Ke­resz­te­si Jó­zsef: Ere­de­ti fog­lal­ko­zá­sod sze­rint ze­ne­ta­nár vagy. Egy in­ter­jú­ban azt mond­tad, hogy a gye­re­kek­ben a ze­nei kész­ség jó­val ha­ma­rabb ki­fej­lő­dik, mint az iro­dal­mi for­má­lás irán­ti fo­gé­kony­ság. A Te ese­ted­ben lé­te­zik va­la­mi meg­fog­ha­tó vi­szo­nya a ket­tő­nek?

      Szvoren Edi­na: Azt gon­do­lom, kéz­zelfog­ha­tó nem iga­zán. Még­is, ha ke­res­ni kel­le­ne ilyet, az anyag idő­be­li ki­ter­je­dé­sét mon­da­nám. A ze­né­nek is van va­la­mi­fé­le nyelv­sze­rű­sé­ge, leg­alább­is egyes ko­rok­ban biz­to­san. Sze­rin­tem kö­zös az idő­vel va­ló fog­la­la­tos­ság a ze­nei és a nyel­vi gon­dol­ko­dás­ban, le­het­sé­ges, hogy en­nek van va­la­mi­fé­le kö­zös gyö­ke­re ben­nem. A dal­lam­ra és rit­mus­ra va­ló hi­vat­ko­zást ugyan­ak­kor a ze­ne fe­lől néz­ve fel­szí­nes­nek érez­ném, az iro­da­lom fe­lől meg túl­sá­go­san allegorikusnak. A kü­lön­bö­ző mű­vé­sze­ti ágak köz­ti ha­son­ló­sá­gok elő­szám­lá­lá­sa sok­szor ma­ga is önál­ló mű­vé­sze­ti ág.

      K. J.: Szer­ke­ze­ti vagy szer­kesz­té­si kér­dé­sek­ben sem se­gí­te­nek a ze­nei ta­pasz­ta­la­tok?

      Sz. E.: Szer­kesz­té­si kér­dé­sek­ben sem­mi nem se­gít, de le­het­sé­ges, hogy van, aki tá­masz­ko­dik pél­dá­ul az épít­ke­zés ha­son­ló­sá­gá­ra. A mo­tí­vum­ke­ze­lés le­he­tő­sé­gei, megint csak az idősze­rű­ség­gel – az em­be­ri em­lé­ke­zet­tel, a fe­lej­tés­sel – kap­cso­lat­ban majd­hogy­nem azo­no­sak, a kö­zös pon­tok még­sem se­gí­te­nek az al­ko­tás­ban, leg­fel­jebb sok ze­ne­i­leg fo­gé­kony em­bert ké­pes­sé tesz­nek ar­ra, hogy az iro­da­lom­ra is fo­gé­ko­nyak le­gye­nek. Hogy kü­lönb­sé­gek­ről is szó le­gyen: nagy fáj­dal­mam, hogy a ze­ne füg­gő­le­ges ki­ter­je­dé­se hi­ány­zik az iro­da­lom­ban. Nin­cse­nek har­mó­ni­ák.

      K. J.: Ír­tál va­la­ha ze­nét?

      Sz. E.: Ko­mo­lyan so­sem. Az öcsém zon­go­ra­mű­vész, ko­ráb­ban ze­ne­szer­zés­sel is fog­lal­ko­zott. Volt, hogy nem érez­tem elég ba­rok­kos­nak, amit írt, és – nem mint­ha kért vol­na rá – se­gí­tet­tem ne­ki be­fe­jez­ni vagy hang­sze­rel­ni a da­rab­ja­it. Az is le­het, hogy csak egyet­len ilyen eset volt.

