A be­tűk há­bo­rú­ja iga­zi há­bo­rú volt, ak­kor is, ha én ta­lál­tam ki az egé­szet. Nem szán­dé­ko­zom fik­ció és va­ló­ság vi­szo­nyá­ról ér­te­kez­ni, nem is ér­tek az ilyes­mi­hez, de azt biz­ton ál­lít­ha­tom, hogy a küz­de­lem hos­­szú ide­ig tar­tott, és ren­ge­teg ál­do­zat­tal járt, ahogy egy iga­zi há­bo­rú­ban len­ni szo­kott. A hi­dak és épü­le­tek per­sze rend­re ös­­sze­om­lot­tak, füst go­moly­gott min­de­nütt, az ut­cá­kon hul­lák he­ver­tek, a fo­lyók meg­árad­tak, a Ti­sza meg egye­ne­sen olyan volt, mint­ha fű höm­pö­lyög­ne a két part kö­zött. Ja igen: a be­tűk vé­re zöld, ezt ta­lán nem min­den­ki tud­ja. Nem mond­ha­tom, hogy nem tet­tünk meg min­dent, szó sze­rint min­dent, hogy a konf­lik­tust bé­kés me­der­be te­rel­jük. A lel­ki­is­me­re­tünk tisz­ta, ma­ku­lát­la­nul tisz­ta, de azért azt sem mond­ha­tom, hogy sem­mi­fé­le hasz­not sem húz­tunk a do­log­ból. Ami­kor a kor­mány­fő elő­ször fo­gad­ta a más­sal­hang­zók de­le­gá­ci­ó­ját, 2017 má­ju­sá­ban, a tár­gya­lá­sok a le­he­tő leg­ba­rá­tibb lég­kör­ben zaj­lot­tak, sőt, az ez al­ka­lom­ból ki­adott saj­tó­nyi­lat­ko­zat­ban mind­két fél hang­sú­lyoz­ta, hogy a meg­ol­dás kö­ze­li­nek lát­szik, na­gyon is kö­ze­li­nek („mglds kzlnk ltszk, ngyn s kzlnk”), csak­úgy, mint két hét­tel ké­sőbb, mi­kor a ma­gán­hang­zók lá­to­gat­tak el hoz­zánk („a eoá öeie ái, ao i öeie”), és ak­kor még va­ló­ban lát­szott az alag­út vé­ge. A más­sal­hang­zók mind­azo­nál­tal tan­ko­kat vá­sá­rol­tak tő­lünk, a ma­gán­hang­zók pe­dig tan­ko­kat és har­ci re­pü­lő­gé­pe­ket. Gyógy­szert és köt­sze­re­ket mind­két fél­nek szál­lí­tot­tunk, vi­szony­lag ol­csón, de nagy té­tel­ben, a tar­tós élel­mi­sze­re­kért azon­ban nem kér­tünk sem­mit, azt se­gély­nek hív­tuk, és oly­kor (né­mi jog­gal) ki­csit meg is ha­tód­tunk ma­gunk­tól. Ami­kor a há­bo­rú vé­gül még­is ki­rob­bant, egyik szö­vet­sé­ge­sün­ket sem hagy­tuk ma­gá­ra. Fo­lya­ma­to­san biz­to­sí­tot­tunk ha­di­anya­got, üzem­anya­got, utá­szo­kat, tűz­sze­ré­sze­ket és sze­mély­ze­tet az ál­ta­lunk fel­ál­lí­tott tá­bo­ri kór­há­zak­hoz, küld­tünk ál­lig fel­fegy­ver­zett bé­ke­fenn­tar­tó­kat, akik ese­ten­ként (ezt be kell is­mer­nünk) nem te­rem­tet­tek bé­két kel­lő in­ten­zi­tás­sal, úgy­hogy a vé­gén mi ma­gunk is el­bor­zad­tunk a sok pusz­tí­tás lát­tán, az­tán meg szét­tár­tuk a ka­run­kat, és sír­tunk, mert nem te­het­tünk sem­mi mást.

      A há­bo­rú va­ló­di okát, a va­ló­ban iga­zit, sen­ki sem is­me­ri. Tény, hogy a be­tűk egy­más irán­ti gyű­lö­le­te olyan ősi, mint a leg­tit­ko­sabb hi­e­rog­li­fák, mint a fá­ra­ók ál­ma a pi­ra­mi­sok­ban, vagy ta­lán még en­nél is öre­gebb, de a va­ló­di in­dí­té­ko­kat fá­tyol ta­kar­ja (ki tud­ja, ta­lán jó­té­ko­nyan), ami alól csak alig-alig sej­lik át va­la­mi. A más­sal­hang­zók ál­lí­tot­ták, hogy a ma­gán­hang­zók meg­ront­ják az em­be­ri nyel­vet, mely va­la­ha az an­gya­lok nyel­vé­hez volt ha­son­la­tos, an­­nyi­ra pon­tos volt és ki­fe­je­ző, de az­tán jöt­tek a ma­gán­hang­zók („ezek a bű­zös élős­kö­dők”). A ma­gán­hang­zók elő­sze­re­tet­tel hi­vat­koz­tak a mu­zsi­ká­ra és a köl­té­szet­re, ér­tel­me­zé­sük sze­rint min­den más­sal­hang­zó szü­le­tett ta­hó („ha az em­ber rá­juk néz, rög­tön lát­ja ezt”). A más­sal­hang­zók ré­gi írás­rend­sze­re­ket em­le­get­tek, me­lyek még csak más­sal­hang­zó­kat je­löl­tek, „de mű­köd­tek, va­ló­já­ban tö­ké­le­te­sen mű­köd­tek, amit egye­ne­sen vak­me­rő­ség len­ne ta­gad­ni”, a ma­gán­hang­zók vi­szont majd meg­sza­kad­tak a rö­hö­gés­től, mint­hogy ak­ko­ri­ban „min­den csak a nyers erő­ről, az ön­tu­dat nél­kü­li, bam­ba ve­ge­tá­ci­ó­ról szólt”. Gyak­ran idéz­ték Ovi­di­ust („csak nyers, ku­sza hal­maz, csak tu­nya súly”), ami il­lett is hoz­zá­juk, mi­re a más­sal­hang­zók is sza­val­ni kezd­tek („leg­előbb az arany­kor ön­ként folyt be­csü­let­ben”), és ez egy ki­csit azért fu­rán ha­tott.

