A dőlt be­tű­vel sze­dett, szög­le­tes zá­ró­jel­be tett ré­szek hi­á­nyoz­tak a Lityeraturnaja Gazeta 1967. aug. 23-i köz­lés­ből, amely je­lez­te is, hogy ki­sebb rö­vi­dí­té­sek­kel pub­li­kál­ja a Grosszman ar­chí­vu­má­ból szár­ma­zó írást. A ki­ha­gyá­sok szá­mo­zá­sa – K1, K2 stb. – a csatlakozó elemzés hi­vat­ko­zá­sa­it segíti.¹

 

Nyikolaj Viktorovics már ha­za­fe­lé ké­szült, le is vet­te a kö­pe­nyét, ami­kor li­heg­ve beesett An­na Arisztarhovna, aki ar­ról volt ne­ve­ze­tes, hogy az ő kert­jé­ben ter­mett a vá­ros­ban a leg­fi­no­mabb sza­mó­ca, és azt mond­ta:

      – Nyikolaj Viktorovics, egy ez­re­des jött ko­csi­val.

      – Hát ha ez­re­des, ak­kor ez­re­des – mond­ta Nyikolaj Viktorovics, és kezd­te vissza­ven­ni a kö­pe­nyét.

      Tud­ta, hogy An­na Arisztarhovna ar­cán a cso­dá­lat az ő ásí­to­zó hi­deg­vér­ének szól. Pe­dig leg­alább an­­nyi­ra meg­ijesz­tet­te és fel­zak­lat­ta az ez­re­des ér­ke­zé­se, mint An­na Arisztarhovnát. Rá­adá­sul szín­ház­ba ké­szült a fe­le­sé­gé­vel. Csak ne­hogy el­kés­se­nek.

      Az élet már csak úgy ala­kult, hogy nők tár­sa­sá­gá­ban min­dig jobb­nak kel­lett lát­sza­nia, mint va­ló­já­ban volt. Egész éle­té­ben tet­szett a nők­nek, és ta­pin­tat­ból, meg hát mert fél­tet­te a nim­bu­szát, el­tit­kol­ta elő­lük, hogy szá­mos bel­ső tu­laj­don­sá­ga nem volt össz­hang­ban elő­nyös kül­se­jé­vel.

      Va­ló­ban, no­ha már erő­sen őszült, még­is mu­ta­tós fér­fi volt – jó­vá­gá­sú, ma­gas, spor­tos moz­gá­sú, min­dig íz­lé­se­sen öl­tö­zött, fi­nom met­szé­sű vé­kony ar­cán olyan ki­fe­je­zés ült, ame­lyet az arc­kép­fes­tők igyek­sze­nek meg­örö­kí­te­ni a vi­lág meg­szé­pí­té­sé­re hi­va­tott nagy em­be­rek port­ré­in.

      A nők sor­ra be­le­sze­ret­tek, és ál­muk­ban sem gon­dol­ták vol­na, hogy Nyikolaj Viktorovics egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít a kül­se­jé­re, ha­nem tel­je­sen hét­köz­na­pi em­ber, aki kö­zöm­bös a vi­lág prob­lé­mái iránt, nem ért sem az iro­da­lom­hoz, sem a ze­né­hez, imád­ja az ele­gáns ru­hát, a ké­nyel­met, a ha­tal­mas drá­ga­kő­vel dí­szí­tett sáf­rány­sár­ga gyű­rű­ket, és nem túl­sá­go­san ked­ve­li or­vo­si hi­va­tá­sát. Sze­re­tett ét­te­rem­be jár­ni és jó­kat en­ni, Moszk­vá­ba utaz­ni va­ká­ci­ó­ra nem­zet­kö­zi ku­pé­ba vál­tott jeg­­gyel, a szín­há­zi pá­holy­ban fe­szí­te­ni Jelena Petrovnával, aki ugyan­olyan szép volt, ma­gas és ele­gáns, mint ő, és el­kap­ni a cso­dá­lat­tal te­li pil­lan­tá­so­kat: „Ez az­tán a pár!”

      Mint­hogy von­zot­ta a nagy­vi­lá­gi élet és a fény­űzés, gya­kor­la­ti meg­fon­to­lás­ból nem egye­te­mi kli­ni­ká­ra ment dol­goz­ni, ha­nem fő­or­vos lett Kiszlovodszkban, egy elő­ke­lő, a kor­mány szá­má­ra fenn­tar­tott sza­na­tó­ri­um­ban. Tu­do­má­nyos mun­ká­val per­sze nem fog­lal­ko­zott, de mi­lyen kel­le­mes is volt önelégülten és sik­ke­sen, or-vostisztek kí­sé­re­té­ben vé­gig­lép­del­ni a már­vány­osz­lop­ok alatt, és tisz­te­let­tel­je­sen, ugyan­ak­kor ha­nya­gul üd­vö­zöl­ni az is­me­rő­sö­ket, az ál­lam gazdáit…

      Ked­venc re­gény­hő­se Athos volt „A há­rom test­őr”-ből. „Ez a könyv az én Bib­li­ám” – mon­do­gat­ta ba­rá­ta­i­nak.

      K1 [Fi­a­tal­ko­rá­ban elég nagy­ban pó­ke­re­zett, és ló­ver­seny­szak­ér­tő hí­ré­ben állt. Moszk­vá­ban jár­ta­kor fel-fel­hív­ta be­fo­lyá­sos pá­ci­en­se­it, akik­nek ne­ve sze­re­pelt a párt­tör­té­net­ben, ké­pe a Prav­dá­ban, és jó­le­sett ne­ki, hogy szí­vé­lye­sek ve­le.]

