A nap fel­ke­lő­ben volt, a bá­ro­kat már be­zár­ták, vagy ép­pen zár­tak, oda­kint a Wavos előtt min­den­ki vagy a jár­da mel­lé ki­tett asz­ta­lok­nál aludt, fe­jét teljes kiőrlésű waffeleken és ve­ge­tá­ri­á­nus chilitálakban nyug­tat­va, vagy az ut­cán oká­dott, ar­ra kény­sze­rít­ve ez­zel a kis­mo­tor­ke­rék­pár-for­gal­mat, hogy meg­fa­rol­jon a há­nyás­tó­csá­kon és így to­vább. Tél­utó volt Gorditán, bár an­­nyi bi­zo­nyos, hogy nem a szo­ká­sos idő­já­rás. Az em­ber hall­hat­ta, ahogy a hely­bé­li­ek ar­ról mor­go­lód­nak, hogy a par­ton a múlt év­ben egé­szen au­gusz­tu­sig nem volt nyár, most meg va­ló­szí­nű­leg nem lesz tél egé­szen ta­va­szig. A Santa Ana-szelek az ös­­szes szmo­got ki­fúj­ták Los An­ge­les bel­vá­ro­sá­ból, be­sü­ví­tet­tek a ho­lly­woo­di és a puentei dom­bok kö­zöt­ti töl­csér­be nyu­gat fe­lé, ke­resz­tül Gordita Beachen, azu­tán ki a ten­ger­re, és ez úgy tűnt, már he­tek óta így megy. A part fe­lől fú­jó he­ves szél­lö­ké­sek nem tet­tek jót a hul­lá­mok­nak, a ször­fö­sök még­is ar­ra esz­mél­tek, ko­ra reg­gel fel­kel­nek, hogy szem­ügy­re ve­gyék ezt a kü­lönc haj­na­li je­len­sé­get, ami mint­ha a szem­mel lát­ha­tó el­len­pár­ja len­ne a si­va­ta­gi sze­lek­nek, a hő­ség­nek és a kö­nyör­te­len­ség­nek, melyet mindenki a bőrén érez, nem is be­szél­ve a mil­li­ó­nyi gép­jár­mű­nek a Mojave si­va­tag mik­ro­szko­pi­kus ho­mok­já­val ke­ve­re­dő ki­pu­fo­gó­gá­zá­ról, mely a spekt­rum vér­vö­rös szé­le fe­lé té­rí­tet­te el a fényt; min­den ho­má­lyos volt, sá­padt, bib­li­kus, az ég al­ja fi­gyel­mez­te­tést vö­rös­lött a mat­ró­zok­nak. A le­ve­gő olyan szá­raz volt, hogy a bol­tok­ban a tequilásüvegek nya­kán fel­jött a zár­jegy. Az ital­bolt­ok tu­laj­do­no­sai ettől fogva bár­mi­vel fel­tölt­het­ték eze­ket a pa­lac­ko­kat. A gé­pek rossz irány­ban száll­tak fel a re­pü­lő­te­rek­ről, a haj­tó­mű­vek za­ja nem ma­radt meg az ég­bolt hosz­­szá­ban, ahol kel­lett vol­na, így min­den­ki­nek ös­­sze­ku­szá­lód­tak az ál­mai, már ahol az em­be­rek alud­ni tud­tak egy­ál­ta­lán. A szél be­ha­tolt a kis la­kó­par­kok szűk já­ra­ta­i­ba, és át­fü­tyült a lép­cső­há­za­kon, a fel­já­ró­kon és az ös­­sze­kö­tő hi­da­kon, oda­kint víz­csör­gés-sze­rű zaj­jal dör­zsö­lőd­tek ös­­sze a pál­mák le­ve­lei, így bent, az el­sö­té­tí­tett szo­bák­ban, a la­mel­lák kö­zött át­szű­rő­dő fény­ben úgy hang­zott, mint­ha zi­va­tar tom­bol­na, a szél dü­hön­ge­ne a geo­met­ri­kus be­ton­for­mák kö­zött; a pál­mák olyan zaj­jal ve­rőd­tek ös­­sze, mint egy tró­pu­si fel­hő­sza­ka­dás zu­bo­gá­sa, ami ar­ra in­dít­ja az em­bert, hogy ki­nyis­sa az aj­tót, és ki­néz­zen, de oda­kint nincs más, mint a nap­nak ugyan­az a for­ró, fel­hőt­len mély­sé­ge, se­hol egy csepp eső a lát­ha­tá­ron.

Az utób­bi he­tek­ben Lawndale-i Szent Flip, aki­nek Jé­zus Krisz­tus nem­csak a sze­mé­lyes meg­vál­tó­ja volt, ha­nem a szörf­ok­ta­tó­ja is, és aki egy ha­gyo­má­nyos, alig tíz láb hos­­szú vö­rös­fe­nyő desz­kán lo­va­golt, te­te­jén egy gyöngy­ház be­ra­ká­sú fe­szü­let­tel, az al­ján pe­dig két ag­res­­szív-ró­zsa­szín szkeggel, egy ba­rát­ja kis, üveg­szá­las mo­tor­csó­nak­ján ki­stop­polt mes­­sze, a nyílt ten­ger­re, hogy meg­lo­va­gol­ja a vi­lág leg­el­ké­pesz­tőbb szpotját – er­re meg is es­kü­dött –, a hul­lá­mok na­gyob­bak ott, mint Waimeánál, na­gyob­bak, mint a Maverick’s a Fél­hold-öböl­ben vagy mint a Todos Santos Ba­já­ban. A csen­des-óce­á­ni já­ra­tok ste­war­des­sei, akik az­nap utol­já­ra lan­dol­tak a Los An­ge­les-i Nem­zet­kö­zi Re­pü­lő­té­ren, be­szá­mol­tak ró­la, hogy lát­ták oda­lent; ott ször­fö­zött, ahol nem is le­het­tek hul­lá­mok, lát­tak egy fi­gu­rát trot­­tyos fe­hér sort­ban, mely fe­hé­rebb volt an­nál, mint ami­re az ural­ko­dó fény­vi­szo­nyok ma­gya­rá­za­tot ad­hat­tak… Es­tén­ként, a nap­le­men­té­vel a há­ta mö­gött is­mét fel­emel­ke­dett Gordita Beach kocs­má­i­nak vi­lá­gi örö­mei kö­zé, meg­mar­kolt egy sört, né­mán ül­dö­gélt, ha kel­lett, rá­mo­soly­gott az em­be­rek­re, és vár­ta, hogy a nap el­ső su­ga­ra vis­­sza­tér­jen.

