Ahogy ne­kem me­sél­te, az al­föl­di kis­vá­ros sö­tét ut­cá­in Éhes Mik­lós éj­je­len­te rend­sze­rint a múlt­já­ba süp­pedt, mi­u­tán túl volt má­so­dik kor­só­ján. Hu­szon­há­rom éves, tisz­ta­ság­má­ni­ás. A kocs­ma kert­he­lyi­ség­ének fél­re­e­ső pad­ján ül. Ve­le szem­ben uno­ka­test­vé­re, Éva me­sél fiú­ügye­i­ről, mi­köz­ben Mik­lós a lej­molt ci­gi­jé­nek füst­jé­től ke­se­rű sö­rö­ket úgy hör­pin­ti fel, hogy azt mantrázza ma­gá­nak: már nem ér­dek­lik a kar­ján, hom­lo­kán mász­ká­ló, bő­rét csik­lan­do­zó le­gyek, majd ott­hon meg­mos­sa min­de­nét szap­pa­nos víz­zel. De per­sze ér­dek­lik. Mind­egyi­ket szá­mon tart­ja. El­kép­ze­li, hogy mind­et el­fog­ja egy­szer, ki­tép­ke­di a szár­nyu­kat, vagy haj­szá­lat köt a lá­buk­ra, be­ta­nít­ja őket trük­kök­re, és nyit egy cir­kuszt. Légy-cir­kusz. Mek­ko­ra len­ne.

      Vár­ja, hogy szűn­jön a szo­rí­tás a mell­ka­sán. A ci­ri­pe­lő au­gusz­tu­si éj­sza­ká­ban pla­tán­fák lomb­ja alatt hall­gat­ja a ciripelésen túl a tá­vo­li ka­mi­o­nok zú­gá­sát, ahogy át­ro­bog­nak Ro­má­nia fe­lé a vá­ro­son, és olya­nok, mint sok év­vel ké­sőbb az óce­án hul­lá­mai. Mik­lós eköz­ben el nem kül­dött le­ve­le­ken töp­reng. Fel­néz a fel­hőt­len, csil­la­gos ég­re, a bo­hóc­for­ma Hold­ra. Csak egy csil­lag­ké­pet is­mer, a Gönc­ölt, és csak egy csil­la­got is­mer fel, az Est­haj­nalt. A bá­na­tos Nagy Med­vé­ről, a Nagy-boldogasszony mo­tol­lá­já­ról, a Kis Med­vé­ről, a Fi­as­tyúk­ról, a Kocs­má­ról, a Sán­ta Ka­tá­ról nem hal­lott so­ha. Ne­ki ezek csak pöt­­työk, lyu­kak egy nagy fe­ke­te vász­non. El­kez­di szá­mol­ni őket, de visz­ket­ni kezd a tal­pa, úgy­hogy negy­ven­há­rom­nál in­kább ab­ba­hagy­ja.

      A Sztár áru­ház az egy­ko­ri zsi­dó­temp­lom he­lyén épült. Aho­gyan a há­bo­rú so­rán a temp­lom, úgy tűnt el az egész áru­ház a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén, a meg­ma­radt szoc­re­ál épü­let­be egy könyv­ki­adó és könyv­áru­ház fész­kel­te be ma­gát. A ki­ra­kat­üveg­ben épp egy bi­zo­nyos Bengt Berg re­gé­nyé­nek a pla­kát­ját lát­juk, aki ab­ban az év­ben No­bel-dí­jat ka­pott.

      Mik­lós egy­szer-két­szer járt az épü­let­ben, meg is lep­te, hogy már se­hol sincs az a ren­ge­teg ru­ha meg ci­pő és az a sok vá­sár­ló, könyv­he­gyek épül­tek he­lyü­kön leg­in­kább vám­pí­ros és sár­ká­nyos köny­vek­ből, az ud­va­ri­as és böl­csen elő­zé­keny ru­ha­bol­ti el­adók he­lyén pe­dig vagy na­gyon ar­ro­gáns, vagy na­gyon szo­mo­rú könyv­ügy­nö­kök és köny­ves­bol­ti el­adók nőt­tek ki a föld­ből. Meg a ke­vés fi­ze­tés és ki­sik­lott éle­tük mi­att fruszt­rált, amúgy alul- vagy épp fe­lül­is­ko­lá­zott rak­tá­ro-s­ok, il­let­ve iro­dák mé­lyén ta­nyá­zó al­ko­ho­lis­ta szer­kesz­tők és kis­fő­nö­kök, akik so­ha nem hit­ték el iga­zán, hogy a cég­nél sen­kit nem ér­de­kel, hogy ők nem ér­te­nek a köny­vek­hez, és imád­koz­tak és fél­tek, hogy csak ki ne de­rül­jön mind­ez. Mik­lós rög­tön hoz­zá­te­szi: nem akar igaz­ság­ta­lan len­ni. Vol­tak, akik be­le­ta­nul­tak, ott­hon négy­sze­re­sét ke­res­ték ugyan­an­nak a pénz­nek ugyan­az­zal a mun­ká­val. A mun­ka­hely­ükön meg vág­ták a cen­tit, és mindent megtettek, hogy még véletlenül se mond­ják meg a kis­fő­nö­kök­nek, az­zal ten­nék a leg­töb­bet a cég­nek, ha ott­hon ma­rad­ná­nak. Igye­kez­tek nem meg­szó­lal­ni a mun­ka­he­lyen. Nem meg­mon­da­ni ne­kik, hogy ugyan hagy­ják már ab­ba a szá­mí­tó­gé­pek köz­ti jár­ká­lást, és csend­ben passziánszozzanak a gé­pü­kön in­kább, mint hogy azt néz­zék, ők mit csi­nál­nak. Már ne­vet­ni sem min­dig tud­tak a vic­ce­i­ken.

