2012 ok­tó­be­re fon­tos hó­nap volt Ru­bin Szi­lárd be­fo­ga­dá­sá­nak tör­té­ne­té­ben. Két, egy­más lé­tét elő­se­gí­tő és ma­gya­rá­zó kö­tet je­lent meg a Mag­ve­tő Ki­adó­nál: Ke­resz­te­si Jó­zsef Ru­bin-pá­lya­raj­za és az író posz­tu­musz re­gé­nye, az Ap­ró­szen­tek. A Ru­bin-élet­mű ter­je­de­lem­re egé­szen so­vány, ami leg­in­kább a szer­ző szűk­sza­vú­sá­gá­ból ered. 58 éves pró­za­írói pá­lya­fu­tá­sa alatt ös­­sze­sen hat kö­te­tet pub­li­kált, ame­lyek (a két ko­rai szoc­re­ál csa­lád­re­gé­nyen kí­vül) elég­gé vé­kony kis köny­vek, és so­ká­ig ke­vés szó esett ró­luk. Az Ap­ró­szen­te­ket Ke­resz­te­si Jó­zsef és a ha­gya­ték örö­kö­se, Sik­lós Pé­ter szer­kesz­té­sé­ben ad­ták ki, amely a szer­ző pá­lyá­ja nagy ré­szén (1965-től ha­lá­lá­ig) át­íve­lő té­má­ra, az 1953–54-es tö­rök­szent­mik­ló­si gyer­mek­gyil­kos­sá­gok­ra épül. Ru­bin Szi­lárd posz­tu­musz kis­re­gé­nye már a ke­let­ke­zé­sét és szer­kesz­té­sét te­kint­ve is iz­gal­mas kér­dé­se­ket vet fel. Ho­gyan ér­vé­nye­sül­het az ultima manus el­ve, ha nincs kész, egy­sé­ges, be­fe­je­zett szö­veg a szer­kesz­tő bir­to­ká­ban? Mi­lyen stra­té­gi­át vá­las­­szon?

      Ke­resz­te­si nem elő­ször ál­lít ös­­sze posz­tu­musz ki­adást. Leg­utóbb Benda Ba­lázs Ka­lan­dos tör­té­net cí­mű kö­te­tét szer­kesz­tet­te, ám ott „csu­pán” a kü­lön­ál­ló szö­ve­gek és gra­fi­kák ren­de­zé­se, rend­sze­re­zé­se volt a fel­adat fi­lo­ló­gi­ai ré­sze. Itt azon­ban más a hely­zet, ahogy ezt Ke­resz­te­si meg is fo­gal­maz­za a kö­tet­hez írt utó­sza­vá­ban: „A Beveze­tő és az el­ső két rész töb­bé-ke­vés­bé összefüg­gő, bár több he­lyen hi­á­nyos szö­veg­ként ma­radt ránk, a har­ma­dik rész job­bá­ra kü­lön­ál­ló töre­dékekben.” (271.) Te­hát egy re­gényt kell ös­­sze­rak­ni puzzle-darabkákból, így a már em­lí­tett ultima manus szük­ség­sze­rű­en nem ér­vé­nye­sül­het. Ke­resz­te­si egy szá­má­ra is be­val­lot­tan ne­héz prob­lé­má­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, mi­sze­rint „[…] pon­tos szer­zői út­mu­ta­tás hí­ján csak az író fel­té­te­le­zett szán­dé­ká­ra ha­gyat­koz­hat­tunk.” (271.) Bár­men­­nyi­re ala­pos és kö­rül­te­kin­tő mun­kát vé­gez is a szer­kesz­tő, a szer­zői szán­dék fel­té­te­le­zé­se min­dig tá­mad­ha­tó ma­rad, a kri­ti­kus hoz­zá­ál­lás a ki­adott szö­veg kap­csán te­hát ért­he­tő.

      A szer­kesz­tés alap­ját az au­tog­ráf tö­re­dé­kek, rész­le­tek ké­pe­zik, ame­lyek Ru­bin pá­lyá­ja leg­na­gyobb ré­szét vé­gig­kí­sé­r-ték. A szer­ző ezek té­má­ját, a tö­rök­szent­mik­ló­si so­ro­zat­gyil­kos­sá­got azon­ban oly­an­­nyi­ra köz­pon­ti­ként ke­zel­te, hogy nem mert ró­la bár­mit, bár­ho­gyan ír­ni:

„A tu­dat, hogy amit le­ír­tam, hi­ány­ta­la­nul fe­di az igaz­sá­got – a gye­rek ap­ján, any­ján, nén­jén és hú­gán kí­vül há­rom egy­ko­ri úti­tár­sá­val is be­széltem –, eny­hí­tet­te a fe­szült­sé­get.