Part men­ti gar­zon­já­nak fa­lán ló­gott egy plüss­fest­mény, ame­lyen Jé­zus bal­lá­ba­san lo­va­gol meg egy ol­dal­ka­rok­kal el­lá­tott, dur­ván ácsolt szörf­desz­kát, ami a ke­resz­tet volt hi­vat­va fel­idéz­ni, olyan hul­lá­mo­kon, me­lye­ket rit­kán fi­gyel­het­tek meg a Ga­li­le­ai-ten­ge­ren, bár ez alig­ha ren­dí­tet­te meg Flip hi­tét. Mi mást je­lent­het­ne a „ví­zen já­rás”, ha nem a ször­fö­zést a Bib­lia nyel­vén? Auszt­rá­li­á­ban egy he­lyi ször­fös, aki a leg­na­gyobb do­boz sört szo­ron­gat­ta, amit Flip va­la­ha lá­tott, egy­szer még a Va­ló­di Desz­ka egy szi­lánk­ját is el­ad­ta ne­ki.

Amint az meg­szo­kott volt a Wavos ko­ra reg­ge­li ven­dé­gei kö­ré­ben, el­té­rő vé­le­ményt val­lot­tak ab­ban a kér­dés­ben, hogy a Szent mi­lyen hul­lá­mo­kat lo­va­golt meg va­jon, ha tör­tént ilyes­mi egy­ál­ta­lán. Vol­tak, akik a kriptogeográfia mel­lett ér­vel­tek – egy tér­ké­pen nem je­lölt ten­ger alat­ti hegy vagy mes­­szi zá­tony kel­tet­te őket –, má­sok egy kü­lö­nös, so­ha vis­­sza nem té­rő idő­já­rá­si je­len­ség mel­lett tet­ték le a vok­su­kat, eset­leg egy vul­kán vagy egy szö­kő­ár okoz­ta va­la­hol mes­­sze kint, a Csen­des-óce­án észa­ki ré­szén, és mi­re oda­ér­tek a Szent­hez, épp pöpecre csil­la­pod­tak.

Do­ki, aki ma­ga is ko­rán éb­redt, a Wavos ká­vé­ját iszo­gat­ta, mely­ről az a plety­ka ke­rin­gett, hogy dup­la­ke­resz­tes amfitablettákat da­rál­nak be­le, és hall­gat­ta az egy­re hek­ti­ku­sab­bá vá­ló be­szél­ge­tést, leg­fő­kép­pen pe­dig a Szen­tet fi­gyel­te, aki a reg­ge­li fu­var­ra várt, ami ki­vi­szi a szpotra. Az évek so­rán meg­is­mert egy-két ször­föst, akik mes­­sze, a nyílt ten­ge­ren ta­lál­tak és lo­va­gol­tak meg olyan hul­lám­tö­ré­se­ket, me­lyek­hez sen­ki más­nak nem vol­tak esz­kö­zei, sem a tal­pa alatt, sem a szí­vé­ben; ko­ra haj­nal­ban, ma­gá­nyo­san vág­tak ne­ki, gyak­ran év­ről év­re, az ár­nyé­kuk a víz­re ve­tült, és sem fény­kép, sem film­fel­vé­tel nem rög­zí­tet­te, amint fel­kap­nak egy-egy öt­per­ces vagy még hos­­szabb hul­lám­ta­réj­ra a nap­tól át­járt ké­kes­zöld ala­gu­tak­ban, a nap­pa­li fény va­ló­di és el­vi­sel­he­tet­len szí­nén át.

Do­ki ész­re­vet­te, hogy egy idő után eze­ket a fic­kó­kat töb­bé nem le­he­tett meg­ta­lál­ni ott, ahol a ba­rá­ta­ik ke­res­ték őket. El kel­lett néz­ni ne­kik a rég­óta ki­egyen­lí­tet­len szám­lá­kat az elő­te­tős sör­bá­rok­ban, a ten­ger­par­ti ked­ve­sek ár­ván ma­rad­tak, és ke­se­rű­en vizs­lat­ták a ho­ri­zon­tot, míg vé­gül a strand ho­mok­sze­gé­lyén túl­ról szár­ma­zó ci­vi­lek­hez csa­pód­tak, biz­to­sí­tá­si kár­becs­lők­höz, is­ko­la­igaz­ga­tó-he­lyet­te­sek­hez, biz­ton­sá­gi őrök­höz és így to­vább, no­ha az el­ha­gyott szörfösgarzonok lak­bér­ét va­la­hogy to­vább­ra is ki­fi­zet­te va­la­ki, és az ab­la­ka­ik­ban idő­ről idő­re ti­tok­za­tos fé­nyek vil­lan­tak fel jó­val azu­tán, hogy a kocs­mák be­zár­tak éj­sza­ká­ra; azok pe­dig, akik úgy vél­ték, hogy va­ló­ban eze­ket a tá­vol lé­vő hul­lám­lo­va­so­kat lát­ták, ké­sőbb be­is­mer­ték, még az is le­het, hogy csak hal­lu­ci­nál­tak.

Do­ki a ma­ga­sabb szint­re emel­ke­dett lel­kek kö­zé so­rol­ta a Szen­tet. Ar­ra tip­pelt, hogy Flip nem an­­nyi­ra őrült­ség­ből vagy a már­tí­rom­ság irán­ti vágy­ból lo­va­gol­ta meg a kü­lö­nös hul­lá­mo­kat, me­lyek­re rá­ta­lált, ha­nem iga­zi, to­tá­lis kö­zöny­ből, an­nak a val­lá­si meg­szál­lott­nak a mély össz­pon­to­sí­tá­sá­val, akit Is­ten ki­vá­lasz­tott a bu­kás­ra a bű­ne­in­kért va­ló en­gesz­te­lé­sül. És hogy Flip egy na­pon a töb­bi­ek­hez ha­son­ló­an va­la­hol más­hol lesz, el­tű­nik még az elhull-ból, a El­bi­tan­golt Hul­lám­lo­va­sok Glo­bá­lis Plety­ka­há­ló­za­tá­ból is, mi­köz­ben ugyan­ezek az em­be­rek itt fog­nak ül­ni a Wavosban, és ar­ról vi­tat­koz­nak majd, va­jon mer­re jár.

Egy idő múl­tán fel­buk­kant Flip mo­tor­csó­na­kos ba­rát­ja, aki­vel a mo­tor­csó­nak-el­le­nes meg­jegy­zé­sek mo­ra­já­ban el­in­dul­tak le­fe­lé a domb­ol­da­lon.

– Nos, en­nek el­ment az esze – fog­lal­ta ös­­sze Flaco, a Go­nosz.

– Sze­rin­tem csak ki­men­nek, sö­röz­nek, el­al­sza­nak, az­tán vis­­sza­jön­nek, ami­kor be­sö­té­te­dik – vé­le­ke­dett Cikk­cakk Twong, aki ta­valy rö­vi­debb desz­ká­ra és en­ge­dé­ke­nyebb hul­lá­mok­ra vál­tott.

Ensenada Slim ko­mo­ran csó­vál­ta a fe­jét.

