„Romjaimat védem e törmelékkel”

T. S. Eliot¹

 

A va­rázs­ló csak va­rázs­ló, csak va­rázs­ló, csak varázsló.² Pál­cá­val vagy pál­ca nél­kül, bol­do­gan vagy tö­rő­döt­ten, tö­röt­ten – hol­tá­ban is. Mi­nek ezt ma­gya­ráz­ni? A sza­vak va­rázs­sza­vak, mert időt­le­nül to­vább mu­zsi­kál­nak má­sok fü­lé­ben. A XXI. szá­zad na­gyon is anya­gi va­ló­sá­gá­ban, ahol a men­­nyi­ség sok­kal fon­to­sabb­nak tű­nik, mint a mi­nő­ség, ho­gyan is le­het­ne más­kép­pen mű­vel­ni a köl­té­sze­tet? Rossz, ám nép­sze­rű rí­mek és rit­mu­sok kö­zött föl­zen­get­ni klas­­szi­kus met­ru­mok se­gít­sé­gé­vel a kín­zó, a le­ír­ha­tat­lan, még­is éle­tet adó bel­ső ze­nén­ket? „Kell-e köl­té­szet?” – kér­de­zi Géher Ist­ván Ba­bits­csal. „Kell-e köl­té­szet? Mit mon­dasz rá, ba­rá­tom? Kul­tu­rál­tan fel­te­kin­tesz a hí­re­ket lo­bog­ta­tó na­pi­lap­ból, és böl­csen hall­gatsz. Ma­nap­ság, ami­kor szük­ség­ből, kény­sze­rű­ség­ből po­li­ti­kus­sá lesz­nek lí­ri­ku­sok és fi­lo­zó­fu­sok, problémaérzékeny ér­tel­me­det fon­to­sabb kér­dé­sek fog­lal­koz­tat­ják. Hit kér­dé­se – mo­so­lyogsz dip­lo­ma­ti­ku­san, gond­ter­hel­ten, hogy bé­kén hagy­ja­lak. Csak­ugyan. Hogy kell-e köl­té­szet, ki­nek és mi­re, nem kér­de­zi az, aki hisz ben­ne; aki meg nem hisz, az nem tud­hat fe­lel­ni.” Géher Ba­bits­csal együtt azt mond­ja: „Kell. Ne­kem ugyan­is kell. (…) Bi­zony, elég­gé apo­ka­lip­ti­kus idő­ket élünk (…) Ta­lán min­den köl­tő küzd ma a Vers­sel vagy a Vers el­len, min­den mai köl­tő­ben küzd a Vers – ké­tes ki­me­ne­te­lű, mi­ti­kus küzdelem.”³

 

Géher Ist­ván hét meg­je­lent és két meg­je­le­nés­re vá­ró kö­te­té­ben, mi­ti­kus küz­de­lem­hez mél­tón, élő és ha­lott szö­vet­sé­ge­se­ket ál­lít ma­ga mel­lé. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül, ott so­ra­koz­nak: Catullus, Anak­re­ón, Ho­ra­ti­us, Ho­mé­rosz, Dan­te, Shakes­peare, Arany Já­nos, Ba­bits Mi­hály, Faulkner, Ezra Pound, T. S. Eliot, e. e. cummings, Tandori De­zső és a köl­tő ma­gán­mi­to­ló­gi­á­já­nak sze­rep­lői va­la­men­­nyi­en, ba­rá­tok, ta­nít­vá­nyok, kol­lé­gák és a csa­lád. Ba­bits­hoz ha­son­ló­an so­ha nem be­szél ön­ma­gá­ról, és csak ön­ma­gá­ról be­szél. Sze­re­pe­ket ját­szik. „el­mém el­mé­lyü­lés­re áll. de fel szí­nem­re lépek”⁴. Pound El­ső Cantójára utal­va tá­maszt­ja fel a hol­ta­kat: „a vér­re / rá­jár­ni tetraméterem te­ret teremt.”⁵ Ha­tal­mas ívet épít, egy-egy újabb ver­ses- vagy es­­szé­kö­tet­tel tá­maszt­ja alá. Már má­so­dik kö­te­té­ben meg­fo­gal­maz­za, hogy Aran­­nyal ír majd epi­ló­gust, és a Pol­gár Is­tók má­so­dik ré­szé­nek írá­sa köz­ben éri a ha­lál. Az élet­mű fé­lel­me­te­sen egy­sé­ges, ugyan­ak­kor fé­lel­me­te­sen gaz­dag. A „négy ki­me­szelt fal közt”⁶ őrölt na­pok hor­da­lé­ká­ból, a vil­ló­dzó múlt­idé­zés­ből és a je­len mo­no­tó­ni­á­já­ból egy­va­la­mi biz­to­san ki­vi­lág­lik, bár­hol és bár­mi­kor lö­kő­dünk ki a min­den­ség­be, fe­le­lő­sek va­gyunk azért, ami­vé ben­ne le­szünk, a he­lyért, azért „az egyet­len­egy he­lyért” (Pi­linsz­ky Já­nos: Egy KZ-láger fa­lá­ra), amit meg­sze­rez­tünk. A ját­szó ját­szik, ha kell, egy­sze­mé­lyes szín­há­zat, ha mu­száj, ön­ma­ga kö­zön­sé­gét is: ez a dol­ga.

      A ro­man­ti­kus köl­tők még a „spontaneous overflow of powerful feelings”⁷ (ha­tal­mas ér­zé­sek spon­tán ára­dá­sa) je­gyé­ben ha­tá­roz­ták meg ma­gu­kat. A „nagy szá­zad­ra” kö­vet­ke­ző szá­zad­for­du­ló az el­kop­ta­tott sza­vak­ra, ké­pek­re, gon­do­la­tok­ra és ér­zé­sek­re – er­re a gyö­nyö­rű és vá­gyott ál­sá­gos­ság­ra – az iz­mu­sok­kal re­a­gált. Köz­ben jött Pound és az ima-gisták, Eliot és az „ob­jek­tív korrelatíva”⁸. Tá­vo­lod­ni és tá­vo­lí­ta­ni kel­lett. A köl­tő „tes­te­sí­tett”. Ref­lek­tált. Nem mond­hat­ta töb­bé, hogy „na­gyon fáj”. A kép lett a nyelv, a „tár­gyi meg­fe­le­lő”, a ven­dég­szö­veg ad­ta a ki­üre­se­dett szó tes­tét. Nem csi­lin­gel­het­tek a rí­mek, a vers dal­la­má­hoz ugyan­úgy tár­sult a dis­­szo­nan­cia, mint Bar­tók ze­né­jé­hez. A köl­tő el­tá­vo­lo­dott ön­ma­gá­tól, és ez­zel el­tá­vo­lo­dott a köl­té­szet az ol­va­só­tól is. Ne­mes Nagy Ág­nes na­gyon ér­zék­le­te­sen tár­gyal­ja ezt, ami­kor a „ha­son­lat te­ré­ről” („tertium correlationis”)⁹ be­szél. Azt mond­ja, a ha­son­lat te­re ki­tá­gult, a köl­tő már nem egy­más­hoz kö­zel ál­ló dol­go­kat ha­son­lít ös­­sze, az ol­va­só­nak te­hát szin­tén na­gyobb utat kell be­jár­nia, ha kö­vet­ni akar­ja a szer­zőt. Ha ve­szi a fá­rad­sá­got és meg­te­szi, per­sze az ő (látó)tere is ki­tá­gul, ma­gá­ba szip­pant­ják más szer­zők és más ko­rok, hogy kí­vül­ről néz­hes­sen vis­­sza sa­ját ma­gá­ra és a min­den­ség­ben meg­szer­zett he­lyé­re. Az el­me uta­zá­sa le­het olyan iz­gal­mas, mint a tes­té, sőt: a föl­det már kön­­nyen kör­be­utaz­hat­juk, de csak a ven­dég­szö­veg és a fe­szí­tő, nagy­ra nőtt tér se­gít be­fog­ni a ha­tal­mas­ra nőtt tu­dást. Köz­ben egy má­sik kon­ti­nen­sen az el­ve­szett nem­ze­dék utá­ni űr­be szo­rul a val­lo­má­sos köl­té­szet, hoz­zá sor­ra gyil­kol­ják ma­gu­kat a köl­tők, üvölt a fü­lük­be a be­at­nem­ze­dék. Ve­szed-e a fá­rad­sá­got, hogy kap­kodd a fe­jed, és nyit­va tartsd a fü­led, ked­ves Ol­va­só? Pró­bát te­hetsz az itt kö­vet­ke­ző, vé­kony­ka kö­tet­tel.