      De Pi­linsz­kyt rö­vid, alig húsz so­ros toll­pró­bám rá­döb­ben­tet­te, hogy nö­vek­vő szorongá­som kény­szer­be­teg­gé tett.

      »Ez le­he­tet­len! Így száz év alatt sem tu­dod meg­ír­ni, amit akarsz.«” (19.)

A tör­té­net le­ír­ha­tat­lan­sá­gá­nak, be­fe­jez­he­tet­len­sé­gé­nek prob­lé­má­ja több­ször ke­rül elő a mű­ben, hol így ki­mond­va, hol me­ta­fo­rá­ba ágyaz­va:

„Vir­ra­dat­kor ar­ra éb­red­tem, hogy éj­sza­ka – ki tud­ja, ho­gyan – egy szent­os­tyá­nyi, de vas­tag, nyál­tól meg­duz­zadt szö­vet­da­rab­ka ke­rült a szám­ba. Ki­köp­het­tem, vagy uj­ja­im kö­zé csip­pent­ve meg­sza­ba­dul­hat­tam vol­na tő­le, de et­től is, at­tól is vi­szo­lyog­tam. Ki­bo­tor­kál­tam a für­dő­szo­bá­ba, meg­gyúj­tot­tam a bo­rot­vál­ko­zótük­röm fö­lé sze­relt szá­zas égőt, és ki­öl­töt­tem a nyel­vem. Fe­ke­te és szőr­ös volt.” (22–23.)

A lingua negra be­teg­sé­ge, mint a cse­lek­mény ki­mond­ha­tat­lan­sá­ga okoz­ta bel­ső fe­szült­ség, ví­vó­dás je­le­nik meg, ez­zel tá­maszt­va alá a tör­té­net be­fe­jez­he­tet­len­sé­gét. Emel­lett az el­be­szé­lő be­ava­tá­sát is je­lent­he­ti: a szó­lás­ra va­ló kép­te­len­sé­ge után tud csak be­szél­ni a tör­té­net­ről. A pró­fé­tá­vá ava­tás to­po­szá­val ta­lál­juk ma­gun­kat szem­be: Mó­zes da­do­gá­sa el­le­né­re pró­fé­ta lesz (2Móz. 4, 10–12), Izaiás pró­fé­ta az ál­má­ban nyel­vé­re he­lye­zett pa­rázs­tól lesz ké­pes­sé fel­ada­tá­ra (Iz. 6, 5–7). A tör­té­net el nem mond­ha­tó­sá­gá­nak és még­is el­mon­da­ni aka­rá­sá­nak ket­tős­sé­ge, har­ca vé­gig­vo­nul az Ap­ró­szen­te­ken.

      Ru­bin a re­gény­hez csa­tolt Hó­dolt­sá­gi tü­kör cí­mű es­­szé­jé­ben is em­lí­ti, hogy men­­nyi­re fog­lal­koz­tat­ta a té­ma; fel­ele­ve­ní­ti Pi­linsz­kyvel, Ne­mes Nagy Ág­nes­sel foly­ta­tott kon­zul­tá­ci­ó­it a re­gény­ről. Hogy a tör­tén­tek­hez szük­sé­ges ak­tá­kat meg­sze­rez­hes­se, le­ve­le­ket ír a kü­lön­bö­ző kor­má­nyok­nak, de nem jár si­ker­rel, mint az Ke­resz­te­si pá­lya­raj­zá­ból ki­de­rül. A szer­kesz­tő a Je­len­kor 2012. ja­nu­á­ri szá­má­ban Dunajcsik Má­tyás­sal és Szolláth Dá­vid­dal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sé­ben meg­em­lí­ti, hogy Ru­bin még 2009-es ta­lál­ko­zá­suk­kor is fon­tol­gat­ta a re­gény be­fe­je­zé­sé­nek és az 1953–54-es té­nyek to­váb­bi ku­ta­tá­sá­nak ter­vét. A já­ró­ke­ret­be ka­pasz­ko­dó idős író még sze­re­tett vol­na el­utaz­ni Kalinyingrádba, hogy ki­de­rít­se a szov­jet ira­tok­ból a tör­té­net igaz­sá­gát.