      Kép­zel­jük el, amint D és I ös­­sze­fut­nak a szö­kő­kút­nál, a Du­go­nics té­ren. Gye­rek­ko­ruk óta is­me­rik egy­mást, va­la­ha ki­fe­je­zet­ten jó­ban vol­tak, ezért áll­tak meg most is. I az egye­te­men ta­nít, drá­ga szem­üve­get és ele­gáns sá­lat vi­sel, D mun­kás­ru­há­ban van, és egy sú­lyos szer­szá­mos­lá­dát ci­pel, mert­hogy víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­ként dol­go­zik. A be­szél­ge­tés tra­gi­kus for­du­la­tot vesz. D sza­bá­lyo­san ös­­sze­ros­kad I szel­le­mes ér­ve­i­nek sú­lya alatt, al­ko­hol­tól püf­fedt ar­ca, kis­sé ta­lán su­nyi­nak tű­nő sze­me azon­ban nem árul­ko­dik sem­mi­ről, vég­képp nem az ér­zel­me­i­ről. Már nem ta­lál­ja a sza­va­kat, már kép­te­len gon­dol­kod­ni, leg­in­kább ez dü­hí­ti. Az­tán vá­rat­la­nul és per­sze tel­je­sen ér­tel­met­le­nül még­is az arany­kort kez­di em­le­get­ni, ami őt ma­gát is meg­le­pi, I-ből pe­dig ki­rob­ban a ne­ve­tés, még a köny­­nye is ki­csor­dul, úgy­hogy (óri­á­si sze­ren­cse) le­ve­szi a szem­üveg­ét, és a sze­mét tö­röl­ge­ti. Köz­ben D ko­mó­to­san le­te­szi a szer­szá­mos­lá­dát, és egy gi­gan­ti­kus po­font ke­ver le I-nek. Töb­bé már nem ba­rá­tok. I ke­zé­ben a papírzsebkendő egy­re zöl­debb. I re­meg a düh­től. I még es­te is re­meg a düh­től. Nem tud alud­ni. Jo­gi lé­pé­se­ket fon­tol­gat, úgy­hogy más­nap reg­gel fel­hív­ja egy is­me­rő­sét, aki az ügyész­sé­gen dol­go­zik. Két nap alatt meg­ír tíz le­ve­let. Hol bo­csá­na­tot kér, hol elég­té­telt kö­ve­tel, né­ha meg egy­sze­rű­en csak fe­nye­ge­tő­zik, oly­kor ki­fe­je­zet­ten or­de­ná­ré mó­don, és per­sze vé­gül mind­egyik le­ve­lét ös­­sze­té­pi. A har­ma­dik nap vé­gé­re össze­om­lik, mint egy kár­tya­vár. I sír. Az ar­cát a fe­le­sé­ge ölé­be te­me­ti, és sír, hang­ta­la­nul és a meg­kön­­nyeb­bü­lés re­mé­nye nél­kül. Kön­­nyei át­ned­ve­sí­tik E há­ló­ru­há­ját. A ned­ves anyag az as­­szony ölé­hez ta­pad, úgy­hogy a vé­gén egész éj­sza­ka sze­ret­kez­nek, im­már fel­sza­ba­dul­tan és bol­do­gan, mert I ki­vá­ló sze­re­tő, mert ki­mond­ha­tat­la­nul sze­re­ti a sze­rel­met, ta­lán a kel­le­té­nél job­ban is.

      D köz­ben pá­lin­kát iszik, egye­dül, egy ha­to­dik eme­le­ti pa­nel­la­kás kony­há­já­ban. Az ese­mé­nyek őt is meg­vi­sel­ték, jól­le­het ő nem sír (ek­kor még nem), és nem ir­kál le­ve­le­ket. Há­rom na­pig iszik, olyan ke­mé­nyen, ahogy raj­ta kí­vül csak ke­ve­sen tud­ná­nak in­ni. Az­tán köz­li 333-al, hogy töb­bet nem ba­rát­koz­hat ma­gán­hang­zók­kal, és a na­gyobb nyo­ma­ték ked­vé­ért (éle­té­ben elő­ször) egy po­font is le­ke­ver a gye­rek­nek, aki per­sze sem­mit sem ért az egész­ből. 333 ba­rá­tai ugyan­is szá­mok, nem pe­dig be­tűk.

      El­mon­dom, mert ta­lán ezt sem tud­ja min­den­ki: a be­tűk­nél a vem­hes­ség ki­lenc hó­na­pig tart, ál­ta­lá­ban fáj­dal­mas, gyak­ran adód­nak kü­lön­fé­le komp­li­ká­ci­ók, a szü­lés ma­ga vi­szont tel­je­sen fáj­da­lom­men­tes, és több­nyi­re egyet­len pil­la­nat alatt le­zaj­lik. A más­sal­hang­zók és ma­gán­hang­zók gyer­me­kei egy­sé­ge­sen szám­nak szü­let­nek, s csak a ti­zen­ket­te­dik, ti­zen­har­ma­dik élet­év­ük be­töl­té­se után vál­toz­nak be­tű­vé, ter­mé­sze­te­sen nem egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra, ha­nem szép las­san, fo­ko­za­to­san. A pá­ros szá­mok­ból nős­té­nyek, a pá­rat­la­nok­ból hí­mek lesz­nek, ez bi­zo­nyos, va­gyis min­den gyer­mek fel­tét­le­nül ter­mé­sze­tes szám­nak te­kin­ten­dő, ez a numerika, a gyer­mek­lé­lek­tan leg­fon­to­sabb sza­bá­lya. A ket­tes szá­mú sza­bály szin­tén fon­tos: ab­ból, ahogy a gyer­mek fel­sír, sem­mi­re sem le­het kö­vet­kez­tet­ni! 333 pél­dá­ul az „ó” és „á” han­go­kat va­ri­ál­ta, szü­le­té­se után va­ló­já­ban még hos­­szú ide­ig (ami kü­lön­ben D-nek ki­csit tán ros­­szul is esett), mu­tá­ci­ó­ja után azon­ban Z-vé vál­to­zott, ti­zen­har­ma­dik szü­le­tés­nap­ján már min­den­ki lát­ta ezt. Elő­ször a szá­za­so­kat je­lö­lő 3-as egye­ne­se­dett ki, ez jól meg­fi­gyel­he­tő az ak­ko­ri­ban ké­szült fo­tó­kon („-33”). Né­hány hó­nap­pal ké­sőbb már min­den osz­tály­tár­sa raj­ta rö­hö­gött („-/3”), ő pe­dig ti­tok­ban iga­zat adott ne­kik, és vég­te­le­nül gyű­löl­te ön­ma­gát, ahogy vég­te­le­nül gyű­löl­te te­nyér­nyi für­dő­szo­bá­juk­ban a csem­pe tük­röt is, ami előtt hos­­szú per­ce­ket töl­tött el na­pon­ta, utál­koz­va és moz­du­lat­la­nul, még a lé­leg­ze­tét is vis­­sza­tar­tot­ta. 9-cel és 7420-szal már ré­gen meg­sza­kí­tott min­den érint­ke­zést, egy­sze­rű­en mert en­ge­del­mes és jó fiú volt, a töb­bi­ek meg szép las­san ki­kop­tak mel­lő­le. Az­tán ös­­sze­tör­te a tük­röt. Az­tán meg­ütöt­te U-t. Ami­kor ap­ja kér­dő­re von­ta, Z hi­á­ba ke­res­gél­te a sza­va­kat, úgy­hogy meg­ütöt­te D-t is, aki ek­kor tény­leg sír­va fa­kadt, még­hoz­zá csep­pet sem azért, mert én mon­dom ezt. So­ha töb­bé nem tud­ta ab­ba­hagy­ni. És mert töb­bé nem tud­ta ab­ba­hagy­ni, meg kel­lett ta­nul­nia sír­va él­ni, ami egy­ál­ta­lán nem kön­­nyű fel­adat, ezt bár­ki el­hi­he­ti, de D-nek si­ke­rült, mert őt nem akár­mi­lyen fá­ból fa­rag­ták. Meg­ta­nult sír­va alud­ni és sír­va be­szél­ni, sír­va néz­te a té­vét, és sír­va sze­relt víz­csa­pot, sőt, még in­ni is tu­dott sír­va, ta­lán ez volt a leg­ne­he­zebb, de hát a pá­lin­kát tény­leg sze­ret­te, meg amúgy is már csak ez ma­radt ne­ki.