      Ami­kor a né­met Wehrmacht gé­pe­sí­tett he­gyi­va­dász csa­pa­tai kö­ze­led­tek Kiszlovodszkhoz, nem ment el az eva­ku­á­lók­kal, mert sze­ret­te ké­nyel­mes, pu­ha szat­­tyán­bőr fo­te­lét, fény­űző, ké­nyel­mes bú­to­rát, és vis­­sza­ret­tent a vas­kály­há­val fű­tött, füs­tös va­go­nok­tól és a pléh te­ás­kan­nák­ban for­ralt víz­től.

      Akár­csak ő, Jelena Petrovna sem táp­lált kü­lö­nö­sebb ro­kon­szen­vet a né­me­tek iránt, jó­vá­hagy­ta el­ha­tá­ro­zá­sát. Ő is ra­gasz­ko­dott an­tik, in­tar­zi­ás asz­ta­la­ik­hoz és a ma­ha­gó­ni dí­vá­nyok­hoz, sze­ret­te a por­ce­lánt, kris­tályt, a sző­nye­ge­i­ket.

      K2 [Jelena Petrovna sze­ret­te a kül­föl­di ék­sze­re­ket, kü­lö­nö­sen azo­kat a da­ra­bo­kat ked­vel­te, ame­lyek irigy­sé­get kel­tet­tek is­me­rő­se­i­ben, a ma­gas ran­gú szov­jet sze­mé­lyi­sé­gek fe­le­sé­ge­i­ben. Ami­kor fel­vett egy-egy olyan rit­ka anyag­ból ké­szült ru­hát, ami­lyet ezek a dá­mák éle­tük­ben nem lát­tak, sze­rény, szen­ve­dő ké­pet vá­gott, mint akit mit sem ér­de­kel a hív­ság vagy csillogás…]

      Ami­kor Nyikolaj Viktorovics meg­lát­ta Kiszlovodszk ut­cá­in a né­met gé­pe­sí­tett fel­de­rí­tők egy­sé­ge­it, be­le­saj­dult a szí­ve, és el­ve­szí­tet­te a fe­jét. A né­met ka­to­nák ar­ca, szu­ro­nyos au­to­ma­ta fegy­ve­re­ik, ho­rog­ke­resz­tes si­sak­juk el­vi­sel­he­tet­len un­dor­ral töl­töt­ték el.

      Ál­mat­la­nul töl­töt­te az éj­sza­kát, ami alig­ha­nem éle­té­ben elő­ször tör­tént meg vele… A po­kol­ba a Pál ko­ra­be­li szek­re­ter­rel és a per­zsa­sző­nye­gek­kel, úgy fest, hogy kön­­nyel­mű­en dön­tött, ami­kor nem eva­ku­ált.

      Egész éj­jel gye­rek­ko­ri ba­rát­ja, Vologya Glagyeckij járt az eszé­ben, aki ön­kén­tes­ként el­ment a polgárháborúba…

      K3 [Glagyeckij so­vány volt, sá­padt ar­ca beesett, el­nyűtt ka­bát­ját egy öv­vel kö­töt­te ma­gá­ra. Bi­ce­gett, ahogy a pá­lya­ud­var fe­lé ment az ut­cán, és ma­ga mö­gött ha­gyott min­dent, amit sze­re­tett, és ami oly drá­ga volt szá­má­ra: a há­zát, a fe­le­sé­gét, a fi­a­it. Sok-sok évig nem lát­ták egy­mást, de Nyikolaj Viktorovics né­ha-né­ha ér­te­sült a sor­sá­ról.

      Ezen az éj­sza­kán mint­ha lát­ta vol­na ezt a két utat – a sa­ját­ját és Glagyeckijét. Meny­­nyi­re kü­lön­böz­tek!

      Glagyeckijt a cá­ri idők­ben ki­zár­ták a gim­ná­zi­um­ból érett­sé­gi előtt, ké­sőbb szám­űz­ték, majd ha­za­tér­he­tett. Ami­kor 1914-ben ki­tört a há­bo­rú, 1915 vé­ge fe­lé be­hív­ták, meg­se­be­sült, majd ha­za­tért… Bol­se­vik lel­ke min­dig erő­sebb­nek bi­zo­nyult, mint a hét­köz­na­pi élet kö­tel­mei, és úgy ala­kult, hogy ami zord és vé­res ese­mény tör­tént az or­szág­ban és a nép­pel, mind az ő éle­te és sor­sa lett…]

      [Glagyeckijjal el­len­tét­ben] Nyikolaj Viktorovics nem vett részt az il­le­gá­lis bol­se­vik moz­ga­lom­ban, nem ül­döz­te a cá­ri rend­őr­ség, nem vit­te ro­ham­ra ez­re­dét Kolcsak el­len, nem volt 1921-ben a Vö­rös Had­se­reg kor­mány­zó­sá­gi kü­lön­le­ges had­táp­osz­ta­gá­nak ve­ze­tő­je, mint Glagyeckij, nem gya­láz­ta vér­ző szív­vel és ösz­­sze­szo­rí­tott fog­gal if­jú­ko­ri ba­rá­ta­it, bal­ol­da­li és jobb­ol­da­li el­haj­ló­kat, nem töl­tött el ál­mat­lan éj­sza­ká­kat a nagy urá­li épít­ke­zé­se­ken, nem szá­gul­dott je­len­tés­sel éj­sza­ka a vil­lany­fény­től ra­gyo­gó krem­li dolgozószobába…