      Ke­resz­te­si azon­ban a ki­adás di­lem­má­ját is jól ér­zé­kel­te­ti utó­sza­vá­ban: „Még­is, azt hi­szem, ez volt az egyet­len mód­ja an­nak, hogy az ol­va­só vé­gül könyv for­má­já­ban ve­hes­se a ke­zé­be Ru­bin Szi­lárd utol­só, élet­hos­­szig tar­tó mun­ká­ját. Ilyen­for­mán az Ap­ró­szen­tek nem pusz­tán ér­dekesség, nem iro­dal­mi do­ku­men­tum, ha­nem egy be­fe­jez­he­tet­len könyv ár­nyé­ka. Reménye­ink sze­rint mind­azo­nál­tal be­szé­des és figye­lemre mél­tó árny­já­ték.” (272.) Az árny­já­ték jó ha­son­lat er­re, mi­vel a „szer­ző fel­té­te­le­zett szán­dé­ka” mint alap­elv ne­he­zen va­ló­sul­hat meg e ki­adás kap­csán. Ke­resz­te­si mo­nog­rá­fi­á­já­ban idé­zi Ru­bin 1974-es le­ve­lét Kar­dos György­nek: „Nem dön­töt­tem, nem tud­tam dön­te­ni még a rész­le­tek­ről sem, ho­gyan ál­la­pod­hat­tam vol­na meg ön­ma­gam­mal a szer­ke­ze­tet il­le­tő­en?” De ez a di­lem­ma va­ló­szí­nű­leg ha­lá­lá­ig tar­tott, mi­vel nem ren­dez­te egy­sé­ges­sé, nem te­kint­het­te pub­li­ká­lás­ra érett­nek az anya­got.

      A szer­kesz­tés­ben egyet­len lé­nye­ges hi­bát ész­lel­he­tünk csak. Ke­resz­te­si utó­sza­vá­ban azt ír­ja: „A fe­je­zet­be­osz­tás tő­le szár­ma­zik, a Hó­dolt­sá­gi tü­kör cí­mű zár­la­tot vi­szont […] már utó­lag csa­tol­tuk az anyaghoz.” (270–271.) Ezt az es­­szét Ru­bin 2008-ban ír­ja egy pá­lyá­zat­ra, s ez már a rej­tély meg­ol­dá­sát is fel­ve­ti. A ké­sőb­bi csa­to­lás­sal az a prob­lé­ma, hogy meg­je­le­nik ugyan a „zár­lat” cí­me alatt zá­ró­jel­ben az „utó­szó he­lyett” meg­je­lö­lés, de ti­pog­rá­fi­a­i­lag és egyéb meg­je­lö­lés­sel sem kü­lö­nít­he­tő el a re­gény törzs­szö­ve­gé­től. Az is fur­csáll­ha­tó, hogy ma­ga Kersztesi is mű­be­li egy­ség­ként ke­ze­li: „[…] a be­fe­je­ző rész­ben, a Hó­dolt­sá­gi tükörben…” (276.) Ezek sze­rint ő négy rész­re oszt­ja az Ap­ró­szen­te­ket, amely­nek egyi­ke a szer­ző ké­sei es­­szé­je. Fél­re­ér­tés ne es­sék, a Hó­dolt­sá­gi tü­kör hasz­nos ada­lé­kul szol­gál a re­gény ér­tel­me­zé­sé­hez, de a szer­ke­zet­for­má­ló dön­tés a mű és az ér­tel­me­zé­sek ro­vá­sá­ra me­het, ha a fő­szö­veg ré­sze­ként te­kint­jük a pá­lyá­za­ti szö­ve­get. Ru­bin tény­iro­da­lom-po­é­ti­ká­ját jól szem­lél­te­ti, hogy a Csir­ke­já­ték má­so­dik ki­adá­sá­nál ren­ge­te­get ja­vít a pon­to­sí­tás igé­nyé­vel, nem akar igaz­ta­lant ír­ni (ahogy ezt Ke­resz­te­si mo­nog­rá­fi­á­já­ban rész­le­te­sen be­mu­tat­ja). A Hó­dolt­sá­gi tü­kör vi­szont egy­ér­tel­mű­en vá­la­szol­ja meg a re­gény kér­dé­se­it, ame­lyek­nek fel­ol­dá­sa a mű­ben mind­vé­gig el­ma­rad, Ru­bin csu­pán a té­nyek­re akar tá­masz­kod­ni. En­nek tük­ré­ben nem tar­tom he­lyes el­já­rás­nak a Hó­dolt­sá­gi tü­kör fő­szö­veg­hez va­ló csa­to­lá­sát, mi­vel az ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­ge­ket szű­kí­ti, szem­be­megy Ru­bin do­ku­men­tum-eti­ká­já­val.

