Thomas Warton, az Erzsébet-kor és az angol irodalomtörténet-írás kezdetei

Gárdos Bálint  tanulmány, 2013, 56. évfolyam, 3. szám, 279. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

Ernst Cassirer A fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­ja cí­mű klas­­szi­kus mun­ká­ja sze­rint a tizennyolcadik szá­zad­hoz fű­ző­dik a „tör­té­ne­ti vi­lág meghódítása”.1 Cassirer azt ál­lít­ja, hogy Vol­taire mun­kás­sá­ga nyi­tot­ta meg a lát­szó­lag ka­o­ti­kus, eset­le­ges tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok fo­lya­ma­tát a fi­lo­zó­fi­ai elem­zés előtt, s az ő prog­ram­ja ha­tá­sá­nak tud­ja be a kor­szak ös­­szes nagy­sza­bá­sú tör­té­ne­ti mű­vét: Hume, Gib­bon, Robertson, Turgot, Condorcet mun­ká­it. A tör­té­ne­ti vi­lág meg­hó­dí­tá­sa per­sze ne­héz­sé­gek­kel jár, hi­szen szem­be kell néz­ni az­zal az el­lent­mon­dás­sal, hogy Vol­taire egy­szer­re van meg­győ­ződ­ve az em­be­ri­ség ha­la­dá­sá­ról és ar­ról, hogy „az em­be­ri­ség »alapvetően« min­dig ugyan­az maradt”.2 A mű­vé­szet­tör­té­net és az esz­té­ti­ka­tör­té­net te­rén né­mi­képp ha­son­ló el­lent­mon­dás­ok­ra mu­ta­tott rá a tizennyolcadik szá­za­di íz­lés­iro­da­lom­mal kap­cso­lat­ban Rad­nó­ti Sán­dor. Sze­rin­te az „íz­lés te­ó­ri­á­ja a tör­té­ne­ti, nem­ze­ti és sze­mé­lyes íz­lé­sek sok­fé­le­ség­ének ta­pasz­ta­la­tá­ból in­dul ki”, ám még­is „egy íz­lés nor­ma­tív­vá vál­toz­ta­tá­sát” célozza.3 S ki­eme­li, hogy Winckelmann mun­ká­it az vá­laszt­ja el az íz­lés­iro­da­lom­tól, hogy a mű­vé­szet­tör­té­nész a múl­tat nyo­ma­té­ko­san más­nak, jobb­nak lát­ja, mint a je­lent. Az aláb­bi­ak­ban egy olyan kí­sér­let­ről lesz szó, amely iz­gal­mas prob­le­ma­ti­kus­sá­gá­ban mu­tat­ja a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­nak szü­le­tő­ben lé­vő, még ki­for­rat­lan tör­té­ne­ti gon­dol­ko­dá­sát. Thomas Warton mun­ká­ja a his­tó­ri­ai gon­dol­ko­dás és az íz­lés­kri­ti­ka ha­tá­ra­in mo­zog: a fent em­lí­tett Gib­bon sza­va­i­val „a köl­tő íz­lé­sét öt­vö­zi a ré­gi­sé­gek ku­ta­tó­já­nak ap­ró­lé­kos szorgalmával.”4

      Thomas Warton (1728–1790) köl­tő és iro­da­lom­tör­té­nész ne­vé­hez fű­ző­dik az el­ső nagy­sza­bá­sú an­gol köl­té­szet­tör­té­net meg­írá­sa (1774–1781), va­gyis az el­ső olyan mun­káé, amely igyek­szik kon­zisz­ten­sen tör­té­ne­ti ma­gya­rá­zó­el­vet ér­vé­nye­sí­te­ni és anya­gát ös­­sze­füg­gő nagy narratívába ren­dez­ni. Warton köl­tő­ként is fi­gye­lem­re­mél­tót al­ko­tott, kü­lö­nö­sen szo­nett­je­i­vel gya­ko­rolt nagy ha­tást a tizennyolcadik szá­zad má­so­dik fe­lé­ben. Edmund Spenser Tün­dér­ki­rály­nő­jé­ről szó­ló fi­a­tal­ko­ri kri­ti­kai mun­ká­ja (1754) nem­csak a szak­fi­lo­ló­gi­á­hoz, ha­nem a ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ki­bon­ta­ko­zó kö­zép­kor-, ro­mánc- és gó­ti­ka-kul­tusz­hoz is nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rult. Idős­ko­rá­ban el­ké­szí­tett kri­ti­kai ki­adá­sa Mil­ton rö­vi­debb ko­rai köl­te­mé­nye­i­ből (1785) pe­dig egy a ké­sei epi­kus és drá­mai mű­vek ál­tal meg­ha­tá­ro­zott­nál lí­ra­ibb, ér­zé­ke­nyebb és apo­li­ti­ku­sabb Mil­ton ké­pét mu­tat­ta fel. Az ere­de­ti­leg négy kö­te­tes­re ter­ve­zett, az an­gol köl­té­szet tör­té­ne­té­nek a XI. szá­zad vé­gé­től a XVIII. szá­zad ele­jé­ig ter­je­dő óri­á­si sza­ka­szát le­fed­ni kí­vá­nó nagy tör­té­ne­ti mű, amely­ből csak az el­ső há­rom kö­tet ké­szült el – túl­nyo­mó ré­sze te­hát a kö­zép­kor­ról szól, a re­ne­szánszt ép­pen csak meg­pil­lant­juk –, valóban kor­sza­kos és az an­gol fi­lo­ló­gia ke­re­te­it messze meg­ha­la­dó je­len­tő­ség­gel bír.