– Túl sok szto­ri szól ar­ról a szpotról. Egy­szer ott van, más­kor meg nincs. Olyan, mint­ha len­ne alat­ta va­la­mi, ami őr­zi. Az ős­idők ször­fö­sei a Ha­lál Kü­szö­bé­nek hív­ták. Nem­csak buksz egyet, de ma­gá­val is ra­gad – leg­több­ször há­tul­ról, épp ami­kor már azt hi­szed, hogy a biz­ton­sá­gos vi­zek fe­lé tar­tasz, vagy pe­dig fél­re­ér­tesz egy nyil­ván­va­ló­an vég­ze­tes hely­ze­tet – és le­ránt olyan mély­re, hogy már nem érsz fel idő­ben, hogy le­ve­gőt végy, és mi­köz­ben örök­re el­nyel­nek a hul­lá­mok, a ré­gi me­sék sze­rint a Surfaris együt­tes koz­mi­kus, el­me­há­bo­ro­dott ne­ve­té­sét hal­lod vissz­han­goz­ni az ég­bol­ton.

Er­re a Wavosban a Szen­tet is be­le­ért­ve min­den­ki nagy­já­ból uni­szó­nó vi­hog­ni kez­dett: „Ju-hu-hu-húúú – buktaaa!”, Cikk­cakk és Flaco pe­dig vi­tá­ba bo­nyo­lód­tak a két kü­lön­bö­ző kis­le­mez­ről, meg hogy me­lyik ki­adás­ban, a Dotéban vagy a Deccáéban sze­re­pel a ne­ve­tés, és me­lyik­ben nem.

Sortilčge, aki ed­dig hall­ga­tott, az egyik haj­fo­na­tá­nak a vé­gét rág­csál­ta, és óri­á­si, rej­tel­mes sze­me­it egyik te­o­re­ti­kus­ról a má­sik­ra vil­lan­tot­ta, vé­gül meg­szó­lalt.

– Hul­lám­tö­rés folt­ja ott, ahol nyílt óce­án­nak kel­le­ne len­nie? Ten­ger­fe­nék ott, ahol az­előtt nem volt ten­ger­fe­nék? Most ko­mo­lyan, gon­dol­ja­tok be­le, a Csen­des-óce­á­non szi­ge­tek emel­ked­tek ki és sül­­lyed­tek el a tör­té­ne­lem fo­lya­mán – mi van ak­kor, ha az, amit Flip lá­tott oda­kint, ré­ges-ré­gen sül­­lyedt el, és most las­san is­mét a fel­szín­re emel­ke­dik?

– Va­la­mi­lyen szi­get?

– Ó, mi­ni­mum egy szi­get.

A ka­li­for­ni­ai tör­té­ne­lem so­rán már épp elég hip­pi me­ta­fi­zi­ka szi­vár­gott ki a ször­fö­sök kö­zé ah­hoz, hogy mi­u­tán rá­jöt­tek, mi­lyen irányt vesz a tár­sal­gás, ezen a pon­ton még a Wavos egyes törzs­ven­dé­gei is a má­sik lá­buk­ra he­lyez­zék át a sú­lyu­kat, és egyéb te­vé­keny­ség után néz­ze­nek.

– Már megint Lemuria – mo­rog­ta Flaco.

– Va­la­mi prob­lé­mád van Lemuriával? – tu­da­kol­ta mé­zes­má­zo­san Sortilčge.

– A Csen­des-óce­án At­lan­ti­sza.

– Bi­zony az, Flaco.

– És most azt mon­dod, hogy ez az el­ve­szett kon­ti­nens megint a fel­szín­re emel­ke­dik?

A lány sze­me ös­­sze­szű­kült va­la­mi­től, amit egy ke­vés­bé ös­­sze­sze­dett em­ber ré­szé­ről akár bos­­szú­ság­nak is le­he­tett vol­na ér­te­ni.

– Tu­laj­don­kép­pen nem is olyan fur­csa, hi­szen min­dig vol­tak olyan jós­la­tok, hogy egy na­pon Lemuria is­mét fel­tű­nik majd, és ez nem is tör­tén­het­ne jobb­kor, mint most, hogy a Neptun vég­re meg­sza­ba­dul a Skor­pió vég­ze­tes tár­sa­sá­gá­tól, ami egyéb­ként víz-jegy, és fel­emel­ke­dik a fej­let­tebb el­me Nyi­las ál­tal ki­árasz­tott fé­nyé­be.

– Ak­kor nem ké­ne va­la­ki­nek fel­hív­nia a National Geographicot, vagy va­la­mit?

– A Hul­lám­lo­vas ma­ga­zint?

– Na jó, fi­úk, en­­nyi elég volt, er­re a hét­re meg­kap­tam a hü­lye­ség­ada­go­mat.

– El­kí­sér­lek – mond­ta Do­ki.

Szed­ték a sá­tor­fá­ju­kat, és dél fe­lé in­dul­tak Gordita Beach si­ká­to­ra­in át, mi­köz­ben las­san be­szi­vár­gott a pir­ka­dat a nyers­olaj és a sós víz tél­idő­ben érez­he­tő sza­gá­val. Kis idő múl­tán Do­ki meg­szó­lalt:

– Kér­dez­he­tek va­la­mit?

– Hal­lot­tad, hogy Shasta meg­lé­pett az or­szág­ból, és most be­szél­ned kell va­la­ki­vel.

– Megint ol­va­sol a gon­do­la­ta­im­ban, bé­bi.

– Ak­kor te meg ol­vass az enyém­ben: épp olyan jól tu­dod, mint én, hogy kit kell meg­ke­res­ned. Vehi Fairfield áll a leg­kö­ze­lebb egy iga­zi orá­ku­lum­hoz, aki­vel a vi­lág­nak eb­ben a szeg­le­té­ben ta­lál­koz­hatsz.

– Le­het, hogy el­fo­gult vagy, mert még­is­csak a ta­ní­tód. Ta­lán még egy ki­sebb ös­­sze­get fel is ten­nék ar­ra, hogy csak az acid be­szél be­lő­le.

– Ki­ha­jí­tod a pén­ze­det az ab­la­kon, ezért nem tu­dod a kint­le­vő­sé­ge­i­det sem be­haj­ta­ni.

– So­ha nem volt ilyen gon­dom, ami­kor még az iro­dá­ban dol­goz­tál.

– Hogy el­gon­dol­kod­tam-e azon, hogy vis­­sza­me­gyek? Nem, jut­ta­tá­sok nél­kül nem, be­le­ért­ve a fo­gá­sza­tot meg a csont­ko­vá­csot is, és tu­dod jól, hogy ez mes­­sze meg­ha­lad­ja a költ­ség­ve­té­se­det.

– Ideg­ös­­sze­rop­pa­nás-biz­to­sí­tást fel tud­nék aján­la­ni.

– Az már van, sikantazának hív­ják, ki ké­ne pró­bál­nod.

– Az el­len, amit ak­kor ka­pok, ha más val­lá­sú­ba sze­re­tek be­le?

– Mi­ért, a ti­ed mi­cso­da, ko­lum­bi­ai or­to­dox?