      K. J.: Ami­kor 2008-ban Réz Pál be­mu­ta­tott a Literának, Men­tés cím­mel, Ön­élet­rajz he­lyett al­cím­mel te is kö­zöl­tél egy rö­vid be­mu­tat­ko­zó szö­ve­get. Fel­ol­va­sok be­lő­le két-há­rom mon­da­tot: „Mint­hogy sok min­dent ol­vas­tam idő előtt, ha­mar rá­érez­tem a fé­lig ér­tett dol­gok szép­sé­gé­re. Mint­hogy ha­mar rá­érez­tem a fé­lig ér­tett dol­gok szép­sé­gé­re, sok min­dent ol­vas­tam idő előtt.” Ezt mon­dod a gye­rek­ko­rod­ról. Az­tán va­la­mi­vel lej­jebb: „Az al­ko­tás szá­mom­ra nem ön­meg­örö­kí­tés, nem te­rá­pia, sok­szor még csak nem is a gon­dol­ko­dás egy for­má­ja, ha­nem cél­ját az ok­ban meg­le­lő funk­ció­gya­kor­lás.” Mint­ha az írás­nak va­la­mi­fé­le ön­él­ve­zet vol­na a mo­tor­ja és a vég­cél­ja – mint az ol­va­sás­nak?

      Sz. E.: Lé­tez­nek bi­zo­nyos cse­lek­vé­sek, funk­ci­ók, ame­lyek nem vonz­zák, ha­nem lö­kik az em­bert. Nem hi­szem, hogy az írás­nak, az írás­sal va­ló fog­la­la­tos­sá­gom­nak ma­gasz­tos cél­jai len­né­nek. Egy­sze­rű­en csak így tu­dom ma­gam el­fo­gad­ni, gon­do­lom, a bel­ső­vé tett szü­lők ezt akar­ják. Nem a cél moz­gat, és nem az, hogy va­la­mit el­mond­jak.

      K. J.: Te­hát nem egy elő­re meg­ha­tá­ro­zott té­ma meg­ra­ga­dá­sa vagy fel­dol­go­zá­sa iz­gat, ha­nem a cse­lek­vés köz­ben bon­ta­ko­zik ki a cél és a di­na­mi­ka. A kép vagy a mon­dat in­dít­ja az írást?

      Sz. E.: Mind­ket­tő­re volt már pél­da. A ta­po­ga­tó­zás visz elő­re: ha va­la­mit na­gyon tu­dok, azt rit­kán si­ke­rül meg­ír­ni.

      K. J.: Ak­kor még­is­csak a fé­lig ér­tett dol­gok szép­sé­gé­hez ju­tunk vis­­sza… Kik vol­tak a nagy ka­masz­ko­ri fé­lig ér­tett szer­zők?

      Sz. E.: Nagy­re­gé­nyek: Proust, Vir­gi­nia Woolf; Thomas Manntól sze­rin­tem min­dent ol­vas­tam. Te­hát min­den­kép­pen olyan szer­zők, akik most tá­vol áll­nak tő­lem. Per­sze el­fe­lej­tem őket, és fon­tos is, hogy fe­lejt­sek. A ma­gyar iro­da­lom­ban sok­kal ké­sőbb ta­lál­tam ma­gam­nak írót. Ná­das je­len­tet­te a for­du­ló­pon­tot, aki­nél a nagyívűség sa­já­to­san ta­lál­ko­zik az in­ti­mi­tás­sal. Ő pél­dá­ul nem ka­masz­ko­ri fé­lig ér­tett volt, ha­nem hu­szon­éves fé­lig ér­tett.

      K. J.: És ak­kor, hu­szon­éve­sen már el is kezd­tél írni…

      Sz. E.: Igen, ak­kor már na­gyon akar­tam vol­na, de mű­vek vé­gül is nem szü­let­tek. Csak csu­pa tö­re­dék.

      K. J.: An­nak ide­jén azt nyi­lat­koz­tad, hogy vi­szoly­gás fo­gott el a sa­ját írá­sa­id­tól. Ezen mit kell ér­te­ni?

      Sz. E.: Sem­mi kü­lö­nö­set: van, aki dü­hös, van, aki le­vert, ha va­la­mi­vel elé­ge­det­len, én vi­szoly­gást ér­zek, mert ál­ta­lá­ban ke­vés esélyt lá­tok rá, hogy az elé­ge­det­len­sé­gem tár­gyá­tól meg­sza­ba­dul­jak. A vi­szoly­gás mos­ta­ná­ban is elég fon­tos jel­ző, de azért nem irány­tű­sze­rű­en pon­tos. Né­ha fé­lek, ha a friss meg­írt­ság ál­la­po­tá­ban nem fog el ké­tely az­zal kap­cso­lat­ban, amit írok.