      A mun­ka má­ig alap­ve­tő ér­tel­me­zé­sé­ből, René Wellek 1941-es mo­nog­rá­fi­á­já­ból sze­ret­nék kiindulni.5 Wellek köny­ve azért meg­ke­rül­he­tet­len, mert pá­rat­lan anyag­is­me­ret­tel tár­ja föl az el­ső iro­da­lom­tör­té­net előz­mé­nye­it, mind­azo­kat az elő­fel­té­te­le­ket, ame­lyek nél­kül Warton mun­ká­ja nem lett vol­na el­kép­zel­he­tő. Egé­szen óko­ri for­rá­sa­i­ig kö­ve­ti vis­­sza azok­nak az élet­rajz­gyűj­te­mé­nyek­nek a tör­té­ne­tét, ame­lyek ké­sőbb ugyan fon­tos for­rás­sá vál­tak, de ame­lyek nar­ra­tív iro­da­lom­tör­té­net­té sem­mi­kép­pen sem áll­hat­tak ös­­sze. Be­mu­tat­ja, hogy a re­ne­szánsz ide­jé­re mi­kép­pen ter­jedt el a fej­lő­dés, elő­re­ha­la­dás gon­do­la­ta, ame­lyet Francis Ba­con az em­be­ri élet sza­ka­sza­i­nak me­ta­fo­rá­já­val fe­je­zett ki: a ko­rai idők az em­be­ri­ség gyer­mek­ko­rá­nak, a ké­sőb­bi­ek a fel­nőtt­sé­gé­nek fe­lel­nek meg. Jel­zi, hogy már a hu­ma­nis­ta tu­do­mányt át­hat­ja egy­faj­ta (a mo­dern na­ci­o­na­liz­must mes­­sze meg­elő­ző) ha­za­fi­as kész­te­tés: az önál­ló szel­le­mi ha­gyo­mány vizs­gá­la­tá­nak és élet­ben tar­tá­sá­nak igé­nye.

      Az iro­da­lom­tör­té­net-írás meg­szü­le­té­sé­nek egyik (szük­sé­ges, de nem elég­sé­ges) fel­té­te­le a gö­rög-la­tin klas­­szi­ku­sok ab­szo­lút, időt­len te­kin­té­lyé­nek meg­ren­dü­lé­se volt. Ami az iro­da­lom tör­té­ne­tét il­le­ti, még min­dig az em­be­ri dol­gok idő­vel va­ló szük­ség­sze­rű rom­lá­sá­nak, ha­nyat­lá­sá­nak az ókor­ból örö­költ narratívája volt az ural­ko­dó. Francis Ba­con A tu­do­mány ha­la­dá­sa cí­mű 1605-ös mun­ká­ja azon­ban meg­fo­gal­maz­za egy olyan kul­túr­tör­té­ne­ti mun­ka sé­má­ját, amely­hez po­ten­ci­á­li­san az iro­da­lom vizs­gá­la­ta is csat­la­koz­ha­tott. A historia literarum, va­gyis min­den­faj­ta írott for­rá­sok, ha­gyo­má­nyok vizs­gá­la­tá­ra, vég­ső so­ron az em­be­ri mű­velt­ség egész tör­té­ne­té­nek meg­írá­sá­ra buz­dít, ide­ért­ve a kü­lön­bö­ző „is­me­re­tek for­rá­sa­it és ere­de­tét […], azok fel­ta­lá­lá­sát és ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sát, ad­mi­niszt­rá­lá­suk és meg­szer­ve­zé­sük kü­lön­fé­le mód­ja­it, vi­rág­zá­su­kat, el­len­té­te­i­ket, rom­lá­su­kat, ha­nyat­lá­su­kat, fe­le­dés­be me­rü­lé­sü­ket, át­he­lye­zé­se­i­ket, ezek­nek oka­it és al­kal­ma­it, s min­den egyéb olyan ese­ményt, amely a vi­lág­tör­té­ne­lem kor­sza­ka­i­nak so­rán ha­tás­sal volt a műveltségre.”6

      A ti­zen­he­te­dik szá­zad már ha­tal­mas tör­té­ne­ti mun­kák­kal di­cse­ked­het, de ezek szin­te ki­zá­ró­lag a po­li­ti­ka- és az egy­ház­tör­té­net vizs­gá­la­tá­ra kor­lá­to­zód­tak. Azon­ban az iro­da­lom te­rén is meg­je­len­nek olyan kom­men­tált szer­ző­lis­ták, ame­lyek már kro­no­lo­gi­ku­san so­rol­ják föl és ese­ten­ként váz­la­to­san tár­gyal­ják is a szer­ző­ket. Egy­más után szü­let­nek a gyak­ran úgy­szin­tén kro­no­ló­gi­á­ba ren­de­ző­dő szer­ző­élet­rajz-so­ro­za­tok, ame­lyek vé­gül Samuel Johnsonnak, a kor meg­ha­tá­ro­zó kri­ti­ku­sá­nak klas­­szi­kus bio­grá­fi­á­i­ban érik el csúcs­pont­ju­kat (1779–1781). Elő­re­ha­lad eköz­ben az óan­gol iro­da­lom meg­is­me­ré­se, a ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad ele­jé­re bi­zo­nyos szö­ve­gek szó­ma­gya­rá­zat­ok­kal el­lá­tott ki­adá­sai, egy nyelv­tan és egy nagy­szó­tár is ren­del­ke­zés­re áll­nak.