      Az egész te­te­jén pe­dig ott volt Cir­mos Pa­li, aki a rend­szer­vál­tás­kor még vat­ta­cuk­rot árult a stran­don, meg Jurassic Par­kos mat­ri­cát. Az el­ső mil­li­ó­ját ál­lí­tó­lag egy bőr­rak­tár fel­tö­ré­sé­ből sze­rez­te, amit egy­szer meg is pró­bált el­me­sél­ni az egyik cé­ges nya­ra­lá­son, amit ő szer­ve­zett a „droidjainak”, ahogy az al­kal­ma­zott­ja­it hív­ta, de a ren­ge­teg tequilától an­­nyi­ra ös­­sze­ga­ba­lyo­dott a nyel­ve, hogy sen­ki egy sza­vát sem ér­tet­te. Csak hogy bőrrrragá, bőrrragá. A ma­ga mód­ján azért ked­ves és igaz­sá­gos em­ber volt. Csak a pénzt, azt sze­ret­te, és bo­lond­ja volt a performanszoknak. A könyv­be­mu­ta­tó­kon, ami­ket sa­ját ma­ga szer­ve­zett és sa­ját ma­ga pla­ká­to­zott ki hó­nap­ról hó­nap­ra az egész vá­ros­ban, mert nem bí­zott sen­ki­ben, min­dig szer­ve­zett egy-egy performanszt. Egy­re ke­ve­seb­ben vol­tak je­len így is, ami ért­he­tő per­sze, ha őszin­ték aka­runk len­ni, hi­szen meg­esett oly­kor, hogy a ve­rő­em­be­re­i­vel a kö­zön­ség­be lö­ve­tett – igaz, csak lég­pus­ká­val, és az is igaz, hogy csak pa­pír­ga­la­csi­no­kat töl­te­tett a fegy­ve­rek­be, így nem volt ve­szé­lyes az egész, de csíp­ni azért csí­pett. Úgy­hogy az em­be­rek el­ma­ra­doz­tak. Ke­rül­ték a könyv­pa­lo­tát egy idő után.

A Sztár áru­ház­nál kel­lett le­for­dul­ni a Gé­za fe­je­de­lem­hez, ami egy új kocs­ma volt. Egy új kocs­ma egyébként min­dig ese­mény­szám­ba ment Kotordon, ha­bár a városban háromezerötszáz he­lyen le­he­tett al­ko­hol­hoz jut­ni ak­ko­ri­ban, holott Kotordpata teljes népessége sosem haladta meg a tízezer főt.

      Tí­már Gé­za – a ba­rá­ta­i­nak Vi­gyor – ja­va­sol­ta Miklóséknak, hogy men­je­nek oda, nem­rég nyílt, fel­újí­tot­tak va­la­mi ré­gi pa­raszt­há­zat, nem is na­gyon kel­lett fel­újí­ta­ni, csak ki­csit át­ala­kí­ta­ni. Egész jól meg­csi­nál­ták, ál­lí­tó­lag, csak még saj­nos sen­ki nem is­me­ri, fel kell fut­tat­ni a he­lyet. Men­jünk – mond­ta Mik­lós, mert a vá­ros ál­ta­la lá­to­ga­tott két má­sik kocs­má­já­ban is csak ke­ve­sen vol­tak fenn az­nap éj­jel. A nyár az utol­só­kat rúg­ta, kez­dett hű­vö­sebb len­ni.