      Ha ezt a tör­té­ne­tet én ta­lál­nám ki, most min­den bi­zon­­nyal azt mon­da­nám, hogy eb­ből lett a há­bo­rú. Tud­ják! Auszt­rá­li­á­ban egy lep­ke össze­csap­ja a szár­nya­it… Pél­dá­ul egy ká­posz­ta­lep­ke. Nyil­ván utá­na­néz­nék, hogy Auszt­rá­li­á­ban él­nek-e egy­ál­ta­lán ká­posz­ta­lep­kék. Le­het, hogy a ká­posz­ta­lep­két vé­gül le­cse­rél­ném más­faj­ta lep­ké­re, vagy Auszt­rá­lia he­lyett ír­nék – mond­juk – Ázsi­át, de az­tán az Egye­sült Ál­la­mok part­ja­in pusz­tí­tó tor­ná­dó­nál köt­nék ki, ahogy szem­pil­lan­tás alatt té­pi le a há­zak te­te­jét. Csak­hogy ezt a tör­té­ne­tet nem én ta­lá­lom ki, ha ezt mond­tam, nem mond­tam iga­zat. Mert az a hely­zet, hogy va­ló­já­ban mind­egyik lep­ke ös­­sze­csap­ta. Pél­dá­ul B, aki nem olyan volt, mint a töb­bi­ek. A nya­ká­ban vas­tag arany­lán­cot hor­dott (ezt für­dés köz­ben is vi­sel­te), elő­sze­re­tet­tel ne­vez­te ma­gát mé­dia­mo­gul­nak, és a na­pi­lap­ok­ban írt gyúj­tó hang­vé­te­lű cik­ke­ket. A ma­gán­hang­zó­kat gyű­löl­te. 2015 áp­ri­li­sá­ban sa­ját ki­adó­já­nál je­len­tet­te meg A be­tűk há­bo­rú­ja cí­mű opuszát, sok-sok kép­pel és egy olyan szak­iro­dal­mi bib­li­og­rá­fi­á­val, mely­nek lát­tán a ma­gán­hang­zók vagy röhögőgörcsöt kap­tak, vagy a leg­al­pá­ribb mó­don szit­ko­zód­tak, vér­mér­sék­let­től nem füg­get­le­nül. A ki­ad­vány la­tin nyel­vű mot­tó­ja per­sze min­den­ki szá­má­ra el­fo­gad­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyult („ceterum censeo litteras sonantes es­se delendas”), job­bá­ra még a más­sal­hang­zók szá­má­ra is, jól­le­het a mot­tó idé­zet volt, rá­adá­sul Dzs-től, akit a más­sal­hang­zók el­lent­mon­dá­sos fi­gu­rá­nak tar­tot­tak, a ma­gán­hang­zók vi­szont gaz­em­ber­nek.

      Dzs ma­gán­hang­zók gyer­me­ke­ként lát­ta meg a nap­vi­lá­got, 1911-ben és 1911-ként. Ké­sőn érő tí­pus volt, 16 éve­sen még D11-nek lát­szott, amit ap­ja se­ho­gyan sem tu­dott ér­tel­mez­ni, job­bá­ra csak a fe­jét csó­vál­ta, és re­mény­ke­dett. Az el­kö­vet­ke­ző évek­ben Dzs ko­moly iden­ti­tás­vál­sá­got élt át, amin nincs okunk cso­dál­koz­ni, az ered­mény azon­ban min­den­ki szá­má­ra meg­le­pő volt, leg­in­kább ta­lán épp a szü­lei szá­má­ra, aki­ket nem egy­sze­rű­en csak meg­ta­ga­dott, de egyik gyúj­tó hang­vé­te­lű cik­ké­ben a kül­föl­di tő­ke hit­vány bé­ren­ce­i­nek ti­tu­lált, jól­le­het ap­ja egész éle­té­ben bá­nyász­ként dol­go­zott. 1939-ben meg­ala­pí­tot­ta az NMP-t, a Nem­ze­ti Más­sal­hang­zó Pár­tot, mely­nek vé­gig el­nö­ke és fő ide­o­ló­gu­sa volt. Leg­fon­to­sabb köny­vé­ben, a Fű­szá­lak­ban, mely­nek ter­mé­sze­te­sen sem­mi kö­ze Whitman köl­té­sze­té­hez, sok­kal in­kább a źdźbło szó­hoz (ez egy­részt len­gye­lül tény­leg fű­szá­lat je­lent, más­részt vi­szont Dzs ne­vét is sze­ren­csé­sen ma­gá­ba fog­lal­ja), szó­val a Fű­szá­lak­ban egy tel­je­sen új nyelv­fi­lo­zó­fia alap­ja­it fek­tet­te le. El­kép­ze­lé­se sze­rint „a nyelv épp olyan, mint a ter­mé­szet, a bur­ján­zó és na­pon­ta meg­úju­ló élet”. El kell is­mer­nünk, a kö­tet ezen té­zis­fe­je­ze­te nem nél­kü­löz min­den lí­ra­i­sá­got, sőt, igen szem­lé­le­te­sen ér­zé­kel­te­ti egy ta­va­szi nap haj­na­li szép­sé­ge­it, ahogy a sö­tét­ből las­san ki­fej­le­nek a fák, a ró­zsák szir­ma­i­ról le­csep­pe­nő har­ma­tot, szin­te hall­juk a ma­da­rak reg­ge­li éne­két, az éb­re­dő ter­mé­szet ap­ró ne­sze­it, és már-már au­to­ma­ti­ku­san, a szö­veg va­rá­zsá­nak en­ged­ve fo­gad­juk el Dzs vég­kö­vet­kez­te­tés­ét, hogy tud­ni­il­lik a ma­gán­hang­zó­kat ki kell gyom­lál­ni az ábé­cé­ből. Per­sze Dzs jó elő­re lát­ta a le­het­sé­ges el­len­ér­ve­ket, el­vég­re nem volt os­to­ba. Lép­ten-nyo­mon hang­sú­lyoz­ta (oly­kor ke­se­rű­en, oly­kor a leg­na­gyobb fel­há­bo­ro­dás hang­ján be­szél­ve), hogy ja­vas­la­ta­i­ban nem hol­mi el­len­szenv, sem­mi­kép­pen sem sze­mé­lyes in­du­la­tok, ha­nem ki­zá­ró­lag tu­do­má­nyos meg­fon­to­lá­sok ve­zér­lik. Köny­ve har­ma­dik fe­je­ze­té­nek – jel­lem­ző mó­don – a „Ma­gán­hang­zó-apo­ló­gia” cí­met ad­ta, hí­vei sze­rint te­hát le­he­tet­len el­fo­gult­ság­gal vá­dol­ni őt. Eb­ben tör­té­ne­ti té­nyek so­ka­sá­gá­val bi­zo­nyít­ja, hogy bár a ma­gas hang­ren­dű ma­gán­hang­zók ki­vé­tel nél­kül „ide­gen­szí­vű” bű­nö­zők (vö.: fer­tő, mé­tely, öl­dök­lés, ürü­lék és kín), ad­dig a mély hang­ren­dű­ek kö­zött igen­is akad jó­ra­va­ló, egy ne­ve­ze­te­sen, O, „aki faj­tá­ját meg­ta­gad­va” hasz­nos tag­já­vá vált a tár­sa­da­lom­nak. Ked­venc pél­dá­ja a len­gyel źdźbło szó volt, mely „mor­fo­ló­gi­ai és sze­man­ti­kai as­pek­tus­ból is cso­dá­la­tos”, oly­an­­nyi­ra, hogy a kon­zer­va­tív if­jú­ság kö­ré­ben a ki­ad­vány meg­je­le­né­sét kö­ve­tő év­ben már egy­faj­ta jel­szó­vá is vál­ha­tott, a Fű­szá­lak Moz­ga­lom alap­gon­do­la­tá­vá. Ta­lán nem ér­dek­te­len meg­em­lí­te­nünk, hogy any­ja ha­lá­la­kor Dzs sírt, még­hoz­zá nem azért, mert eb­ben a tör­té­net­ben egy­szer min­den­ki sír. Ap­ja ha­lá­la­kor szin­tén sírt, ke­se­rű kön­­nye­ket, dol­go­zó­szo­bá­já­ba zár­kóz­va, hisz iga­zi hé­rosz­ként nem hagy­hat­ta, hogy gyen­gé­nek és tö­ré­keny­nek láts­­szon, pe­dig leg­be­lül gyen­gé­nek és tö­ré­keny­nek lát­ta ön­ma­gát. Ha­lá­lá­nak kö­rül­mé­nyei azon­ban az iga­zi Dzs-t mu­tat­ták meg ne­künk. Óri­á­si tűz. Dzs más­sal­hang­zó­kat ment ki a lán­go­ló épü­let­ből (ahol egyéb­ként a ma­gán­hang­zók mind oda­vesz­tek), de vé­gül a füst le­gyű­ri őt is. Ka­bát­ja zse­bé­ből egy fé­lig meg­égett, ne­he­zen ol­vas­ha­tó, kis cé­du­la ke­rül elő, me­lyet tisz­te­lői hi­á­ba pró­bál­nak meg­sem­mi­sí­te­ni. A le­vél cím­zett­je O, akit paj­ko­san több­ször DzsO-nak ne­vez. An­­nyi bi­zo­nyos, Dzs sem­mi­képp sem le­he­tett homofób (jól­le­het né­mely nyi­lat­ko­za­ta alap­ján gyak­ran ér­te ez a vád), s bi­zo­nyos, hogy jó­val ér­zé­ke­nyebb, ös­­sze­tet­tebb al­kat volt, mint ami­lyen­nek el­len­fe­lei le­fes­tik őt.