Sortilčge ba­rát­ja, Spike kint ült a tor­ná­con, ke­zé­ben egy csé­sze ká­vé­val.

– Ha­hó, Do­ki. Ma min­den­ki ko­rán kelt fel.

– Sortilčge rá akar be­szél­ni, hogy ta­lál­koz­zak a gu­ru­já­val.

– Ne nézz rám, öreg. Tu­dod, hogy min­dig iga­za van.

Mi­u­tán ha­za­tért Vi­et­nam­ból, Spike-ot in­do­ko­lat­lan ide­ges­ség fog­ta el, ha olyan he­lyek­re kel­lett men­nie, ahol hip­pik­kel fut­ha­tott ös­­sze, mert úgy gon­dol­ta, hogy min­den hosszúhajú há­bo­rú­el­le­nes bom­ba­ha­ji­gá­ló, aki fel­fog­ja a rez­gé­se­it, és azon­nal meg­ál­la­pít­ja, hol volt, utál­ni fog­ja ér­te, és va­la­mi hát­bor­zon­ga­tó hip­pi csínyt for­ral el­le­ne. Ami­kor Do­ki elő­ször ta­lál­ko­zott ve­le, úgy ta­lál­ta, hogy Spike kis­sé két­ség­beeset­ten pró­bál as­­szi­mi­lá­lód­ni a hippikultúrához, ami a tá­vo­zá­sa ide­jén még nem lé­te­zett, ami­kor pe­dig vis­­sza­tért Ame­ri­ká­ba, az volt az ér­zé­se, hogy egy el­len­sé­ges földönkívüli élet­for­mák­tól nyüzs­gő ide­gen boly­gón lan­dolt.

– Egé­szen el­száll­tam, em­ber! Mit szólsz eh­hez az Abbie Hoffmanhoz? So­dor­junk ma­gunk­nak pár spanglit, és hall­gas­sunk Electric Prunest!

Do­ki lát­ta, hogy Spike job­ban lesz, amint meg­nyug­szik.

– Sortilčge mond­ta, hogy vol­tál oda­át, Vi­et­nam­ban.

– Ja, én is egy olyan cse­cse­mő­gyil­kos va­gyok – a fe­jét le­haj­tot­ta, de Do­ki sze­mé­be né­zett.

– Az iga­zat meg­vall­va én cso­dá­lom azo­kat, akik­nek volt vér a pu­cá­juk­ban – fe­lel­te Do­ki.

– Ide­fi­gyelj, én csak be­men­tem min­den nap he­li­kop­te­re­ket sze­rel­ni. Én meg a charlie-k jól el­vol­tunk, sok időt töl­töt­tünk együtt a vá­ros­ban, kó­szál­tunk, köz­ben szív­tuk azt a szi­go­rú he­lyi fü­vet, és hall­gat­tuk a rock’n’rollt a Fegy­ve­res Erők Rá­di­ó­ján. Né­ha oda­in­tet­tek ne­künk, és szól­tak, hogy fi­gyelj, a bá­zi­son al­szol ma éj­sza­ka? Mond­tam, igen, mi­ért? Azt fe­lel­ték, in­kább ne aludj a bá­zi­son ma éj­sza­ka. Egy pár­szor meg­men­tet­ték így az éle­te­met. Az ő or­szá­guk, ma­guk­nak akar­ják, fe­lő­lem oké. Amíg nyu­god­tan sze­rel­he­tem a mo­to­ro­mat, és sen­ki nem izél­get.

Do­ki vál­lat vont.

– Sze­rin­tem mél­tá­nyos­nak hang­zik. Az a Moto Guzzi oda­kint a ti­éd?

– Ja, egy barstow-i má­ni­á­kus­tól vet­tem, a szart is ki­haj­tot­ta be­lő­le, úgy­hogy be­le­te­lik még né­hány hét­vé­gé­be, amíg megint for­má­ba ho­zom. En­nek, meg a jó öreg Sortilčge-nek kö­szön­he­tem a jó­ked­ve­met.

– Jó ben­ne­te­ket együtt lát­ni, gye­re­kek.

Spike a szo­ba sar­ka fe­lé pil­lan­tott, egy perc­re el­gon­dol­ko­dott, majd a sza­va­it gon­do­san meg­vá­lo­gat­va így szólt:

– Van már né­mi kö­zös múl­tunk is, egy év­vel fö­löt­te jár­tam a Mira Cos­ta gimi-ben, né­hány­szor ran­diz­tunk, az­tán ami­kor oda­át vol­tam, le­ve­lez­ni kezd­tünk, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban meg már azt mond­tam, na, le­het, hogy nem zu­pá­lok be megint.

– Ez ak­ko­ri­ban tör­tén­he­tett, ami­kor azon a há­zas­ság­tö­ré­si ügyön dol­goz­tam Inglewoodban, ami­kor a sze­re­tő meg­pró­bált le­pi­sál­ni a kulcs­lyu­kon ke­resz­tül, amin be­les­tem. Leej so­ha nem hagy­ja, hogy meg­fe­led­kez­zek er­ről, ak­ko­ri­ban még ná­lam dol­go­zott, em­lék­szem, még meg is for­dult a fe­jem­ben, hogy biz­tos va­la­mi klassz do­log tör­té­nik az éle­té­ben.

Ahogy telt az idő, Spike las­san meg­ta­nult el­la­zul­ni a ten­ger­par­ti éle­tet meg­ha­tá­ro­zó tár­sa­sá­gi jó­ga-pó­zok­ban. A Moto Guzzi ma­ga kö­ré gyűj­töt­te a cso­dá­ló­it, akik ott lé­zeng­tek, szív­tak és sö­röz­tek a ga­rázs előt­ti be­ton­plac­con, ahol Spike sze­rel­te, még egy-két vi­et­na­mi ve­te­rán­nal is ta­lál­ko­zott, akik töb­bé-ke­vés­bé ugyan­ar­ra a za­var­ta­lan ci­vil utó­élet­re vágy­tak, mint ő, pél­dá­ul Farley Branch-csel, aki a hír­adós­ok­nál szol­gált, és si­ke­rült el­emel­nie né­hány olyan be­ren­de­zést, ami­re sen­ki­nek nem volt szük­sé­ge, kö­zöt­tük egy ré­gi, má­so­dik vi­lág­há­bo­rús, 16 mil­li­mé­te­res, ka­to­nai zöld, ru­gós, el­pusz­tít­ha­tat­lan Bell&Howell-filmfelvevőt, ami épp hogy egy ki­csi­vel volt na­gyobb, mint ben­ne a film­te­kercs. Idő­ről idő­re fel­pat­tan­tak a mo­tor­ja­ik­ra, és al­kal­mas cél­pon­to­kat ke­res­tek, mi­u­tán fel­fe­dez­ték, hogy mind­ket­ten osz­toz­nak a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet tisz­te­le­té­ben, mert túl sok­szor lát­ták már, ahogy el­pusz­tít­ja a na­palm, ahogy be­szen­­nye­ző­dik és a nö­vény­ta­ka­ró­ját vesz­ti, míg az al­só laterit-réteget ke­mén­­nyé és hasz­nál­ha­tat­lan­ná nem szik­kaszt­ja a nap. Farley már több tu­cat te­kercs­nyi bi­zo­nyí­té­kot gyűj­tött be a ter­mé­szet­ron­gá­lá­sok­ról Ame­ri­ka-szer­te, kü­lö­nö­sen pe­dig a Csa­tor­na­vi­dék La­kó­park­ról, ami
kü­lö­nös mó­don a sa­ját sze­mé­vel lá­tott dzsun­gel­ir­tá­sok­ra em­lé­kez­tet­te. Spike ál­lí­tá­sa sze­rint Farley ugyan­azon a na­pon volt oda­kint, mint Do­ki, fel­vet­te az ön­bí­rás­ko­dók ro­ha­mát, és most ar­ra vár, hogy a la­bor vis­­sza­küld­je a fil­met.