      Az egy­re plu­rá­li­sabb és egy­re in­kább lé­lek­ta­ni ori­en­tá­ci­ó­jú esz­té­ti­kák több he­lyet en­ged­nek a klas­­szi­kus ká­no­nok­tól el­té­rő kor­szak­ok­nak, kü­lö­nö­sen a „gó­ti­kus” mű­vek ál­tal az ol­va­só­ra tett ha­tás­nak. A ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad kö­ze­pén az ere­de­ti­ség, az egyé­ni­ség fon­tos­sá­ga, az in­ven­ció fel­ér­té­ke­lő­dé­se mind fon­tos té­nye­zők a tör­té­ne­ti szem­lé­let ki­ala­ku­lá­sa szem­pont­já­ból. A kör­nye­ze­ti ha­tá­sok és a fej­lő­dés gon­do­la­ta ele­in­te gyak­ran meg­le­he­tő­sen ál­ta­lá­nos fi­zi­kai-bi­o­ló­gi­ai el­mé­le­tek for­má­já­ban je­len­nek meg a fel­vi­lá­go­so­dás esz­me­rend­sze­ré­ben: ki­ala­ku­ló­ban van­nak az ég­haj­lat és ha­son­ló té­nye­zők be­fo­lyá­sá­val kap­cso­la­tos nemzetkarakterológiai el­kép­ze­lé­sek, s las­san­ként ki­raj­zo­ló­dik az önál­ló vo­ná­sok­kal ren­del­ke­ző nem­ze­ti iro­dal­mak kon­cep­ci­ó­ja. A ti­zen­he­te­dik szá­zad szá­mos je­len­tős kri­ti­ku­sa hasz­nál­ta a kor­szel­lem – váz­la­to­sabb vagy ki­dol­go­zot­tabb – fo­gal­mát is.

      Ez­zel a tör­té­ne­ti vizs­gá­lat két alap­ve­tő ka­te­gó­ri­á­ja ké­szen áll. Egy­re gya­ko­rib­bak a ki­mon­dot­tan fej­lő­dés­el­vű el­kép­ze­lé­sek, le­gye­nek azok kör­kö­rö­sek vagy egyenesvonalúak. S bár a kor szü­le­tő­ben lé­vő kri­ti­kai nyel­ve­ze­té­nek szá­mos ele­me – zse­ni, ins­pi­rá­ció stb. – nem kön­­nyen il­leszt­he­tő tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gés­be, az in­di­vi­du­a­li­tás meg­ér­té­sé­nek igé­nye a kri­ti­kai nor­mák relativizálódásán át köz­vet­ve még­is se­gí­tet­te a his­to­ri­kus gon­dol­ko­dást. Az Augustus ko­rá­nak iro­dal­mát leg­ma­ga­sabb­ra ér­té­ke­lő neo­klas­­szi­kus kri­ti­ka ká­non­ját meg­tö­ri a pri­mi­ti­vis­ta men­ta­li­tás mind az iro­da­lom, mind a nyelv vizs­gá­la­tá­ban: az ere­de­tit, az ősit ke­re­si, s a leg­főbb ér­té­ket ép­pen a ki­fi­no­mu­lat­lan kez­de­tek­nél sze­ret­né fel­lel­ni. Ossian ha­tal­mas si­ke­ré­nek el­mé­le­ti ta­nul­sá­ga­it Hugh Blair von­ta le, aki­nek re­to­ri­ká­ja egész Eu­ró­pá­ban (így Ma­gyar­or­szá­gon is) nagy ha­tást gya­ko­rolt. „A köl­té­szet […] a ma­ga ősi, ere­de­ti ál­la­po­tá­ban fel­te­he­tő­leg erő­tel­je­sebb volt, mint mo­dern for­má­já­ban. Ak­kor még az em­be­ri el­me egész ki­rob­ba­ná­sát ma­gá­ban fog­lal­ta, képalkotó erő­i­nek tel­jes meg­fe­szí­té­sét. Ak­kor még a szen­ve­dély nyel­vét be­szél­te […]. [A ko­rai bárd] vad és ren­de­zet­len dal­la­mo­kat éne­kelt, azok szí­vé­nek ős­ho­nos ki­ára­dá­sai voltak…”7

      A kez­de­tek irán­ti ér­dek­lő­dés nem fel­tét­len ve­ze­tett mai szem­mel meg­győ­ző konk­lú­zi­ók­ra, de sok ér­de­kes ku­ta­tást ered­mé­nye­zett, sok ré­gi mű új ki­adá­sá­hoz, ér­tel­me­zé­sé­hez ve­ze­tett. A két narratíva – az elő­re­ha­la­dó ki­fi­no­mult­sá­gé (amely pél­dá­ul Johnson kri­ti­kai mun­kás­sá­gát jel­le­mez­te) és a túl­fi­no­mult mo­dern­ség­től el­for­du­ló – egy­más mel­lett élt, és a leg­kü­lön­fé­lébb mó­do­kon üt­kö­zött és ke­ve­re­dett egy­más­sal. A tár­sa­dal­mi és kul­tu­rá­lis élet egy­más­ra ha­tá­sá­nak szofisztikáltabb el­mé­le­tei a szo­ci­o­ló­gia elő­fu­tá­ra­i­nak te­kin­tett ta­nul­má­nyok­ban is elő­tér­be ke­rül­nek: Adam Fergusonnál (1767) vagy Adam Smithnél (1776) pél­dá­ul, s ez­zel to­vább kö­ze­lí­tünk az iro­da­lom­tör­té­net ki­ala­ku­lá­sá­hoz. Shakes­peare, Mil­ton és Spenser mű­ve­i­nek ki­adá­sai kap­csán csi­szo­lód­nak a szö­veg­kri­ti­ka mód­sze­rei. A kö­zép-an­gol iro­da­lom (Chaucer ki­vé­te­lé­vel) már egé­szé­ben új­ra­fel­fe­de­zés­re szo­rult, az óan­gol iro­da­lom pe­dig lé­nye­gé­ben hoz­zá­fér­he­tet­len­né vált.8 A fi­lo­ló­gi­ai, nyelv­tör­té­ne­ti is­me­re­tek azon­ban egy­re gya­ra­pod­tak, gyűj­töt­ték az egy­szer­re ro­ko­ni­nak tű­nő észa­ki köl­té­szet for­rá­sa­it is; kü­lö­nö­sen si­ke­re­sek vol­tak Thomas Percy nagy­si­ke­rű an­to­ló­gi­ái, for­dí­tá­sai a skan­di­náv és az an­gol köl­té­szet „ősi” da­rab­ja­i­ból (1763, 1765).