      A szer­kesz­tők ezt a hi­bát le­szá­mít­va a fel­ada­tot si­ke­re­sen ol­dot­ták meg. Ugyan­is, mint az utó­szó­ban ol­vas­hat­juk, a mű min­den sza­va Ru­bi­né: csak a ne­ve­ket (ke­gye­le­ti okok­ból), va­la­mint a köz­pon­to­zást és az el­írá­so­kat ja­ví­tot­ták. Az Ap­ró­szen­te­ket át­hat­ja Ru­bin jel­leg­ze­tes stí­lu­sa, a tör­té­ne­tet pon­to­san ve­ze­ti; te­hát le­zá­rat­lan­sá­ga, be­fe­je­zet­len­sé­ge nem von le a re­gény ér­té­ké­ből. Emel­lett az idő­be­li tá­vol­ság a tör­tén­tek­től, az epi­zo­di­kus tör­té­net­ve­ze­tés, az idő­be­li ug­rá­sok le­he­tő­vé te­szik, hogy ne érez­ze az ol­va­só prob­lé­má­nak, va­jon a szer­kesz­tők a he­lyes sor­ren­det re­konst­ru­ál­ták-e.

      Ru­bin re­gé­nye mű­fa­ji meg­je­lö­lé­se­ként a „moritat” ki­fe­je­zést hasz­nál­ja. Ezt Ke­resz­te­si fel­old­ja a szer­ző jegy­ze­te alap­ján: „Er­köl­csi ta­nul­ság­gal szol­gá­ló rém­történet; a ré­gi vá­sá­ro­kon árult pony­vá­kat, az ak­ko­ri »tényirodalmat« ne­vez­ték így.” (269.) De nem­csak a va­lós té­nyek je­len­nek meg a mű­ben, ha­nem a krimiirodalomban gyak­ran hasz­nált plety­ka, hi­e­de­lem, ba­bo­na vi­lá­ga is, a tény­sze­rű­ség már nem min­den te­kin­tet­ben ve­he­tő ko­mo­lyan. Ke­resz­te­si bal­la­dá­nak ti­tu­lál­ja a re­gény mű­fa­ját, mely­nek be­so­ro­lá­sát a tö­re­de­zett­ség­gel, az idő­sí­kok vál­ta­ko­zá­sá­val meg­győ­ző­en in­do­kol­ja. És mint ír­ja is: „[…] el­ső­sor­ban épp ez a töredezett­ség tet­te le­he­tő­vé, hogy – re­mé­nye­ink sze­rint – zök­ke­nő­men­te­sen il­leszt­hes­sünk be különfé­le pas­­szu­so­kat a kéz­irat anya­gá­ba.” (274.)

      Így lát­hat­juk, hogy az Ap­ró­szen­tek Ru­bin-élet­mű­ben el­fog­lalt he­lye ki­emel­ke­dő, ki­adá­sa a prob­lé­mák el­le­né­re fel­tét­le­nül szük­sé­ges és hi­ány­pót­ló volt, ezt Ke­resz­te­si Jó­zsef és Sik­lós Pé­ter szer­kesz­tői mun­ká­ja ki­elé­gí­tő­en tel­je­sí­ti.