      A meg­hí­vás nyil­ván nem el­ső­sor­ban Mik­lós­nak szólt, de mind­egy volt, tud­ta, hogy ez pár ingyensört is je­lent majd. Mik­lós egyik rossz tu­laj­don­sá­ga ak­ko­ri­ban az volt, hogy sze­ret­te meg­hí­vat­ni ma­gát. A meg­hí­vás per­sze Évá­nak szólt, aki még min­dig chaten meg­is­mert sze­rel­mé­ről me­sélt már ki tud­ja, mi­ó­ta, va­gyis az ak­ko­ri zű­rös, de tu­laj­don­képp ese­mény­te­len sze­rel­mi éle­té­ről. Épp egy év­vel volt idő­sebb, mint Mik­lós, már dol­go­zott. Va­la­mi­ért itt ma­radt, szü­le­i­vel és öcs­­csé­vel él, egyéb­ként úszó­mes­ter az Er­zsé­bet Gyógy­für­dő­ben. Hos­­szú, hol­ló­fe­ke­te ha­ja, vé­kony ter­me­te nem cso­da, hogy von­zot­ta a te­kin­te­te­ket. Hív­ták „olasz­ba”, de nem ment, hív­ták a Du­nán­túl­ra, oda sem. Mik­lós sok­szor me­ren­gett azon Ko­tord fe­lé a hos­­szú vo­na­tút köz­ben, hogy mi­ért nem. Ta­lán a szü­lei mi­att. Ő már csak ha­za­járt, de per­sze úgy érez­te, an­nak is egy­re ke­ve­sebb ér­tel­me volt. Az em­lé­kek las­san le­kop­nak az ut­cák osz­lo­pa­i­ról, fá­i­ról, ke­rí­té­se­i­ről, ahogy a ku­tyák csa­ho­lá­sa hal­kul, mi­kor már egy ide­je nem lát­ják, csak az or­ruk­ban ér­zik a ka­pu­juk előtt el­sé­tá­lót – ilye­nek ju­tot­tak eszé­be, mi­köz­ben a le­gye­ket néz­te, vagy a csil­la­go­kat, és hall­gat­ta Évát.

      A lányt min­den­ki meg akar­ta kap­ni, ki­vé­ve ter­mé­sze­te­sen pél­dá­ul Mi­kit. Aki leg­in­kább meg akar­ta kap­ni, az je­len­leg, már amen­­nyi­re Mik­lós ezt hal­lot­ta Éva test­vé­ré­től, egy töpszli, majd­hogy­nem tör­pe, sző­ke gye­rek, aki Vi­gyor új ba­rá­ta­i­hoz tar­to­zik, és ka­to­na­tiszt vagy va­la­mi olyas­mi.

      Ez a tár­sa­ság, Vi­gyor új ba­rá­tai egyéb­ként egy le­gen­dá­san ös­­sze­tar­tó gim­ná­zi­u­mi osz­tály és azok ba­rá­tai. Le­gen­dá­ik nin­cse­nek, még­is le­gen­dás­nak gon­dol­ják ma­gu­kat. Ez ta­lán így van majd­nem min­den osz­tály ese­té­ben. És ta­lán a leg­több em­ber ese­té­ben is. Ezek a srá­cok azon­ban, ahogy Mik­lós me­sél­te, az át­la­gos­nál is je­len­tő­ség­tel­je­sebb­nek gon­dol­ták ma­gu­kat. Ez­zel nem akar­tak sen­ki­nek ár­ta­ni, nem mint­ha ér­de­kel­te vol­na őket más, sa­ját ma­gu­kon kí­vül. Ezért volt fur­csa, hogy Vi­gyor­ral ba­rát­koz­nak.

      A kis­sé köp­cös, ko­pa­szo­dó Vi­gyor­nál leg­alább két év­ti­zed­del fi­a­ta­lab­bak, és pél­dá­ul sa­ját he­lyük van a stran­don: ez a hely a leg­na­po­sabb, ahol a jobb nyug­ágyak is van­nak, azon az ol­da­lán a nagy­me­den­cé­nek, ahol mű­kö­dik a zu­hany­zó, ke­ve­sebb a han­gya­vár, és a leg­kö­ze­lebb van­nak a bü­fé­hez. A Weltraum mo­zi­nál vagy a ka­mi­o­nos, Papp Mityu ál­tal üze­mel­te­tett Ká­vé­ház­nál szin­tén ez volt a hely­zet. Ne­kik min­den­hol volt egy jobb he­lyük. Fog­lal­ták egy­más­nak, az­tán már nem volt ked­ved oda ül­ni.