      A ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad el­ső iro­da­lom­tör­té­ne­ti váz­la­tai (a köl­tő-ka­ta­ló­gu­sok ha­gyo­má­nyát foly­tat­va) gyak­ran ver­ses for­má­ban íród­tak (ún. progress poems). Ezek leg­is­mer­tebb pél­dá­ja Thomas Gray Progress of Poesy [A köl­té­szet út­ja] cí­mű pindaroszi ódá­ja, amely­ben Gray a gö­rög­ség­nél ere­de­tibb­nek te­kin­tett for­rá­so­kig nyúl vis­­sza (Lapp­föld­től Dél-Ame­ri­ká­ig), s egyet­len nagy ív­ben te­kin­ti át a köl­té­szet ha­la­dá­sát Gö­rög­or­szág­ból Itá­li­á­ba, s on­nan a re­ne­szánsz ide­jén Ang­li­á­ba, ahol Spenser, Shakes­peare és Mil­ton köl­té­sze­té­ben tel­je­se­dett ki a nem­ze­ti köl­té­szet. E ki­bon­ta­ko­zást csak a fran­cia min­ták imi­tá­lá­sa sza­kí­tot­ta meg a tizenhetedik szá­zad vé­gén kez­dő­dő korszakban.9 Ez a sé­ma hos­­szú idő­re rend­kí­vül erő­tel­jes­nek bi­zo­nyult. Gray rá­adá­sul ko­mo­lyan dol­go­zott egy an­gol köl­té­szet­tör­té­ne­ten (bi­zo­nyos kéz­irat­ok fenn­ma­rad­tak), ta­nul­má­nyoz­ta a pro­zó­dia vál­to­zá­sa­it, a wa­le­si, skan­di­náv és óan­gol köl­té­szet em­lé­ke­it. A szin­té­zis el­ké­szí­té­sé­re vé­gül nem volt ere­je, de el­küld­te váz­la­ta­it Wartonnak, ame­lyek­ben a fen­ti­ek­nek meg­fe­le­lő­en ren­de­zi is­ko­lák­ba az an­gol köl­tő­ket. Ám a nagy mű­vet vé­gül Thomas Wartonnak kel­lett meg­ír­nia.

      A köl­té­szet­tör­té­net a Spenser-kommentárok foly­ta­tá­sa, ame­lyek Warton (má­ig fenn­ma­radt) Spenser-kötetének margináliáiból nőt­tek ki. Már e jegy­ze­tek­ben fel­buk­kan az a kü­lö­nös ket­tős­ség, amely Warton iro­da­lom­tör­té­né­szi szem­lé­le­tét is jel­lem­zi majd. Egy­részt kri­ti­ká­val il­le­ti a köl­tőt, ami­ért el­be­szé­lő köl­te­mé­nye mo­dell­jé­ül nem a gö­rög-la­tin epo­szo­kat, ha­nem a „sza­bály­ta­lan” „gó­ti­kus” ro­mán­co­kat vá­lasz­tot­ta, más­részt el­is­me­ri, hogy nem bán­ja a sza­bá­lyos for­ma hi­á­nyát, hi­szen a „te­rem­tő kép­ze­lő­e­rő” a „meg­fon­tolt ítélőerő” se­gít­sé­ge és szo­rí­tá­sa nél­kül gyö­nyör­köd­tet ben­nün­ket. Va­gyis egy­részt el­fo­gad­ja a neo­klas­­szi­kus kri­ti­kai nor­má­kat, más­részt azok­kal ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len po­é­ti­ká­jú mű­vek­ben le­li leg­főbb örö­mét, s ezt ha­tás­lé­lek­ta­ni el­vek­kel iga­zol­ja. Ké­sőbb azon­ban mind­ezt tör­té­ne­ti el­vek­kel is ki­egé­szí­ti, mond­ván, hogy egyet­len köl­tőt sem le­het olyan el­vek alap­ján meg­ítél­ni, ame­lyek­ről azok még csak nem is tudtak.10

      Warton a kor ke­re­tei kö­zött ra­gyo­gó­an fel­ké­szült a mű­re: szin­te min­den fel­jebb el­so­rolt ha­gyo­mányt jól is­mert. Ám ezek a ke­re­tek éle­sen el­tér­tek at­tól, amit ma el­vár­nánk a kö­zép­ko­ri iro­da­lom szak­ér­tő­jé­től. Warton nem ol­va­sott óan­go­lul, kö­zép-an­gol is­me­re­tei hi­á­nyo­sak vol­tak, a ré­gi szö­ve­gek kri­ti­kai gon­do­zá­sá­nak tu­do­má­nya pe­dig ép­pen csak szü­le­tő­ben volt. Az el­ké­szült mű nagy ré­sze vé­gül ko­ráb­ban hoz­zá­fér­he­tet­len­né vált köl­tői mű­vek an­to­ló­gi­á­ja, más ré­szei leg­in­kább an­no­tált bib­li­og­rá­fi­á­ra em­lé­kez­tet­nek. A ten­ger­nyi anyag ös­­sze­gyűj­té­se, gon­do­zá­sa, ki­adá­sa, kom­men­tá­lá­sa s töb­bé-ke­vés­bé ko­he­rens tör­té­ne­ti ív­be ren­de­zé­se Warton múl­ha­tat­lan ér­de­me. Ám a ren­ge­teg mű szét­fe­szí­tet­te ere­de­ti ter­ve­i­nek ke­re­te­it, s az óri­ás­mű­vet a szét­hul­lás fe­nye­ge­ti. En­nek el­le­né­re, ha mo­za­ik­sze­rű­en is, de Wartonnál áll­nak ös­­sze elő­ször nagy tör­té­nel­mi narratívává a meg­elő­ző év­ti­ze­dek kri­ti­kai kez­de­mé­nye­zé­sei.