      A be­tűk há­bo­rú­já­ban Dzs köny­ve ál­lan­dó hi­vat­ko­zá­si alap. B már az elő­szó­ban hi­tet tesz a „dzs-i örök­ség” mel­lett, sőt, ha­tá­ro­zot­tan úgy vé­li, va­la­men­­nyi­en ván­do­rok va­gyunk, s hogy az úton, me­lyen az el­ső, szük­ség­sze­rű­en bot­la­do­zó lé­pé­se­ket tet­tük még meg csu­pán, ren­dü­let­le­nül kell to­vább­ha­lad­nunk. És B tény­leg túl­lép a mes­te­rén. Meg­íté­lé­se sze­rint ugyan­is a ma­gán­hang­zók kép­te­le­nek a tár­sa­da­lom­ba in­teg­rá­lód­ni, O ép­pen úgy, mit a töb­bi­ek, úgy­hogy nem elég csak szó­no­kol­ni, a hang­za­tos köz­he­lyek puf­fog­ta­tá­sá­nak ide­je vég­képp le­járt, vég­re cse­le­ked­ni kell, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy ma­gán­hang­zók nél­kül a nyelv egy­sze­rű­en szebb. Pél­da­képp és szin­tén jel­lem­ző mó­don a Him­nusz el­ső két so­rát idé­zi meg („Stn, ldd mg mgyrt / J kdvvl, bsggl”), me­lyet lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­an gyö­nyö­rű­sé­ges­nek ne­vez, „a kü­lönb­sé­get nem le­het nem ész­re­ven­ni”, ami­vel kü­lön­ben mi is egyet­ért­he­tünk. És: a rö­vid elő­szót le­szá­mít­va B egy­ál­ta­lán nem hasz­nál a könyv­ben ma­gán­hang­zó­kat, egyet sem és egy­szer sem, ami ugyan né­mi­leg meg­ne­he­zí­ti a meg­ér­tést, „de leg­alább va­ló­ban ön­ma­gunk le­he­tünk”. Szó­val B így csap­ta ös­­sze a szár­nya­it.

      A ki­ad­vány si­ke­re pá­rat­lan volt, ha­tá­sa ele­men­tá­ris. Azon­nal conservativ fi­a­ta­lok áll­tak a meg­újult Fű­szá­lak Moz­ga­lom élé­re, ver­se­ket sza­val­tak, és ön­kép­ző kö­rö­ket ala­kí­tot­tak, ahol a ma­gán­hang­zók nél­kü­li be­széd for­té­lya­it gya­ko­rol­ták, a leg­ki­vá­lób­bak va­ló­ság­gal ha­dar­tak, és né­ha még ér­te­ni is vél­ték egy­más sza­vát. Per­sze a ma­gán­hang­zók sem ül­tek köz­ben öl­be tett kéz­zel. 2015 szep­tem­be­ré­től pél­dá­ul az Iaá¹ ki­zá­ró­lag csak ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó köl­te­mé­nye­ket pub­li­kált, itt je­lent meg U el­ső és egy­ben utol­só ver­se is, s már a szep­tem­be­ri szám pá­rat­lan si­kert ered­mé­nye­zett, ha­tá­sa ele­men­tá­ris volt, rész­ben ta­lán a cí­mé­ben is meg­újult fo­lyó­irat új mot­tó­ja okán („Aaá, eee, e eő e ee”), ami meg­do­bog­tat­ta min­den ma­gán­hang­zó szí­vét. A nagy­kö­zön­ség mind­er­ről el­ső­sor­ban a te­le­ví­zi­ó­ból ér­te­sült, ne­ve­ze­te­sen egy lab­da­rú­gó-mér­kő­zés kap­csán, ahol kis hí­ján cso­dás di­a­dalt arat­tunk a bra­zil vá­lo­ga­tott fe­lett. Szó­val, a Him­nuszt éne­kel­tük. A ma­gán­hang­zók ki­csit gyor­sab­bak vol­tak („Ie, á e a aa / Ó ee, őée”), a más­sal­hang­zók ki­csit las­sab­bak („Stn, ldd mg mgyrt / J kdvvl, bsggl”). És ez az egész még­is­csak olyan volt, mint az iga­zi Him­nusz, úgy­hogy a té­vé­né­zők ek­kor még nem ért­het­ték, szem­ben a bra­zi­lok­kal – tud­ják, a szek­to­rok mi­att –, akik e le­nyű­gö­ző össz­já­ték lát­tán va­ló­ság­gal ös­­sze­om­lot­tak a ret­te­net­től. Az el­ső fél­idő­ben T rú­gott ket­tőt, Ű egyet (3:0). A má­so­dik­ban Ű fel­vág­ta T-t, olyan dur­ván, hogy le kel­lett cse­rél­ni, a bí­ró meg nem csi­nált sem­mit, csak a fe­jét va­kar­ta, rá­adá­sul Ű meg­ál­lít­ha­tat­lan volt, két­szer is vé­gig­küz­döt­te ma­gát a vé­dő­in­ken, és két­szer is a há­lónk­ba ta­lált, a bra­zi­lok már di­rekt őt in­dí­tot­ták Neymar he­lyett, úgy­hogy a 94. perc­ben ha­tal­mas gólt fe­jelt (3:3), és ak­kor­ra a té­vé­né­zők is meg­ér­tet­ték.