      Nem vol­tak go­no­szak, sőt. Min­den­ki­vel na­gyon ked­ve­sek vol­tak min­dig. Mik­lós­sal is. Mik­lós min­dig el­ké­pedt azon, hogy men­­nyi­re sze­re­tik Kotordot és fő­leg egy­mást. Szin­te mind­an­­nyi­an a kör­nyé­ken vál­lal­tak mun­kát. Vagy aki nem, az is min­den hé­ten ha­za­jár a ba­rát­nő­jé­hez, aki ter­mé­sze­te­sen szin­tén ugyan­ab­ba az osz­tály­ba járt. Vagy ha ő nem, a ba­rát­nő­je biz­to­san.

      Vi­gyor mint­ha ta­ní­tot­ta vol­na őket a gim­ná­zi­um­ban, de Mik­lós nem volt eb­ben biz­tos.

Vi­gyor Opel Classic tí­pu­sú ko­csi­já­ban Red Hot Chi­li Peppers szól. Ko­csi­val men­tek az új kocs­má­ba, a fel­újí­tott pa­raszt­ház ugyan­is Ko­tord ha­tá­rá­ban volt, nem mint­ha len­né­nek tá­vol­sá­gok Kotordon, két­órás sé­tá­val kör­be le­het jár­ni, de el­jut­ni a vá­ros köz­pont­já­ból a vá­ros szé­lé­re, ez Vi­gyor­nak sok­nak tűnt.

      A leg­újabb – mond­ja Vi­gyor büsz­ke­sé­gét alig pa­lás­tol­va Évá­nak, mi­köz­ben las­san ki­for­dul a tel­je­sen ki­halt fő­út­ra. Mik­lós­sal nem na­gyon tö­rő­dik, aki még min­dig azon töp­reng, va­jon hi­bát kö­ve­tett-e el az­zal, hogy nem vá­la­szolt egy le­vél­re. – Még ki se ad­ták bolt­ban, már töl­töm a netről, to­lom is CD-re. Az al­bum el­ső da­la. Californication.

      Fel­han­go­sít­ja.

      Lát­ha­tó­lag ké­szült ezek­re a pil­la­na­tok­ra, lát­ha­tó­lag úgy ér­zi, sok múl­hat azon, hogy mi­lyen ze­ne megy ez alatt a né­hány perc alatt, amíg oda nem ér­nek a hely­re. A vis­­sza­pil­lan­tó­ban a lányt fi­gye­li. A se­bes ke­ze a far­mer­dzse­ki­je mel­lény­zse­bé­be nyúl, fáj ne­ki a moz­du­lat, de meg akar­ja tud­ni, a zse­bé­ben van-e még a két jegy a Szig­li­ge­ti­be. Szü­lei bér­le­te­sek, de pár nap­ja meg­halt a leg­idő­sebb Tí­már La­jos. Nem ér­nek rá a szín­ház­ra, a te­me­tést in­té­zik, jön­nek pes­ti ro­ko­nok is. Vi­szont nem akar­ták vesz­ni hagy­ni a pénzt.

      A hely kint van a franc­ban. Nem vé­let­le­nül nem is­me­red. Ami­kor La­la Suzukija le­las­sít, ép­pen a ko­csi­be­ál­ló nagy fe­ke­te fa­ka­pu­ját zár­ja va­la­ki. Mint utóbb ki­de­rül, ő a tu­laj, Disz­nó Sán­dor, ba­rá­ta­i­nak Disz­nó­sajt, vagy csak Saj­ti. Fut­va sza­lad vis­­sza ki­nyit­ni a vas­la­ka­tot. Saj­ti ká­bé har­minc­éves­nek tű­nik, de kö­ze­lebb van a negy­ven­hez már. Hát­ra­zse­lé­zett ha­já­val olyan, mint­ha Michael Corleone len­ne, vagy mint­ha rá akar­na ha­son­lí­ta­ni. Két kis­lá­nya és egy még min­dig szép, de már ke­ve­set mo­soly­gó fe­le­sé­ge van, akik ott­hon al­sza­nak a kocs­ma mel­lé épí­tett új, nagy, sö­tét ház­ban. Saj­ti lát­ha­tó­lag bol­dog: vég­re ven­dé­gek jöt­tek. Lát­ha­tó­vá vá­lik az egyik bar­nu­ló fo­ga, mi­köz­ben ne­vet.

      – Mond­já­tok, mit kér­tek? – néz Vi­gyor Mik­lós­ra és Év­ára vég­te­le­nül szo­mo­rú­an. Per­sze Vi­gyor min­dig szo­mo­rú­an néz.