      Warton nar­ra­tív sé­má­ja alap­ve­tő­en fej­lő­dés­el­vű. Az el­ső kö­tet elő­sza­vá­ban ki­je­len­ti, hogy a köl­té­szet­tör­té­net­ben a „bar­bár­ság­ból a ci­vi­li­zált­sá­gig” ve­ze­tő út ál­lo­má­sa­it kö­vet­het­jük szem­mel, s hogy „őse­ink vad ál­la­po­tá­ra a fen­sőbb­ség di­cső­sé­gé­vel te­kin­tünk vissza.”11 Warton en­nek meg­fe­le­lő­en el­uta­sít­ja a kö­zép­ko­ri élet bi­zo­nyos ele­me­it: a ka­to­li­ciz­must, a sko­lasz­ti­kus fi­lo­zó­fi­át, az ud­va­ri élet ce­re­mó­ni­á­it. Az iro­da­lom­ban a nyelv csi­szol­tab­bá té­te­le szá­mít a leg­na­gyobb di­csé­ret­nek (Chaucert ne­ve­zi a köl­tői nyelv el­ső nagy meg­újí­tó­já­nak). A ver­se­lés te­rén is a Dryden és Pope ne­vé­hez kö­tött neo­klas­­szi­cis­ta tö­ké­le­tes­ség-esz­mény fe­lé ha­la­dás tör­té­ne­tét kí­ván­ja meg­ír­ni. A klas­­szi­cis­ta po­é­ti­kai nor­má­kat Warton nem­csak a ver­se­lés, de a túl­bur­ján­zó­nak ér­zett köl­tői ké­pek (me­ta­fo­rák, concettók, ha­son­la­tok) kap­csán is ér­vé­nye­sí­ti, amit úgy­szin­tén ne­héz ös­­sze­egyez­tet­ni a tör­té­ne­ti­ség és a re­la­ti­viz­mus név­leg vál­lalt gon­do­la­tá­val.

      Wartont még­is vonz­za a kö­zép­kor és az ere­det­ku­ta­tás bű­vö­le­te. Ő azon­ban – szem­ben pél­dá­ul a fent em­lí­tett Blairrel – nem az ál­ta­lá­nos em­be­ri fej­lő­dés narratívájában ta­lál­ja meg a képzeletgazdagnak, s en­­nyi­ben köl­tő­i­nek te­kint­he­tő ere­de­tet, ha­nem spe­ci­á­li­san a ke­le­ten, ame­lyet a „ro­man­ti­kus” iro­da­lom for­rá­sá­nak te­kint. A jel­ző itt és ké­sőbb Warton szó­hasz­ná­la­tá­ban nem egy adott kor­szak­ra vo­nat­ko­zik, ha­nem egy a kö­zép­kor­ral tár­sí­tott és a gö­rög-la­tin klas­­szi­ku­sok­kal szem­be­ál­lít­ha­tó ér­ték­ren­det fe­jez ki, amely­nek leg­tö­ké­le­te­sebb meg­va­ló­su­lá­sát a ro­mánc-iro­da­lom­ban lát­ta (en­nek ki­tel­je­se­dé­sét pe­dig Spenser Tün­dér­ki­rály­nő­jé­ben). „A kö­zép­kor szo­ká­sai, in­téz­mé­nyei, ha­gyo­má­nyai és val­lá­si éle­te mind ked­vez­tek a köl­té­szet­nek. A ko­csi­szín­pa­dok (pageants), fel­vo­nu­lá­sok (processions), spek­tá­ku­lu­mok és ce­re­mó­ni­ák köl­tői ké­pek­kel tár­sul­tak, meg­sze­mé­lye­sí­tés­sel és al­le­gó­ri­á­val. A tu­dat­lan­ság és a ba­bo­na gá­tol­ják az em­be­ri tár­sa­da­lom va­ló­di ér­de­ke­i­nek ér­vé­nye­sü­lé­sét, még­is ezek a kép­ze­lő­e­rő szülei.”12 Ké­sőbb azon­ban

„[a] ro­man­ti­kus köl­té­szet meg­ad­ta ma­gát az ér­te­lem és a ku­ta­tás ere­jé­nek […]. A klasszi­ku­sok ta­nul­má­nyo­zá­sa, va­la­mint a hű­vö­sebb má­gia és a sze­lí­debb mi­to­ló­gia mód­sze­res­sé kezd­ték ten­ni a vers­kom­po­zí­ci­ót, s min­den­ki a ki­vá­ló­ság új min­tá­i­val, Gö­rög­or­szág és Ró­ma hi­bát­lan mo­dell­je­i­vel kí­vánt ver­seny­be száll­ni, ez pe­dig el­ve­ze­tett az in­ven­ció ha­lá­lá­hoz, az imi­tá­ci­ó­hoz. Mű­velt­ség­gel for­mál­ták a gé­ni­uszt. A fan­tá­zi­át meg­gyen­gí­tet­te a töp­ren­gés és a fi­lo­zó­fia. […] Az ítélőerőt a kép­ze­let fö­lé emel­ték, és le­fek­tet­ték a kri­ti­ka sza­bá­lya­it. Az ere­de­ti gé­ni­usz bá­tor kü­lönc­sé­gét és az ős­ho­nos gon­do­lat me­rész ér­des­sé­gét meg­fé­lem­lí­tet­ték a tö­ké­le­tes­ség és a ki­fi­no­mult­ság me­ta­fi­zi­kai eszméi.”13