      Ha azt mon­dom, hogy a Betű–Brazillal kez­dő­dött, nem mon­dok os­to­ba­sá­got. Csak­hogy én most nem er­ről aka­rok be­szél­ni. Mert Észak­ról és Dél­ről aka­rok be­szél­ni. Z-ről a sta­di­on észa­ki ka­pu­já­ban, I-ről a dé­li­ben. Z-ről, aki nem ta­lál­ta a sza­va­kat, és I-ről, aki­nek mu­száj volt megmerítkeznie. A ma­gán­hang­zók az észa­ki ka­pu­ban nem tud­ták el­ke­rül­ni Z-t, a más­sal­hang­zók a dé­li­ben I-t (a bra­zi­lo­kat meg el­nyel­te a föld). Z azon­nal ütött, mert nem te­he­tett mást, ő ilyen volt, akár akar­ta, akár nem, va­la­hogy nem ér­tett szót a töb­bi­ek­kel, ami per­sze nem meg­le­pő, hisz nem tu­dott be­szél­ni. Per­ma­nen­sen zo­ko­gó ap­ját na­pon­ta egy­szer ver­te el, ál­ta­lá­ban reg­gel 7 és 8 kö­zött. D so­ha­sem til­ta­ko­zott, úgy érez­te, ez jár ne­ki, Z pe­dig igye­ke­zett kí­mé­le­tes len­ni, min­den ideg­szá­la meg­fe­szült a nagy igye­ke­zet­től, úgy­hogy ál­ta­lá­ban csak egy­szer-két­szer súj­tott le, bár ezek ha­tal­mas, tes­tes üté­sek vol­tak, mint Z ma­ga, ezt sem le­he­tett más­képp csi­nál­ni. Az any­já­hoz ki­fe­je­zet­ten gyen­géd volt. Őt is reg­gel in­téz­te el, köz­vet­le­nül D után, majd egy ki­csit kö­zö­sen sír­do­gál­tak, kinn a kony­há­ban (Z han­gok nél­kül, a szü­lei ked­ve­sen hüp­pög­ve), ta­lán ez volt a nap leg­meg­hit­tebb pil­la­na­ta. Az­tán el­in­dult. Ter­mé­sze­te­sen nem dol­goz­ni, hisz az el­ső nap után min­den­hon­nan ki­rúg­ták, nem­rit­kán már az el­ső tíz perc után, úgy­hogy ál­lás­ke­re­sés­sel rég­óta nem fog­lal­ko­zott. A szü­lei (rokkant)nyugdíjából élt, meg­le­he­tő­sen sze­ré­nyen és olyan ret­te­ne­te­sen bol­dog­ta­la­nul, hogy azt el­be­szél­ni nin­cse­nek sza­vak. Vég­te­le­nül vágy­ta a sze­re­te­tet. Még egy ma­gán­hang­zó, még egy ma­gas hang­ren­dű öle­lé­sé­vel is be­ér­te vol­na, de hát ho­gyan is le­het­ne sze­ret­ni va­la­kit, aki csak üt­ni ké­pes. Min­den­ki félt tő­le. Pe­dig a lel­ke mé­lyén ugyan­az ma­radt, aki ré­gen, a min­dig csön­des, sze­líd 333, az en­ge­del­mes és jó fiú, a ma­ga eset­len és té­to­va gesz­tu­sa­i­val, ka­ma­szos ha­tá­ro­zat­lan­sá­gá­val. Nem ad­ta fel kön­­nyen. Száz­szor és ezer­szer tár­ta öle­lés­re a kar­ja­it, száz­szor és ezer­szer in­dult meg oly­kor va­di­de­ge­nek fe­lé, a nyílt ut­cán, hogy vég­re ba­rát­ra lel­jen, de a moz­du­lat vé­gül min­dig egy ha­tal­mas po­fon­ban vég­ző­dött, és Z úgy szen­ve­dett, mint előt­te még sen­ki más. Ilyen­kor egé­szen fur­csán, va­la­hogy kí­vül­ről lát­ta ön­ma­gát. Ki­fe­je­zés­te­len ar­cát, bam­ba te­kin­te­tét. És lát­ta ma­gát köz­ben ru­ha nél­kül is, tel­je­sen mez­te­le­nül, sőt, lát­ta ma­gát be­lül­ről, lát­ta a sa­ját szer­ve­it, a be­le­ket, a tü­dőt, lá­tott min­dent, de még­is sa­ját ök­lé­nek lát­vá­nya volt a leg­ret­te­ne­te­sebb, ahogy épp egy cso­dá­san sző­ke, kék­sze­mű szép­ség ar­cát ve­ri pép­pé. Az­tán fel­ad­ta. Igen, Z ke­rül­te az em­be­re­ket, ha te­het­te, ha meg nem te­het­te, hát né­mán ütött, mert őt ez­zel ver­te meg az élet. Azon a sors­dön­tő na­pon tel­je­sen vé­let­le­nül ke­rült az észa­ki ka­pu­hoz. Csak ődön­gött az ut­cán, ma­gá­nyo­san és cél­ta­la­nul, kö­vet­te a tö­me­get, és köz­ben fo­gal­ma sem volt ró­la, mer­re jár, az­tán meg jöt­tek a ma­gán­hang­zók, és ő ütött, mert nem te­he­tett sem­mi mást. Á egyet­len só­haj­tás nél­kül csuk­lott ös­­sze, és ugyan­így járt Ő is, meg az a két biz­ton­sá­gi őr, akik meg­pró­bál­ták meg­fé­kez­ni őt. És Z le­ütött még két rend­őrt meg egy rend­őr­ku­tyát, utób­bit ak­ko­ra erő­vel, hogy az ál­lat be­le­pusz­tult. Gúzs­ba köt­ve vit­ték be az őrs­re, és gúzs­ba köt­ve töl­töt­te az egész éj­sza­kát, egy rossz pric­­csen, gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve, az­tán haj­nal­ban le­ütöt­te a fog­lárt, aki a bi­lin­cse­ket szed­te le ró­la, majd egy má­sik fog­lárt és újabb két rend­őrt, va­la­mi­vel ké­sőbb meg a sa­ját vé­dő­ügy­véd­jét küld­te pad­ló­ra és per­sze a bí­rót, to­váb­bá ár­tal­mat­lan­ná tett két jog­hall­ga­tót, akik be­té­ved­tek a tár­gya­lás­ra. Z bör­tön­be ke­rült. El­ső cel­la­tár­sa V, aki olyan öreg, mint a bör­tön ma­ga. Ne­ve­ze­tes volt hos­­szú, ősz sza­kál­lá­ról, no meg ar­ról, hogy a cel­la pad­ló­ján aludt, mér­he­tet­len tö­me­gű sza­kál­lát gyö­mö­szöl­ve a priccs­re, bár hír­ne­vét leg­in­kább még­is an­nak kö­szön­het­te, hogy éj­jel-nap­pal csak üvöl­tö­zött („be­tű be­tű­nek far­ka­sa”), még ál­má­ban is ki­a­bált, de Z egyet­len ütés­sel hall­gat­tat­ta el, ami­ért a fog­lá­rok ki­fe­je­zet­ten há­lá­sak vol­tak ne­ki. Z ma­gán­zár­ká­ban kö­tött ki vé­gül, gon­do­lom, ezt már jó elő­re min­den­ki ki­ta­lál­ta. I tör­té­ne­tét vi­szont én ta­lá­lom ki. Olyan egye­dül, ami­lyen egye­dül Z le­he­tett a cel­lá­já­ban vil­lany­ol­tás után, és csak azért ag­gó­dom, hogy tény­leg el tud­jam mon­da­ni.