      Nyikolaj Viktorovics is­me­ret­sé­gei ré­vén fel­men­tést ka­pott, és nem kel­lett be­vo­nul­nia az El­ső Lovashadseregbe, or­vo­si egye­tem­re járt, bo­lon­dult a szép Lé­na Kszenofontováért, akit ké­sőbb el is vett fe­le­sé­gül, fa­lu­ra utaz­ga­tott, ahol a csa­lá­di bun­dá­kat, ka­bá­to­kat, ap­ja va­dász­csiz­má­ját liszt­re, sza­lon­ná­ra, méz­re cse­rél­te, így tá­mo­gat­ta any­ját és idős nénjét… A nagy vi­har ro­man­ti­kus ko­rá­ban ko­ránt­sem élt ro­man­ti­ku­san. K4 [Igaz, né­ha a sza­lon­na és méz mel­lett há­zi vod­kát is ho­zott fa­lu­ról, és olaj­mé­cse­sek fé­nyé­nél nagy mu­lat­sá­go­kat ren­de­zett, volt ott ének, tánc, já­ték, csó­kok a der­mesz­tő kony­há­ban és sö­tét át­já­rók­ban, és a pok­ró­cok­kal le­ta­kart ab­la­ko­kon lövöldözés és sú­lyos csiz­mák me­ne­te­lé­se hal­lat­szott be…]

      Az or­szág él­te a ma­ga éle­tét, de Nyikolaj Viktorovics éle­te nem esett egy­be a zi­va­tar­ral, baj­jal, mun­kál­ko­dás­sal, háborúval… Úgy esett, hogy ami­kor a fron­ton győ­ze­lem volt vagy a nagy épít­ke­zé­se­ken si­ker, őt ak­kor ér­ték ku­dar­cok, mert egy as­­szony vis­­sza­uta­sí­tot­ta, vi­szont ami­kor a nép­re ször­nyű év súj­tott, ne­ki csu­pa si­ker és sze­re­tet jutott…

      És most itt állt szo­bá­ja sö­tét ab­la­ká­nál, és hall­gat­ta a há­bo­rú za­ját, a tan­kok lánc­tal­pa­i­nak csi­kor­gá­sát, a to­rok­han­gon el­or­dí­tott pa­rancs­sza­va­kat, les­te az al­tisz­tek zseb­lám­pá­i­nak fé­nyét.

      … A há­bo­rú előtt egy év­vel ér­ke­zett a sza­na­tó­ri­um­ba egy ősz ha­jú, rán­cos, el­gyö­tört em­ber, aki­nek a sze­me alatt olaj­zöld tás­kák­ban fi­tye­gett a bőr, és Nyikolaj Viktorovics fel­is­mer­te ben­ne egy­ko­ri is­ko­la­tár­sát, Vologya Glagyeckijt.

      Fur­csa egy ta­lál­ko­zás volt… meg­örül­tek, de fe­szült­ség is volt köz­tük, von­zot­ták és ta­szí­tot­ták is egy­mást. Őszin­te be­szél­ge­té­sek­re vágy­tak, de fél­tek is et­től, hir­te­len fel­lán­golt ben­nük az is­ko­lai bi­za­lom, mint­ha új­ra vis­­sza­tért vol­na az idő, ami­kor a fiúvécében is­ko­lai csí­nye­ik­ről sutyorásztak nagy bi­zal­ma­san, ugyan­ak­kor mély­sé­ges sza­ka­dék vá­lasz­tot­ta el egy­más­tól Nyikolaj Viktorovicsot és a be­teg párt­mun­kást.

      A sza­na­tó­ri­um­ba min­den év­ben ér­ke­zett va­la­mi­lyen ne­ve­ze­tes em­ber, aki­nek ér­ke­zé­sét elő­re je­lez­ték Moszk­vá­ból, aki­nek sza­bad­dá tet­ték a leg­fény­űzőbb szo­bát, s aki­nek tá­vo­zá­sa után a sze­mély­zet em­le­get­te, hogy ez és ez ab­ban az év­ben tör­tént, ami­kor Bugyonnij járt itt.

      A há­bo­rú előt­ti év­ben egy ré­gi bol­se­vik volt ná­luk, a hí­res aka­dé­mi­kus, Le­nin ba­rát­ja, az a bi­zo­nyos Szavva Teofilovics, aki if­jú­ko­rá­ban a köz­pon­ti fog­ház­ban gyö­nyö­rű for­ra­dal­mi dalt írt…

      K5 [Glagyeckij ta­lál­koz­ga­tott ve­le, es­tén­ként együtt sé­tál­gat­tak, és né­ha, ami­kor az öreg nem érez­te jól ma­gát, fel­vit­ték ne­kik az ebé­det Szavva Teofilovics szo­bá­já­ba.]

      Egy­szer, amint a park­ban sé­tál­tak, ös­­sze­fu­tot­tak Nyikolaj Viktoroviccsal, és le­ül­tek egy pad­ra a ba­bér­bok­rok alatt. Nyikolaj Viktorovicsot el­fog­ta a szo­ká­sos, de még­is fur­csa, egy­szer­re kí­nos és kel­le­mes ér­zés, hogy egy­részt ő a sza­na­tó­ri­um­ve­ze­tő or­vos, aki­nek jo­ga van elő­ze­tes en­ge­dély nél­kül be­ha­tol­ni bár­mely be­teg nagy­ha­tal­mú szí­vé­be, más­részt cso­dál­ko­zott, hogy ott ül­het a nagy­fe­jű, ko­pa­szo­dó és ősz öreg­em­ber mel­lett, aki­nek nagy ke­ze sok­szor szo­rí­tot­ta meg Le­nin ke­zét.

      Meg­szó­lalt Glagyeckij:

      – Nyikolaj Viktoroviccsal együtt jár­tunk gim­ná­zi­um­ba, és tud­ja, Szavva Teofilovics, hogy ma­gá­nak is sze­re­pe volt ab­ban, hogy egy­szer ös­­sze­vesz­tünk?