 

 

Mon­dom: sze­ren­cséd (1981)

 

Egy tisz­tes­sé­ges lí­ri­kus, mon­da­ná Géher, húsz­éve­sen rob­ban be az iro­da­lom­ba. Sőt, már rég meg­halt, mint Ró­meó és Jú­lia. Mit akar ez a ko­pa­szo­dó Prufrock negy­ven­egy éve­sen, a nyolc­va­nas évek­ben a ma­gyar lí­rá­ban? Egy­fe­lől, csak né­hány év­vel ko­ráb­ban je­le­nik meg a Nagy Lász­ló-ös­­szes (1975) és Szil­ágyi Do­mo­kos ös­­sze­gyűj­tött ver­sei (1979), Ne­mes Nagy­tól már az Ekhnaton-versekkel az ös­­sze­fog­la­ló Kö­zött (1981), 1981 má­ju­sá­ban hal meg Pi­linsz­ky. Más­fe­lől, ha­ma­ro­san jön „A 84-es ki­já­rat”, a rend­szer­vál­tás előt­ti évek tit­kos, majd ke­vés­bé tit­kos iro­dal­mi kö­rei és sza­lon­jai, meg­ala­kul az Örley-kör.

      Géher Ist­ván pe­dig azt ír­ja: „Már ko­pa­szon, már ígé­ret se, már csak / an­­nyi-amen­­nyi: mi vagy most? / Most vagy so­ha.” (Nil opus est) És a hú­rok kö­zé csap. Mi­köz­ben per­sze te­szi a dol­gát. Le­for­dít­ja Ezra Pound El­ső Cantóját, és gyö­nyö­rű, vij­jo­gó sa­ját ver­set ír be­lő­le: „sí­rás­sal sújt­va, so­dor­ta hát­szél / sú­lya a sí­rót, szél a vi­tor­lát / sír­va le­ros­kadt, par­ti szél­lel / ter­hes a sí­rás, vit­te a szél már”. A Cantó ötö­dik so­ra csak en­­nyi: „Heavy with weeping, and winds from sternward”, ma­gya­rul Géher for­dí­tá­sá­ban: „Sí­rás­tól ne­he­zül­ve, so­dor­ta hát­szél”. Már Pound is új­ra­ír, Ho­mé­rosz Odüs­­sze­i­á­ját ve­szi elő, még­pe­dig Andreas Divus 1538-as for­dí­tá­sá­ban. Géher a ma­ga át­ira­tá­ban el­tű­nőd­he­tett azon, Ho­mé­rosz idő­mér­té­kes lük­te­té­sét érez­tes­se-e, vagy ar­ra utal­jon (ma­gya­rul!), hogy Pound óan­gol vers­for­mát hasz­nált a Cantókban, az­az egy­faj­ta hang­sú­lyos, alliteratív ver­se­lést. Vé­gül Géher, a for­dí­tó az idő­mér­té­ket hoz­za ös­­sze az al­li­te­rá­ci­ó­val, Géher, a köl­tő pe­dig nem bír nem to­vább kí­sér­le­tez­ni a hang­sú­lyos, alliteratív vers­sel, amely­re a rá­is­mét­lés is jel­lem­ző, a vég­ered­mény: a szél vij­jo­gá­sát után­zó, balladisztikus hang­zás. Bal­la­dát idéz a kö­tet VIII. szá­mú ver­se, a Bal­la­dai ho­mály is, még­pe­dig a Child gyűj­te­mény­ben is fel­lel­he­tő Cruel mother (Ke­gyet­len anya) cí­mű go­no­szul mo­dern da­ra­bét, mely­ben az anya vé­gül meg­öli a gyer­me­ket. Géhernél gyö­nyö­rű Má­ria a kis­ded­del-je­le­net lesz be­lő­le: „Fek­he­lye lőn a tüs­ke közt / Vi­rá­gom völgy vi­rá­ga / S egy kis­ded ott vi­lág­ra jött / Zöld er­dő lomb­ja ága…” A bal­la­dai ho­mályt jel­zi a há­rom pont, de mert ez ke­vés len­ne, csak az an­gol szö­veg­be ékel­ve bont­hat­juk ki a ma­gyart, va­la­hogy így: „…She laid her back a tüs­ke közt / Vi­rá­gom in the valley”. A két nyelv egy­ál­ta­lán nem ha­son­ló ze­ne­i­sé­gét a vers­rit­mus for­raszt­ja egy­ség­be.

      A kö­tet to­váb­bi öt­ven­hat da­rab­ja igen szé­les ská­lán mo­zog­va, ven­dég­szö­ve­gek se­gít­sé­gé­vel a mo­dern köl­tő kü­lön­bö­ző én­jei kö­zött te­rem­ti meg az át­já­rást: „1 Mi kö­zöm hoz­zám? / 2 Ad­já­tok meg ma­gam! / 3 Ki­te­lek tő­lük.” (Bons Mots). A köl­tői hang küzd a meg­szó­la­lás le­he­tő­sé­gé­ért, az em­ber vá­laszt akar az on­to­ló­gi­ai kér­dés­re, fel­fog­ni sze­ret­né, mi is a lé­te­zés. Va­gyunk-e, aka­runk-e, akar­ha­tunk-e len­ni, ha igen, mivégre: „hűlt he­lye­den nyo­ma­id / tűn­te el­árul” (Azo­no­sí­tás). Az­tán, ne­hogy túl ko­mo­lyan ve­gye ma­gát, hoz né­mi swifti iró­ni­át: „ha­mu­ban sül­tem” (Gyer­me­ke­im­nek). Buj­kál a sze­re­pei kö­zött, ho­mé­ro­szi mez­be öl­töz­tet egy szép sze­rel­met, ame­ri­kai úti­nap­lót ír ké­pes­lap-négy­so­ro­sok­ban, és ös­­sze­fog­lal­ja: „Ott se az. Itt se az. / Itt is, ott is: az. / / Vagy az.” (»Tanulja ten­ni, amit«). A kö­tet vé­gé­re Ap­pa­rá­tust il­leszt, de a já­ték ked­vé­ért vers­be szed­ve. Mint­ha ez­zel is je­lez­né, a kö­tet­ben és a hoz­zá írott jegy­ze­tek­ben meg­je­le­nő ha­tal­mas mű­velt­ség­anyag nem ön­cé­lú és nem is hi­val­ko­dó, ha­nem épí­tő­elem, a ke­zé­ben for­má­ló­dó agyag ré­sze. Sem­mi de­ko­rá­ció, épp­úgy tes­te­sí­ti az anya­got, mint vá­lyog­tég­lát a szal­ma. És ami a leg­fur­csább, a lát­szó­lag „ide­gen anyag­gal” túl­te­lí­tett szö­ve­gek, a Mon­dom: sze­ren­cséd so­rai har­minc év után is vis­­sza­jár­nak az egy­ko­ri di­ák fe­jé­ben, aki­nek ak­kor is, az­óta is, él­ni se­gí­te­nek. Olyan so­rok ezek, amik­re rá­éb­re­dünk reg­gel, vagy na­pi ter­ve­ink szö­vö­ge­té­sé­be to­lak­sza­nak, és mu­száj ma­gunk elé mor­mol­nunk a vil­la­mo­son: „mert egy­szer el­kap­nak ne félj” (Könyv­jel­ző), „Hi­á­ba úgy­se. / Úgy­se hi­á­ba.” (Kri­ti­kai vissz­hang), „Gőg­re mi szük­ség? / Mon­dom: alább add.” (Ivy Garden-i Canto), „Igen vagy nem? S mit ér a nem, / ha nem üt rá igen­re? / / em­be­reld meg ma­gad is­te­nem / ha nem vagy mondd szemembe/” (Ki­rály le­tér­del, Ham­let jő), vagy ez a két sor, mely, lám, ak­tu­á­li­sabb, mint va­la­ha: „Min­den­fe­lől: ve­szen­dő éle­tek. / Vi­lá­gít ab­la­kod. De nem ne­ked.” (Ki­lá­tás). Majd rá a vi­gasz: „A csu­pasz test, / búj­va szö­vet­be, sze­lí­dül, a szél­től / di­de­reg, nem a láz­tól.” (Délivasúti Canto). Egy frászt nem a láz­tól, at­tól a bel­ső tűz­től, ami per­zse­li a mű­kö­dő, ön­ma­gá­val min­dig elé­ge­det­len in­tel­lek­tust, még­is el­zson­gí­ta­nak a sza­vak: ta­lán a hosz­­szú és rö­vid ma­gán­hang­zók vál­ta­ko­zá­sá­nak, az al­li­te­rá­ló sz-eknek a ha­tá­sá­ra, az anapesztikus lej­tés si­mít, sü­vít raj­tunk vé­gig, mint a szél.