 

Az Er­zsé­bet-kor ép­pen azért arany­kor, mert arany kö­zép­út­ként áll az ere­det pri­mi­tív kép­ze­let- és kép-gaz­dag­sá­ga és a mo­dern kor pró­zai, ra­ci­o­ná­lis ki­fi­no­mult­sá­ga kö­zött. Warton eb­ből a szem­pont­ból ko­ra jel­leg­ze­tes fi­gu­rá­ja. Ha­son­ló okok­ból fon­tos a re­ne­szánsz Samuel Johnson Szó­tá­rá­nak (1755) kon­cep­ci­ó­já­ban is, amely sze­rint „min­den nyelv tör­té­ne­té­ben épp­úgy van dur­va kor­szak, amely meg­elő­zi a tö­ké­le­tes ál­la­po­tot, mint ha­mis ki­fi­no­mult­ság és ha­nyat­lás.” A tö­ké­le­tes egyen­súly – a bar­bár­ság után és a mes­ter­kélt­ség előtt – Johnson sze­rint is ép­pen az Er­zsé­bet-kor­ban érvényesült.14 De ha­son­ló­kép­pen Shakes­peare ko­rá­ra he­lye­ző­dik a hang­súly a Johnsonétól egé­szen el­té­rő kri­ti­kai el­vek és ér­ték­íté­le­tek men­tén gon­dol­ko­dó Richard Hurd püs­pök nagy­ha­tá­sú kri­ti­kai di­a­ló­gu­sa­i­ban (1759) is, aki a lo­va­gi ro­mán­cok és a gó­ti­kus iro­da­lom vé­del­me­ző­je­ként lé­pett fel. A köl­té­szet­nek leg­in­kább meg­fe­le­lő nyelv és íz­lés sze­rin­te a „meg­rend­sza­bá­lyo­zat­lan fan­tá­zia” „dur­va kí­sér­le­tei” és a „ki­fi­no­mult ér­te­lem és tu­do­mány” ál­la­po­tai kö­zött lel­he­tő fel. S ez Hurd sze­rint is ép­pen a XVI/XVII. szá­za­dok for­du­ló­já­ra volt jellemző.15

      Jack Lynch mo­nog­rá­fi­á­ja rész­le­te­sen be­mu­tat­ja, hogy a ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad mi­lyen sok­fé­le szem­pont­ból te­kin­tet­te előd­jé­nek az Er­zsé­bet-kort (a re­ne­szánsz fo­gal­ma még nem volt használatban).16 Az egy­há­zi ügyek el­ren­de­zé­sé­vel kap­cso­lat­ban, a po­li­ti­kai sta­bi­li­tás min­tá­it ke­res­ve, vagy ép­pen az iro­dal­mi mű­velt­ség te­rén a szü­le­tő­ben lé­vő mo­dern­ség mint­egy ön­ma­ga tük­re­ként hasz­nál­ta a koramodern kort. Ahogy a hu­ma­nis­ta tu­do­mány for­dult a gö­rög-la­tin klas­­szi­ku­sok­hoz, az­zal a gond­dal kom­men­tál­ják és ad­ják ki a (tá­gan ér­tett) Skakespeare-kor leg­na­gyobb­ja­i­nak a szö­ve­ge­it, s te­rem­tik meg köz­ben a nem­ze­ti klas­­szi­ku­sok ká­non­ját (Spenser, Shakes­peare és Mil­ton a köl­té­szet te­rén). Lynch azt is le­ír­ja, hogy a tör­té­ne­ti gon­dol­ko­dás fon­tos ka­te­gó­ri­á­ja, a kor­szak fo­gal­ma is ép­pen eb­ben a vi­szony­lat­ban ala­kul ki. A hu­ma­nis­ták előz­mé­nyek nél­kü­li éles­ség­gel kü­lö­ní­tet­ték el sa­ját ma­gu­kat a kö­zép­kor­tól. A ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad­ra azon­ban vi­lá­gos­sá vált: a meg­úju­lás ko­ra is le­zá­rult. A pol­gár­há­bo­rút és a cromwelli kor­sza­kot kö­ve­tő res­ta­u­rá­ci­ó­val Dryden nem­ze­dé­ké­nek szá­mos tag­ja érez­te úgy, hogy új kor­szak kez­dő­dött: ők is az ókor­hoz visz­­sza­nyúl­va ha­tá­roz­ták meg a sa­ját ko­ru­kat új au­gus­tu­si kor­szak­ként, de az el­ső pil­la­nat­tól tu­da­tá­ban vol­tak, hogy ez az új­já­szü­le­tés nem az elő­ző­nek a foly­ta­tá­sa. Az a kor­szak le­zá­rult, s a las­san­ként ki­ala­ku­ló tör­té­ne­ti tu­dat­ban meg­je­le­nik egy töb­bé-ke­vés­bé vi­lá­gos kez­det­tel és vég­gel le­ír­ha­tó tör­té­ne­ti egy­ség: az elő­ző kor. Ezért is tör­tén­he­tett meg az, hogy a kro­no­ló­gi­a­i­lag az au­gus­tu­si kor­hoz kö­ze­lebb eső Mil­tont is a re­ne­szánsz­hoz so­rol­ták: a nagy­ság, a fen­sé­ges­ség, a köl­tői in­ten­zi­tás egy so­ha meg nem is­mé­tel­he­tő kor­sza­ká­hoz. Nem más, mint Warton báty­ja, Joseph tett éles kü­lönb­sé­get Spenser, Shakes­peare és Mil­ton sze­rin­te a fen­sé­ges­ség és a pá­tosz mi­nő­sé­ge­i­vel le­ír­ha­tó köl­té­sze­te, va­la­mint Pope és kor­tár­sa­i­nak szel­le­mes­sé­gen és jó­zan észen ala­pu­ló mű­vé­sze­te kö­zött, vi­lá­gos­sá té­ve, hogy utób­bit a szó szi­go­rú ér­tel­mé­ben nem is tart­ja költészetnek.17