      K. J.: A Men­té­sen kí­vül nem is­me­rek tő­led ér­te­ke­ző szö­ve­get, bár ez is a ha­tá­ron mo­zog, hi­szen a tó­nu­sa kö­ze­lít az el­be­szé­lé­se­id hang­ne­me fe­lé. Úgy tu­dom, nem szok­tál iro­da­lom­ról vagy egy­ál­ta­lán má­sok mű­ve­i­ről es­­szét vagy ér­te­ke­ző pró­zát írni…

      Sz. E.: Meg­gyű­löl­tem az okos­ko­dó han­go­mat. Va­ló­szí­nű­leg azért el­len­szen­ves ne­kem, mert az az én han­gom, amit nem sze­ret­nék publikussá ten­ni, ezért in­kább el­hall­gat­ta­tom. A fik­ció­írás­hoz több írói sze­rep kell; de amíg az ér­te­ke­ző szö­ve­gek­hez nincs ilyen­faj­ta ki­ta­lált szer­ző a fe­jem­ben, ad­dig nem tu­dok ilyen szö­ve­ge­ket ír­ni.

      K. J.: Te­hát ná­lad az el­be­szé­lő is új­ra és új­ra meg­al­ko­tott figura…?

      Sz. E.: Alap­ve­tő­en ez az ide­á­lom. De sze­rin­tem egy­re ke­vés­bé mű­kö­dik a sok­han­gú­ság. Za­var is egyéb­ként.

      K. J.: Az el­ső kö­te­ted cím­adó írá­sát, a Per­tut no­vel­lá­nak mon­da­nám a klas­­szi­kus szer­ke­zet, a csúcs­pont és a csat­ta­nó mi­att. Ezt a csat­ta­nót ki is eme­li szin­te mind­egyik re­cen­zen­sed: a fő­sze­rep­lő lány­nak a szü­lei a tör­té­net vé­gén vá­rat­la­nul fel­ajánl­ják a te­ge­ző­dést. A töb­bi szö­ve­ged „be­so­ro­lá­sá­val” már baj­ban len­nék, hi­szen rit­kább a no­vel­lá­ra jel­lem­ző le­ke­re­kí­tett­ség, a ki­fu­tás. Mi a mű­kö­dés­mód a szö­ve­ge­id mö­gött? Em­lék­szel pél­dá­ul ar­ra, ho­gyan ke­let­ke­zett a Per­tu?

      Sz. E.: A Per­tu­ra vé­let­le­nül em­lék­szem. Ma­ga az öt­let az volt, hogy a szü­lők ös­­sze­te­ge­ződ­nek a lá­nyuk­kal. Mi­vel ezt még la­pos­nak érez­tem, az egé­szet át­tet­tem egy rá­ol­va­sás­sze­rű fel­szó­lí­tó mód­ba. De nem má­so­lá­si vagy ra­go­zá­si mű­ve­let volt, a szö­veg szin­te tel­je­sen meg­vál­to­zott, új mon­da­tok és ese­mé­nyek ke­let­kez­tek. Más­kor – a vers­ih­let­hez ha­son­ló­an – egy mo­tí­vum vagy egy na­gyon erős han­gu­lat a ki­in­du­ló­pont.

      K. J.: Ma­ga a tör­té­net le­ha­tá­ro­lá­sa, le­zá­rá­sa kü­lön kér­dés­ként me­rül fel min­den egyes al­ka­lom­mal? Ho­gyan mű­köd­te­ted azt az el­já­rást, amit „ki­vá­gat­nak” ne­vez­tél egy in­ter­jú­ban?