      Az öreg­em­ber el­cso­dál­ko­zott, Glagyeckij pe­dig el­me­sél­te az ese­tet, amely­re Nyikolaj Viktorovics nem is em­lé­ke­zett. Azok­ban a ré­gi gim­na­zis­ta évek­ben Glagyeckij el­hív­ta Nyikolaj Viktorovicsot egy il­le­gá­lis kruzsok gyű­lé­sé­re, ahol for­ra­dal­mi da­lo­kat ta­nul­tak. Ami­kor Glagyeckij meg­kér­dez­te Nyikolaj Viktorovicsot, vé­gül mi­ért nem jött el, az meg­mond­ta, hogy egy is­me­rős lány meg­hív­ta a szü­le­tés­nap­já­ra. (Ez­zel egy élet­re be is fe­je­ző­dött kons­pi­ra­tív te­vé­keny­sé­ge.) [A ké­sőbb hí­res­sé lett dalt Szavva Teofilovics ír­ta.]

      Az öreg­em­ber szí­vé­lye­sen el­ne­vet­te ma­gát:

      – A há­bo­rú előtt két év­vel, azt mond­ja? A var­sói Ci­ta­del­lá­ban ül­tem ak­kor.

      K6 [A so­ron kö­vet­ke­ző or­vo­si vizs­gá­la­ton Nyikolaj Viktorovics azt mond­ta Glagyeckijnak:

      – Hi­he­tet­len, hogy Szavva Teofilovicsnak jobb a szí­ve, fi­a­ta­labb, mint sok fi­a­tal­nak, tisz­táb­ban ver!

      Glagyeckij er­re hir­te­len őszin­tén kez­dett be­szél­ni, a ré­gi is­ko­lai bi­za­lom­mal:

      – Hi­szen ő em­ber­fe­let­ti em­ber, em­ber­fe­let­ti ere­je van! És hidd el ne­kem, nem azért, mert ki­bír­ta az orjoli fog­há­zat, a var­sói Ci­ta­del­lát, az éhe­zést az il­le­ga­li­tás­ban, a je­ges ja­kut­föl­di szám­űze­tést és a le­ga­tyá­so­dott éle­tet az emigrációban… Más­ban van em­ber­fe­let­ti ere­je. Ez az erő tet­te ké­pes­sé ar­ra, hogy a for­ra­da­lom ne­vé­ben be­széd­re emel­ked­jen, és Buharin ki­vég­zé­sét kö­ve­tel­je, aki­nek ár­tat­lan­sá­gá­ról meg volt győ­ződ­ve. Ez az erő tet­te ké­pes­sé ar­ra, hogy fi­a­tal, te­het­sé­ges em­be­re­ket ki­rúg­jon az in­té­zet­ből csak azért, mert rossz fe­ke­te­lis­tá­kon sze­re­pel­tek. Azt hi­szed, kön­­nyű ilyes­mit ten­ni Le­nin ba­rát­já­nak? Azt hi­szed, kön­­nyű gyer­me­kek, as­­szo­nyok és öre­gek éle­tét tönk­re­ten­ni, mi­köz­ben szán­ja őket? Kön­­nyű ilyen ha­tal­mas ke­gyet­len­sé­ge­ket el­kö­vet­ni a for­ra­da­lom ne­vé­ben, mi­köz­ben el­szo­rul a szí­ve? Hidd el ne­kem, sa­ját ta­pasz­ta­la­tom­ból tu­dom, hogy ez a lé­lek ere­jé­nek vagy erőt­len­sé­gé­nek pró­bá­ja.]

      Hát ez a há­bo­rú előt­ti ta­lál­ko­zás ju­tott Nyikolaj Viktorovics eszé­be azon az éj­sza­kán, ami­kor a né­me­tek be­vo­nul­tak. Szá­nal­mas­nak és gyen­gé­nek érez­te ma­gát, és ez­zel for­dult a még min­dig if­jú és cso­dá­la­to­san szép Jelena Petrovnához:

      – Lé­na, mit tet­tünk mi ketten… most az­tán itt va­gyunk a né­me­tek­kel!

      – Hát ez nem túl fé­nyes hely­zet, két­ség­te­len – vá­la­szol­ta az as­­szony. – De nem baj, Kolja, le­gyen itt akár­ki, né­me­tek, ola­szok, ro­má­nok, min­ket csak egy ment meg, mi sen­ki­nek nem aka­runk ros­­szat, és meg­ma­ra­dunk azok­nak, akik va­gyunk. Túléljük…

      – Tu­dod, azért megijedtem… itt van­nak a né­me­tek, és vég­ső so­ron a cók­mók­ja­ink mi­att ma­rad­tunk itt.

      De azt azért nem mondta el a fe­le­sé­gé­nek, hogy Glagyeckij ne­vet­ve me­sél­te el Le­nin öreg ba­rát­já­nak az ese­tet a gim­na­zis­ta lány szü­le­tés­nap­já­val, ami fon­to­sabb volt ne­ki, mint a for­ra­dal­mi kruzsok gyű­lé­se. Az a lány Jelena Kszeno-fontova volt.

      Jelena Petrovna in­ge­rül­ten fel­csat­tant:

      – Mi­ért mon­dod azt, hogy cók­mók? Eb­be a cók­mók­ba sok-sok évet öl­tünk be­le! A por­ce­lán­ja­ink, a tal­pas kris­tály­kely­hek, a ró­zsa­szín óce­á­ni kagy­lók, a szőnyeg… te ma­gad mond­tad, hogy ta­vasz­il­la­ta van, mert áp­ri­li­si szí­nek­ből szőt­ték. Ilye­nek va­gyunk! És ilye­nek is ma­ra­dunk, így él­tük le az éle­tün­ket. Nincs más vá­lasz­tá­sunk, mint azt sze­ret­ni, amit egész éle­tünk­ben sze­ret­tünk.

      K7 [Az as­­szony kes­keny, hos­­szú, hó­fe­hér ke­zé­vel né­há­nyat ütött az asz­tal­ra, és ma­ka­csul haj­to­gat­ta az üté­sek rit­mu­sá­ra:

      – Igen, igen, igen és igen. Ilye­nek va­gyunk, nincs mit ten­ni ve­lünk, ilye­nek va­gyunk.]