      „Hang­sú­lyoz­ni fog­ják el­le­nem – ír­ja Eliot Ha­gyo­mány és egyé­ni­ség cí­mű es­­szé­jé­ben –, hogy »túl sok tu­dás meg­bé­nít­ja és tor­zít­ja a köl­tői spontánságot« (…) Mi­ről van szó? A köl­tő (éle­te adott pil­la­na­tá­ban) ál­lan­dó­an »megadja magát« va­la­mi olyas­mi előtt, ami ér­té­ke­sebb ná­la. Egy mű­vész fej­lő­dés­tör­té­ne­te: örök ön­fel­ál­do­zás, a sze­mé­lyi­ség örök ki­ol­tá­sa.” Ki­csit ké­sőbb ugyan­ezt te­szi még vi­lá­go­sab­bá: „a köl­té­szet nem a sze­mé­lyi­ség ki­fe­je­zé­se, ha­nem a sze­mé­lyi­ség meg­szün­te­té­se. Az per­sze ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy csu­pán azok tud­ják, mi­ben áll ez a »megszüntetés«, akik­nek van sze­mé­lyi­sé­gük, és van sze­mé­lyes élményük.”¹⁰

      Már nem vers­ben – de elioti mód­ra na­gyon pre­cí­zen és nagy ter­je­de­lem­ben (har­minc­két ol­da­lon) – vet kon­cot Géher a kri­ti­ku­sok­nak, akik „tu­dós­ko­dás­sal” vá­dol­ják, a má­so­dik kö­tet­ben.

 

 

mi van, Catullus? (1984)

 

Kezd­jük a vé­gén: „Jegy­ze­tek: a ver­sek meg­ér­té­sé­hez nem szük­sé­ge­sek; a meg­fej­tést el­vét­ve köz­lik.” – ír­ja. Majd Kerényit idé­zi: „Egyéb­ként jo­ga van min­den­ki­nek a ma­ga Catullusához…” Az­tán gyor­san hoz­zá­te­szi: „Sőt: ellen-Catullusához”. Mi min­den ré­teg­ző­dik itt is egy­más­ra, hogy ki-ki meg­ta­lál­ja a ma­ga Catullusát vagy, ha úgy tet­szik, „pi­ros ta­lics­ká­ját”, hogy egy má­sik klas­­szi­kust, William Carlos Williamset idéz­zünk, aki­nek „so much depends / upon / a red wheel / barrow” (Mi min­den múl­hat egy pi­ros ta­lics­kán) kez­de­tű ver­se a mo­dern köl­té­szet egyik kul­ti­kus tár­gya lett. A Géher meg­idéz­te (lxvii) két be­at­köl­tő, Ginsberg és Orlovsky is ezt a ver­set sza­val­ta a haj­da­ni Pes­ti Bar­na­bás ut­cá­ban, az EL­TE zsú­fo­lá­sig telt ta­nács­ter­mé­ben, ahol lélegzet-visszafojtva hall­gat­ták a di­á­kok az el­len­áll­ha­tat­lan, „pa­ráz­na bo­hó­co­kat”. És a pi­ros ta­lics­kát kap­csol­hat­ták Jó­zsef At­ti­la A he­te­dik­jé­hez, Ne­mes Nagy „Ez volt az asz­tal”-ához A vis­­sza­já­ró cí­mű vers­ben, vagy ah­hoz a kül­ső-bel­ső tárgy­hoz, ami szá­muk­ra az éle­tet je­len­tet­te. Ta­lán nem fe­lej­tet­te még el min­den­ki, hogy „a vers vil­lám­lik, se­bez” (lxx a lí­ra­i­ság a lí­rá­ban). Ezt az élet­ve­szélyt old­ja fel is­mét a fel­adat, a já­ték és a hu­mor. Géher „új­ra­töl­ti” Catullus 116 ver­sét, pon­to­sab­ban an­nak öt­ven­két da­rab­ját: a játsz­ma fel­pezs­dí­ti és fe­gyel­me­zi a köl­tőt. „ma­gá­ban / vul­kán mozdul…” – idé­zi szer­kesz­tő­jét, Már­vá­nyi Ju­di­tot, aki hű­sé­ge­sen, kri­ti­kus fi­gye­lem­mel ol­vas­ta a ver­se­it, és ki­har­col­ta, hogy meg­je­len­hes­se­nek a csep­pet sem kész­sé­ges Szép­iro­dal­mi Ki­adó­nál. Géher-Catullus a Mon­dom: sze­ren­cséd lát­szó­la­gos tá­vol­ság­tar­tá­sa után most lát­szó­lag mez­te­len­re vet­ke­zik. A „für­tös, ró­mai köl­tő” (cxiii) nem átall­ja már a bo­rí­tó bel­ső fü­lén el­he­lye­zett fény­ké­pen a csu­pasz vál­lát mu­to­gat­ni. Egy­fe­lől klas­­szi­ci­zál, szi­go­rú­an tart­ja a vers­mér­té­ket, más­fe­lől, az ame­ri­kai e. e. cummings mód­já­ra, ki­zá­ró­lag kis­be­tűt hasz­nál, és ját­szik a köz­pon­to­zás­sal. Been­ge­di az ol­va­sót a für­dő- és há­ló­szo­bá­já­ba, majd or­rá­ra kop­pint egy la­tin sor­ral: „iucundum, mea vi­ta, mihi proponis amorem…”. Ezt az­tán gyor­san le­for­dít­ja, és ma­gá­ra ala­kít­ja: „éle­tem ígé­red bol­dog­nak, sze­re­lem?” (cxiii).

      A kö­te­tet a hat­van­ne­gye­dik catullusi „epyllionnal”, kis­epos­­szal kez­di, mely a hel­le­nisz­ti­kus köl­té­szet ked­velt mű­fa­ja, és a nagy­eposz el­le­ni til­ta­ko­zás­ként szü­le­tett. Ál­ta­lá­ban rö­vid, té­má­ja a sze­re­lem, mi­to­ló­gi­ai uta­lá­sok­kal kö­rít­ve. Eb­ben a for­má­ban író­dott Shakes­peare Vé­nusz és Ado­ni­sza is. Géher a Ham­let­re utal nyom­ban és idé­zi egy­ben Aranyt (dup­lán): „hall­gat­ni jobb fém. él­ni: pör-ha­lasz­tás” (lxiv). És azért sem sze­re­lem­ről be­szél – bár ké­sőbb az is sor­ra ke­rül –, ha­nem sér­tett hi­ú­ság­ról, adós­ság­ról, csö­pö­gő csap­ról, el­rom­lott au­tó­ról és mun­ka­kedv­ről, sze­gény­ség­ről és egy el­fe­lej­tett Eden-kalapról. Te­szi mind­ezt ve­re­tes hendecasyllabusban, Catullus ked­velt, ti­zen­egy szó­ta­gos sor­fa­já­ban. Vagy he­xa­me­ter­ben. Eset­leg szo­nett­ben. Vagy más­ban. Hogy azért a mér­té­ket se ve­gyük túl ko­mo­lyan, az lxxxii vers cí­mé­ben rá­kér­dez: „hen deca?”, majd az el­ső sor­ban meg­vá­la­szol­ja: „húsz de­ka té­li­sza­lá­mi”, és foly­tat­ja: „meg­mé­re­tem. ké­rek köl­csönt apám­tól.”

      Vé­let­len len­ne, ne­tán ön­iró­nia, vagy val­lo­más, hogy az „és sze­res­sük” cí­mű da­ra­bot choliambusban ír­ja, az­az a sor­vég (titátáti) mint­egy ön­ma­gát tük­rö­zi? Ahogy az­tán ta­lál­ko­zik az egyik sor vé­ge és a má­sik jam­bi­ku­san szö­kel­lő, el­pat­ta­nó ele­je, mint­ha két kart kar­ba öl­tő, de ki­fe­lé is fi­gye­lő, meg­bont­ha­tat­la­nul ös­­sze­tar­to­zó, ám hang­sú­lyo­zot­tan önál­ló em­bert lát­nánk: „min­dig / megúnhatatlan”, „meg­csal­lak, / de ne­he­zen”, „ked­ves­nek, / elég erős­nek?”. Gya­na­kod­hatsz, Ol­va­só: Géher köl­té­sze­té­ben sem­mi nem vé­let­len.

      „kár­tyá­im ki­te­rí­tem” – mond­ja – az­tán rá­üt: „kiterítkezem” (lxx). Majd gyor­san el­ta­kar­ja mez­te­len­sé­gét a met­rum­mal:

el­mon­dom éle­tem. tu­dom, amit tu­dok.

a mit. s a met /-rumot:/ trimétert, sán­ta jam-

bust, distychont, asclepiadeust… mi­kor

mi kell. ma­gam­mal mél­tá­nyo­san bá­nok el,

mér­ték sze­rint. arany kö­zép­szer? nem, horác

he­lyett /talonba/ más. he­lyet­tem én. ki ez?

meg­rí­mel­te­tem catullust.     lesz, ami lesz.

                                                             (lxx)

 

De hát mi­fé­le vet­kő­ző­szám ez? Sem­mi zaf­tos tör­té­net, csak egy díszlet-Catullus és hoz­zá né­hány met­rum-bra­vúr? És ha ez ép­pen ar­ra va­ló, hogy a pő­re tes­tet cson­tig vet­kőz­tes­se, sőt még to­vább, a ver­gő­dő lé­le­kig? De ha klas­­szi­kus met­rum­mal ta­ka­ró­zik a köl­tő, ak­kor mi­ért tö­ri meg berrymanes szó­kö­zi en­jam­be­ment-nal a sort? Kü­lön­ben is mi­nek ez a nagy hű­hó? Mi­nek a pán­cél, ha nem kell a ru­ha? Nem csa­ta­tér ez. Vagy éle­tünk szín­pa­dán – ha már ki­lé­pünk – kö­te­le­ző­en ha­da­ko­zunk mind­an­­nyi­an? Már a tü­kör­ből vis­­sza­né­ző ön­ma­gunk­kal is? És nincs en­nél iz­gal­ma­sabb – és ve­sze­del­me­sebb – já­ték?

