A szer­kesz­tő­ség úgy ta­lál­ta, hogy az EL­TE Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar ki­emel­ke­dő ta­ná­ra­i­nak le­épí­té­se, kény­szer­nyug­dí­ja­zá­sa nem pusz­tán egy ma­gyar egye­tem sze­mély­ze­ti és gaz­da­sá­gi bel­ügye. Olyan ta­ná­rok­ról van szó, akik a kor­társ ma­gyar kul­tú­ra egé­szé­re van­nak je­len­tős ha­tás­sal, az őket ért kí­nos mél­ta­tat­lan­ság sok ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi ar­cát pi­rít­ja. Meg­kér­tük né­hány szer­zőn­ket, kol­lé­gán­kat, ba­rá­tun­kat, hogy ír­ja­nak az érin­tet­tek­ről né­hány sort. Ös­­sze­ál­lí­tá­sunk tisz­tel­gő ka­lap­len­ge­tés, en­­nyi te­lik egy iro­dal­mi fo­lyó­irat­tól. A ti­zen­két rö­vid szö­veg vi­szont több en­nél: ta­nít­vá­nyok, kol­lé­gák, pá­lya­tár­sak meg­be­csü­lé­sé­nek, sze­re­te­té­nek né­ha anek­do­ti­kus, né­ha ko­moly, né­ha hu­mo­ros meg­fo­gal­ma­zá­sa. (A szerk.)

*

Egy egye­tem hí­re és tel­je­sít­mé­nye min­dig konk­rét ta­nár­egyé­ni­sé­gek hí­ré­ben és tel­je­sít­mé­nyé­ben ölt tes­tet. Csak­is ki­emel­ke­dő ta­nár­egyé­ni­sé­gei köl­csö­nöz­het­nek ne­ki ar­cot. Az EL­TE Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­ról nem­ré­gi­ben el­bo­csá­tott vagy nyug­dí­ja­zott ta­ná­rok szin­te mind­egyi­ke azok kö­zé az ok­ta­tók kö­zé tar­to­zik, akik­nek az el­múlt év­ti­ze­dek­ben a Kar a hí­rét és az ar­cát kö­szön­het­te. Kü­lö­nö­sen fá­jó vesz­te­ség ér­te a Ma­gyar Iro­da­lom- és Kul­tú­ra­tu­do­má­nyi In­té­ze­tet, amely el­ve­szí­tet­te De­me­ter Jú­li­át, Margócsy Ist­vánt, Tar­ján Ta­mást és Tverdota Györ­gyöt, mi­köz­ben nyug­díj­ba ment Szegedy-Maszák Mi­hály is. Hogy mek­ko­ra szel­le­mi és em­be­ri hi­ány ma­rad utá­nuk, azt a kö­vet­ke­ző évek­ben mind job­ban ér­zé­kel­ni fog­juk.

      Leg­szí­ve­seb­ben mind­egyi­kük­ről el­me­sél­nék egy-egy epi­zó­dot azok­nak, akik ta­ná­ri ar­cu­kat nem is­me­rik. De hadd be­szél­jek most csu­pán két köz­vet­len kol­lé­gám­ról, ba­rá­tom­ról, Tar­ján Ta­más­ról és Tverdota György­ről.

      Tar­ján Ta­más­sal hos­­szú évek óta osz­to­zunk kö­zös szo­bán. Így az­tán saj­nos vi­szony­lag rit­kán ta­lál­ko­zunk, el­ke­rül­jük egy­mást órá­ink­kal. Több­nyi­re csü­tör­tö­kön­ként van le­he­tő­sé­günk szót vál­ta­ni. Más­kor és más­ho­gyan szo­ci­a­li­zá­lód­tunk az egye­tem vi­lá­gá­ban, de úgy ér­zem, az évek alatt ki­ala­kult ben­nünk a má­sik mély ér­té­se és tisz­te­le­te. A kö­tő­dés a konk­rét fi­zi­kai hely­hez, il­let­ve a ké­pes­ség, hogy azt be­ren­dez­zük, for­mál­juk, Ta­más­ban sok­kal erő­sebb, mint ben­nem. A fa­la­kon az ő ké­pei, szín­há­zi pla­kát­jai füg­ge­nek. A szek­rény te­te­jén és a sa­rok­ban az ő nö­vé­nyei áll­nak, ame­lye­ket oda­adó­an gon­doz. Egy te­ás­kan­ná­ból ön­tö­zi őket. Ta­más im­pul­zív em­ber, és az im­pul­zív em­be­rek­nek sok­szor nem jut fi­gyel­mük a má­sik­ra. Ben­ne azon­ban mély ésiga­zi fi­gye­lem, kí­ván­csi­ság él. Olyan em­ber ő, aki so­ha nem árul­ja el a má­sik bi­zal­mát. Ezt lá­tom ab­ban, aho­gyan a nö­vé­nyek gond­ját vi­se­li. Ha már nem fog be­jár­ni min­den hé­ten, ha csü­tör­tö­kön­ként nem vál­tunk szót egy­más­sal, akár csak né­hány mon­da­tot, ame­lyek ne­kem min­dig az egye­tem ott­ho­nos­sá­gát je­len­tet­ték, a nö­vé­nye­ket sze­ret­ném úgy ápol­ni, hogy leg­alább ők ne na­gyon ve­gyék ész­re a hi­ányt. A be­ke­re­te­zett szín­há­zi pla­ká­tok is ter­mé­sze­te­sen a he­lyü­kön ma­rad­nak.

      Tverdota György ké­sőbb ér­ke­zett az egye­tem­re. Előt­te az MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­ben dol­go­zott a Mé­ne­si úton. Ho­gyan be­szél­jen egy fér­fi egy má­sik, idő­sebb fér­fi­ról, akit sze­ret? Gyu­ri­val min­den szer­dán es­te van egy kö­zös óránk. Tan­ren­den kí­vü­li óra ez, azo­kat a hall­ga­tó­kat hív­juk meg rá, aki­ket ki­emel­ke­dő­en te­het­sé­ges­nek tar­tunk. Az évek so­rán na­gyon sok hall­ga­tó for­dult meg ezen az órán, akik be­vál­tot­ták a re­mé­nye­in­ket. Szil­ágyi Zsó­fia és Gintli Ti­bor is min­den hé­ten részt vesz a be­szél­ge­té­se­ken, ame­lyek té­má­ját a mo­dern ma­gyar iro­da­lom és a tá­gan ér­tel­me­zett kor­társ kul­tú­ra kö­ré­ből a hall­ga­tók vá­laszt­ják ki. De az óra iga­zi lel­ke nem mi va­gyunk, a fi­a­ta­lab­bak, ha­nem Gyu­ri. A mo­so­lya, a jó­sá­ga, a ne­ve­té­se, a szív­me­leg­sé­ge és a mes­te­rek­re jel­lem­ző fi­nom böl­cses­sé­ge, amely so­ha sem rak fö­lös­le­ges ter­he­ket a má­sik­ra. Bá­mu­lom őt, há­lás va­gyok, hogy a ba­rát­ja le­he­tek, és hogy hét­ről-hét­re együtt le­het­tem ve­le, a Ta­nár­ral. Nem hi­szem, hogy nél­kü­le foly­tat­ni tud­nánk, amit együtt el­kezd­tünk. In­nen üze­nem: Gyu­ri, le­gyél köz­tünk még na­gyon so­ká­ig!