      – Az én okos fe­le­sé­gem – mond­ta a fér­fi. Rit­kán be­szél­tek ko­mo­lyan az éle­tük­ről, és az as­­szony sza­vai meg­vi­gasz­tal­ták.

      Foly­tat­ták az éle­tet, és az élet folyt to­vább. Nyikolaj Viktorovicsot hí­vat­ták a parancsnok­ságra, és fel­aján­lot­ták ne­ki, hogy le­gyen or­vos a kór­ház­ban, ahol a se­be­sült vö­rös­ka­to­nák fe­küd­tek. Jó élel­mi­szer­je­gye­ket ka­pott, Jelena Petrovna egy ki­csit ros­­szab­bat, kap­tak ke­nye­ret, cuk­rot, szá­raz bor­sót. Ott­hon volt ne­kik tar­ta­lék­ban sű­rí­tett tej­kon­zerv, ét­olaj, méz, és ahogy ös­­sze­rak­ták a né­met fej­ada­got és a sa­ját kész­le­te­i­ket, Jelena Petrovna bő­sé­ge­sen és elég íz­le­te­sen tu­dott be­lő­le főz­ni. Reg­ge­len­te ká­véz­tak, ahogy sok-sok éven ke­resz­tül meg­szok­ták. Ha­tal­mas ká­vé­kész­le­tük volt, K8 [és a te­jes­as­­szony to­vább­ra is jó te­jet hor­dott ne­kik, és a tej nem is volt drá­gább, mint a né­me­tek előtt, ép­pen csak más pénz volt most.

      A pi­a­con le­he­tett ren­des csir­két kap­ni, friss to­jást, pri­mőr zöld­sé­get, és nem is volt olyan ször­nyen drá­ga. Ha va­la­mi ínyenc­ség­re vágy­tak, fe­ke­te ka­vi­árt et­tek, Nyikolaj Viktorovics két nagy do­boz­zal ho­zott a sza­na­tó­ri­um rak­tá­rá­ból a ha­ta­lom­át­vé­tel kö­rü­li na­pok­ban.

      A vá­ros­ban ki­nyi­tott a ká­vé­ház. A mo­zi­ban né­met fil­me­ket ját­szot­tak, volt köz­tük né­hány ki­bír­ha­tat­la­nul unal­mas, ar­ról, hogy a nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ta párt át­ne­vel­te az if­jú­sá­got, és az if­jú­ság, amely az­előtt üres­fe­jű, zül­lött és sem­mi­re­kel­lő volt, most tu­da­tos, erős aka­ra­tú és har­cos lett. Akad­tak jó fil­mek is, kü­lö­nö­sen a „Remb­randt” tet­szett Nyikolaj Viktorovicsnak és Jelena Petrovnának.

      Ki­nyi­tott az orosz szín­ház is, ki­vá­ló szí­né­szek ját­szot­tak, köz­tük is a leg­jobb a hí­res Blumental-Szamarin. Elő­ször csak Schil­ler volt mű­so­ron, az „Ár­mány és sze­re­lem”, az­tán szín­pad­ra ke­rült Ib­sen, Hauptmann, Cse­hov, szó­val szín­ház­ba is le­he­tett jár­ni. Ki­de­rült, hogy a vá­ros­ban ma­radt egy ér­tel­mi­sé­gi kör, or­vo­sok, mű­vé­szek, egy na­gyon ked­ves és mű­velt le­nin­grá­di dísz­let­ter­ve­ző, és az élet ment to­vább a ma­ga kerékvágásában. Nyikolaj Viktorovicsék, ahogy a há­bo­rú előtt is, ven­dé­ge­ket hív­tak, akik ké­pe­sek vol­tak ér­té­kel­ni a por­ce­lán, a kris­tály és a ré­gi bú­tor vo­na­lá­nak szép­sé­gét, a per­zsa­sző­nyeg el­ra­ga­dó vo­na­lát. Ki­de­rült, hogy ezek az em­be­rek igye­kez­tek tisz­tes tá­vol­ság­ban ma­rad­ni a „B” had­se­reg­cso­port ez­re­de­se­i­től és tá­bor­no­ka­i­tól, a vá­ros­pa­rancs­nok­tól és em­be­re­i­től, és nem ke­se­reg­tek, sőt, örül­tek, hogy nem kap­tak meg­hí­vót List tá­bor­nagy­hoz, akit a Ka­u­ká­zus gaz­dá­já­nak ne­vez­tek ki. De ha már kap­tak meg­hí­vót, ak­kor ki­öl­töz­tek, és azon iz­gul­tak, elég di­va­to­sak-e fe­le­sé­ge­ik, ne­hogy vi­dé­ki­e­sen vagy ne­vet­sé­ge­sen néz­ze­nek ki.]

      A kór­ház, ahol Nyikolaj Viktorovics dol­go­zott, ös­­sze­sen há­rom ki­sebb kór­te­rem­ből állt, két nő­vér és két ápo­ló dol­go­zott ben­ne.

      A se­be­sül­te­ket tűr­he­tő­en etet­ték, mert a rak­tár­ban ele­gen­dő élel­mi­szer volt, nem volt hi­ány gyógy­szer­ben és köt­szer­ben sem, és Nyikolaj Viktorovics leg­főbb fel­ada­ta az volt, hogy ne em­lé­kez­tes­se a né­me­te­ket a kór­ház lé­te­zé­sé­re, mert at­tól tar­tott, hogy a kön­­nyebb se­be­sül­te­ket tá­bor­ba kül­dik, úgy­hogy ágy­ban fek­vő be­teg­ként ke­zel­te őket.