      Csak úgy lük­tet­nek a mi van, catullus? fel­szí­ni és mély­ré­te­gei, hi­szen ma­ga az eg­zisz­ten­cia­lis­ta ha­tár­hely­zet, a ki­szol­gál­ta­tott­ság­gal sű­rí­tett, fel­fo­ko­zott lét­ér­zés, a pi­linsz­kys „szám­ki­vet­te­tés” az, mely­nek ér­de­ké­ben és mely­nek el­le­né­ben Géher-Catullus föl­vo­nul­tat­ja a csa­lád­ta­go­kat, az ősö­ket, a tu­dós és köl­tő ba­rá­to­kat, az el­ve­szí­tett har­cos­tár­sa­kat (köz­tük a ret­te­ne­te­sen nél­kü­lö­zött be­szél­ge­tő­társ-mű­for­dí­tó Papp Zol­tánt [xciii] vagy Szenczi Mik­lós atyai ba­rá­tot [cv, cvi]), a ta­nít­vá­nyo­kat, a meg­idé­zett „holt köl­tő­ket”, író­kat és tu­dó­so­kat. A fel­idé­zett és a kí­vánt élet, a je­len és a múlt, az élők és a hol­tak, a fe­le­lős ön­fe­gye­lem és „a vé­gén el­visz az ör­dög” (civ) nem­tö­rő­döm­sé­ge kö­zött fe­szü­lő tér­ben zaj­lik ez a „danse macabre”, mely ugyan­ak­kor csu­pa fény és szép­ség (cxiii: „kint ha­va­zik. sű­rűn. a sö­tét­tel hull a vi­lág­ra. / kor­sza­ki mú­lás­hoz »illik az ün­ne­pi csönd.«”) és „nyanyanyás leveske” (cx: „a ré­pa, a bors, zel­ler, kar­fi­ol és / friss ka­ra­lá­bé, krump­li, no­ked­li.”), az­az hét­köz­na­pi­ság. Csak a „stíl len­get dé­mo­ni mezt”, „lép­nek sor­ban a ját­szók / né­mán föl”, „ég­ni a lé­nyeg”. (cxi). Kö­ze­le­dik a zá­rás, a köl­tő im­már tel­jes vér­te­zet­ben a négy­he­tes pro­duk­ció vé­gé­hez ér: „vet­kőz­tem, mert úgy volt al­ka­lom: öl­tö­ze­tem volt. / né­ző, meg­les­hetsz. les­lek, a bő­röm alól.” (cxi). A ját­szók fel­vo­nul­ta­tá­sát, a csu­pasz lé­lek­re ön­tött pán­cél ki­ko­vá­cso­lá­sát, az ön­ma­gá­ra ki­sza­bott mu­tat­ványt ép bőr­rel meg­úsz­ta, de azért nagy le­ve­gő­vé­tel kö­vet­ke­zik, Catullus után csak ti­zen­két év­vel szó­lal meg Anak­re­ón, utat tör­ve a höm­pöly­gő ára­dat­nak, az utá­na kö­vet­ke­ző to­váb­bi négy kö­tet­nek. Hogy mit sö­pör­het el ez az ára­dás, mu­tat­ják a duz­za­dó „új fo­lya­mot” meg­elő­ző so­rok:

              

hal­lod-e hogy szól? hoz­zád szó­lok, kis­fi­am, édes.

ér­ted szót eme­lek, hogy fogd fel – majd, ha meg­ér­ted.

én is apám­tól len­ni ta­nul­tam. tud­ni anyám­tól?

hogy le­het él­ni a föl­dön: tő­lünk el­ta­nu­lod tán.

bújsz az ölünk­be ma még. öle­lünk, ha­ja­dat si­mo­gat­juk.

így ké­szí­tünk, or­vul, bal­ta­csa­pá­sok elé­be.

bol­dog nem le­szel az­zal, amit ne­ked ad­ni re­mé­lünk,

csak le­szel. az, aki. úgy, ahogy. élet­ből ez a lec­ke.

ezt hagyd hát­ra fi­ad­nak, gyű­rűm­mel. ha ti­éd lesz.

                                                                                                                    (lxxvii)

 

 

 

 

Anak­re­ó­ni da­lok (1996)

 

A har­ma­dik kö­te­tet meg­elő­ző­en, 1991-ben je­le­nik meg a köl­tő nem ke­vés­bé bra­vú­ros esz­­szé­kö­te­te, a Shakes­peare­-ol­va­só­könyv, avagy Tü­kör­ké­pünk 37 da­rab­ban, mely je­len elem­zés­nek nem tár­gya, de ma­gya­rá­za­tot ad­hat a köz­ben ver­sek nél­kül el­telt idő­re. Ezek után az sem le­het vé­let­len, hogy az új ver­ses­kö­tet el­ső cik­lus­cí­me: Anak­re­ón ma­gán­szín­há­za. Catullusnál ka­rá­csony után ment le a füg­göny, Anak­re­ón így kez­di: „Be­kö­szön­tött a ka­rá­csony: ri­a­dal­mas öröm­ün­nep.” (5.) A ka­rá­csony a szü­le­tés­ről szól, a vá­ra­ko­zás­ról, az Anak­re­ó­ni da­lok utol­só cik­lu­sá­nak cí­me: Anak­re­ón ha­gya­té­ká­ból. Fel­buk­kan ugyan egy „gyors lá­bú, sze­le­bur­di lány”, „Éle­tet / lob­bant láng­ra a lány­mo­soly” (25.), de Anak­re­ón vi­szo­nya már egé­szen más a tük­ré­hez, mint Catullusé:

 

A tü­kör­be néz­ni fé­lek:

ide­gen néz vis­­sza on­nan.

Le­ta­rolt főn szür­ke tin­csek,

csu­pa ránc a hom­lok íve,

beesett szem, al­ja tás­kás,

fut az orr­tól mély ba­ráz­da,

le­fe­lé gör­bült a száj­szél,

la­za bőr­be vész az állcsont…

Hol az ar­com? Ez csak ál­arc?

                                            (13.)

 

Öreg­szik-e a test­tel együtt a lé­lek? Anak­re­ón lel­ke ép­pen úgy ég­ni akar, mint Catullusé, de za­var­ja a meg­rop­pa­nó por­hü­vely. Za­var­ja az öreg­ség és az öre­gí­tő kö­zeg:

 

För­tel­mes egy vi­lág ez:

a bű­ze lett az íze –

ful­dok­lom ben­ne egész nap,

hogy es­te bor­ba fojt­sam.

                                   (49.)

 

Anak­re­ón bo­ra nem íze­se­dik a száj­ban, nem nyug­tat­ja el a szí­vet, a má­mor csak a túl­élés­hez kell (59.), hogy a köl­tő el­vi­sel­je ön­ma­gát: „Csa­lok. Úgy mint más. Pi­szok­ban / pusz­tu­lok én is” (57.) és azt, amit lát: „Ez ma az em­ber: tész­ta­fej, ür­ge­vi­gyor, da­ga­dó has – / luk­ban meg­szo­rul, és kis po­tya­dék­ra ki­les” (52.). Tü­kör­ből sze­ren­csé­re sok van, Géher-Anakreónt vár­ják a fi­a­ta­lok, „sze­mük éle tü­kör” (61.), kö­zöt­tük „felforrósul a tan­te­rem” (62.). A va­rázs­ló so­se fá­radt – lám az es­­szé­író is ész­re­vét­le­nül be­le­csú­szik a „ionicus a minoré”-ba (tititátá), Anak­re­ón­nál így hang­zik: „A ha­lán­ték de­res im­már” (Rad­nó­ti Mik­lós for­dí­tá­sa), Géhernél: „A ta­nár úr so­se fá­radt?” Nem le­het fá­radt, „Dok­tor vagy ör­dög?” (70.), dol­ga van: „For­ga­ta­gos, ki­mért va­rázs­lat – mun­ka! – a vers­ta­ní­tás: / hogy ne bo­tol­jon át a lábán… majd, ha a lel­ke moz­dul.” (67.) Ami­kor ma­gá­ra ma­rad, ha­gyat­koz­hat, ki­me­rül­het, de azt is csak szép, tisz­tán eresz­ke­dő he­xa­me­ter­ben, hogy egy­szer­re lás­suk, hall­juk és ta­pint­suk: „Ágas­tul le­bo­rul­tak, tör­ve de­rék­ba a nagy fák…” (Anak­re­ón ha­gya­té­ká­ból).

