Elő­ször az Eöt­vös Collegiumban jár­tam hoz­zá órá­ra, aho­vá töb­bek közt ép­pen az édes­ap­ja, a ki­tű­nő Margócsy Jó­zsef vett fel en­gem a vizs­gák után. Mind­járt az ele­jén a mély víz­be ke­rül­tem. Hos­­szú asz­tal kö­rül ül­tünk a sze­mi­ná­ri­u­mi te­rem­ben, és az if­jabb Margócsy mind­járt az ele­jén el­kezd­te a Collegiumban meg­szo­kott fej­ko­pog­ta­tást: száz cí­met dik­tált le, ver­se­két, re­gé­nye­két, fi­lo­zó­fi­ai mun­ká­két ve­gyest, és az volt a fel­ada­tunk, hogy ír­juk mel­lé az író­i­kat. Gó­lya vol­tam, tá­jé­ko­zott­nak kép­zel­tem ma­gam, re­meg­tem a bi­zo­nyí­tá­si vágy­tól. Hát, nem egé­szen úgy si­ke­rült, ahogy re­mél­tem. Ahogy egy le­vél­ben ír­tam utá­na: „Nos, tud­tam vagy har­min­cat. Hű, de mű­velt va­gyok. Szé­gyel­lem is ma­gam. (Bár a töb­bi­ek se tud­tak min­dent, sőt.)”. Fél­mű­velt­sé­gem­re pél­da, hogy A ván­dor és a buj­do­só mel­lé nagy kí­nom­ban (ak­kor­ra már ott volt a könyv a pol­co­mon, én vet­tem meg, de az író ne­ve se­hogy sem akart eszem­be jut­ni) oda­ír­tam: … La­jos. So­sem fe­lej­tem el Margócsy ak­kor még szi­go­rú­nak lá­tott ar­cát, ahogy nem bír ural­kod­ni a de­rült­sé­gén, mi­kor fel­ol­vas­sa a meg­fej­té­se­met.

      Fan­tasz­ti­kus órák vol­tak, te­le vi­tá­val és iz­ga­lom­mal. Il­let­ve in­kább csak mi vi­táz­tunk, mert a „Mit gon­dol­nak?” nyi­tó­kér­dés után Margócsy csak ült és ér­dek­lőd­ve, fe­szült fi­gye­lem­mel vagy né­ha kis mo­sol­­lyal hall­ga­tott, és egyen­le­te­sen jegy­ze­telt, hogy az­tán az óra vé­gén szem­be­sít­sen min­ket az­zal, amit mond­tunk – több­nyi­re per­sze hü­lye­sé­ge­ket. Bí­rá­la­ta min­dig lé­nyeg­lá­tó volt, de nem bán­tó, in­dok­lá­sa ele­gáns és meg­ala­po­zott. Ké­sőbb az egye­te­men is foly­tat­ta ezt az órát; már nem tu­dom, mi­ért, de ak­kor­tájt sem mi nem kap­tunk ér­te kreditet, sem ő pénzt, de nem is ez volt a lé­nyeg, ha­nem a tisz­ta szel­le­mi iz­ga­lom, a „na­gyon ko­moly já­ték”, amit ki­ful­la­dá­sig ját­szot­tunk ne­vet­ve és dü­höng­ve és ámu­ló fi­gye­lem­mel, né­ha csak hár­man-né­gyen, né­ha töb­ben. Ko­mo­lyan vett min­ket, és min­den­re fi­gyelt. Darvasinak ak­kor­tájt je­lent meg az el­ső no­vel­lás­kö­te­te, Bor­bély Szi­lárd­nak az el­ső ver­ses­köny­ve – be­hoz­ta, el­ol­vas­tuk. Ol­vas­tunk Déryt, Bo­dor Ádá­mot, He­gelt és Ba­bit­sot – edzés volt ez a ja­vá­ból, fel­ké­szí­tett min­ket (le­en­dő esz­té­tát, írót, pa­pot, kri­ti­kust) a to­váb­bi tor­nák­ra, lec­ké­ket adott lo­va­gi­as­ság­ból, iró­ni­á­ból, ele­gan­ci­á­ból. Meg­lát­tat­ta ve­lünk a lé­nye­get.

      Az el­ső év­ben va­dul ír­tam órai mon­dá­sa­it, egy ré­szük a le­ve­le­im­ben meg­ma­radt. Ta­lán il­let­len­ség is fel­idéz­nem va­la­mit, ami a pil­la­nat he­vé­ben volt iga­zán ha­tá­sos (ves­sük csak ös­­sze ezt a meg­nye­rő­en szen­ve­dé­lyes la­za­sá­got Margócsy ta­nul­má­nya­i­nak fe­gyel­me­zett pró­za­stí­lu­sá­val), de a ta­nít­vá­nyai ked­vé­ért még­is ide má­so­lok né­hány rész­le­tet a „be­ve­ze­tés az iro­da­lom­ba” jel­le­gű el­ső órá­i­ról, mert ta­lán meg­vil­lant va­la­mit a Margócsy-hang és -pedagógia lé­nye­gé­ből. (A le­ve­let Dra­go­mán György­nek ír­tam, igye­kez­tem nem ja­ví­ta­ni ti­zen­ki­lenc éves ko­ri stíl­bi­csak­lá­sa­i­mon.)

      „Margócsynál ma­rad­va: em­lék­szel szá­mos vi­tánk­ra ar­ról, hogy mi­nek is­mer­ni a köl­tők s más ef­fé­le fu­tó­bo­lond­ok ma­gán­élet­ét? Hát most er­ről be­szél­tünk. Elő­ször is ar­ról, hogy ös­­sze­függ-e élet és köl­té­szet. Egye fe­ne, er­ről nem írok, hü­lye­ség, nem is ju­tot­tunk sem­mi­re. Vi­szont M. azt mond­ta, hogy, idé­zek, »Arany Já­nos ve­se­kö­vei meg­te­kint­he­tők a nagy­kő­rö­si mú­ze­um­ban.« Csak M. hang­ját kép­zeld hoz­zá, a meg­fe­le­lő, elő­ke­lő­en gu­nyo­ros hang­súly­ok­kal. A hi­te­les­ség­ről pe­dig an­­nyit, hogy rend­kí­vül meg­győ­ző pél­dát ho­zott, de eh­hez is­mer­ned kell az előz­mé­nye­ket is. A múlt hé­ten Cso­ko­na­i­ról ma­gya­rá­zott, s egy­szer­re csak ész­re­vet­te, hogy nem őt néz­zük, ha­nem va­la­mit mö­göt­te. Meg­for­dult, s uram­fia, mit lát? Egy piros-zöld-kék tárgy hú­zott el az ab­lak előtt. Va­la­mi re­pü­lő­fé­le le­he­tett, de nem úgy né­zett ki. És most jön a hal­ha­tat­lan pél­da: »És mi van, ha én, Margócsy Ist­ván, Weöres egy­so­ros ver­se­i­hez egy újat írok, úgy­mint: ‘Hét­fő es­te ufót lát­tam, csa­csa­csa.’ Önök is lát­ták, ott volt. Ez len­ne a köl­tői hi­te­les­ség?« M. most ke­gyet­le­nül, meg­fon­tol­tan és elő­re ki­ter­velt szán­dék­kal szét­ve­ri is­ko­lás iro­dal­mi fo­gal­ma­in­kat. Áldassék a ne­ve éret­te. Ócs­ka és be­ska­tu­lyá­zó ka­te­gó­ri­á­ink van­nak – so­rol­ja: őszin­te­ség, ere­de­ti­ség, hi­te­les­ség. XIX. szá­za­di iro­dal­mi ka­te­gó­ri­ák, kö­zép­is­ko­lás elem­zé­sek cél­já­ra. »Mi az, hogy lé­lek­ta­ni hi­te­les­ség? A par­ti­ku­lá­ris he­vü­let­ből jön a köl­té­szet, li­ne­á­ri­san?« És: »Nem a lé­lek ol­da­lá­ról kell az iro­dal­mat meg­kö­ze­lí­te­ni.« Ezt sem kom­men­tá­lom, csak még egy mon­da­tát idéz­ném: »A ko­rai Ba­bits ak­ko­rát csuk­lik, mi­kor val­lá­sos köl­té­sze­tet mű­vel, hogy ihajcsuhaj.«”

      „Margócsyra Ba­bit­sot kel­lett ol­vas­ni: Had­já­rat a sem­mi­be. Mi­e­lőtt a rész­le­tek­be be­le­me­rül­nék, le­írom ide Margócsy né­hány örök ér­vé­nyű ki­je­len­té­sét, szó­ös­­sze­té­tel­ét:

– az ér­zel­mi lí­rá­ban a köl­tő sza­gol­gat­ja a vi­rá­got…

– … a nép­me­sé­ben a de­rék ki­rály­fi be­megy az er­dő­be, és íme, sza­lon­nát pör­köl

– exp­res­­szi­o­nis­ta bug­­gya­nás

– Rej­tő az iró­nia fék­te­len ver­bá­lis tom­bo­lá­sa

– A köl­té­szet nagy ré­sze ar­ról szól, hogy én, Jan­csi, sze­re­tem Ju­lis­kát, vagy jaj­is­te­nem, meg fo­gok hal­ni

– A fi­lo­zó­fia nem hol­mi úri hun­cut­ság. Bes­se­nyei György A fi­lo­zó­fus cí­mű pezs­gő ko­mé­di­á­já­ban – amit, gon­do­lom, nap mint nap for­gat­nak – ki­mond­ja, hogy a fi­lo­zó­fia nem em­ber el­len va­ló.”

      Ahogy az em­ber öreg­szik, és eze­ket a „rop­pant de­rék” szel­le­mi el­fog­lalt­sá­go­kat már csak meg-meg­rop­pa­nó de­rék­kal bír­ja, élet­fon­tos­sá­gú fel­idéz­ni ezek­nek a sze­mi­ná­ri­u­mok­nak hu­mo­rát és okos­sá­gát – erőt ad, pél­dát, me­ne­dé­ket. Margócsy Ist­ván nél­kü­löz­he­tet­len.