      A tör­té­net rej­té­lye azon­ban nincs meg­old­va: nem tud­hat­juk biz­to­san, ki a gyil­kos. A narráció el­bi­zony­ta­la­nít­ja az ol­va­sót a tet­tes­nek ti­tu­lált Jancsó Pi­ros­ka bű­nös­sé­gé­ben, mi­vel több le­het­sé­ges, vagy épp le­he­tet­len va­ri­á­ci­ót je­le­nít meg. Ös­­sze­mos­sa a té­nye­ket és a plety­ká­kat: a vá­ros­ban hol a zsi­dók­ra, hol az oro­szok­ra fog­ják a gyer­me­kek el­tű­né­sét. Sőt hal­lunk olyan ma­gya­rá­za­tot is, mely sze­rint az oro­szok az űr­be lőt­ték az ál­do­za­ta­i­kat. Ha a Hó­dolt­sá­gi tükört nem is­mer­nénk, nem len­ne elég in­do­kunk a mű­ben a szer­ző ér­tel­me­zé­sét el­fo­gad­ni, mi­sze­rint a szov­jet ka­to­nák erő­sza­kol­ták és öl­ték meg a kis­lá­nyo­kat, Jancsó Pi­ros­ka csak se­gí­tett ne­kik el­tün­tet­ni a holt­tes­te­ket. Pár jel utal csu­pán Ru­bin fel­ol­dá­sá­ra (a szov­jet ka­to­nák le­fo­ko­zá­sa, Pi­ros­ka és az egyik kis­lány lá­to­ga­tá­sa a ka­to­nák­nál), azon­ban oly­an­­nyi­ra ra­gasz­ko­dott a dokumentaritáshoz  – és té­nyek hí­ján így ne­héz biz­to­sat ál­lí­ta­ni – hogy ez­ál­tal még in­kább bi­zony­ta­lan­ná tud­ja ten­ni a be­fo­ga­dót.

      Az Ap­ró­szen­tek azon­ban nem­csak a cse­lek­mény­ről szól, ha­nem az el­be­szé­lő­ről és a tör­té­net ki­bo­goz­ha­tat­lan­sá­gá­nak tra­gé­di­á­já­ról is; Ru­bin­nak az ál­ta­la el­kép­zelt Jancsó Pi­ros­ká­hoz fű­ző­dő le­he­tet­len vi­szo­nyá­ról, a két­ség­beesett ku­ta­tás­ról, ma­gya­rá­za­tok ke­re­sé­sé­ről. Az el­be­szé­lőt a be­fo­ga­dó sem tud­ja fel­tét­le­nül meg­ér­te­ni, prob­lé­má­já­val nem tud azo­no­sul­ni; Ru­bin szün­te­len kér­dé­sei azon­ban még­is kö­zös­sé­get te­rem­te­nek ol­va­só­já­val.

      A ki­adás nem csak a Ru­bin-élet­mű­ben lé­nye­ges. El­ső­sor­ban nem azért dől­het hát­ra elé­ge­det­ten az ol­va­só, mert a hi­á­nyos élet­mű tel­je­sebb lett, rá­adá­sul a ko­ráb­bi, ní­vós re­gé­nyei szín­vo­na­lát kö­ve­ti, ha­nem a mai ma­gyar pró­zá­ban is min­den te­kin­tet­ben prog­resszív szö­veg­ről van szó, és nem az elő­dök­nek já­ró ud­va­ri­as­ság­gal, a hi­bák fe­let­ti meg­bo­csá­tó el­né­zés­sel kell szem­lél­ni. Egy­részt a tény­iro­da­lom pe­ri­fé­ri­á­ra szo­rult mű­fa­ját he­lye­zi vis­­sza jo­ga­i­ba, más­részt pró­za­stí­lu­sa rend­kí­vül fi­gye­lem­re­mél­tó.

Kri­ti­kám ele­jén azt ír­tam, hogy az Ap­ró­szen­tek és Ke­resz­te­si mo­nog­rá­fi­á­ja szük­sé­ge­sek vol­tak egy­más meg­je­le­né­sé­hez. Tyúk és to­jás, Ádám és köl­dök. Mo­nog­rá­fi­át le­zá­rat­lan élet­mű­ről ne­héz ír­ni, és Ke­resz­te­si ku­ta­tá­sai a Ru­bin-élet­mű­ben is el­en­ged­he­tet­len fon­tos­sá­gú­ak vol­tak a posz­tu­musz kö­tet szer­kesz­té­sé­ben.