      Az elő­re­ha­la­dó ki­fi­no­mult­ság fo­lya­ma­tá­ról szó­ló narratívát az el­ső pil­la­nat­tól só­vár­gás kí­sé­ri. Lynch pél­dá­ja ép­pen at­tól a kri­ti­kus­tól szár­ma­zik, aki­től a leg­ke­vés­bé szá­mí­ta­nánk ilyes­mi­re. „Mil­ton – mond­ta dr. Johnson egy be­szél­ge­tés so­rán – ki tud­ta ha­sí­ta­ni a Ko­los­­szust egy szik­lá­ból, de nem tu­dott ar­co­kat met­sze­ni cseresznyemagokra.”18 A nagy és az ap­ró, a vad fen­ség és a ki- vagy túl­fi­no­mult szép­ség el­len­té­te sej­te­ti, hogy a sa­ját ered­mé­nye­i­re na­gyon is büsz­ke tizennyolcadik szá­zad szá­má­ra a ha­la­dás­ba ve­tett hit vesz­te­ség­tu­dat­tal tár­sult.

 

 

Thomas Warton: Az an­gol köl­té­szet tör­té­ne­te

Rész­let a har­ma­dik kö­tet­ből (1781)19

 

Er­zsé­bet ki­rály­nő ural­ko­dá­sá­nak ide­jét több­nyi­re az an­gol köl­té­szet arany­ko­rá­nak ne­ve­zik, s bi­zo­nyá­ra nem hely­te­len a tör­té­ne­ti mű­vünk­ben tár­gyalt leg­köl­tő­ibb kor­szak­nak te­kin­te­ni.

      Vé­le­mé­nyünk sze­rint ki­emel­ke­dik a kor­szak köl­té­sze­té­nek vo­ná­sai kö­zül a me­se, a fik­ció és a kép­ze­lő­e­rő je­len­tő­sé­ge, va­la­mint a le­bi­lin­cse­lő ka­lan­dok és meg­in­dí­tó ese­mé­nyek ked­ve­lé­se. A to­váb­bi­ak­ban kí­sér­le­tet te­szek e jel­leg­ze­tes meg­kü­lön­böz­te­tő vo­ná­sok oka­i­nak fel­le­lé­sé­re és ma­gya­rá­za­tá­ra. A kö­vet­ke­ző – hol egy­más­sal ve­gyü­lő, hol egy­ma­guk­ban ér­vé­nye­sü­lő – hatóokokat kell te­kin­tet­be ven­nünk: az óko­ri klas­­szi­ku­sok irán­ti ér­dek­lő­dés új­já­é­le­dé­sét s mű­ve­ik tol­má­cso­lá­sát, az itáliai re­gé­nyek be­ho­za­ta­lát és le­for­dí­tá­sát, a ha­mis fi­lo­zó­fia lá­to­má­sos ál­mo­do­zá­sa­it és szőrszálhasogatását,20 a köl­té­szet cél­ja­i­nak meg­fe­le­lő mér­té­kű ba­bo­nás­sá­got, a ro­mán­cok cso­dás for­du­la­ta­i­nak át­vé­tel­ét, va­la­mint a né­pi szín­já­ték­ok­ban elő­for­du­ló jobb és gya­ko­ribb al­le­go­ri­kus je­le­ne­te­ket.

      A pá­pis­ta rom­lott­ság és csa­lárd­ság fel­szá­mo­lá­sa után ál­ta­lá­nos­sá vált a gö­rög és ró­mai mű­velt­ség el­sa­já­tí­tá­sá­nak di­vat­ja, s az iro­dal­már­nak sem kel­lett már ki­fe­je­zet­ten tu­dós­nak len­nie; fő- és köz­ne­me­sek is igényt tar­tot­tak a cím­re. A pa­pok ér­de­ke ko­ráb­ban azt dik­tál­ta, hogy ön­ma­guk­nak tart­sák meg a klas­­szi­kus nyel­vek is­me­re­tét, s így most egy­szer­re min­den­ki tü­rel­met­le­nül vá­gyott meg­is­mer­ni, amit az­előtt sé­rel­mé­re el­tit­kol­tak elő­le. Az igaz­ság igaz­sá­got szül, s a misz­té­ri­um lep­le nem­csak a val­lás­ról, ha­nem az iro­da­lom­ról is le­hul­lott. A la­i­ku­sok, aki­ket most meg­ta­ní­tot­tak ter­mé­sze­tes jo­ga­ik ér­vé­nye­sí­té­sé­re, nem tűr­ték to­vább a tu­dás ki­sa­já­tí­tá­sát, ha­nem be­já­rást kö­ve­tel­tek a pa­pok ál­tal bi­to­rolt te­rü­let­re. Az új fel­fe­de­zé­sek irán­ti ál­ta­lá­nos kí­ván­csi­ság – ame­lyet csak fo­koz­tak a gö­rög és ró­mai szer­zők mű­ve­i­ben rej­lő kin­csek­re vo­nat­ko­zó meg­ala­po­zott vagy meg­ala­po­zat­lan el­kép­ze­lé­sek – min­den­kit, aki sza­bad­idő­vel és va­gyon­nal ren­del­ke­zett, a klas­­szi­ku­sok ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ser­ken­tett. Az elő­ző kor­szak ki­fi­no­mult mű­velt­sé­gé­ből fi­nom­ko­dó di­vat lett a rá­kö­vet­ke­ző­ben. […]