      Vi­gyor va­la­mi fur­csa bőr­be­teg­ség­től szen­ved. Né­ha el­tű­nik a tes­té­ről, né­ha pe­dig új­ra tel­je­sen el­le­pi. Ami­kor Mik­lós meg­is­mer­te, még ugyan­ab­ban az is­ko­lá­ban ta­ní­tott szá­mí­tás­tech­ni­kát, ahol Éva szü­lei, még együtt volt a fe­le­sé­gé­vel, volt egy kis­lá­nyuk is. Most a bő­re pi­ros, se­bes és rán­cos. Épp kü­lön van­nak, ki tud­ja, mi­ért. Egy­szer vis­­sza­ment hoz­zá­juk, és mint­ha a be­teg­ség so­ha nem is lett vol­na, olyan lett a bő­re, mint egy új­szü­lött­nek. Mik­lós né­zi a ci­git tar­tó két uj­ját, a kéz­fej­ét (már amen­­nyit a far­mer­dzse­ki rá­hú­zott uj­ja lát­ni en­ged be­lő­le). Most épp kü­lön van­nak megint. Na­gyon hi­á­nyoz­hat­nak ne­ki a sze­ret­tei. A ve­le érint­ke­ző­ket ki­sebb-na­gyobb mér­ték­ben min­dig ta­szí­tot­ta az el­halt bőr­da­ra­bok, gyul­la­dás­ban lé­vő fe­ke­te-vö­rös ki­üté­sek és ha­son­lók lát­vá­nya, em­be­re vá­lo­gat­ja, ki hogy mu­tat­ta, vagy kit men­­nyi­re za­vart. Az egy­ko­ri le­gen­dás gimis osz­tályt pél­dá­ul va­la­mi rej­té­lyes ok­nál fog­va egy­ál­ta­lán nem za­var­ja.

      Vi­gyor Mik­lós­ra néz, vár­ja a vá­laszt, Mik­lós ar­ra gon­dol, ta­lán meg kel­le­ne kér­dez­nie, hogy fer­tő­ző-e a do­log. Mik­lós min­dig ret­te­gett a bőr­be­teg­sé­gek­től, tu­laj­don­képp tisz­ta­ság­má­ni­á­ja is in­nen ered.

A Gé­za fe­je­de­lem­ben kö­zé­pen bi­li­árd­asz­tal áll, a sa­rok­ban pe­dig ze­ne­gép, a fa­lon ha­tal­mas mar­ha­ko­po­nya. Mik­lós, mi­kor oda­megy a ze­ne­gép­hez, hogy szá­mot vá­las­­szon, amely rí­mel me­lan­ko­li­kus han­gu­la­tá­ra, un­do­rod­va ve­szi ész­re, hogy a ze­ne­gép üve­gén be­lül­ről va­la­ki szét­tran­csí­ro­zott egy le­gyet va­la­hogy. Ezt elő­ször le­he­tet­len­nek gon­dol­ja, nem ér­ti a lát­ványt, de ki­csit más szög­ből néz­ve már biz­tos ben­ne: va­la­mi­képp tény­leg be­lül­ről csap­hat­ták agyon, biz­tos a ze­ne­gép­sze­re­lő le­he­tett.

      Va­ló­szí­nű, hogy mi­kor a ze­ne­gép­be töl­töt­ték a szá­mo­kat, vagy a bo­rí­tó­kat cse­rél­ték, va­la­ki meg­lát­ta az egyéb­ként elég nagy dög­le­gyet az üve­gen, majd egy gyors moz­du­lat­tal meg­öl­te. Már las­sú­ak a le­gyek ilyen­kor, azért si­ke­rül­he­tett ne­ki. Ez­után pe­dig nem sö­pör­te le a te­te­met, ha­nem csak be­haj­tot­ta az aj­tót, raj­ta a ki­fröc­­csent ned­vek­kel, az üveg­re ta­padt légy­hul­lá­val. Min­den­eset­re most egy ki­csit sré­gen kell vá­lo­gat­ni az al­bu­mok kö­zött.

      Éva vod­ka­na­ran­csot kér, Mik­lós pe­dig egy üveg Drehert. Vi­gyor kis­sé ké­nyel­met­le­nül ér­zi ma­gát. – Még nin­cse­nek itt – mond­ja han­go­san.

      Mi­köz­ben hall­gat­ják a sok la­ko­dal­mas sze­mét­ből ki­gu­be­rált szá­mot, Saj­ti me­sél: – Van itt for­ga­lom, fő­leg haj­nal­ban. Az egyik öreg fu­va­ros, kép­zel­jé­tek el, be­sza­rok, csak ki­csit las­sít­ja a lo­va­kat, úgy kell fut­nom a ko­csi mel­lett a fe­les ba­rack­kal meg a ká­vé­val. Mond­juk pin­cér vol­tam, szó­val megy. Amúgy ha­lá­li az öreg, min­dig haj­na­li 5-kor fü­tyül egy na­gyot mes­­szi­ről, kur­va han­go­san, én ve­szem a po­ha­rat, már töl­töm is, az­tán ami a csö­vön ki­fér. Amíg is­­sza, ko­co­gok mel­let­te, pár szót vál­tunk, az­tán ad­ja a po­ha­ra­kat, ve­szi az os­tort, a lo­vak kö­zé csap, és már megy is.