      Sz. E.: Ze­nei pár­hu­zam jut eszem­be. A prob­lé­má­im ha­son­ló­ak, mint a bé­csi klas­­szi­ka mű­ve­i­nek fel­épí­té­se. Za­var, ha a mű ele­jé­re cso­por­to­sul­nak az éles, el­ha­tá­rolt mon­da­tok és ál­lí­tá­sok. A kér­dés az, hogy ezek­kel mi lesz ké­sőbb. A kép­nek ele­in­te csak az egyik fe­lét lá­tom: hogy ho­gyan sza­kad ki a vi­lág­ból, az vi­lá­gos, de hogy hol és ho­gyan ha­tá­ro­ló­dik el ön­ma­gá­tól, sa­ját ré­sze­i­től, az már el­mo­só­dot­tabb.

      K. J.: Ami­kor a „ki­vá­gat” fo­gal­mat hasz­nál­tad, ak­kor épp a re­gény­hez fű­ző­dő vi­szo­nyod­ról fag­gat­tak, és ez a ki­fe­je­zés a no­vel­la, a rö­vid­pró­za és a re­gény mű­fa­ja­i­nak a kér­dés­kö­ré­re vo­nat­ko­zott. A kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban be­já­ra­tott tánc­rend, hogy az írók elő­ször no­vel­lát, majd re­gényt ír­nak; aki nem tud re­gényt ír­ni, még az is úgy tesz, mint­ha tud­na. Te ak­kor azt mond­tad, más a ki­vá­gat, más a rá­lá­tás a rö­vid tör­té­ne­tek­re, mint ami­lyen a na­gyobb lé­leg­zet­vé­te­lű szö­ve­gek­hez szükséges…

      Sz. E.: Pe­dig – azt hi­szem – most ép­pen más­képp gon­do­lom. Irigy­lem a re­gé­nyek­től a vi­lág­sze­rű­sé­get, amit ép­pen a ho­má­lyo­sabb kivágatokkal ér­zé­kel­tet­nek, te­hát az­zal, hogy nin­cse­nek olyan éle­sen ki­tép­ve va­la­mi­fé­le egész­ből, az il­lú­zió nem olyan éle­sen meg­al­ko­tott, mint a no­vel­lák ese­té­ben. En­gem az ér­de­kel leg­in­kább, ho­gyan le­het úgy rö­vid­pró­zát ír­ni, hogy a kon­tú­rok ha­son­ló­kép­pen el­mo­só­dot­tak le­gye­nek, mint a re­gé­nyek­nél.

      K. J.: Van­nak olyan írá­sa­id, ame­lyek re­gény­ként és no­vel­la­cik­lus­ként is mű­köd­het­nek. Az el­ső kö­te­ted­ben elő­for­dul, hogy ugyan­ar­ra a ka­rak­ter­re, Ió alak­já­ra épül­nek kü­lön­bö­ző írá­sok. A má­so­dik kö­te­ted­ben, a Nincs, és ne is legyenben bi­zo­nyos fi­gu­rák más no­vel­lák­ban is fel­buk­kan­nak éle­tük má­sik pont­ján; a szá­lak időn­ként ös­­sze­ér­nek, még­sem fűz­he­tők ös­­sze, nem tar­toz­nak szo­ro­san egy­más­hoz. A kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban en­nek az egyik alap­ese­te Bo­dor Ádám Sinistra kör­ze­te: Bo­dor szö­ve­gei ere­de­ti­leg no­vel­lák­ként je­len­tek meg, az egyik meg is nyer­te a Hol­mi no­vel­la­pá­lyá­za­tát, eh­hez ké­pest még­is re­gény állt ös­­sze be­lő­lük. Ilyes­fé­le kí­sér­tést nem ér­zel?

      Sz. E.: Ha több min­den fér egy no­vel­lá­ba, ak­kor an­nak örü­lök, és igyek­szem ki­hasz­nál­ni. De kí­sér­tés­nek nem ne­vez­ném. Min­den no­vel­la meg­írá­sa után krí­zis kö­vet­ke­zik, és jó, ha a krí­zist el le­het odáz­ni to­vább­írás­sal. Azt kép­ze­lem, hogy a re­gény­írók ke­ve­sebb­szer ke­rül­nek ef­fé­le krí­zis­be. Min­den­eset­re irigy­lem, ha egy ér­de­kes, te­her­bí­ró alak­kal töb­bet le­het fog­lal­koz­ni. Né­hány szö­ve­gem sze­rep­lő­je kö­zös, de ré­gen sok­kal in­kább láz­ba ho­zott ez a do­log: volt, hogy öt-hat rész tar­to­zott egy sze­rep­lő­höz. Az­tán ke­gyet­le­nül le­gyil­kol­tam őket. Na­gyon fon­tos pil­la­na­ta volt a má­so­dik kö­tet­nek, ami­kor ki­do­bál­tam eze­ket a no­vel­lá­kat. Ami­kor meg­sza­ba­dul­tam tő­lük, ak­kor érez­tem iga­zán, hogy írok.