Ma­ga Spike az El Segundó-i olaj­fi­no­mí­tó­nak vált egy­re in­kább a meg­szál­lott­já­vá, meg a tar­tá­lyok­nak a ten­ger­par­ton. Még ha a szél ked­ve­zett, Gordita ak­kor is olyan volt, mint egy kát­rány­gö­dör­ben hor­gony­zó la­kó­ha­jó. Minden­nek olyan sza­ga volt, mint a nyers­olaj­nak. A part­ra ve­tő­dött tank­ha­jók­ból fe­ke­te, sű­rű, ra­ga­csos olaj szi­vár­gott. Aki a par­ton sé­tált, an­nak rá­ra­gadt a tal­pá­ra. Ez­zel kap­cso­lat­ban két­fé­le el­mé­le­ti is­ko­la lé­te­zett – Denis pél­dá­ul sze­ret­te hagy­ni, hogy olyan vas­ta­gon rá­ra­kód­jék a tal­pá­ra, mint egy huarache-szandál, így meg­spó­rol­ta a szan­dál árát. A fin­­nyá­sab­bak be­ik­tat­ták a nap­juk­ba a rend­sze­res láb­tisz­to­ga­tást, úgy, mint a bo­rot­vál­ko­zást vagy a fog­mo­sást.

– Ne érts fél­re – mond­ta Spike az el­ső al­ka­lom­mal, ami­kor Sortilčge a te­ra­szon ta­lál­ta egy kony­ha­kés­sel, amint a tal­pát va­kar­gat­ja. – Imá­dok itt len­ni Gorditán, fő­leg azért, mert a szü­lő­vá­ro­sod, és te sze­re­ted, de időn­ként fel­buk­kan… egy-egy ki­ba­szott… ap­ró kis rész­let…

– El­pusz­tít­ják a boly­gót – he­lye­selt Sortilčge. – A jó hír az, hogy mint min­den élő­lény­nek, a Föld­nek is van im­mun­rend­sze­re, és előbb-utóbb el­kez­di ki­vet­ni ma­gá­ból az olyan be­teg­ség­ter­jesz­tő­ket, mint az olaj­ipar. És re­mél­he­tő­leg még az­előtt, hogy mi is úgy jár­nánk, mint At­lan­tisz vagy Lemuria.

Ez Vehi-nak, Sortilčge ta­ní­tó­já­nak volt a meg­győ­ző­dé­se: sze­rin­te mind­két bi­ro­da­lom azért sül­­lyedt a ten­ger mé­lyé­re, mert a Föld kép­te­len volt to­le­rál­ni a szennye­zett­ség­nek azt a fo­kát, me­lyet el­ér­tek.

– Vehi okés – biz­to­sí­tot­ta most Spike Do­kit –, bár az tu­ti, hogy iszo­nyú sok acidot nyom.

– Se­gít ne­ki ab­ban, hogy lás­son – ma­gya­ráz­ta Sortilčge.

Vehi nem­csak „ka­cér­ko­dott” az LSD-vel – az acid volt a kö­zeg, mely­ben úszott, ese­ten­ként ször­fö­zött. Laguna Ca­nyon­ból kéz­be­sí­tet­ték ne­ki, va­ló­szí­nű­leg kü­lön­le­ges csa­tor­ná­kon ke­resz­tül, egye­ne­sen az Owsley le­tű­né­se nyo­mán fel­buk­ka­nó pszichedelikus maf­fia la­bo­ra­tó­ri­u­ma­i­ból, me­lyek az ak­ko­ri köz­vé­le­ke­dés sze­rint ugyan­azon a he­lyen mű­köd­tek. A szisz­te­ma­ti­kus, na­pi rendsze-rességű uta­zá­sok fo­lya­mán rá­ta­lált egy Kamukea ne­vű lé­lek­ve­ze­tő­re, egy lemuriai-hawaii fél­is­ten­re a Csen­des-óce­án tör­té­ne­té­nek haj­na­lá­ról, aki év­szá­zad­ok­kal ez­előtt a Csen­des-óce­án fe­ne­kén fek­vő el­ve­szett kon­ti­nens szent hi­va­tal­no­ka volt.

– Ha van va­la­ki, aki ös­­sze tud kap­csol­ni Shasta Fay-jel – mond­ta Sortilčge –, az Vehi.

– Ugyan, Leej, tu­dod, hogy volt egy fu­ra moz­za­nat a múl­tunk­ban…

– Nos, ő úgy gondolja, hogy ke­rül­ni pró­bá­lod, és nem ér­ti, hogy mi­ért.

– Pe­dig egy­sze­rű. Is­me­red a Füveskódex El­ső Sza­bá­lyát? So­ha, de so­ha ne tégy ki sen­kit…

– De hát meg­mond­ta ne­ked, hogy acid.

– Nem, azt mond­ta: „Burgermeister Dísz­ki­adás”.

– Igen, ez pont azt je­len­ti, így szok­ta mon­da­ni: „Dísz­ki­adás”.

– Ezt tu­dod te, tud­ja ő… – ek­kor már kint vol­tak a kor­zón, út­ban Vehi la­ká­sa fe­lé.

Akár szán­dé­kos volt, akár nem, Do­ki csak re­mél­ni tud­ta, hogy idő­vel majd el­fe­lej­ti azt az uta­zást, amely­re Vehi be­fi­zet­te az­zal a má­gi­kus sörösdobozzal. De nem így lett.