      – Er­ről eszem­be jut – szó­lal meg Vi­gyor, aki lát­ha­tó­lag Mik­lós­sal el­len­tét­ben Saj­ti min­den sza­vát ér­de­kes­nek gon­dol­ta –, hogy egyik ha­ve­rom me­sél­te, van egy is­me­rő­se, aki pos­tás. Ál­lan­dó­an a né­nik­ről me­sél. Hogy min­dig pa­nasz­kod­nak, foly­ton fáj va­la­mi­jük, és min­dig van va­la­mi plety­ká­juk. Van egy ked­ven­ce, a Kovácsné. Az a Din­­nye ut­cán min­dig né­zi az ab­lak­ból, hogy mi­kor jön At­ti­la a bi­cik­li­vel. Mi­kor el­ha­ladt a ház előtt, már te­szi is fel a ká­vét, hogy mi­re for­dul a ko­csi­val, ki­szór­ja min­den­ki­nek a kis nyug­dí­ját, vagy szám­lá­kat, ké­pes­la­po­kat, mi­kor mit, és jön vis­­sza, már ott vár­has­sa ked­venc pos­tá­sát egy tál­cá­val, raj­ta sü­te­mény, sós, édes ve­gye­sen és gő­zöl­gő ká­vé.

      Saj­ti mo­so­lyog. – Fi­gyelj, Vi­gyor... – kez­de­ne va­la­mi­be, majd hir­te­len fel­kap­ja a fe­jét, az ő szá­ma jön. – East 17... Men­­nyit tán­col­tunk er­re, Isteneeem?! – a szó vé­gét el­nyújt­ja, mint­ha be­le akar­ná ló­gat­ni az em­lé­ke­i­be, mint Mik­lós egyik pa­pá­ja a ház­tar­tá­si kek­szet a te­á­já­ba.

      A Géza fejedelem kocsmárosa le­huny­ja két ku­tya­sze­mét. Egy me­den­ce­bá­lon van, a nagy­me­den­ce vi­ze le­ereszt­ve, a par­ton vat­ta­cu­kor­áru­sok, kol­bász­sü­tők, vi­lá­gí­tó kar­kö­tő áru­sok. Egy ti­zen­öt éves, túl­smin­kelt, a re­ál­tár­gyak­ból, tör­té­ne­lem­ből és nyelv­tan­ból bu­kás­ra ál­ló, de at­lé­ti­ka­ver­se­nye­ken ki­vá­ló­an tel­je­sí­tő iker­pár­ral tán­col. Az egyik ma­gas­ug­ró, a má­sik ko­sa­ras. Éle­tük csú­csán van­nak Saj­ti­val együtt. Ré­sze­gek. Saj­ti din­­nyés vod­kát ivott őszibaracklével, a lá­nyok ke­zé­ben vod­ka­na­rancs. El­dön­ti, hogy nem ta­nul to­vább, nem te­szi le az érett­sé­git, mint az osz­tá­lyá­ból pá­ran, in­kább az élet csá­szá­ra lesz. Ki­ta­nul egy szak­mát. Mond­juk az au­tó­sze­re­lést. Vagy be­áll vas­utas­nak. Bár­mit meg­te­het. Vagy pin­cér lesz a Ko­tord Ét­te­rem­ben. A lá­nyok gyö­nyö­rű­ek, köz­re­fog­ják. Az egyi­kük most, pár év­vel ké­sőbb az ágyá­ban szu­szog a sö­tét ház­ban. Iga­zá­ból a má­sik tet­szett ne­ki, de vé­gül is nem mind­egy? – kérdezi magától Saj­ti évek óta.

      Míg Saj­ti em­lé­ke­zik, Mik­lós be­megy a WC-re, már a ko­csi­ban is vi­zel­nie kel­lett. Mi­re vis­­sza­megy, meg­ér­ke­zik a le­gen­dás osz­tály­ból öt-hat fiú. Mér­nö­kök, jo­gá­szok, rend­őr­tisz­tek. Saj­nos Saj­ti sem tar­to­zik kö­zé­jük, pár év­vel öre­gebb ná­luk. Ha­bár ál­ta­lá­nos­ban egy da­ra­big együtt járt a töpszli ka­to­na­tiszt­tel. Le­bu­kott hoz­zá­juk, az­tán to­vább bu­kott. Min­dig is kö­zé­jük va­ló­nak érez­te ma­gát, és a le­gen­dás osz­tály tag­jai is úgy tet­tek – ta­lán vicc­ből –, mint­ha be­fo­gad­ták vol­na kö­zé­jük. A lábtengó-baj­nok­ság­ra is foly­ton hív­ták. De azért Vi­gyort több­re tar­tot­ták. Va­ló­szí­nű­leg Vi­gyor is ez­zel nyug­tat­gat­ta ma­gát.