 

 

Új fo­lyam (1998)

 

Höm­pöly­ge­ti, to­vább él­te­ti a fá­kat a kö­vet­ke­ző könyv, mely­hez az an­nak már né­hány ver­sét meg­elő­le­ge­ző, ös­­sze­fog­la­ló kö­tet, a Hol az a lát­vány? (1997) ve­zet át. A kö­tet cí­me Arany Já­nos Kap­csos Köny­vé­ből va­ló. Míg a cím Aranyt idé­zi, a szer­ke­zet Rad­nó­ti Nap­tá­rát: a köl­tő az év­sza­ko­kat jár­ja kör­be, nyár­ral in­dít, és a nyár­ba ér­ke­zik vis­­sza, az így ke­let­ke­ző öt cik­lus min­den da­rab­já­nak cí­me és egy-egy ré­sze idé­zet, a le­lő­he­lyet a szö­veg­vé­gi jegy­ze­tek pon­to­san meg­ad­ják. A meg­idé­zett szer­zők a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom nagy­jai, a Ha­lot­ti be­széd­től Weöres Sán­do­rig, Shakes­peare­-től Dylan Thomasig vagy Ril­ké­ig min­den szó ki­dőlt fa­törzs, ka­pasz­ko­dó a höm­pöly­gő fo­lyam­ban. A leg­több idé­zet azon­ban Shakes­peare, a vers­for­ma pe­dig a shakes­peare­-i szo­nett, az ára­dó vi­zet az éle­tén eresz­ti át: bel­ső tá­jak­ra ve­zet a köl­tő.

     Vi­gyá­zat, Ol­va­só! Az ör­vény­lő víz a múlt bugy­ra­i­ba so­dor, hogy on­nan ilyen so­rok­kal emel­jen ki: „ter­mé­keny vagy. vén csont­ja­id rü­gyez­nek, / ko­po­nyá­don a lomb ki­üt­kö­zik, / ar­cod fü­vet hajt…” („… a me­zőn, de…”). A ven­dég­szö­ve­gek me­der­be te­re­lik az ára­da­tot, jel­zik a foly­to­nos­sá­gát, ka­pasz­ko­dót ad­nak a vad­ví­zen ka­lan­do­zó­nak. Még­is, az Új fo­lyam at­tól is új, hogy a vers­mon­da­tok tel­teb­bek, a ké­pek gaz­da­gab­bak, a hang erő­sen, ma­ga­biz­to­san szól. Az ínyenc szá­gul­dás köz­ben rejt­vényt fejt­het, ha tud, de a meg­idé­zett kí­sér­te­tek jól meg­fér­nek együtt, és nem kí­ván­ják a fi­gyel­met. Le­rö­vi­dül­nek, tel­je­sen be­le­si­mul­nak Géher szö­ve­gé­be a ven­dég­szö­ve­gek. És ezen a pon­ton ta­lán megint meg kell áll­nunk, hogy meg­vizs­gál­juk, hol a köl­tő és hol az ol­va­só he­lye a vi­lág­ban, il­let­ve hol és ho­gyan ol­vad­hat egy­ség­be ez a ket­tő? „Mallarmé sze­rint a vi­lág cél­ja csak egy Könyv; Bloy sze­rint egy má­gi­kus könyv sza­ka­szai, sza­vai vagy be­tűi va­gyunk, s a vi­lá­gon csu­pán eme foly­to­nos könyv lé­te­zik: he­lye­seb­ben ez ma­ga a vi­lág” – ír­ja Borges a könyv­kul­tusz­ról szó­ló tanulmányában.¹¹ A foly­to­nos­ság tér-idő szer­ke­ze­té­be len­dí­ti az ol­va­sót a vers­hul­lám. Ha akar­ja, ha a köl­tő­höz ha­son­ló­an egész sze­mé­lyi­sé­gét ad­va és egy­ben föl­szá­mol­va egy pon­ton be­le­lép a fo­lyó­ba. Ha nem akar­ja, ak­kor egész egy­sze­rű­en más pon­ton lép vagy sod­ró­dik be­le. Mást akar, mást ol­vas, ír vagy ka­la­pál. Az Új fo­lya­mot elő­ző Hol az a lát­vány? cím ko­ránt­sem vé­let­le­nül a Ham­let ötö­dik fel­vo­ná­sá­ból va­ló, Fortinbras ke­re­si e sza­vak­kal a tö­meg­gyil­kos­ság hely­szí­nét. Az Új fo­lyam pe­dig, Arany for­dí­tá­sá­ban, rög­tön a Ham­let ötö­dik fel­vo­ná­sá­ba so­dor, a kö­tet har­ma­dik da­rab­já­nak cí­me: „… felyülről 

      Egy Osrick ne­vű ud­va­ronc hoz­za a hírt, hogy a ki­rály sze­ret­né, ha Ham­let pár­ba­joz­na Laertesszel, ha­lott meny­as­­szo­nyá­nak test­vé­ré­vel. Csak já­ték­ból, mert fo­gad­ná­nak rá. Mi­kor más­kor, mint te­me­tés után?

 

OSRICK

Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.

HAM­LET

Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.

OSRICK

Valóban, uram, meglehetősen hideg van.¹²

 

Ham­let csú­fot űz az ural­ko­dó szél irá­nyá­ba haj­ló ud­va­ronc­ból, te­he­ti, hi­szen min­den­ki úgy tud­ja, bo­lond. Túl va­gyunk már a hí­res sír­ásó-je­le­ne­ten, és kö­vet­ke­zik a vi­lág­iro­da­lom egyik leg­bra­vú­ro­sab­ban meg­írt tö­meg­mé­szár­lá­sa, ak­ció­je­le­net, szen­ve­dé­lyek és szen­ve­dé­lyes öl­dök­lés. Dá­nia bör­tön, sep­rő­jé­re szállt a vi­lág, a fal­ka­be­li­ek­nek áll. Ha a ne­ve­ket és a hely­színt ki­cse­rél­nénk, le­het­nénk bár­mi­lyen em­ber­cso­port sű­rű­jé­ben, és tű­nőd­het­nénk raj­ta, ki a bo­lond. Szét­néz­het­nénk a rend­szer­vál­tás utá­ni Ma­gyar­or­szág sű­rű­jé­ben, 1998-ban já­runk, mes­­sze túl az el­ső re­mé­nyen és len­dü­le­ten. Meg­vizs­gál­hat­nánk a je­len­ko­ri perc­em­ber­kék sze­re­pét és int­ri­ká­it, meg­fi­gyel­het­nénk, hogy gyil­kol­ja a tu­dást, a szel­le­met a ha­ta­lom, a pénz vagy az em­be­ri dő­re­ség. És ez a hát­tér te­rem­ti meg az ár­tat­lan nyá­ri „ki­rán­du­ló­vers” kö­ze­gét. Köz­ben gyö­nyö­rű tá­jat lá­tunk, ahol ép­pen el­sza­ba­dul­na, le­beg­ne a lé­lek, fúj a szél, de ek­kor még be­le­zeng Vö­rös­mar­ty is („Mély­ség és ma­gas­ság / Visszhangozák azt. / S a nagy egye­tem / Megszünt fo­rog­ni egy pillantatig” – Elő­szó). Nem cso­da, hogy a lé­lek vis­­sza­hő­köl.

 

mint­ha fe­lül­ről, a szik­la­te­tő­ről

szé­dül­ne sú­lyát el­fe­led­te­tő

hul­lá­mok­ba – a lé­lek vis­­sza­hő­köl.

a mély­ség, a ma­gas­ság: le­ve­gő,

egy lé­leg­zet­nyi űr, le­beg­ve ben­ne

a tett nem tett, a be­széd nem be­széd,

sem­mi­vé len­ni ma sem­mi se len­ne,

csak szél­zú­gás, csak lom­bok közt a szél…

 

zúg­jon, ha zúg! akár kor­lát­la­nul?

ez kell: ül­tő­he­lyed­ben el­re­pül­ni.

/mérsékletet felejtve/ így ta­nulj

egy lé­lek­kel le­hűl­ni, fel­he­vül­ni –

ki­tárt kar­ral, fe­je­det hát­ra­szeg­ve

be­le­vesz­ted ma­gad az ele­mek­be.

 

Ha emin­nen néz­zük, a vers egy ár­tat­lan nyá­ri ki­rán­du­lás ke­vés­bé ár­tat­lan moz­za­na­ta. A hegy­má­szó em­ber fönt­ről le­néz a sza­ka­dék­ba, húz­za a mély­ség, és el­ját­szik a zu­ha­nás gon­do­la­tá­val, de egy pil­la­nat­ra nem gon­dol­ja ko­mo­lyan. Ha amon­nan néz­zük, dön­tés­hely­zet­be ke­rül, mint Ham­let. Len­ni vagy nem len­ni? Mit je­lent az egyik és mit a má­sik? „Sem­mi­vé len­ni ma sem­mi se len­ne”: a má­so­dik meg­ol­dás te­hát ki­zár­va. De ho­gyan él­het­né meg még­is a tel­jes­sé­get a korlátai kö­zé szo­rí­tott lé­lek, ho­gyan sza­ba­dul­hat­na úgy, hogy egy hely­ben ma­rad?