      Ke­resz­te­si a pá­lya­rajz al­cí­met ad­ja kö­te­té­nek, amely sze­mé­lye­sebb hang­vé­te­lű, ám egyút­tal re­mek kri­ti­kai ér­zék­kel írt es­­szé­ket tar­tal­maz. El­ső fe­je­ze­té­nek a Két lé­pés cí­met ad­ja, ami a té­má­tól va­ló fo­lya­ma­tos ob­jek­tí­vebb rá­lá­tás­hoz szük­sé­ges tá­vol­sá­got jel­zi, és amit a kö­tet egé­sze alatt meg is tud tar­ta­ni. Te­hát nem el­fo­gult, apo­lo­ge­ti­kus, laudáló mo­nog­rá­fi­á­val van dol­gunk. Stí­lu­sa iz­gal­mas, él­ve­ze­te­sen vál­to­gat­ja az anek­do­tá­kon ke­resz­tül fel­me­rü­lő ér­tel­me­zé­se­ket és a tu­do­má­nyos meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Gon­do­la­ta­it gyakran és ala­po­san alá­tá­maszt­ja a vo­nat­ko­zó szö­veg­he­lyek­kel, fo­lya­ma­to­san ref­lek­tál az ál­ta­la ér­tel­me­zett mű­vek­re.

      A Ru­bin-élet­mű­höz ha­son­ló, ele­gán­san kar­csú köny­vet ve­het ke­zé­be az ol­va­só: Ke­resz­te­sié jól ren­de­zett es­­szé­kö­tet vagy kis­mo­no­grá­fia. Fe­je­ze­tei egy ré­szét ugyan már pub­li­kál­ta, viszont kö­te­tét erős, át­gon­dolt kon­cep­ció fog­ja ös­­sze. Idő­rend­ben ha­lad Ru­bin pá­lyá­ján, meg­fe­le­lő hang­súlyt fek­tet­ve a két fő­mű­nek te­kin­tett re­gény­re, a Csir­ke­já­ték­ra és a Ró­mai Egyes­re. Ezek ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tét, fo­gad­ta­tá­sát ala­po­san kö­rül­jár­ja, és ér­tel­me­zé­sük­höz hi­ány­pót­ló ada­lé­ko­kat nyújt. Nem sik­lik át a szoc­re­ál-, és a pony­va­iro­da­lom­hoz so­rolt re­gé­nyek fe­lett sem, sőt, rá­vi­lá­gít a pá­lya ko­rai ér­té­ke­i­re; a ru­bi­ni sa­já­tos­sá­gok ki­épü­lé­sé­re, fej­lő­dé­sé­re az öt­ve­nes évek re­gé­nye­i­ben is, ame­lyek meg­elő­le­ge­zik a ké­sőb­bi, egye­di han­got. Me­ré­szen ve­ti fel a ké­nye­sebb té­má­kat is, mint a zsi­dó szár­ma­zás kér­dé­sét a Csir­ke­já­ték­ban és a Ró­mai Egyes­ben vagy a szoc­re­ál re­gé­nyek hi­bá­it. A Szél­vert por­ták több-szer­ző­sé­ge, James Dean ha­tá­sa a Csir­ke­já­ték­ban, a mű­vek­ben meg­je­le­nő mű­vész-kor­tár­sak al­te­re­gói, a re­gé­nyek po­li­ti­kai vissz­hang­ja (és még so­rol­hat­nám) mind hoz­zá­já­rul­nak a né­hol am­bi­va­lens­nek tű­nő élet­mű alaposabb megismeréséhez. A pá­lya­rajz az Ap­ró­szen­tek ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tén túl a Ku­tya az or­szág­úton cí­mű re­gény­tö­re­dé­ket sem hagy­ja fi­gyel­men kí­vül, amely már – az al­bán hit­ül­dö­zé­sek­től a sváj­ci Al­po­kon át az IRA szer­ve­ze­té­ig ívelő – nem­zet­kö­zi te­ma­ti­kát fej­te­get.

      A mo­no­grá­fia leg­in­kább szem­be­tű­nő sa­já­tos­sá­ga Ke­resz­te­si esszéisztikus stí­lu­sa, amely nem­csak a be­fo­ga­dást kön­­nyí­ti meg, ha­nem kö­ze­lebb is en­ge­di az ol­va­sót té­má­já­hoz. Emel­lett vé­gig kö­vet­he­tő, a köz­ben el­ej­tett fo­na­la­kat bár­mi­kor veszi is fel a szer­ző a későbbiekben. Ke­resz­te­si Jó­zsef kis­mo­nog­rá­fi­á­ja remélhetőleg nagy­ban hoz­zá­já­rul a so­ká­ig mél­tat­la­nul mel­lő­zött Ru­bin Szi­lárd új­ra­fel­fe­de­zés­éhez, ami a közelmúltban kezdődött el, és az Ap­ró­szen­tek­kel még to­vább foly­ta­tód­hat.