      Vigyor úgy érezte, mindent meg lehet ezekkel a srácokkal beszélni. Saj­ti nem min­den­hez tu­dott hoz­zá­szól­ni, de oko­san hall­ga­tott, né­ha le­tö­röl­te a pul­tot. És ami­kor Vi­gyor be­szélt, a le­gen­dás osz­tály tag­jai hall­gat­tak oko­san.

      Tény­leg min­dent. A ker­ti bu­dik­ról bi­zo­nyos gye­rek­ko­ri él­mé­nye­ket, az ürí­tés­sel, ön­ki­elé­gí­tés­sel kap­cso­la­tos tör­té­ne­te­ket, a pók-, il­let­ve pat­kány­iszonyt, a kré­mek és de­zo­do­rok ös­­sze­te­vő­it, a to­jás árát, a ci­ga­ret­ta árát, a sör árát, a ben­zin árát, a szak­dol­go­zat mint olyan meg­írá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gét. A ci­gány­bű­nö­zést. Hogy Pest bü­dös és zsú­folt. A vi­lág­űr és a tör­té­ne­lem vé­gé­nek le­he­tő­sé­ge­it. Szó­ba jött a te­rem­fo­ci-baj­nok­ság ered­mé­nye is, a sport­hí­rek, NB I. és NB II., mit csi­nál­ná­nak, ha nyer­né­nek a lot­tón, ne fe­lejt­se­nek el je­lent­kez­ni a ba­ba­ru­ha bör­zé­re, a gu­lyás­fő­ző ver­senyt ki nyer­te há­rom éve Sár­sza­gon, az ama­tőr rá­di­ó­zás be­za­var-e a rend­őr­ség frek­ven­ci­á­já­ba, vagy más sza­vak­kal Rambo tud­ja-e, hogy hall­gat­ják, hol jár­őrö­zik. Va­jon sej­ti-e, hogy így el tud­ják ke­rül­ni. Szó­ba ke­rült Kis Ko­mon­dor ese­te is, akit el­ka­pott Rambo, és hi­á­ba akar­ta le­fi­zet­ni a „yar­dot”, hajt­ha­tat­lan volt, mert már va­dá­szott a zöld­sé­ges fi­á­ra, hi­szen „Kis Ko­mi, az a fasz” úton-út­fé­len hí­resz­tel­te, hogy a zse­bé­ben van­nak a rend­őrök, fő­leg, mi­kor puly­ká­ra it­ta ma­gát. Az­tán a vér­vé­tel­nél Kis Ko­mon­dor meg­pró­bál­ta az or­vost is le­fi­zet­ni. El­ke­re­ke­dett, két­ség­beesett sze­mek­kel nyög­te a sza­va­kat. Éhes Mik­lós is­mer­te Kis Ko­mon­dort, ren­des gye­rek volt, de min­dig úgy be­szélt, mint­ha min­dig csülökpörköltet mar­can­golt vol­na. – Szúrd meg ma­gad! – nyúj­tott egy ma­rék hú­szez­rest a sá­padt, ki­al­vat­lan or­vos­nak. – Ne­sze! Vedd már el! – De az or­vos csak néz­te a pénzt. Meg­be­szé­lik a gomb­fo­ci-baj­nok­sá­gu­kat is, a fél­re­lé­pé­se­ket és per­sze a kotordi jár­dák ál­ta­lá­nos ál­la­po­tát.

      Saj­ti sze­ret­te őket. Pár órá­ja kül­dött ne­kik egy üze­ne­tet. Azok még meg­it­tak két kör fe­lest, mi­e­lőtt ko­csi­ba ül­tek, és egyi­kük Vol­vó­já­val át­su­han­tak ha­ver­juk­hoz. „Gyer­tek át a Gé­zá­ba, ven­dé­ge­im vagy­tok egy Jägerre. Meg­hoz­ták az új ze­ne­gé­pet.”