      K9 [Úgy tűnt, hogy a sza­na­tó­ri­um park­já­nak mé­lyén meg­bú­vó kis épü­let­ről meg­fe­led­kez­tek a né­me­tek. A kön­­nyű se­be­sül­tek kár­tyáz­tak, ci­cáz­tak az idő­sebb nő­vé­rek­kel, és is­te­ní­tet­ték Nyikolaj Viktorovicsot – úgy vél­ték, ne­ki kö­szön­he­tik csön­des, pa­ra­di­cso­mi éle­tü­ket.]

      Ami­kor Nyikolaj Viktorovics es­tén­ként ha­za­tért a kór­ház­ból, a fe­le­sé­ge meg­kér­dez­te:

      – Na hogy van­nak a fi­a­ink?

      Gye­re­kük nem volt, és mind­ket­ten így ne­vez­ték a fi­a­tal­ka vö­rös­ka­to­ná­kat. K10 [A fér­fi ne­vet­ve szá­molt be a kis kór­ház vic­ce­sebb ese­mé­nye­i­ről.]

      De a né­me­tek nem egé­szen fe­led­kez­tek meg a park vé­gé­ben ál­ló kis épü­let­ről. Egy­szer hí­vat­ták Nyikolaj Viktorovicsot a vá­ros­pa­rancs­nok­ság sza­na­tó­ri­u­mi rész­le­gé­be, és kér­ték, nyújt­sa be a kór­ház­ban tar­tóz­ko­dó se­be­sül­tek név­so­rát. Nyikolaj Viktorovics iz­gult, ami­kor ös­­sze­ír­ta a lis­tát, de a hi­va­tal­nok, aki át­vet­te a pa­rancs­nok­sá­gon, be­le sem né­zett, csak ha­nya­gul be­le­tet­te egy map­pá­ba. Úgy lát­szik, csak va­la­mi el­szá­mo­lás­hoz kel­lett, for­ma­ság­ból.

      A né­me­tek egyik győ­zel­met a má­sik után arat­ták a fron­ton, uj­jon­gó ha­di­je­len­té­sek so­rát ad­ták ki, ame­lye­ket Nyikolaj Viktorovics igye­ke­zett nem olvasni…

      K11 [Már az a hír jár­ta, hogy ha­ma­ro­san meg­nyit­ják a sza­na­tó­ri­u­mo­kat, és nem­csak a fel­ső tisz­ti­kar fog­ja gyó­gyít­tat­ni ma­gát, ha­nem az ér­tel­mi­ség is a Reichből.

      Ki­de­rült, hogy egye­sek la­ká­sá­ban ér­tel­mi­sé­gi né­me­tek vol­tak be­kvár­té­lyoz­va, akik lát­ha­tó­an fél­tek Hit­ler­től és Himmlertől, és úgy tűnt, nem he­lye­sel­ték azo­kat a ször­nyű­sé­ge­ket, ame­lyek­ről a Ges­ta­pó­hoz kö­ze­li em­be­rek szá­mol­tak be. Egé­szé­ben vé­ve az élet kez­dett olyan­for­mán zaj­la­ni, mint az­előtt,] Nyikolaj Viktorovics ép­pen úgy örült ké­nyel­mes ott­ho­ná­nak és az el­ra­ga­dó Jelena Petrovnának, mint az­előtt, és meg volt ró­la győ­ződ­ve, hogy jól tet­te, ami­kor a kruzsok gyű­lé­se he­lyett Lé­na Kszenofontova szü­le­tés­nap­já­ra ment el.

      Szó­val, ami­kor Nyikolaj Viktorovics már ha­za­fe­lé ké­szü­lő­dött, hogy meg­ebé­del­jen, le­pi­hen­jen, majd fe­le­sé­gé­vel szín­ház­ba in­dul­jon, meg­néz­zék „Az el­süly­­lyedt ha­rang”-ot, ak­kor a ka­vi­cson zö­rög­ve a kis szárny­épü­let elé be­gör­dült egy ko­csi, és ki­szállt be­lő­le egy kö­vér, szé­les áll­kap­csú, pi­sze­or­rú [szür­ke sze­mű és vi­lá­gos ha­jú] fér­fi. K12 [A meg­szó­la­lá­sig ha­son­lí­tott egy szov­jet me­gyei ag­ro­nó­mus­ra vagy üz­let­ve­ze­tő­re vagy egy tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si hi­va­tal­nok­ra, aki a ház­tar­tá­si al­kal­ma­zot­tak szak­szer­ve­ze­ti bi­zott­sá­gá­nak ülé­sén tar­tott elő­adást.]

      El­len­zős sap­ká­ja, szür­ke, rang­jel­zé­ses egyen­ru­há­ja, öve, kar­sza­lag­ja, ho­rog­ke­resz­tes párt­jel­vé­nye és a vas­ke­reszt a mel­lén meg­erő­sí­tet­ték, hogy a Ges­ta­pó­hoz tar­to­zik, a Wehrmacht biz­ton­sá­gi szol­gá­la­tá­nak ez­re­de­se.

      Az ápolt kül­se­jű, ele­gán­san őszü­lő, dél­ceg Nyikolaj Viktorovics, aki­nek ar­ca ki­csat­tant az egész­ség­től, és te­kin­te­te szin­te a kö­zön­sé­ges­sé­gig be­hí­zel­gő volt, a ple­be­jus kül­se­jű, ala­csony, po­ca­kos, hit­vány anyag­ból dur­ván fa­ra­gott, szenny­ből ös­­sze­ta­pasz­tott né­met pa­raszt mel­lett vi­dám arisz­tok­ra­ta föld­bir­to­kos­nak, elő­ke­lő orosz bá­ró­nak vagy kül­ho­ni her­ceg­nek né­zett ki.

      De ez csak a lát­szat volt.

      – Sprechen sie Deutsch?

      – Jawohl – fe­lel­te Nyikolaj Viktorovics, aki gye­rek­ko­rá­ban Avguszta Karlov-nától ta­nult né­me­tül.