      K. J.: Pub­li­kált szö­ve­gek vol­tak?

      Sz. E.: Volt köz­tük az is, de nem mind.

      K. J.: Az ÉS-ben egy éven ke­resz­tül ír­tál tár­ca­no­vel­lá­kat. Ab­ból ta­lán egy volt, ame­lyik be­ke­rült a kötetbe…

      Sz. E.: Igen, de azo­kat még nem do­bál­tam ki, az majd ta­lán ké­sőbb kö­vet­ke­zik. Egy­elő­re úgy em­lék­szem, azok­kal nincs olyan nagy baj, mint azok­kal, ami­ket ki­do­bál­tam. De ké­sőbb va­ló­szí­nű­leg lesz rit­kí­tás.

      K. J.: A Nincs, és ne is le­gyen ezek sze­rint szi­go­rú sze­lek­ció ered­mé­nye. A kri­ti­ka rend­sze­rint ar­ra is fel­hív­ja a fi­gyel­met, hogy a má­so­dik kö­tet irá­nyult­sá­ga né­mi­leg más, mint az el­sőé. A Per­tu­ban több no­vel­la ki­ta­lált, tér­ben és idő­ben is tá­vo­li he­lyen ját­szó­dik: hol egy kö­zép­ko­ri vi­lág­ban, hol egy tá­vo­li észa­ki szi­ge­ten. A má­so­dik kö­tet­ben azon­ban szin­te mind­egyik írás­ban egy kis tér, egy ál­ta­lá­ban ros­­szul mű­kö­dő csa­lá­di kör­nye­zet je­le­nik meg.

      Sz. E.: Írás köz­ben fel sem tűnt, hogy a no­vel­lák en­­nyi­re egy irány­ba tar­ta­nak, csak a vá­lo­ga­tás­nál.

      K. J.: So­kat kel­lett vá­lo­gat­ni? Mek­ko­ra volt az anyag a kö­tet­hez ké­pest?

      Sz. E.: Drasz­ti­ku­san csak az előbb em­lí­tett öt-hat ré­szes no­vel­lá­kat sze­lek­tál­tam, a töb­bi­ből ke­ve­seb­bet kel­lett ki­do­bál­ni.

      K. J.: Te vé­gez­ted egye­dül, vagy a szer­kesz­tőd is se­gí­tett ben­ne?

      Sz. E.: A nagy ré­szét én, a vé­gén az egyik fris­sebb írás­nak nem volt ide­je le­üle­ped­ni, azt a szer­kesz­tő dob­ta ki.

      K. J.: A no­vel­lá­id kap­csán azt is szo­kás ki­emel­ni, hogy a hő­sök meg­le­he­tő­sen kom­mu­ni­ká­ció­kép­te­len em­be­rek, csap­da­hely­zet­ben van­nak, a csa­lád kény­szer­kö­zös­ség­ként mű­kö­dik az éle­tük­ben. Ugyan­ez­zel a kom­mu­ni­ká­ció­kép­te­len­ség­gel pár­hu­za­mo­san pe­dig fel­ér­té­ke­lő­dik a tes­ti ér­zé­ke­lés, a szí­nek, sza­gok, ap­ró tes­ti rész­le­tek sze­re­pe. Fi­gye­lem­re mél­tó az is, hogy a fi­zi­kai in­ge­rek, a vi­szoly­gás és a szé­gyen ka­pasz­ko­dó­ként szol­gál a fi­gu­rák szá­má­ra. Így szól az egyik sze­rep­lőd: „Az un­dor és a meg­ve­tés az egyé­ni­ség alap­kö­ve. Nem lé­te­zel, amíg nem gyű­lölsz.” Egy má­sik sze­rint pe­dig: „Fur­csa do­log a szé­gyen, alig­ha szé­gyell­het­jük, ami nem hoz­zánk tar­to­zik.” Mi az oka an­nak, hogy szin­te mind­egyik no­vel­lá­ban ilyes­fé­le fi­gu­rák vál­nak a tör­té­ne­tek hő­sé­vé?