      Mi se­gít itt? Csak a va­rázs­lat? Ma­gya­rul „rá­ol­va­sunk”, an­go­lul „spell”, „rá­be­tű­zünk”, ami­kor va­rá­zso­lunk. A mon­dott és írott szö­veg kö­tő­dik ez­zel a má­gi­á­hoz. Mint tud­juk, a má­gia ele­ve nem ve­szély­te­len, de a szó­be­li­ség je­len­tő­sé­gét a IV. szá­zad­tól át­vál­la­ló írás­be­li­ség kü­lön ve­szé­lye­ket hor­doz, hi­szen Pla­tón sze­rint is, ír­ja Borges, „a mes­ter meg­vá­laszt­hat­ja ta­nít­vá­nyát, a könyv el­len­ben nem vá­laszt­hat­ja meg az ol­va­só­it, akik eset­leg go­no­szak vagy os­to­bák”. Ezt a gon­do­la­tot foly­tat­ja Ale­xand­ri­ai Ke­le­men a II. szá­zad­ban: „Ha min­dent meg­írsz egy könyv­ben, az olyan, mint­ha kar­dot hagy­nál egy gye­rek kezében.”¹³ Le­het-e kard a szó? Le­het-e min­dent meg­ír­ni? Le­het-e szö­veg­sze­rű­en át­él­ni a min­den­ség von­zá­sát és ta­szí­tá­sát? A fent idé­zett vers olyan, mint egy na­gyon vé­kony és na­gyon erős há­ló, meg­tart kis és nagy súlyt, de hagy­ja, hogy a há­ló ré­se­in át min­den por­ci­kán­kat át­jár­has­sa a szél. Te­hát bíz­zuk ma­gun­kat a szél­re? A szél­zú­gás, a le­be­gés sza­bad­sá­got je­lent, de zu­han­ni csak a sem­mi­be le­het. A köl­tő a szo­nett má­so­dik és har­ma­dik quartinája (négy­so­ros sza­ka­sza) kö­zött óv­in­téz­ke­dést tesz: az ug­rást fel­füg­gesz­ti, vi­lá­go­san jel­zi, hogy csak kép­ze­let­ben tör­tén­het meg, ra­va­szul ka­ros­szék­be ül­te­ti a lel­ket tá­masz­tó por­hü­velyt, hogy rög­zí­tett he­lyé­ről ki­röp­tet­hes­se, akár­ho­vá. Csak azért, hogy a zár­lat­ban is­mét tes­tet ad­jon ne­ki, de már egy sza­bad szel­lem­ala­két. Lát­juk az el­ru­gasz­ko­dó, ki­tárt ka­rú, hát­ra­sze­gett fe­jű ug­rót, aki nem­csak a szél­lel küzd, de az ele­mek­be ve­ti be­le ma­gát (te­hát is­mét kép­le­te­sít), egye­sít föl­det, le­ve­gőt, vi­zet és tü­zet. Nincs pót­lel­künk, azt az egyet kell hű­te­ni és he­ví­te­ni, úgy meg­edze­ni, hogy ki­bír­ja az ug­rást, és vis­­sza­tér­jen. Lám, a kö­vet­ke­ző vers­ben már tűz alak­ját öl­ti: a po­kol­bé­li kí­ván­ko­zás tü­ze ez, az ör­dög­gel kö­tött al­kué: „és mint­ha ar­ca vol­na, / fin­to­rog foly­ton, nyel­vet nyújt, ne­vet: / mo­soly­gó ar­cok ar­cok­hoz ha­jol­va, / égő szem­pil­lák, füs­töl­gő szemek…” („… leg­in­kább szítna…”). Még jó, hogy jön a kö­tet kö­vet­ke­ző cik­lu­sa, az ősz a szí­ne­se­dő er­dő­vel és Ber­zse­nyi­vel, her­va­dó vi­rág­gal és Apol­li­naire­-rel. Mi­köz­ben per­sze to­vább­ra is ott a vizs­gá­ló­dó lé­lek:

 

…/ a va­rázs­ló­nak meg­éri,

hogy túl­me­rész­ked­jen az al­ku­in? /

a lé­lek itt meg­al­ku­szik ma­gá­val:

ki­leng az ele­mek­be, vagy ma­rad

húsközelben… min­den cso­dá­ja rá­vall –

be­lő­le vész el min­dig egy da­rab.

                   („… ke­gye­lem kényszere…”)

 

A foly­to­nos­sá­got – ta­lán a re­ményt? – kü­lö­nös szim­met­ria jel­zi, a „Tél” cik­lus cí­mei az „Ősz” cik­lus­ból vett rész­le­tek, de há­tul­ról vis­­sza­fe­lé, mint­ha hát­ra­gu­rul­nánk, be­vac­ko­lód­nánk a tél mé­lyé­be, a rá­kö­vet­ke­ző „Ta­vasz” pe­dig a „Tél”-ből épít­ke­zik, az­az csen cí­me­ket, mint­ha ki­fe­lé lá­bal­na, az ele­jé­től, foly­ta­tó­la­go­san. A „Nyár” az evan­gé­li­u­mo­kat idé­zi, míg az utol­só vers vis­­sza­tér Arany­hoz, és a Híd-ava­tás­sal zár. Vagy még­se? Az utol­só sor: „ha el­hall­gat­nék is: az­zal be­szé­lek”.

 

A fo­lyó­ba be­lé­mo­só­dó „élet­hor­da­lék” („…a folyóvíz…”, Új fo­lyam) egy újabb kö­tet­ben ve­tő­dik part­ra.

 

 

Esz­ten­dők éve (2002)

 

Az év öt­ven­két he­té­re jut öt­ven­két vers, az idő­ben is át­fo­gunk leg­alább öt­ven­két évet, az öt­éves gye­rek em­lék­szik az óvó­he­lyi priccs­re, a kö­rül­bom­bá­zott la­kás­ra, ahol még­is szü­le­tés­nap a szü­le­tés­nap és csa­lád a csa­lád (2). Szán­kó­zás és kö­mény­ma­gos le­ves, ra­kott pa­la­csin­ta és ke­gye­lem­ke­nyér. Itt is for­gat min­ket va­la­mi­fé­le ör­vény, az időé, mint­ha moz­dul­na ve­lünk az idő­ke­rék, hol 1945-ben, hol 1956-ban, hol 1959-ben, hol 2002-ben lép­he­tünk ki be­lő­le. A nyi­tó és zá­ró vers­ben is fel­buk­ka­nó em­ber­pár em­lé­kei ad­ják a ke­re­tet, ve­lük bo­lyong­ha­tunk ab­ban a kö­zös vi­lág­ban, mely­ben a gye­rek­kor, is­ko­lák és ba­rá­tok, a há­zas­ság, a má­sik föld­rész, szü­le­tés és ha­lál, vesz­te­ség és több­ge­ne­rá­ci­ós pél­da­adás, a sze­rel­mek és a má­sik em­ber­rel vál­lalt sors­kö­zös­ség rész­le­tei a pil­lé­rek: éle­tünk köz­he­lyei. Közbe-közbeszól a tör­té­ne­lem, „nász­me­net vo­nul lu­kas zász­ló­val” (52). Nincs ven­dég­szö­veg, a vers­for­ma a kön­­nyed ok­tá­va, vagy ottava ri­ma, Vil­lon, By­ron vagy Arany Já­nos ked­velt, nyolc­so­ros vers­for­má­ja, pon­to­sab­ban 2x8, az­az két stan­za. A lej­tés jam­bi­kus, ahogy az­óta Ne­mes Nagy Ág­nes­től ta­nul­tuk, a ko­ráb­bi tév­hi­tek­kel el­len­tét­ben la­za for­má­ja egy­ál­ta­lán nem ide­gen a ma­gyar nyelv­től. A köl­tő kön­­nye­dén, im­már min­den szé­gyen­ke­zés nél­kül be­szél és be­szél. Tet­ten ér­het­jük-e még­is, ho­gyan lesz a té­nyek fel­so­ro­lá­sá­ból vers, a köz­hely­ből egy­sze­ri tör­té­net, me­lyet ép­pen át­él­he­tő rész­le­tei tesz­nek köz­kinc­­csé?

      E so­rok író­ja gye­rek­ko­rá­nak el­ső tu­da­tos ősze­in bol­do­gan ke­res­te a leg­fé­nye­sebb gesz­te­nyé­ket, vá­lo­gat­ta a la­po­sab­bat törzs­nek, a ke­re­keb­bet fej­nek, fúr­ta be­lé­jük a gyu­fa­szá­la­kat, ha nem vi­gyá­zott, se­hogy sem áll­tak meg a lá­bu­kon, ha el­raj­zol­ta az ar­cu­kat, ijesz­tő­ek is le­het­tek, nem csak ked­ve­sek. Kis­gesz­te­nyék­ből és fél­be­tört gyu­fa­szál­ból ké­szül­tek a gye­re­kek, na­gyob­bak­ból a fel­nőt­tek, köz­tes da­ra­bok­ból, mond­juk, bo­ci. Fel­idéz­he­tő-e az a bol­dog­ság, ami­vel az imi­tált vi­lág kö­ze­lí­tet­te, de a me­se bi­ro­dal­má­ba szé­pí­tet­te, biz­ton­ság­ba rin­gat­ta a va­ló­dit?