      „Ó – gon­dol­ta ma­gá­ról –, mi­lyen ke­cses, szol­gá­lat­kész és ka­cér igyek­szem len­ni, mi­lyen szen­ve­dé­lye­sen vá­gyom ar­ra, hogy ked­ves­nek, en­ge­del­mes­nek és jó­nak lás­son, ahogy bú­gó han­gon ki­ej­tem ezt a ’Jawohl’-t!”

      A né­met, amint meg­hal­lot­ta en­nek az őszü­lő szép­fi­ú­nak a hang­ját, fu­tó pil­lan­tást ve­tett rá, egy majd­nem is­te­ni, min­den­tu­dó te­kin­te­tet, egy olyan lé­nyét, aki cse­le­ke­de­te­it olyan is­te­ni ma­gas­sá­gok­ban haj­tot­ta vég­re, ahol csak ha­lál és élet lé­te­zik – és azon­nal át­lát­ta, ki­vel van dol­ga.

      [A Sicher Dienst ha­tó­ság] E kö­vér, ala­csony ter­me­tű, de ma­gas ran­gú tiszt[jé]nek ha­tal­mas em­ber­hús hal­mo­kat kel­lett meg­sem­mi­sí­te­nie.

      Ez­ré­vel dúl­ta szét, tör­te de­rék­ba, zúz­ta da­ra­bok­ra és tet­te tönk­re az em­be­re­ket, köz­tük ka­to­li­ku­so­kat, pra­vosz­lá­vo­kat, re­pü­lő­tisz­te­ket, mo­nar­chis­ta her­ce­ge­ket, párt­funk­ci­o­ná­ri­u­so­kat, ih­le­tett, ká­non­dön­tö­ge­tő köl­tő­ket és vi­lág­tól el­vo­nult, meg­szál­lott apá­cá­kat. Az élet­ve­szély fe­nye­ge­té­sé­re min­den ös­­sze­om­lott és fel­for­dult, hol vo­na­kod­va, hol el­len­áll­va, hol pe­dig hi­he­tet­len, tré­fa­sze­rű köny­­nyed­ség­gel. De a vég­ső ered­mény ugyan­az volt, a ki­vé­tel csak erő­sí­tet­te a sza­bályt. Az em­be­rek úgy vi­sel­ked­tek, mint a gye­re­kek a ka­rá­csony­fa alatt, tü­le­ked­tek és nyúj­tóz­kod­tak a pri­mi­tív, dur­va já­ték­szer­ért, ame­lyet a [Sicher Dienst] Télapó[ja] hol fe­lé­jük nyúj­tott, hol az­zal fe­nye­ge­tő­zött, hogy elveszi… Min­den­ki él­ni akar, Wolfgang Goe­the, és Smulik is a get­tó­ból…

      Egy­sze­rű do­log­ról volt szó, a hi­va­tal­nok rö­vi­den és vi­lá­go­san is­mer­tet­te, egyet­len dur­va vagy ci­ni­kus szó nél­kül. Még tett is né­hány nem hi­va­ta­los uta­lást ar­ra, hogy a ci­vi­li­zált em­be­rek, per­sze, pon­to­san tud­ják, hogy a had­se­reg és az ál­lam vi­lág­tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű tet­te­i­ben csak egyet­len er­kölcs le­het ér­vé­nyes, az ál­la­mi cél­sze­rű­sé­gé. A né­met or­vo­sok már ré­gen be­lát­ták ezt.

      Nyikolaj Viktorovics hall­gat­ta, si­e­tő­sen és alá­za­to­san bó­lo­ga­tott, szép sze­mé­ben egy stré­ber kész­sé­ges alá­za­tá­val, mint aki min­den igye­ke­ze­té­vel azon van, hogy mi­nél job­ban és ala­po­sab­ban meg­ért­se, amit a ta­nár mond ne­ki. Igye­ke­ze­tét nem a ta­nár meg­ér­té­se táp­lál­ta, ha­nem egy la­káj hű­sé­ges be­hó­do­lá­sa az erő­nek.

      Ahogy az ápolt ura­ság­ra, a sza­na­tó­ri­u­mi or­vos­ra né­zett, a Ges­ta­po hi­va­tal­no­ka ar­ra gon­dolt jó­in­du­la­tú­an, hogy mind­ez még csak nem is ne­vet­sé­ges, hi­szen olyan nagy a csá­bí­tás, ezt az em­bert an­­nyi­ra rab­sá­gá­ban tart­ja sok­éves édes éle­te ezen a cso­dá­la­tos klí­má­jú üdü­lő­he­lyen, a vi­rág­ágyak és a gyön­gyö­ző­en cso­bo­gó orosz gyógy­víz mel­lett. Sok szép ru­há­ja is van per­sze, szép bú­to­ra, ka­ló­ria­dús élel­mi­szer­tar­ta­lé­kai, ott­hon biz­to­san a sza­na­tó­ri­u­mi rak­tár­ból lo­pott ka­vi­árt eszik, alig­ha­nem gyűj­ti a kris­tályt vagy bo­ros­tyán szip­ká­kat vagy ele­fánt­csont­fe­jes botokat… na és per­sze gyö­nyö­rű a felesége…

      A szenny­ből ös­­sze­ta­pasz­tott, egy­sze­rű anyag­ból gyúrt ala­csony, vas­tag­nya­kú em­ber nem is volt olyan egy­sze­rű. Mun­ká­ja az em­be­ri lel­kek leg­mé­lyebb tit­ka­i­hoz kö­töt­te, a ve­sék­be ha­tolt a pil­lan­tá­sa, és még va­la­mi más­ban is ver­seny­re kel­he­tett vol­na is­ten­nel.