Min­den ká­bé há­rom­mil­li­árd év­vel ez­előtt kez­dő­dött egy bi­ná­ris csil­lag­rend­szer egyik boly­gó­ján, jó­ko­ra tá­vol­ság­ra a Föld­től. Do­kit ak­kor va­la­hogy így hív­ták: Xqq, és a két nap mi­att, meg ami­att, ahogy ezek kel­tek és nyu­god­tak, igen bo­nyo­lult mű­sza­kok­ban dol­go­zott; egy la­bo­ra­tó­ri­um­ra va­ló tu­dós-pap után ta­ka­rí­tott, akik egy mér­he­tet­le­nül nagy ku­ta­tó­in­té­zet­ben ta­lál­tak fel min­den­fé­lét, amely az­előtt egy tisz­ta oz­mi­um­ból ál­ló hegy volt. Egy na­pon fel­for­du­lás za­ja ütöt­te meg a fü­lét egy fé­lig-med­dig til­tott fo­lyo­só­ról, és oda­ment, hogy meg­néz­ze, mi az. A más­kü­lön­ben hig­gadt és igyek­vő sze­mély­zet most fé­ke­vesz­tett jó­kedv­ében ös­­sze­vis­­sza sza­lad­gált.

– Meg­csi­nál­tuk! – or­dí­toz­ták. Egyi­kük meg­ra­gad­ta Do­kit, az­az Xqq-t. – Itt is van! A tö­ké­le­tes alany!

Mi­e­lőtt ész­be kap­ha­tott vol­na, már alá is ír­ta a le­mon­dó nyi­lat­ko­za­to­kat, majd fel­öl­töz­tet­ték, mint ké­sőbb meg­tud­ta, a Föld boly­gó klas­­szi­kus hip­pi vi­se­le­té­be, az­tán pe­dig át­ve­zet­ték egy kü­lö­nö­sen vil­ló­dzó kam­rá­ba, mely­ben a Looney Tunes mo­tí­vu­ma­i­nak mo­za­ik­ját is­mé­tel­get­ték kín­zó egy­más­után­ban egy­szer­re több di­men­zi­ó­ban, éle­sen hall­ha­tó, még­is meg­ne­vez­he­tet­len szín­frek­ven­ci­á­kon… Eköz­ben a la­bo­rán­sok el­ma­gya­ráz­ták ne­ki, hogy épp az imént ta­lál­ták fel az intergalaktikus idő­uta­zást, és hogy ha­ma­ro­san át­kül­dik az uni­ver­zum el­len­té­tes ol­da­lá­ra, ép­pen­ség­gel há­rom­mil­li­árd év­vel elő­re a jö­vő­be.

– Ó, és még va­la­mi – fi­gyel­mez­tet­ték, mi­e­lőtt le­nyom­ták vol­na az utol­só kap­cso­lót –, tud­ja, ugye, hogy a vi­lág­egye­tem, izé, tá­gul? Egy­szó­val ami­kor meg­ér­ke­zik, minden­nek meg­ma­rad az ere­de­ti sú­lya, csak na­gyobb lesz, mert a mo­le­ku­lá­i tá­vo­labb lesz­nek egy­más­tól. Ki­vé­ve önt – ön­nek ugyan­az ma­rad a mé­re­te és a sű­rű­sé­ge is. Ez azt je­len­ti, hogy kö­rül­be­lül egy láb­nyi­val ala­cso­nyabb lesz min­den­ki más­nál, csak sok­kal tö­mö­rebb. Izé, szi­lárd…

– Át­sé­tál­ha­tok a fa­la­kon? – tu­da­kol­ta Xqq, ám ek­kor a tér és az idő, ami­lyen­nek ő is­mer­te, a hang­ról, a fény­ről és az agy­hul­lá­mok­ról nem is be­szél­ve, ad­dig is­me­ret­len vál­to­zá­so­kon ment ke­resz­tül, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban pe­dig ott állt a Dunecrest és a Gordita Beach Boulevard sar­kán, és néz­te a bi­ki­nis fi­a­tal nők lát­szó­lag vég­te­len me­ne­tét, akik kö­zül né­há­nyan rá­mo­so­lyog­tak, és vé­kony, hen­ge­res tár­gya­kat nyúj­tot­tak fe­lé, me­lyek oxi­dá­ci­ós ter­mé­ke­it nyil­ván­va­ló­an be kel­lett lé­le­gez­ni…

Mint ki­de­rült, cse­kély ké­nyel­met­len­ség árán ké­pes volt gipsz­kar­ton szer­ke­ze­te­ken át­ha­tol­ni, bár, mi­vel nem ren­del­ke­zett rönt­gen­lá­tás­sal, bi­zo­nyos pil­la­na­tok­ban meg­gyűlt a ba­ja a léc­váz­zal, így vé­gül csín­ján bánt ez­zel a gya­kor­lat­tal. Új hipersűrűsége azt is le­he­tő­vé tet­te, hogy az el­len­sé­ges szán­dék­kal rá­sze­ge­zett egy­sze­rű fegy­ve­re­ket el­té­rít­se, bár a lö­ve­dé­kek már más lap­ra tar­toz­tak, és azt is meg­ta­nul­ta, eze­ket ho­gyan ke­rül­je el, ha te­he­ti. A tripben sze­rep­lő Gordita Beach ha­ma­ro­san egy­be­ol­vadt a hét­köz­na­pi ver­zi­ó­já­val, és kezd­te azt fel­té­te­lez­ni, hogy a dol­gok vis­­sza­zök­ken­tek a nor­má­lis ke­rék­vá­gás­ba, el­te­kint­ve azok­tól az ese­tek­től, ami­kor egy­szer-egy­szer meg­fe­led­ke­zett ma­gá­ról, ne­ki­dőlt egy fal­nak, majd hir­te­len fél­úton ta­lál­ta ma­gát a fal két ol­da­la kö­zött, amint el­né­zést kér va­la­ki­től oda­át.

– Nos – ve­tet­te fel Sortilčge –, so­kan va­gyunk, akik za­var­ba jö­vünk, ami­kor fel­fe­dez­zük a sze­mé­lyi­sé­günk va­la­me­lyik tit­kos as­pek­tu­sát. De vé­gül is nem men­tél ös­­sze há­rom láb­nyi­ra, és nem let­tél olyan sű­rű, mint az ólom.

– Kön­­nyű azt mon­da­ni. Pró­báld ki egy­szer.

Egy ten­ger­par­ti gar­zon­hoz ér­kez­tek, a fa­lai la­zac­szí­nű­ek, a te­te­je ké­kes­zöld, előt­te egy tör­pe­pál­ma nőtt ki a ho­mok­ból, mely­nek le­ve­le­i­re min­den­ho­vá üres sörösdobozokat ag­gat­tak, és kö­zöt­tük Do­ki aka­ra­ta el­le­né­re is ész­re­vett egy cso­mó üres Burgermeisterest.

– Tu­laj­don­kép­pen – ju­tott eszé­be hir­te­len Do­ki­nak – van egy ilyen ku­po­nom, ha ve­szel egy kar­ton­nal, a má­si­kat in­gyen ka­pod, ma éj­fél­kor le­jár, szó­val ta­lán jobb len­ne, ha…

– Hé, a volt ba­rát­nőd­ről van szó, öreg, én csak a nyom­ra­ve­ze­tői dí­jért jöt­tem.