      I te­hát a dé­li ka­pu­ban várt, és nem akart ve­re­ked­ni, mert az ő pok­lát más­képp bú­to­roz­ták. Az ő pok­lát for­dít­va bú­to­roz­ták. A po­kol ka­pu­ja pe­dig E öle volt, és E öle kön­­nye­ket kö­ve­telt. A prob­lé­mát az okoz­ta, hogy eze­ket a kön­­nye­ket nem le­he­tett olyan egy­sze­rű­en szál­lí­ta­ni. Pe­dig pró­bál­koz­tak min­den­nel. Elő­ször ro­man­ti­kus re­gé­nyek­kel, az­tán meg­rá­zó fil­mek­kel, az­tán meg­rá­zó do­ku­men­tum­fil­mek­kel, és ha I vég­re sír­ni kez­dett, ak­kor az ar­cát gyor­san és mo­hón E ölé­be fúr­ta, de az as­­szony ölét nem le­he­tett be­csap­ni. Ek­kor kap­tak rá a hagy­ma­sze­le­te­lés­re (az öt­le­tet Günter Grasstól köl­csö­nöz­ve), majd csi­pet­nyi sót szór­tak I sze­mé­be, az­tán bor­sot és erős pap­ri­kát, ami át­me­ne­ti­leg ja­ví­tott a hely­ze­ten, de csak át­me­ne­ti­leg, rá­adá­sul I sze­me is ki­ké­szült tel­je­sen. A sze­mész mű­kön­­nyet írt fel ne­ki. Mű­kön­­nyet! Ne­ki! Az­nap es­te két de­ci mű­kön­­nyel ön­töz­ték meg E ölét, mint va­la­mi ker­tet, de a si­ker­ben egyi­kük sem hitt, és a kert va­ló­ban nem ter­mett vi­rá­got. Ak­kor I fel­vet­te a ka­bát­ját, és el­in­dult. A há­zuk ka­pu­já­tól mint­egy két­száz mé­ter­re meg­lát­ta Cs-t, aki épp ta­xi­ra várt. Szó nél­kül köp­te le, a töb­bit meg ki le­het ta­lál­ni is­mét. I-nek más­fél óra kel­lett, hogy ha­za­kús­­szon, de olyan bő­sé­ge­sen om­lot­tak a kön­­nyei, hogy ez kár­pó­tol­ta min­de­nért, még az iszony­ta­tó fáj­da­lo­mért is, és az­nap éj­sza­ka vég­re új­ra íz­lel­het­ték a sze­rel­met, mely­re már any­­nyi­ra vágy­tak. Éve­ken ke­resz­tül él­tek így. I ál­ta­lá­ban né­hány nap alatt min­dig fel­épült, az­tán vet­te a ka­bát­ját, nem sok­kal sö­té­te­dés után, és va­dász­ni in­dult. Ele­in­te csak a há­zuk kö­rü­li ut­cá­kon (prak­ti­kus meg­fon­to­lás­ból), és ele­in­te nem is köp­kö­dött, elég volt né­hány sér­tő szó, már­is a föl­dön ta­lál­ta ma­gát, úgy­hogy olyan bol­dog volt, mint ko­ráb­ban még ta­lán so­ha. Az­tán ez is el­múlt. Egy­részt azért, mert a má­so­dik év vé­gé­re a kör­nyé­ken nem ta­lált sen­kit, aki ne pü­föl­te vol­na már el leg­alább há­rom-négy al­ka­lom­mal, job­bá­ra bo­lond­nak néz­ték, és nem tö­rőd­tek ve­le, más­részt meg ke­vés is volt már egy át­la­gos ve­rés. Egy­re na­gyobb és na­gyobb dó­zi­sok kel­let­tek. Új­ra köp­köd­ni kez­dett. Tá­vo­li vá­ros­ré­szek is­me­ret­len ut­cá­in állt les­ben hos­­szú órá­kon ke­resz­tül, oly­kor a bel­vá­ros­ban is, és gyak­ran járt si­ker­rel, ez ta­gad­ha­tat­lan, de azért ko­ránt­sem min­dig, sőt, egy­re rit­káb­ban, né­ha he­tek, hó­na­pok tel­tek el min­den ered­mény nél­kül. És I szen­ve­dett, és E szen­ve­dett. Egy al­ka­lom­mal szek­rény ter­me­tű, ko­pasz fic­kók ver­ték agy­ba-fő­be, az­tán meg le­hu­gyoz­ták, és ez ha­tá­sos volt. Más­kor ki­ver­ték két fo­gát, és nem mel­les­leg ku­tya­szart töm­tek a szá­já­ba, ami szin­tén mű­kö­dött. De azért lát­szott a tör­té­net vé­ge, és ami lát­szott, az ma­ga volt a ret­te­net. És I az­nap is hi­á­ba re­mény­ke­dett a sta­di­on dé­li ka­pu­já­ban. Egy­sze­rű­en rossz­kor volt rossz he­lyen, s bár az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ban za­var­gá­sok rob­ban­tak ki a vá­ros kü­lön­bö­ző pont­ja­in, ő még egy át­la­gos po­font sem tu­dott ki­har­col­ni ma­gá­nak.

      A za­var­gá­sok vi­szont tény­leg ki­rob­ban­tak. A más­sal­hang­zók Ű fe­jét kö­ve­tel­ték („aki el­ad­ta a bra­zi­lok­nak a mec­­cset”), és na­gyon úgy lát­szott, hogy a dol­got tény­leg szó sze­rint kép­ze­lik. Egyik tün­te­tés ér­te a má­si­kat, a fel­vo­nu­lók út­ját égő ko­csik és be­tört ki­ra­ka­tok je­löl­ték, meg el­ké­pesz­tő­en sok sze­mét, amit a vá­ro­si ha­tó­sá­gok ele­in­te még el­ta­ka­rít­tat­tak, de az­tán er­ről is le­szok­tak, a do­log­nak úgy­sem volt sem­mi ér­tel­me. A mi­nisz­ter­el­nök a za­var­gá­sok ki­rob­ba­ná­sát kö­ve­tő ha­to­dik na­pon in­té­zett be­szé­det a nép­hez, a Du­go­nics tér­ről, orá­ci­ó­ját az ösz­­szes te­le­ví­zi­ós csa­tor­na és rá­dió élő­ben köz­ve­tí­tet­te. Ly elő­ször min­den­kit nyu­ga­lom­ra in­tett. Ki­je­len­tet­te, hogy mi­nisz­ter­el­nök­ként igen­is hisz az ábé­cé­ben, va­la­men­­nyi­ünk kö­zös ábé­cé­jé­ben, mely­ben min­den be­tűt azo­nos jo­gok il­let­nek meg, de a Leg­kon­zer­va­tí­vabb Párt el­nö­ke­ként hisz a múlt­ban is. Egy olyan múlt­ban, mi­kor az arany­kor még ön­ként folyt be­csü­let­ben (han­gos él­jen­zés), és aki ezt a múl­tat el akar­ja ra­gad­ni tő­lünk, an­nak kön­­nyű dol­ga nem le­het so­ha (még han­go­sabb él­jen­zés). Cso­dá­la­tos szó­nok­lat volt. Ly egy­re job­ban be­le­jött, ar­ca ki­he­vült, sze­me úgy fény­lett, mint iz­zó zsa­rát­nok, amit még a nap­pa­li vi­lá­gos­ság el­le­né­re is jól lát­hat­tunk va­la­men­­nyi­en. In­du­la­to­san kár­hoz­tat­ta a kül­föl­di tő­két meg a ban­ko­kat, egy­re in­du­la­to­sab­ban a kül­föl­di tő­ke meg a ban­kok fe­ne­ket­len ét­vá­gyát, meg­fé­kez­he­tet­len kap­zsi­sá­gát, majd te­le­hány­ta a ke­cses arany­tá­lat, amit az El­nö­ki Hi­va­tal egyik fi­a­tal mun­ka­tár­sa tar­tott elé nagy sze­re­tet­tel. Igen, az el­nök hányt, ott, a ka­me­rák előtt, nyil­vá­no­san, hisz sír­ni még­sem sír­ha­tott, bár az in­du­la­tok őt is el­ra­gad­ták, ezt nem le­he­tett nem ész­re ven­ni, és ak­kor mi is kön­­nye­kig ha­tód­tunk. Úgy it­tuk Ly sza­va­it, mint az ita­tós­pa­pír. Hogy a ma­gán­hang­zók szol­gál­tas­sák be a bir­to­kuk­ban lé­vő lő­fegy­ve­re­ket, „ha­la­dék­ta­la­nul és az összeset”. Hogy a kor­mány „azon­na­li ha­tál­­lyal” os­­szon fegy­vert a más­sal­hang­zók­nak, ki­nek-ki­nek íz­lé­se és igé­nyei sze­rint. Hogy a ma­gán­hang­zók fi­zes­se­nek dup­la adót, hisz csak fe­le an­­nyi­an van­nak, mint a töb­bi­ek, az így be­folyt ös­­sze­get pe­dig szo­ci­á­lis jut­ta­tás­ként a pa­la­tá­li­sok kö­zött kell szét­osz­ta­ni, „de a pénz­ből J nem ré­sze­sül­het sem­mi­képp”. Az­tán ő is Ű fe­jét kö­ve­tel­te, „aki el­ad­ta a bra­zi­lok­nak a mec­­cset”.