      Sz. E.: Sze­gé­nyes a fan­tá­zi­ám…

      K. J.: Né­mely kri­ti­ku­sok föl­ró­ják, hogy a no­vel­lá­id­ban „ant­ro­po­ló­gi­ai szű­kí­tés” ér­zé­kel­he­tő. Da­ra­bos Eni­kő sze­rint a kö­tet­ben há­rom­fé­le em­ber­tí­pus sze­re­pel: aki sze­ret fél­ni, aki gyű­löl fél­ni, és aki sze­re­ti, ha fé­lel­met okoz. A ke­gyet­len vi­szo­nyo­kat a fi­gu­rák szin­te meg sem tud­ják fo­gal­maz­ni. Egy má­sik kri­ti­ku­sod úgy nyi­lat­ko­zott, hogy mély ana­lí­zist vég­zel az em­be­ri vi­szo­nyok­ban, cse­ré­be vi­szont el­vesz­nek bi­zo­nyos ma­gas tar­to­má­nyok. Sze­rin­ted med­dig le­het újat mon­da­ni az
em­be­ri kap­cso­la­tok­ról? Med­dig le­het kör­be­jár­ni eze­ket a szi­tu­ált­sá­gu­kat te­kint­ve le­ve­gőt­len vi­szo­nyo­kat?

      Sz. E.: Fé­lek, hogy nem túl so­ká­ig. Vi­szont ez a faj­ta ér­zel­mi infantilitás és ér­zel­mi fo­gya­té­kos ál­la­pot al­kal­mas esz­köz­nek tű­nik a tét megmutatására. Nem esik jól ki­mon­da­ni, de ta­lán a fé­le­lem, az el­uta­sí­tás pon­to­sab­ban rög­zí­ti a tár­gya­kat, mint a biz­ton­ság vagy az el­fo­ga­dás. Ébe­rebb, aki va­la­mit nem akar.

      K. J.: Ugyan­ak­kor az ant­ro­po­ló­gi­ai vi­szony­nak más ve­tü­le­te is van. A fi­gu­rá­id olyan ha­tal­mi tér­be ke­rül­nek, amely po­li­ti­kai tér­ként is ér­tel­mez­he­tő. A könyv­be­mu­ta­tó­don ar­ról be­szél­tem, hogy az írá­sa­id­nak sze­rin­tem po­li­ti­kai tét­je is van, de nem az el­sőd­le­ges, emancipatorikus és pol­gár­jo­gi ér­te­lem­ben. A Per­tu egyik no­vel­lá­já­ban egy észa­ki szi­ge­ten időn­ként rá­dió- és új­ság­hí­re­ket hal­lunk a tá­vo­li Ma­gyar­or­szág­ról, ahol ép­pen au­tó­kat gyúj­ta­nak fel. Mit gon­dolsz, ho­gyan ér­kez­het a tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai tér­be egy olyan szö­veg, amely­nek nem az az el­sőd­le­ges cél­ja, hogy po­li­ti­kai üze­ne­tet hor­doz­zon?

      Sz. E.: Le­nyű­göz az em­be­rek ha­ta­lom­má­ni­á­ja, ki­sebb és na­gyobb te­rek­ben egy­aránt. Ko­mo­lyan fog­lal­koz­tat, sőt, szin­te fel­ada­tom­nak tar­tom, hogy meg­ért­sem akár a po­li­ti­kust is, és nem egé­szen ab­ból a szem­pont­ból, amit Kosz­to­lá­nyi mond a po­hos bank­igaz­ga­tó­ról, ha rá­kos. A csa­lád­ban, az is­ko­lák­ban, a mun­ka­he­lye­ken ugyan­az zaj­lik, mint a na­gyobb kö­zös­sé­gek­ben. Nem gon­do­lom, hogy ez po­li­ti­kai ha­son­lat len­ne.