Egy ko­pasz­ra bo­rot­vált fe­jű, drót­ke­re­tes nap­szem­üve­get, va­la­mint ma­dár­mo­tí­vu­mos, zöld és magenta ki­mo­nót vi­se­lő fér­fi kö­szön­töt­te őket. Régi vágású, el­kö­te­le­zett hos­­szú­desz­kás ször­fös volt, aki nem­ré­gi­ben tért vis­­sza Oahuról, mert va­la­mi­kép­pen elő­re tu­do­mást szer­zett ar­ról a nem min­den­na­pi hul­lám­ról, ami még de­cem­ber­ben ér­te el a szi­get észa­ki part­ját.

– Mi­cso­da szto­rit mu­lasz­tot­tál el, öreg! – üd­vö­zöl­te Do­kit.

– Te is, öcsém.

– Én öt­ven láb ma­gas hul­lá­mok so­ro­za­tá­ról be­szé­lek, amik so­ha nem csil­la­pod­tak.

– Öt­ven, azta. Én meg ar­ról, hogy el­kap­ták Charlie Mansont.

Egy­más­ra néz­tek.

– El­ső pil­lan­tás­ra – von­ta le a kö­vet­kez­te­tést Vehi Fairfield – olyan, mint­ha két kü­lön vi­lág lé­tez­ne, me­lyek nem tud­nak egy­más­ról. De va­la­hol min­dig ta­lál­koz­nak.

– Manson meg a 69-es Nagy Hul­lám – fe­lelt Do­ki.

– Na­gyon meg len­nék lep­ve, ha nem áll­ná­nak kap­cso­lat­ban egy­más­sal – mond­ta Vehi.

– Csak mert te azt hi­szed, hogy min­den kap­cso­lat­ban áll min­den­nel – fe­lel­te er­re Sortilčge.

– Azt hi­szem? – most ra­gyo­gó mo­sol­­lyal vis­­sza­for­dult Do­ki­hoz. – A volt ba­rát­nőd mi­att jöt­tél.

– Tes­sék?

– Meg­kap­tad az üze­ne­te­met. Csak nem tudsz ró­la.

– Ó. Ja, per­sze, Tam­tam Te­le­fon és Táv­irat, min­dig el­fe­lej­tem.

– Nem túl­zot­tan fo­gé­kony a spi­ri­tu­a­li­tás­ra – je­gyez­te meg Vehi.

– Az at­ti­tűd­jén még dol­goz­ni kell – mond­ta Sortilčge –, de a szint­jé­hez ké­pest oké.

– Tes­sék, kapd be ezt – nyúj­tott fe­lé Vehi egy bé­lye­get, amely­re kí­na­i­ul ír­tak va­la­mit. De le­het, hogy ja­pá­nul.

– Jes­­szu­som, ez meg mi, megint va­la­mi fa­lon át­me­nős sci-fi? Ha­lá­li, már alig vá­rom.

– Ez nem – fe­lel­te Vehi –, ezt ki­fe­je­zet­ten ne­ked ter­vez­tem.

– Na per­sze. Mint egy pó­lót.

Do­ki be­dob­ta a bé­lye­get a szá­já­ba.

– Várj csak! Ki­fe­je­zet­ten ne­kem? Ez meg mit je­lent­sen?

Vehi azon­ban, mi­u­tán ma­xi­mum hang­erőn fel­tet­te a szte­re­ó­ra Tiny Tim leg­újabb al­bu­má­ról az Ol­vad­nak a jég­he­gyek cí­mű slá­gert, és ör­dö­gi mó­don úgy ál­lí­tot­ta be, hogy vég nél­kül is­mét­lőd­jön, vagy el­hagy­ta a hely­színt, vagy lát­ha­tat­lan­ná vált.

Leg­alább nem volt an­­nyi­ra koz­mi­kus, mint a leg­utób­bi trip, mely­nek az LSD e lel­kes ra­jon­gó­ja az uta­zá­si ügy­nö­ké­ül sze­gő­dött. Nem volt egé­szen vi­lá­gos, hogy mi­kor vet­te kez­de­tét, de egy bi­zo­nyos pon­ton va­la­mi­lyen egy­sze­rű, nor­má­lis át­me­net so­rán Do­ki egy óko­ri vá­ros élén­ken meg­vi­lá­gí­tott rom­jai kö­zött ta­lál­ta ma­gát, ami egy­szer­re volt Nagy-Los An­ge­les is, meg nem is – mér­föl­de­ken át hú­zó­dott a tá­vol­ba, há­zak há­zak után, szo­bák szo­bák után, me­lyek mind­egyi­ké­ben la­kott va­la­ki. El­ső pil­la­nat­ban azt hit­te, hogy fel­is­me­ri az em­be­re­ket, akik­kel ös­­sze­fu­tott, bár nem min­dig tu­dott hoz­zá­juk ne­ve­ket tár­sí­ta­ni. Min­den­ki, aki a ten­ger­par­ton la­kott, pél­dá­ul Do­ki is, min­den szom­széd­já­val együtt
an­nak a ka­taszt­ró­fá­nak a me­ne­kült­je is volt, meg nem is, amely év­ez­re­dek­kel ez­előtt el­sül­­lyesz­tet­te Lemuriát. Mi­köz­ben biz­ton­sá­gos­nak vélt föl­dek után ku­tat­tak, le­te­le­ped­tek Ka­li­for­nia part­vi­dé­kén.

Va­la­mi­kép­pen az in­do­kí­nai há­bo­rú is óha­tat­la­nul fel­buk­kant a kép­ben. Ame­ri­ka, amely a kö­zött a két óce­án kö­zött he­lyez­ke­dett el, ame­lyek mé­lyén At­lan­tisz és Lemuria el­tűnt, ősi ve­tél­ke­dé­sük át­ve­ze­tő té­te­le volt, és a mai na­pig eb­ben a hely­zet­ben re­kedt, mi­köz­ben azt kép­ze­li, hogy sza­bad aka­ra­tá­ból har­col Dél­ke­let-Ázsi­á­ban, ho­lott egy karmikus hur­kot ír le új­ra meg új­ra, mely olyan ré­gi, mint ezen óce­á­nok föld­tör­té­ne­te, mely­ben Nixon At­lan­tisz le­szár­ma­zott­ja, Ho Si Minh pe­dig Lemuriáé, mi­vel In­dok­íná­ban több tíz­ezer éven át min­den há­bo­rú va­ló­já­ban he­lyet­te­sí­tő há­bo­rú volt, me­lyek mes­­sze-mes­­sze az elő­ző vi­lág­ban gyö­ke­rez­nek, az Egye­sült Ál­la­mok előtt, Fran­cia In­dok­ína előtt, a ka­to­li­kus egy­ház, Budd­ha, az írott tör­té­ne­lem előtt, ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor há­rom lemuriai szent em­ber ért par­tot a ször­nyű ára­dás elől me­ne­kül­vén, amely el­ra­gad­ta a szü­lő­föld­jü­ket, és ma­guk­kal hoz­ták a lemuriai temp­lom­ból meg­men­tett kő­osz­lo­pot, hogy új éle­tük és szám­űze­tés­ük alap­ja­ként fel­ál­lít­sák. Ké­sőbb Mu szent kö­ve­ként vált is­mert­té, és az el­kö­vet­ke­ző szá­za­dok alatt a meg­szál­ló had­se­re­gek jö­vés-me­né­se so­rán min­den al­ka­lom­mal egy tit­kos hely­szí­nen he­lyez­ték biz­ton­ság­ba, hogy az­tán a meg­pró­bál­ta­tá­sok vé­gez­té­vel min­dig más­ho­vá he­lyez­zék. On­nan­tól fog­va, hogy Fran­cia­or­szág be­le­fo­gott In­dok­ína gyar­ma­to­sí­tá­sá­ba, egé­szen a mos­ta­ni ame­ri­kai meg­szál­lá­sig a szent kő lát­ha­tat­lan ma­radt, vis­­sza­hú­zód­va a sa­ját te­ré­be…