 

gesztenyekati, gesztenyedani,

fel­szed­ni kell, és ki­vá­lasz­ta­ni

a fe­je­ket, a ha­sa­kat, ci­pő­ket,

gyu­fa­szál­lal fel­tá­masz­ta­ni őket

szep­tem­ber­ben, hogy áll­ja­nak a pol­con

a té­li ün­nep­kör­ben ta­va­szig

a csa­lád örö­mé­re, bár alig

em­lék­szik gye­rek vagy szü­lő az ott­hont

 

je­len­tő por­fo­gók ere­de­té­re,

ar­ra a szep­tem­be­ri gesz­te­nyé­re,

ami ak­kor „az or­rá­ra esett” egy

nagy­szü­lő­nek, és et­től cél­ba té­vedt

egy történet… hogy mi min­dent te­het­tek

a katidanik ked­vé­re az évek:

tör­té­ne­lem. /idén a gesz­te­nye

rit­kább, ke­res­ni kell – még kel­le­ne. /

                                                    (34)

 

A két­szer nyolc sor lé­nye­gé­ben egy nagy lé­leg­zet­re el­só­haj­tott mon­dat, és egy rá­ütés: a más­fél so­ros zá­rás. A rí­mek nem kö­ve­tik az ottava ri­ma ere­de­ti rím­kép­le­tét, já­té­ko­san ke­resz­te­ződ­nek, pá­ro­sul­nak, vagy a gesz­te­nye göm­böly­ded­sé­gét kö­vet­ve ölel­kez­nek. A bá­buk ne­vet kap­nak, et­től ar­cot és tör­té­ne­tet, a hos­­szú mon­da­tot egy sú­lyos szó zár­ja le: „tör­té­ne­lem”. Egy­sze­ri tör­té­net és kö­zös tör­té­ne­lem. Mó­ka: a gesz­te­nye va­la­ki or­rá­ra esett, sej­te­tés: nem tud­juk meg, mi­lyen tör­té­ne­tet jut­ta­tott cél­ba. Ta­lán a nagy­szü­lő me­sélt a bá­bok­kal, vagy ki­csik és na­gyok együtt ala­kí­tot­ták a me­sét: min­den­kép­pen be­vo­nó­dunk a meg­hitt „csa­lá­di kör”-be, ahol olyan sok az el­mon­da­ni­va­ló, hogy ezt-azt el­hall­gat­ni is le­het (jel­zi a há­rom pont). Az már raj­tunk áll, elhisszük-e, hogy „idén / a gesz­te­nye rit­kább”? Vagy át­él­tük, hogy a lus­ta fel­nőtt már nem ke­res, és nem ha­jol le lel­ke­sen? „ke­res­ni kell”: jó vol­na hin­ni: „még kel­le­ne”. Ke­res­ni. Gesz­te­nyét is, mást is.

      Ha még­sem megy, se­gít az élet­nedv, a hu­mor: „még mun­kás­őr is vol­tam, har­minc éve / ti­zen­két per­cig. pénzt kel­lett sze­rez­ni / la­kás­újí­tás­ra”. Az asz­ta­los, ko­ráb­bi ez­re­des, se­gí­ti ki a köl­tőt, ta­ná­csot ad: mond­ja azt, hogy „a pa­rancs­nok elv­társ / küld­te” … „a bank­al­igaz­ga­tó­nak / át­ad­tam a kér­vényt, helybenhagyólag / rá­bó­lin­tott. »ön munkásőr?« / mi­lyen / élet he­lyét vet­tem meg ott? / »igen.«” (42).

      Gesz­te­nye és hu­mor fogy­tán van még csa­lá­di tűz­hely, „parázspiri és parázspeti”. Van­nak gye­re­kek. Hu­za­tos a la­kás, de „vi­rág­tán­cot tán­col”  a tűz, a vi­lág­ban rend van, adott na­po­kon, adott órák­ban jön­nek a nagy­szü­lők. Az­tán az évek mú­lá­sá­val nincs töb­bé élő tűz és nin­cse­nek nagy­szü­lők sem. A gye­re­kek­nek már nem a meg­fog­ha­tó tárgy és nem is a tűz me­sé­je a kincs, de övék min­den em­lék: „gye­rek­sze­mek­be gyer­tyát ül­te­tünk.” Nem vé­let­le­nül he­ro­i­kus a vers­for­ma: he­ro­i­kus küz­de­lem kell ah­hoz, hogy „jó dol­gunk” le­gyen a föl­dön: hoz­zá „dol­go­zó­he­lyünk / a né­ma csend­ben” (50). A kö­tet mot­tó­ja egy Wittgenstein-idézet, az utol­só mon­da­ta: „Mint­ha ol­vas­ni tud­nám a ho­mályt”. Az 50. vers utol­só két so­ra: „hall­gat a jég, ál­mod­nak itt a ké­reg / alatt, a fél­ho­mály­ban mű­vek, évek”. Az em­lé­ke­zés ak­tu­sa dön­tés is egy­ben: az agy dol­go­zik, vá­lo­gat, fel­szín­re hoz és el­te­met.

Mé­lyé­ből fel­me­rül a kö­vet­ke­ző mű: Aran­­nyal ér­ke­zik és pol­gá­ri kö­rök­kel.

 

Pol­gár Is­tók (2008)

 

1.

Ked­vem van éne­kel­ni (rit­ka kedv

Egy idő óta!) s ami több, vigat,

Vagy víg-szo­mor­kást, mely­ben ját­szi nedv

(Hu­mor) ne­ve­tett s oly­kor szív­re hat.

Ám lás­sa mú­zsám, hogy­ha be­le­kezd

Bo­lond Is­tók­ként, és be­lé­sza­kad

A legderekán, vagy már kez­de­tin is,

Mi­e­lőtt alá­nyom­hat­ta vol­na: fi­nis.

 

– így in­dít­ja el Arany Já­nos a Bo­lond Is­tók el­ső ré­szét 1880-ban.

 

1

ad­junk pol­gár­nak hő­si ve­re­tet?

klas­­szi­kus köl­tő­ink után megint

ki­mond­ha­tom: hogy akit ide­tett

a sors ma­gyar­nak, ab­ból rend­sze­rint

ép em­ber nem lesz. meg­eresz­ke­dett

arc­cal az idő raj­tunk túltekint…

mű­vünk, mint ar­cunk, lu­ka­csos­ra megy szét –

fúj­jon a bo­lond luk­ból a bo­lond szél!

 

– így ír Géher Ist­ván a kö­tet bo­rí­tó­já­nak ta­nú­sá­ga sze­rint va­la­mi­kor 2003 és 2007 kö­zött.

       A Bo­lond Is­tók – kü­lö­nö­sen a má­so­dik ének – a kri­ti­ku­sok sze­rint ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű: a köl­tő ván­dor­szí­nész éve­it be­szé­li el, mi­köz­ben per­sze utá­noz is, még­pe­dig By­ront. Géher a lát­szat­ra ke­dé­lye­sen né­pi­es Arany­hoz for­dul, és a „hon­ta­lan­sá­gát” be­szé­li el, cél­ja, hogy megint oda­bök­jön egyet a kri­ti­ku­sok­nak: „a mel­lék­let­be lí­rá­val be­fér­ni” (3). Is­tók kör­möl, de nin­csen „kö­ze­ge” (7). Rá­vir­rad­nak újabb szü­le­tés­nap­ok, „há­tul” még ha­ja is van, „hát mi ba­ja?” (9). Nem azo­nos ön­ma­gá­val, hi­á­ba ki­fo­gás­ta­lan a pe­dig­ré­je, nincs he­lye, „bal­ról a ve­te­rá­nok, jobb­ról a polgárok…” (10) ve­szik kö­rül. Ne fe­led­jük, a rend­szer­vál­tás utá­ni idők­nek ab­ban a sza­ka­szá­ban va­gyunk, ami­kor a „pol­gá­ri” kor­mány a vá­lasz­tá­so­kon ve­re­sé­get szen­ved, „pol­gá­ri kö­rö­ket” szer­vez, míg kö­re­i­ben épp­úgy, mint a má­sik ol­da­lon, fel­buk­kan­nak a ré­gi párt­tag­ok, és mű­köd­nek a ré­gi rossz be­ideg­ző­dé­sek.