      Mon­da­nunk sem kell, az orá­ció si­ke­re pá­rat­lan volt, ha­tá­sa ele­men­tá­ris. A Fű­szá­lak Moz­ga­lom ak­ti­vis­tái fák­lyás fel­vo­nu­lást szer­vez­tek azon­nal, mely a Ká­rász ut­cán ke­resz­tül egész az Ál­lat­ker­tig vit­te el a lán­got, arany­sze­gé­sű zász­la­i­kat büsz­kén lo­bog­tat­ta a szél, és a zász­ló­kon a ŽDŽBŁO szó ra­gyo­gott min­de­nütt. B a Kos­suth té­ren tar­tott gyúj­tó hang­vé­te­lű be­szé­det, mely­nek vé­gén a nya­ká­ban hor­dott arany­lán­cot az egyik zász­ló rúd­já­ra kö­töz­te, ez volt az est ta­lán leg­szebb pil­la­na­ta, lel­ke­se­dé­sünk sza­vak­kal alig le­ír­ha­tó. Per­sze a ma­gán­hang­zók sem ül­tek köz­ben öl­be tett kéz­zel. Meg­ta­ka­rí­tá­sa­i­kat azon­nal ki­vet­ték a bank­ból, va­la­men­­nyi­en, az­tán út­ra kel­tek, leg­alább­is né­há­nyan, tel­je­sen üres or­szág­uta­kon szá­gul­dot­tak szél­se­be­sen a ha­tá­rok fe­lé, má­sok meg csá­ká­nyok­kal es­tek ne­ki az asz­falt­nak, ba­ri­ká­do­kat emel­tek a vá­ros leg­kü­lön­bö­zőbb pont­ja­in, a bir­to­kuk­ban lé­vő lő­fegy­ve­re­ket pe­dig nem szol­gál­tat­ták be sen­ki­nek. Az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ban rend­sze­res­sé vál­tak a ki­sebb-na­gyobb ös­­sze­csa­pá­sok, imitt-amott még lö­völ­dö­zés­re is sor ke­rült. De ez még nem volt há­bo­rú. Még csak nem is ha­son­lí­tott rá. A be­tűk már rég a ba­ri­ká­do­kon áll­tak, ám a tűz­pa­rancs vá­ra­tott ma­gá­ra, el­ső­sor­ban az el­hú­zó­dó (és hi­á­ba­va­ló) dip­lo­má­ci­ai tár­gya­lá­sok okán, me­lyek­ben a szem­ben ál­ló fe­lek kö­zött Y és J köz­ve­tí­tett. Y-t el­ső­sor­ban Gy-vel, Ty-vel, no meg a mi­nisz­ter­el­nök­kel va­ló ro­kon­sá­ga, va­la­mint nyil­ván­va­ló ma­gán­hang­zó vol­ta tet­te kü­lö­nö­sen al­kal­mas­sá er­re a sze­rep­re, de ugyan­ezen ok­ból bi­zo­nyult al­kal­mat­lan­nak is, tud­ni­il­lik sen­ki sem bí­zott meg ben­ne iga­zán. És be kell val­la­nunk, Y-ról tény­leg nem le­he­tett tud­ni, me­lyik ol­da­lon áll, va­ló­já­ban so­ha­sem kö­te­lez­te el egy­ér­tel­mű­en ma­gát, vél­he­tő­leg egy­sze­rű ön­ér­dek­ből, bár a vé­get így sem tud­ta el­ke­rül­ni. J más­sal­hang­zó­ként gya­nús­nak, a mi­nisz­ter­el­nök­kel va­ló ki­bé­kít­he­tet­len op­po­zí­ci­ó­ja mi­att vál­lal­ha­tó­nak szá­mí­tott a ma­gán­hang­zók kö­zött, és ugyan­ezen okok­ból volt el­fo­gad­ha­tó és el­fo­gad­ha­tat­lan a más­sal­hang­zók szá­má­ra is. Ami­kor a tár­gya­lá­sok vég­képp zá­tony­ra fu­tot­tak, kül­föld­ről kap­tunk se­gít­sé­get. Előbb a ne­ves tu­dós és ki­vá­ló dip­lo­ma­ta,   
lá­to­ga­tott el hoz­zánk, de őt gyor­san ha­za­küld­tük, két hét­tel ké­sőbb     , aki­vel tol­mács hí­ján egy­ál­ta­lán nem ta­lál­tuk a szót, ţ pe­dig már ele­ve ké­sőn ér­ke­zett.

      De az egész­ben az a leg­kü­lö­nö­sebb, hogy egy ki­csit ta­lán meg is sze­ret­tük ezt az éle­tet. A szek­to­ro­kat és a ba­ri­ká­do­kat, me­lye­ket a ma­gán­hang­zók épp olyan gond­dal vi­gyáz­tak az egyik ol­da­lon, mint a más­sal­hang­zók a má­si­kon, sza­ka­dó eső­ben és tik­kasz­tó me­leg­ben egy­aránt, sze­ret­tük a friss pék­sü­te­mé­nyek il­la­tát, me­lye­ket bi­cik­lis fu­tá­rok hord­tak szét előbb a más­sal­hang­zók­nak, az­tán a ma­gán­hang­zók­nak, vagy előbb a ma­gán­hang­zók­nak, az­tán a más­sal­hang­zók­nak, amíg még mű­köd­tek a sü­tö­dék. Sze­ret­tük őr­ség ide­jén bá­mul­ni a csil­la­go­kat (az égen), sze­ret­tük a lá­nyo­kat, ha ott vir­rasz­tot­tak ve­lünk haj­na­lig (tal­pig fegy­ver­ben), még a haj­na­li har­ma­tot is sze­ret­tük, ahogy a ru­hánk szö­ve­té­be it­ta ma­gát. A szel­le­mi élet je­len­tős meg­úju­lá­son ment ke­resz­tül, a sze­münk lát­tá­ra, és mi er­re is büsz­kék vol­tunk. Az el­ső ba­ri­kád­új­sá­got (Aiáúá) a ma­gán­hang­zók kezd­ték ter­jesz­te­ni, az öt­let­gaz­da U volt, a pél­da azon­ban ra­ga­dós­nak bi­zo­nyult, a vé­gén szin­te mind­egyik ba­ri­kád­nak kü­lön fo­lyó­ira­ta lett. Dél­utá­non­ként fe­hér zász­lós kül­dött­sé­gek cir­kál­tak az egy­re biz­to­sab­bá épí­tett tor­la­szok kö­zött, ke­nyér­rel, ci­ga­ret­tá­val meg cso­ko­lá­dé­val üz­le­tel­tünk, szin­te egy­mást is meg­sze­ret­tük. Az­tán ez is el­múlt. A ba­ri­kád iga­zi ba­ri­kád lett, és az ut­cá­kon már sen­ki sem járt.