Tiny Tim még min­dig ugyan­azt a szá­mot éne­kel­te. Mi­köz­ben a há­rom­di­men­zi­ós vá­ro­si la­bi­rin­tu­son ha­ladt ke­resz­tül, Do­ki egy idő után ész­re­vet­te, hogy az ala­cso­nyabb ré­szek egy kis­sé ned­ves­nek tűn­nek. Mi­re a víz már a bo­ká­já­ig ért, kezd­te meg­ér­te­ni. Ez az egész mér­he­tet­len épít­mény sül­­lyed. Egy­re ma­ga­sabb szin­tek­re lép­ke­dett fel a lép­cső­so­ron, de a víz egy­re emel­ke­dett. Ami­kor kez­dett úr­rá len­ni raj­ta a vak­ré­mü­let, és Vehit át­koz­ta, ami­ért megint fe­lül­tet­te, egy­szer csak mély­sé­ges tisz­ta­sá­gú árny­ként in­kább ér­zé­kel­te, mint­sem meg­lát­ta Kamukeát, a lemuriai lé­lek­ve­ze­tőt… Most men­nünk kell, mond­ta a hang a fe­jé­ben.

Együtt re­pül­tek, kö­zel a Csen­des-óce­án hul­lá­ma­i­nak csú­csá­hoz. A ho­ri­zont sö­tét­lett. Va­la­hol előt­tük éle­sed­ni és nö­ve­ked­ni kez­dett egy fe­hér folt, és ha­ma­ro­san egy árbocsudaras szkú­ner vi­tor­lá­i­nak alak­ját öl­töt­te fel, mely tel­jes vitorlázatban fu­tott a ví­zen egy friss fu­val­lat előtt. Do­ki fel­is­mer­te az Arany Té­pő­fo­gat. Meg­tar­tott, ja­ví­tot­ta ki né­mán Kamukea. Nem álom­bé­li ha­jó volt – min­den egyes vi­tor­la és kö­tél­da­rab a dol­gát vé­gez­te, Do­ki pe­dig hal­lot­ta a vi­tor­la­vá­szon csat­to­gá­sát és a ge­ren­dák nyi­kor­gá­sát. A szkú­ner bal ol­da­la fe­lé ka­nya­ro­dott, és meg­pil­lan­tot­ta Shasta Fay-t, aki, úgy tűnt, va­la­mi­fé­le kény­szer ha­tá­sá­ra ke­rült ki egye­dül a fe­dél­zet­re, és a te­kin­te­te ab­ba az irány­ba ré­vedt, amer­ről jött, az ott­hon fe­lé, ame­lyet el­ha­gyott… Do­ki meg­pró­bál­ta a ne­vén szó­lí­ta­ni, de a sza­vak ide­kint ter­mé­sze­te­sen csak sza­vak vol­tak.

Nem lesz sem­mi ba­ja, nyug­tat­ta meg Kamukea. Nem kell ag­gód­nod. Ez is egy olyan do­log, amit meg kell ta­nul­nod, mert azt kell meg­ta­nul­nod, amit most mu­ta­tok ne­ked.

– Nem tu­dom pon­to­san, hogy ez mit je­lent, öcsém.

Eb­ben a perc­ben még Do­ki is érez­te, hogy en­nek az oly­an­­nyi­ra tisz­ta és köz­vet­len pil­la­nat­nak a sze­le és vi­tor­lái da­cá­ra ezt a de­rék öreg ha­lász­ha­jót mi­lyen kö­nyör­te­le­nül fog­lal­ta el – vet­te bir­tok­ba – egy ősi és go­nosz ener­gia. Ho­gyan le­het­ne Shasta biz­ton­ság­ban raj­ta?

Ed­dig hoz­ta­lak, most a sa­ját erő­fe­szí­té­se­id árán kell vis­­sza­tér­ned. A lemuriai el­tűnt, Do­ki pe­dig ma­gá­ra ma­radt eb­ben az el­ha­nya­gol­ha­tó ma­gas­ság­ban a Csen­des-óce­án fö­lött, hogy ki­ta­lál­jon a szét­mál­lott tör­té­ne­lem eme ör­vé­nyé­ből, hogy el­ke­rül­je va­la­hogy azt a jö­vőt, mely sö­tét­nek tűnt, bár­mer­re is for­dult…

– Sem­mi baj, Do­ki – Sortilčge szó­lon­gat­ta már egy ide­je. Oda­kint vol­tak a ten­ger­par­ton, éj­sza­ka volt, Vehi se­hol. A lá­buk előtt ott fe­küdt az óce­án sö­té­ten, lát­ha­tat­la­nul, el­te­kint­ve egy kis fosz­fo­resz­ká­lás­tól ott, ahol a hul­lá­mok mél­tó­ság­tel­je­sen meg­tör­tek, mint a basszusszólam va­la­me­lyik nagy, el­fojt­ha­tat­lan rock’n’roll-klasszikusban… Há­tul­ról, va­la­hon­nan Gordita Beach si­ká­to­ra­i­ból időn­ként nar­kó­sok vi­dám­sá­ga tört elő.

– Izé…

– Ne mondd ki – fi­gyel­mez­tet­te Sortilčge. – Ne mondd, hogy „hadd me­sél­jem el a tripemet”.

– Nem volt sem­mi ér­tel­me. Oda­kint vol­tunk egy…

– Gyen­gé­den rá­nyom­ha­tom a szád­ra az uj­ja­mat, hogy be­csu­kód­jon, vagy pe­dig … – ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét, és Do­ki ar­ca elé emel­te.

– Ha Vehi, a gu­rud nem csak át­vert…

Kö­rül­be­lül egy perc múl­tán Sortilčge meg­kér­dez­te:

– Mi­cso­da?

– Mi? Mi­ről is be­szél­tem?

 

FARKAS KRISZTINA fordítása

 

-----

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Thomas Pynchon: Inherent Vice, Vintage Books, London, 2010. A regény idén ősszel lát napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában.