Nagy­já­ból 1994 ősze le­he­tett, má­sod­éves vol­tam az ELTE-n, ma­gyar-fi­lo­zó­fia szak­ra jár­tam. Vé­let­le­nül ke­rül­tem a ma­gyar szak­ra, iga­zá­ból tör­té­nész sze­ret­tem vol­na len­ni. Mi­vel ez volt min­den vá­gyam, túl koc­ká­za­tos­nak gon­dol­tam, hogy fel­vé­te­liz­zek. Az iro­da­lom vi­szont nem ér­de­kelt, így min­den tét nél­kül in­dul­hat­tam az or­szá­gos kö­zép­is­ko­lai iro­dal­mi ver­se­nyen (OKTV), ne­gye­dik let­tem, föl­vet­tek. Az egye­tem­re ke­rül­vén iro­dal­mi is­me­re­te­im ál­ta­lá­ban cse­ké­lyek vol­tak, szo­rong­tam is ele­get. Az ún. „mai ma­gyar iro­da­lom­ból” egyet­len em­ber ér­de­kelt, Tandori De­zső, nem is na­gyon is­mer­tem mást. Ki­fi­gyel­tem, hogy bi­zo­nyos Tar­ján Ta­más tart ró­la sze­mi­ná­ri­u­mot, még­pe­dig ti­tok­za­tos, es­ti sze­mi­ná­ri­u­mot, fél hat­tól hé­tig. Üres volt az épü­let, hár­man jár­tunk vagy né­gyen. Tar­ján köz­vet­le­nül előt­te tar­tott elő­adá­sá­ra is be­ül­tem, vizs­gáz­ni nem akar­tam, de re­mél­tem, ott is szó lesz Tandoriról. Volt is, meg min­den­fé­le más em­ber­ről is, föl­tűnt, hogy Tar­ján mind­egyi­ket jó is­me­rős­ként, bi­zal­ma­san em­le­ge­ti, is­me­ri örö­me­i­ket-bá­na­ta­i­kat. Rá­adá­sul az volt a be­nyo­má­som, az utób­bi négy-öt év­ti­zed min­den ma­gyar nyel­vű ver­sét fej­ből tud­ja. Én a Him­nu­szon kí­vül ma sem tu­dok mást, de az elő­adás azért is le­fegy­ver­zett, mert min­dig mo­soly­gott köz­ben. Ked­ve­sen, de­rű­vel, a böl­csész­ka­ron szo­kat­lan, kel­le­mes or­gá­nu­mon, sza­ba­to­san és ki­fe­je­zőn be­szélt. Min­den jegy­zet nél­kül ki­állt a ka­ted­ra elé, hát­ra tett te­nye­ré­vel ne­ki­tá­masz­ko­dott az asz­tal­nak, és mint­ha csak va­la­mi hun­cut ga­le­ri­ről me­sélt vol­na, akik bor­zasz­tó ér­de­kes dol­gok­kal fog­lal­koz­nak dé­va­jul, köl­té­szet, no­vel­lák, szín­ház, brrr.

      A sze­mi­ná­ri­um­ra igye­kez­tem elő­re el­ol­vas­ni a ka­ri könyv­tár­ban föl­lel­he­tő mű­vei kö­zül a Tandorival fog­lal­ko­zó­kat, hogy majd al­ka­lo­mad­tán vil­log­ni tud­jak. Lát­tam, hogy a Ta­lált tárgy kö­tet sakk­ver­se­i­ről is írt, hos­­szan és ér­de­ke­sen, de úgy lát­tam, egy pon­ton té­ve­sen. Nem iro­da­lom­tu­do­má­nyi té­ve­dést vet­tem ész­re, hol vol­tam én et­től, ha­nem sakk­tár­gyit. Ek­kor­tájt időm jó ré­szét sak­ko­zás­sal töl­töt­tem ma­tek-fi­zi­ka sza­kos szo­ba­tár­sam­mal: aki ha­ma­rabb ha­za­ért a kol­lé­gi­um­ba, föl­ál­lí­tot­ta a bá­bu­kat, és ci­ga­ret­táz­va vár­ta a má­si­kat, aki meg­ér­kez­vén szó nél­kül oda­te­le­pe­dett, és már lé­pett is. Szó­val mi­vel ál­ta­lá­ban fél­be­ha­gyott ál­lá­sok ke­ring­tek a fe­jem­ben, úgy lát­tam, Tar­ján nem ve­szi te­kin­tet­be, hogy a Táj két fi­gu­rá­val cí­mű köl­te­mény­ben nem egy­sze­rű­en sakk­lé­pé­sek sze­re­pel­nek, ha­nem a vers egy játsz­ma rész­le­te. Kö­vet­ke­ző órá­ra a kol­lé­gi­um­ban hasz­nált szé­pen fa­ra­gott sakk­táb­lám­mal a hó­nom alatt ér­kez­tem, elő­pa­kol­tam a bá­bu­kat, és le­ját­szot­tam a táb­lán a köl­te­ményt. Köz­ben elő­ve­zet­tem né­ze­te­i­met a bá­buk moz­gá­sá­nak je­len­té­sé­ről, va­gyis még va­la­mi ér­tel­me­zést is esz­ká­bál­tam. Vé­gig gom­bóc volt a tor­kom­ban, gon­dol­tam, kár a ta­nárt hec­cel­ni, föl­tesz há­rom ke­reszt­kér­dést, és ki­de­rül, hogy fo­gal­mam sincs sem­mi­ről. De ne­ki na­gyon tet­szett a do­log. Biz­ta­tott, hogy ír­jam meg, per­sze ne olyan su­tán, ahogy elő­ad­tam. Meg is ír­tam né­hány ol­da­lon, az­tán Tar­ján és Do­mo­kos Má­tyás kom­men­tár­já­val meg is je­lent a Hol­mi­ban, af­fé­le ol­va­sói le­vél­ként. Ez volt az el­ső pub­li­ká­ci­óm. Gon­dol­tam, ha ez az iro­da­lom, ak­kor egész ér­de­kes.