      Együtt lép­tek ki a kór­ház­ból, és Nyikolaj Viktorovics meg­lát­ta, hogy a ka­pu­ban két né­met őr áll. Már sen­ki nem me­he­tett ki vagy be sza­ba­don a kór­ház­ba. K13 [A Ges­ta­pós hi­va­tal­nok fel­aján­lot­ta ne­ki, hogy ha­za­vi­szi ko­csin, és ahogy egy­más mel­lett ül­tek a ka­to­nai pa­rancs­nok­sá­gi au­tó ke­mény ülé­sén, né­mán néz­ték a vi­lág­hí­res üdü­lő­vá­ros­ka ked­ves, ott­ho­nos ut­cá­it.]

      Mi­e­lőtt el­bú­csú­zott vol­na Nyikolaj Viktorovicstól, a né­met rö­vi­den meg­is­mé­tel­te, amit az imént el­mon­dott. Reg­gel au­tó­val jön­nek az or­vo­sért. A kór­ház tel­jes sze­mély­ze­tét el kell tá­vo­lí­ta­ni az épü­let­ből egy rö­vid idő­re, majd mi­u­tán Nyikolaj Viktorovics el­vég­zi a do­log or­vo­si ré­szét, és a zárt men­tő­au­tók el­hagy­ják a kór­há­zat, a sze­mély­zet­nek el kell ma­gya­ráz­ni, hogy a sú­lyos se­be­sül­te­ket és lá­ba­do­zó­kat a né­met pa­rancs­nok­ság ren­del­ke­zé­se ér­tel­mé­ben át­szál­lí­tot­ták egy spe­ci­á­lis kór­ház­ba, a vá­ro­son kí­vül­re. Nyikolaj Viktorovicsnak ter­mé­sze­te­sen hall­gat­nia kell, hi­szen alig­ha­nem bár­ki más­nál job­ban ér­de­kelt ab­ban, hogy az ügy ne tu­dód­jon ki.

      Mi­u­tán Nyikolaj Viktorovics min­dent el­me­sélt Jelena Petrovnának, majd hoz­zá­tet­te: „Bo­csáss meg ne­kem”, hall­gat­tak.

      Az as­­szony meg­szó­lalt:

      – Pe­dig már ki­ké­szí­tet­tem az öl­tö­nyö­det és ki­va­sal­tam a ru­há­mat a szín­ház­hoz.

      A fér­fi hall­ga­tott. Új­ra az as­­szony szó­lalt meg:

      – Nem te­hetsz mást, iga­zad van.

      – Tu­dod, mi ju­tott eszem­be? Hogy húsz év alatt egy­szer sem vol­tam nél­kü­led szín­ház­ban.

      – Ma is ve­led me­gyek, eb­be a szín­ház­ba is együtt me­gyünk.

      – Meg­őrül­tél! – ki­ál­tott föl a fér­fi. – Te meg mi­nek ten­néd?

      – Te nem ma­rad­hatsz. Ak­kor én sem.

      A fér­fi csó­kol­gat­ni kezd­te a ke­zét, az as­­szony át­ölel­te a fér­fi nya­kát, meg­csó­kol­ta az aj­kát, majd ősz fe­jét.

      – Szép­sé­gem – mond­ta a fér­fi­nak –, men­­nyi ár­va ma­rad utá­nunk.

      – Sze­gény fi­úk, de hi­szen nem te­he­tek sem­mit, nincs más vá­lasz­tá­som.

      – Nem rá­juk ér­tet­tem, ha­nem mind­er­re itt.

      Na­gyon kö­zön­sé­ge­sen vi­sel­ked­tek. Fel­vet­ték a szín­ház­hoz ki­ké­szí­tett ru­há­ju­kat, az as­­szony fran­cia köl­nit szórt ma­gá­ra, az­tán meg­va­cso­ráz­tak, ka­vi­árt et­tek, bort it­tak hoz­zá, koc­cin­tot­tak, a fér­fi az as­­szony uj­ja­it csó­kol­gat­ta, mint­ha ét­te­rem­ben va­cso­rá­zó sze­rel­mes­pár let­tek vol­na. Az­tán fel­húz­ták a gra­mo­font, és Vertyinszkij kö­zön­sé­ges da­la­i­ra tán­col­tak és sír­tak, mert imád­ták Vertyinszkijt. Az­tán bú­csút vet­tek gye­re­ke­ik­től, ami már vég­képp kö­zön­sé­ges volt, meg­csó­kol­ták a por­ce­lán­csé­szé­ket, a ké­pe­ket, si­mo­gat­ták a sző­nye­ge­ket, a ma­ha­gó­ni bútort… A fér­fi ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, csó­kol­ta a nő fe­hér­ne­mű­jét, cipőit…

      Az­tán az as­­szony nyer­sen meg­szó­lalt:

      – Most pe­dig irt­sál ki, mint egy ve­szett ku­tyát, az­tán te is mér­gezd meg ma­gad.

 

HETÉNYI ZSU­ZSA for­dí­tá­sa

 

-----

      © The Estate of Vasily Grossman

      V Kislovodske

¹     Grosszman stí­lu­sa ál­ta­lá­ban vé­ve elég la­pi­dá­ris, de e szö­ve­ge kü­lö­nö­sen nyers. Az ar­chí­vum­ban ma­radt no­vel­lát ta­lán nem is fé­sül­te át az író. A for­dí­tás szán­dé­ko­san in­kább szö­veg­hű, fi­lo­ló­gi­ai, mint­sem iro­dal­mi, a pon­to­sabb elem­zés ér­de­ké­ben. Pl. a „rossz fe­ke­te­lis­ta” ki­fe­je­zés oro­szul is ép­pen olyan szo­kat­lan, mint ma­gya­rul; a „kö­zön­sé­ges” szó is­mé­tel­ge­té­se nem min­dig il­lik a ma­gyar mon­da­tok­ba, de el­hagy­ha­tat­lan, stb. (A ford.)