Volt va­la­mi, amit Saj­ti nem mon­dott el ne­kik. Még­pe­dig az, hogy sö­té­te­dés után pár perc­cel, ez­előtt hét-nyolc órá­val a Gé­za fe­je­de­lem tu­laj­do­no­sa a csa­lá­di Su­zu­ki vo­lán­já­hoz ült, majd a vo­lán­ra dől­ve sír­ni kez­dett, zo­ko­gott per­ce­kig. Ezek után egy hir­te­len öt­let­től ve­zérel­ve ki­to­la­tott a ga­rázs­ból. El akart men­ni Kotord-ról. Nem tud­ta, ho­va, nem tud­ta pon­to­san, mi­ért, csak el, mi­nél mes­­szebb. Az ut­ca vé­gé­ig ju­tott, ott fo­gyott ki a ben­zin, Ko­tord ha­tá­rá­ban. On­nan ír­ta az sms-t. Egész es­te azt ter­vez­te, ar­ra ké­szült, hogy meg­ké­ri Vi­gyort, von­tas­sa ha­za. De egy­szer csak azon kap­ta ma­gát, hogy el­sza­ladt az idő, már haj­na­li ket­tő is el­múlt, és a le­gen­dás gim­ná­zi­u­mi osz­tály né­hány tag­ja, akik tisz­te­le­tü­ket tet­ték a Gé­za fe­je­de­lem­ben, egy­sze­rű­en el­tűn­tek. Az egyik pil­la­nat­ban még ott rö­hög­tek együtt, a má­sik­ban már üres volt az egész kocs­ma. Éva sem volt már se­hol, őt meg Vi­gyor vit­te ha­za ko­csi­val, mert a vá­ros má­sik vé­gé­ben la­kott.

Haj­na­li ket­tő­kor már csak Mik­lós ma­radt ott, vár­ta a szá­mo­kat, ami­ket ki­kért a ze­ne­gé­pen, és bos­­szan­ko­dott, hogy még min­dig East 17 da­lok men­nek. Vé­gül Saj­ti előbb ar­ra kér­te meg, hogy te­gyék fel együtt a szé­ke­ket, majd ar­ra is, hogy tol­ják ha­za ket­ten a Suzukiját. Mi­köz­ben pe­dig a Su­zu­kit tol­ják, ami­nek a rész­le­te­i­vel Saj­ti még min­dig adós, Mik­lós – ma­ga sem tud­ja, pon­to­san mi­ért, hisz alig is­me­ri Saj­tit – úgy ér­zi, meg­kér­de­zi tő­le, hogy va­jon sze­rin­te hi­ba volt-e nem vá­la­szol­ni ar­ra a le­vél­re, amely­ben egy­ko­ri gimis ba­rát­nő­je meg­ké­ri, még­is foly­tas­sák, jöj­je­nek új­ra ös­­sze. Saj­tit meg­le­pi Mik­lós kér­dé­se. Ele­ve fur­csa, hogy ők ket­ten a ha­tár­ban egy ko­csit tol­nak. So­sem be­szél­get­tek az­előtt. Saj­ti meg­áll az al­föl­di pir­ka­dat­ban, lát­ha­tó­lag nagy ha­tást akar el­ér­ni. Vár, gon­dol­ko­dik. – Igen! – mond­ja vé­gül, és köz­ben olyan ko­mo­lyan néz, amen­­nyi­re még éle­té­ben so­ha. – Per­sze, hogy hi­ba volt, Mi­ki.

Évek­kel ké­sőbb egy hű­vö­sebb má­ju­si dél­utá­non én is lát­tam Saj­tit, egy­ál­ta­lán nem ilyen­nek kép­zel­tem. Miklóséknál nya­ral­tam, ő mu­tat­ta meg. Lábtengó-bajnokság volt épp. A le­gen­dás osz­tály fiú tag­jai meg a slepjük tet­ték ki az egész me­zőnyt, más­nak ta­lán eszé­be sem ju­tott vol­na ne­vez­ni, ki­vé­ve a pos­tás és vas­utas csa­pat­nak. Vi­gyor ak­ko­ri­ban megint a csa­lád­já­val volt, rá se le­he­tett is­mer­ni a bő­ré­re.

      Mik­lós és Saj­ti so­ha azu­tán nem be­szél­tek, nem is na­gyon kö­szön­tek egy­más­nak. Per­sze Mik­lóst a leg­töb­ben ak­kor­ra már el­fe­lej­tet­ték, nem na­gyon vol­tak már ba­rá­tai a vá­ros­ban.

      Éva, aki­be egy idő­ben mint­ha min­den­ki sze­rel­mes lett vol­na Kotordon, ak­kor már el­köl­tö­zött, szó­val nem tu­dom, olyan jól né­zett-e ki, mint Mik­lós me­sél­te. Be­le­sze­re­tett egy du­nán­tú­li vál­lal­ko­zó­ba, Mik­lós egy­szer lát­ta, azt mond­ta, jófej volt, meg­hív­ta egy sör­re. Ti­pi­kus Mi­ki.