      Pol­gár Is­tók eb­ben az új rend­ben sem lép elő, és el­ré­mí­ti a gye­rek­ko­ri em­lé­ke­i­ben meg­je­le­nő „pol­gár­de­rű” és a je­len­ko­ri „mí­ves baj­szok, ré­mes mon­da­tok” (14, 15) kö­zöt­ti űr. Vis­­sza­em­lék­szik a nagy­apá­ra és az apá­ra, az előb­bi „adynál horthyt job­ban sze­ret­te” (16), utób­bi „a ró­mai jel­le­mű jo­gi dok­tor, / istók ap­ja a sár­ga­csil­la­gos / ügy­véd előtt le­szállt a pul­pi­tus­ról, / és (ki)tüntetően ke­zet fo­gott.” Ke­gyet­len tá­vol­ság­tar­tás­sal el­len­té­te­le­zi a tényt a két zárósor: „le­he­tett ma­gá­val elé­ge­dett – / de at­tól az ügy­véd még éghetett…” (18). A sze­rep­re, a ki­sza­bott fel­adat­ra szük­ség van a tá­vol­ság­tar­tás­hoz. A köl­tő ki­rak­ja ma­gát a pul­pi­tus­ra, ka­ted­rá­ra, avagy szín­pad­ra (lásd Arany!), on­nan idéz em­lé­ket („de ked­ves volt a té­li kony­ha, / a ka­csa­tö­mő, fa­lu­si me­leg”, (21), mi­köz­ben a me­len­ge­tő gye­rek­kor hát­tér­füg­gö­nyé­re ve­tül a tör­té­ne­lem: a bí­ró apa buj­kál, vi­dé­ken ku­ko­ri­cát ka­pál, a csa­lád a vi­dé­ki ro­ko­nok­nál él; istók „osz­tály­ide­gen”, de nagy ne­he­zen egye­tem­re ke­rül, be­épül­het­ne a ha­ta­lom el­len­zé­ké­be, de úgy dönt ,hogy „nem áll be se­ho­va” (32). Ta­nít, szer­keszt, nincs a he­lyén, de ezen a „nincshelyen” „tár­sa” van (39). Nem akar mu­lan­dó al­ku­kat köt­ni, azt akar­ja, „hogy éle­tét él­hes­se túl a szel­lem” (41), „van két ol­dal – se­me­lyik sem övé” (47). Pro­fes­­szor lesz, de egy­re kör­möl, „na­gyot / akar­ni ne­ki nem na­gyon sza­bad” (60). Mo­nog­rá­fu­sa nincs, pe­dig csak vers­ből tart már a he­te­dik kö­tet­nél, uno­kái van­nak, éle­te van:

 

mint­egy az ég­ből hullt eső he­lyett,

úgy ön­tö­zi éle­te te­le­vé­nyét

(bor­ral, ve­rí­ték­kel) – hogy le­gye­nek,

át­vé­szel­ve a sor­sa ked­vét-ké­nyét,

a nap­jai még­is termékenyek…

hogy ne bo­rít­sa el hi­deg sö­tét­ség.

reg­gel­től kezd­ve min­dig dol­go­zik

va­la­min: mint aki imád­ko­zik.

                                                  (69)

A hi­te csak rá tar­to­zik (62, 63), de „a na­pot na­pon­ta kell kez­de­ni” (71). Ahogy így kí­vül­ről, mint oda­tű­zött bo­ga­rat fi­gye­li a köl­tő Pol­gár Istókot, az „ár­nyé­kát” (81), ki is szól a vers­ből: „mondd már meg istók: mit akarsz te tő­lem?” (80). Is­tók vis­­sza­jár, mert van x vers­sza­ka, vis­­sza­jár, hogy „kér­dez­get­hes­se tő­lem / amit ál­lít­hat­na is” (82). Is­tók sze­ret­ne még egy má­so­dik éne­ket (93), és ar­ra haj­lik, hogy „bé­kén hagy­jon mást: mert em­ber, nem más­faj­ta” (91). Szó esik jó ügy­ről, de nincs szó mo­ra­li­zá­lás­ról, sem nagy ta­nul­ság­ról, „mi len­ne, ha” mind em­be­rek len­nénk (lásd Jó­zsef At­ti­la: Thomas Mann üd­vöz­lé­se) – te­szi fel Is­tók a kér­dést. A vá­lasz­adás jo­ga, mint min­dig, a ti­éd, Ol­va­só.

 

An­nál is in­kább, mert a Pol­gár Is­tók má­so­dik éne­ke kéz­irat­ban, be­fe­je­zet­le­nül ma­radt, a köl­tő elé­ge­det­len­ke­dett ve­le, át­ír­ta vol­na még.

     Írt he­lyet­te mást. Catullus-Anakreón-Polgár Is­tók, az em­ber – hát még, ha köl­tő az is­ten­ad­ta – utol­só per­cé­ig érez és szen­ved. Töb­bek kö­zött et­től köl­tő, hogy ön­ma­gán kí­sér­le­te­zik, en­ged át szen­ve­délyt és ta­pasz­ta­lást, hogy vér­ző, föl­szab­dalt lel­két egy-egy pil­la­nat­ra új­ra ös­­sze­il­les­­sze, és főnixmadárkért új­já­szü­let­ve fel­mu­tas­sa ne­künk az élet, a ha­lál fe­nye­ge­tő ár­nyé­ká­ban meg­élt élet gyö­nyö­rű­sé­gét. Az élet­mű vár­ja a fel­fe­de­ző­ket, kéz­irat­ban ma­radt ver­se­i­vel (a Pol­gár Istókot le­szá­mít­va is leg­alább még egy kö­tet) nagy köl­tő bú­csú­zott. Amíg lesz könyv és em­ber, min­dig lesz, aki mon­do­gat­ni, mor­zsol­gat­ni fog­ja őket. Már, ha akad ki­adó, ame­lyik nem csak di­va­tot kö­vet, de ér­té­ket is ke­res, és nem el­ás­sa, de fel­kí­nál­ja a köz­nek a kin­cset.

     E so­rok író­já­nak volt sze­ren­csé­je leg­alább kéz­irat­ban ol­vas­ni a ki­adó­ra vá­ró kö­te­tek da­rab­ja­it, őr­zi egy-egy vers ce­ru­za­ja­ví­tá­sos vál­to­za­tát, agyá­ba vé­sőd­tek a köl­tő sza­vai.

     Még­sem ké­pes az utol­só ver­sek­ről ír­ni. Az újabb fel­lán­go­lás­ról és el­ham­va­dás­ról. Be­szél­je­nek ezek a ver­sek már ön­ma­guk­ért. Prosperónak so­ha nem volt szük­sé­ge pál­cá­ra. Arielre sem. Mert a va­rázs­ló csak va­rázs­ló, csak va­rázs­ló, csak va­rázs­ló.

 

Prospero tű­nő­dik

 

Most Ariel te, mun­ká­som, se­gí­tőm,

ahogy tet­szik: el­me­hetsz vagy ma­rad­hatsz.

Azt se tu­dom ró­lad, hogy nő vagy-e,

mi­kor bű­völ­ve a ke­zed fo­gom,

mert va­rá­zsom a sze­xen túl­he­vül.

De fér­fi lé­tem­re úgy gon­do­lok rád,

mint, mint… mint, mint… mint, mint – na hadd ne mond­jam.

És mondd: mi­vé lesz a bol­dog Mi­lá­nó,

ha to­vább ját­szó­dunk a szi­ge­ten?

 

 QUID EST, TA­NÁR ÚR?

3. Ha meg­ír­ta vol­na

 

Mi­nek áll­tok itt meg­ha­tot­tan,

aki­ket ta­ní­tot­tam?

Ál­doz­za­tok ka­kast

ér­tem –

A fé­lel­met nem ér­zem,

csak azt, hogy hi­de­ge­dik a lábam…

Rá­tok ku­ko­ré­ko­lok haj­nal­táj­ban.

 

-----

      Az esszé bővített változata az Eötvös Collegium Géher Istvánnak szentelt emlékkönyvében fog megjelenni.

¹     T. S. Eliot: Átokföldje V. 431. sor, ford. Vas István. In: T. S. Eliot versei, Lyra Mundi, Európa Kiadó, Budapest, 1978. 68.

²     „A rózsa csak rózsa csak rózsa

                               csak rózsa csak rózsa” (Gertrude Stein)

³                Géher István: „Kell-e költészet?” In: Rádiókollégium, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1996. 111.

⁴     géher istván: mi van, catullus, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984. 20.

⁵     I. m., 19.

⁶     I. m., 29.

⁷     William Wordsworth: Preface to Lyrical Ballads. In: Prefaces and Prologues. The Harvard Classics, Vol. 39, New York, 1909-14.

⁸     T. S. Eliot: Hamlet. In: Káosz a rendben, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981. (ford. Takács Ferenc)

⁹     Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. In: Metszetek, Magvető Kiadó, Budapest, 1982. 33.

¹⁰    T. S. Eliot: Hagyomány és egyéniség. In: Káosz a rendben, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981. 65-66. majd 71. (ford. Szentkuthy Miklós)

¹¹    J. L. Borges: A könyvkultuszról. In: Az idő újabb cáfolata, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 216.

¹²    William Shakespeare: Hamlet (ford. Arany J.) V. felv. 2. szín

¹³             Idézi J. L. Borges, i. m., 213.