      Csak I. Meg D. D a fal­hoz si­mul­va, I az út­test kö­ze­pén. D a bör­tön­höz igye­ke­zett, I pe­dig cél­ta­la­nul ődön­gött, mit sem tö­rőd­ve a ve­szél­­lyel, úgy­hogy a tré­fás ked­vű har­co­sok néha be­le is eresz­tet­tek egy-két go­lyót, de a lö­ve­dé­kek le­pat­tan­tak ré­gi ön­ma­gá­ra im­már csep­pet sem em­lé­kez­te­tő fi­losz­tes­té­ről, mert a sze­re­lem acé­los­sá edzet­te őt. I azon­nal fel­is­mer­te D-t, ahogy az egyik cel­la ab­la­kát bá­mul­ta me­red­ten, D vi­szont nem is­mer­te fel I-t. Az­tán fel­is­mer­te. És itt min­den­kép­pen el kell mon­da­nom, hogy ne­kem va­ló­ban nincs ér­zé­kem a lé­lek dol­ga­i­hoz, anyám ezt száz­szor is a fe­jem­hez vág­ta már, úgy­hogy el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­zat­tal ez­út­tal sem szol­gál­ha­tok. Tény, hogy I ma­gá­val von­szol­ta D-t, aki meg sem pró­bált til­ta­koz­ni. Tény, hogy az­nap D sír­ta te­le E ölét, és az is tény, hogy I mind a tíz uj­ját tö­vig le­rág­ta köz­ben, az­tán meg a fe­jét ver­te a fal­ba hat na­pon át, de a he­te­di­ken meg­pi­hent. Ne­kik er­ről szólt a há­bo­rú. E cso­dás or­gaz­mu­sok so­ka­sá­gát él­te meg min­den es­te, sze­mé­ben a há­la kön­­nye­i­vel, I meg ne­ki­fo­gott a bal kar­já­nak, le­rág­ta kö­nyé­kig, majd el­ro­hant, mert őt ez­zel ver­te meg az élet. Ami­kor egy­szer ha­za­tért, nem ta­lál­ta a há­zát. Még ro­mo­kat sem ta­lált. Csak egy ha­tal­mas krá­tert, sós kön­­nyek­kel te­le, és ak­kor vég­re ő is sír­va fa­kadt, va­ló­ság­gal om­lot­tak a kön­­nyei, ami el­ső hal­lás­ra ta­lán meg­le­pő, de a há­bo­rú­ban még­sem meg­le­pő.

      A há­bo­rú pe­dig hos­­szú ide­ig tar­tott, és ren­ge­teg ál­do­zat­tal járt. A hi­dak és épü­le­tek ös­­sze­om­lot­tak, füst go­moly­gott min­de­nütt, az ut­cá­kon hul­lák he­ver­tek, a fo­lyók meg­árad­tak, a Ti­sza meg egye­ne­sen olyan volt, mint­ha fű höm­pö­lyög­ne a me­der­ben víz he­lyett. Er­ről va­ló­já­ban nincs is mit me­sél­ni. De azért N tör­té­ne­tét még­is el­me­sé­lem, el­vég­re ő volt a más­sal­hang­zók kö­zött a leg­vak­me­rőbb, a ma­gán­hang­zó­kat pe­dig an­­nyi­ra gyű­löl­te, mint raj­ta kí­vül sen­ki más. A há­bo­rú ki­rob­ba­ná­sá­nak el­ső év­for­du­ló­ján sze­mé­lye­sen Ly tün­tet­te ki, ami­re ki­mond­ha­tat­la­nul büsz­ke volt. Né­hány nap­pal ké­sőbb ak­ná­ra lé­pett. A rob­ba­nás le­tép­te a jobb­ol­da­li szá­rát, ami­ről min­den ba­ri­kád­új­ság hírt adott, a ma­gán­hang­zók uj­jong­tak, a más­sal­hang­zók szí­ve meg ke­se­rű­ség­gel lett te­le. Egy tá­bo­ri kór­ház­ban tért ma­gá­hoz. Fo­gad­ko­zott, hogy vis­­sza­tér. A ba­ri­ká­dok­ra. Hogy ele­ve­nen fal fel min­den ma­gán­hang­zót, és hat na­pon át csak a fo­ga­it csat­tog­tat­ta, mint­ha tény­leg rág­na. Nap­hos­­szat csak a kór­te­rem­ben gub­basz­tott, a ke­rek­es szék­ben, és nem en­ged­te, hogy akár csak egy­szer is ki­tol­ják a kert­be, pe­dig kinn száz ág­ra sü­tött a nap, de ő már nem vá­gyott ilyes­mi­re. Az­tán a mos­dó­ban meg­pil­lan­tot­ta ön­ma­gát. A tü­kör­ben. Jobb szá­ra nél­kül olyan volt, mint A, pont olyan. Az­nap éj­sza­ka új­ra be­lá­za­so­dott és fél­re­be­szélt, új­ra ma­gán­hang­zó­kat akart szét­tép­ni pusz­ta kéz­zel, és a fo­ga­it is csat­tog­tat­ta. Más­nap rá­jött, hogy bár „N” nyo­mo­rék, „A” láb­ra tud áll­ni. „A” tud jár­ni. Két hét­tel ké­sőbb, éj­sza­ka szö­kött meg. A Ti­sza-par­ton el­kö­tött egy csó­na­kot, a szí­ve te­le volt gyű­lö­let­tel, ele­ve­nen falt vol­na fel min­den más­sal­hang­zót. A túl­par­ton Ő be­le­eresz­tett egy so­ro­za­tot, hul­lá­ját pe­dig el­nyel­te a víz, me­lyet már sen­ki sem ne­ve­zett sző­ké­nek ek­ko­ri­ban.

      Az­tán en­nek is vé­ge lett. Z ma­gá­nyo­san bo­lyon­gott a ha­lott vá­ros­ban (egye­dü­li túl­élő­ként má­szott elő a bör­tön rom­jai alól), az­tán meg­pil­lan­tot­ta I-t, akit kép­te­len­ség volt el­pusz­tí­ta­ni. Azon­nal ütött. És ak­kor I sze­me fel­ra­gyo­gott, hisz már a ke­vés­nek is tu­dott örül­ni, úgy­hogy meg­ma­radt jobb kar­já­val át­ölel­te Z-t, aki vég­re igaz ba­rát­ra lelt. Csak ket­ten ma­rad­tak. A né­ma Z meg a bo­lon­dos I.

-----

¹     Az Iaá (ko­ráb­ban Tiszatáj) szep­tem­be­ri szá­má­nak el­ér­he­tő­sé­ge: ttp://iaa.bibl.u-szeged.hu/