel­mez­het­jük.

¹²    ld. Tí­már Ár­pád: Új Csontváry-reneszánsz? i. m.

¹³    Né­meth La­jos: Csontváry Kosztka Ti­va­dar, Bu­da­pest, Cor­vi­na, 1969. 105.

¹⁴    Ezt tá­maszt­ja alá a Ja­pán ká­vé­ház­ba Petrovics Elek­nek a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um igaz­ga­tó­já­vá tör­tént ki­ne­ve­zé­se al­kal­má­ból Dubrovnikból 1914-ben kül­dött Csontváry-táv­irat is, me­lyet az MTA Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Ku­ta­tó­in­té­ze­te adat­tá­ra őriz (MDK-C-I-7/5.). A táv­irat szö­ve­ge így szól: „egy bastyaval eroesoedtuenk tartos enegriet ki­van csontvary”. Az ön­fi­nan­szí­ro­zó mun­kás­sá­gá­val a kul­tu­rá­lis in­téz­mény­rend­szer­től füg­get­len, de a kul­tu­rá­lis élet­tel kap­cso­la­tot ke­re­ső fes­tő csep­pet sem őrült üze­ne­te ez a fenn­ma­radt táv­irat.