      K. J.: In­kább a ha­tal­mi vi­szo­nyok azok, ame­lyek vis­­sza­ve­tül­nek egy-egy ilyen szö­veg po­li­ti­kai szint­jé­re?

      Sz. E.: Nyil­ván a nagy az után­zó­ja a ki­csi­nek, az ös­­sze­tett az egy­sze­rűbb­nek. In­kább a csa­lá­di mű­kö­dést, a csa­lá­di vi­szo­nyo­kat lá­tom meg­va­ló­sul­ni a na­gyobb te­rek­ben, így a po­li­ti­ká­ban is. Ha egy tár­sa­da­lom mű­kö­dé­sét érez­zük ha­son­ló­nak a csa­lá­dé­hoz, és nem for­dít­va, az azt jel­zi, hogy egy ki­csit ta­lán ál­szen­tek va­gyunk a csa­lád­dal kap­cso­lat­ban.

      K. J.: Bul­vá­ro­sabb kér­dés. Az el­ső, 2010-es kö­te­ted után arány­lag gyor­san je­lent meg a má­so­dik 2012-ben, és na­gyon sok szö­ve­get ír­tál az­óta is. Hogy áll­nak most a mű­hely dol­gai?

      Sz. E.: Ros­­szul. Most a Nép­sza­bad­ság­nak írok tár­cá­kat, ez gya­kor­la­ti­lag tel­je­sen le­köt. Az ÉS-tárcákat is úgy ír­tam, hogy lé­nye­gé­ben sem­mi más­sal nem fog­lal­koz­tam. Bár azt nem ér­tem, hogy a töb­bi szö­veg köz­ben ho­gyan ke­let­ke­zett: leg­alább­is így em­lék­szem.

      K. J.: Mert­hogy van egy há­zi fel­adat, amit idő­re meg kell csi­nál­ni?

      Sz. E.: Rit­ka írói hely­zet, ha pon­to­san tu­dod, hogy va­la­mi­kor be kell mu­tat­ni va­la­mit. Már-már olyan, mint­ha kon­cert­re ké­szül­nél. En­gem an­­nyi­ra nyo­maszt, hogy négy hét múl­va va­la­mit biz­to­san pro­du­kál­ni kell, hogy so­sem ha­gyom az utol­só pil­la­nat­ra, ha­nem elő­re dol­go­zom.

      K. J.: Kik­re fi­gyelsz mos­ta­ná­ban? Ki­ket ol­va­sol?

      Sz. E.: Elég vál­to­zó. Újab­ban Herta Müllert. Ő jó pél­da ar­ra, hogy ha nem kap No­bel-dí­jat, va­ló­szí­nű­leg so­ha nem jut eszem­be, hogy ol­vas­sak tő­le va­la­mit. De leg­utóbb zsű­riz­tem a JAK JAKkendő-pályázatában, és na­gyon bol­dog va­gyok, hogy Szil Ág­nest hoz­tuk ki. Ő pél­dá­ul ér­de­kel, kí­ván­csi va­gyok, mi lesz ve­le. Egyéb­ként Thomas Bernhardot sze­re­tek ol­vas­ni, Carvert, Cortázárt, vagy csak gon­dol­ni rá­juk.

      K. J.: El tud­nád kép­zel­ni, hogy írást ta­ní­tasz? Ha pél­dá­ul fel­kér­né­nek, hogy ve­zess egy pró­zai sze­mi­ná­ri­u­mot, mint aho­gyan a JAK-nál zsű­ri­zés­re kér­tek fel?

      Sz. E.: El tu­dom kép­zel­ni, de a ta­ní­tás szó – ez­út­tal – na­gyon ijesz­tő.

 

-----

A be­szél­ge­tés 2013. má­jus 2-án ké­szült a pé­csi Iro­dal­mi Disz­kó ren­dez­vé­nyén.