      Mi­u­tán az elő­ke­lők meg­is­mer­ték az óko­ri köny­ve­ket, min­den a klas­­szi­kus tör­té­ne­lem és mi­to­ló­gia szí­ne­it öl­töt­te ma­gá­ra. Bár a kál­vi­nis­ták hely­te­le­ní­tet­ték a po­gány is­te­nek meg­je­le­ní­té­sét – gya­na­kod­tak, hogy ez erő­sí­te­né vagy akár vis­­sza is hoz­ná a bál­vány­imá­dás szel­le­mét –, még­is min­den­fe­lé di­va­to­sak let­tek. Ha a ki­rály­nő át­ha­ladt egy vi­dé­ki vá­ro­son, szin­te min­den ko­csi­szín­pa­don a pan­te­ont le­he­tett lát­ni. Ha meg­lá­to­gat­ta egy ne­mes há­zát, a ka­pun be­lép­ve há­zi is­te­nek kö­szön­töt­ték, és Mercurius kí­sér­te a lak­osz­tá­lyá­ba. Még a cuk­rá­szok is a mi­to­ló­gia szak­ér­tő­i­vé vál­tak. Va­cso­rá­nál Ovi­di­us Át­vál­to­zá­sa­i­nak vá­lo­ga­tott je­le­ne­te­it rak­ták ki édes­sé­gek­ből; egy óri­á­si szil­va­tor­ta tör­té­ne­ti tár­gyú cu­kor­má­zát Tró­ja el­pusz­tí­tá­sát áb­rá­zo­ló íz­le­tes dom­bor­mű bo­rí­tot­ta. Dél­utá­non­ként, ha őfel­sé­ge a kert­ben ke­gyes­ke­dett sé­tál­ni, a ta­vat Tri­to­nok és Néreidák lep­ték el, a csa­lád ap­ród­jai a lu­ga­sok kö­zül le­sel­ke­dő er­dei nim­fák­ká vál­toz­tak, az ina­sok pe­dig sza­tí­rok­nak öl­töz­ve szök­dé­csel­tek a pá­zsi­ton. Nem kí­vá­nok tá­pot ad­ni az il­let­len gya­nak­vás­nak, de nem kön­­nyű meg­mon­da­ni, mi­ért is tet­ték Er­zsé­bet szü­zes­sé­gét szün­te­len és túl­zó di­cső­í­tés tár­gyá­vá, és az sem vi­lá­gos, mi­től is len­ne ke­vés­bé ki­vá­ló vagy di­cső­sé­ges egy fér­je­zett, mint egy ha­ja­don ki­rály­nő. Őfel­sé­ge reg­gel még­is, mi­u­tán Ae­ne­as út­ját áb­rá­zo­ló kár­pi­tok­kal bo­rí­tott szo­bá­ban aludt, a park­ban va­dá­szott, s Di­a­ná­val ta­lál­koz­ván az is­ten­nő a hó­nál is tisz­tább eré­nyes­ség leg­ra­gyo­góbb min­ta­kép­ének ne­vez­te őszemérmességét, s Akteón to­la­ko­dá­sá­tól óvott li­ge­tek­be in­vi­tál­ta. Va­ló­já­ban azért hí­ze­leg­tek ne­ki olyan túl­ára­dó­an ezen eré­nyé­ért, mert a hős­nők jel­leg­ze­tes éké­nek lát­ták, mi­ként a baj­no­kok leg­főbb büsz­ke­sé­ge az em­ber­fe­let­ti hír­név volt a ré­gi bar­bár ro­mán­cok­ban. A to­vább­ra is di­va­tos lo­va­gi ér­zü­let­tel össz­hang­ban ün­ne­pel­ték a szü­zes­sé­gét, a bó­kok for­má­ja azon­ban a klas­­szi­kus al­lú­zió volt.

 

[…]

 

A klas­­szi­ku­sok di­vat­já­nak be­ára­dá­sa ha­mar meg­fer­tőz­te a köl­té­sze­tün­ket. Szer­ző­in­ket, akik már az­előtt ki­jár­ták a fan­tá­zia is­ko­lá­ját, egy­szer­re el­va­kí­tot­ták a kép­ze­lő­e­rő új szü­le­mé­nyei, s egy-ket­tő­re a po­gány ókor is­te­nei és hő­sei dí­szí­tet­tek min­den mű­vet. Az óko­ri me­sék­re va­ló uta­lá­so­kat gyak­ran a he­lyén­va­ló­sá­got egé­szen fi­gyel­men kí­vül hagy­va ve­zet­ték be. Page-né, akit pe­dig Shakes­peare egy­ál­ta­lán nem szán­dé­ko­zott sem mű­velt, sem mes­ter­kélt hölgy­nek be­mu­tat­ni, ne­vet­ve a tes­tes Falstaff kel­le­met­len szép­te­vé­sén, így szól: „In­kább len­nék óri­ás­nő és fe­küd­ném a Pélion he­gye alatt.”21 A po­gány tör­té­ne­tek is­mert­sé­ge azon­ban nem az ere­de­ti mű­vek szé­les kö­rű ta­nul­má­nyo­zá­sá­ból fa­kadt, ha­nem a szá­mos ek­ko­ri­ban szü­le­tett an­gol for­dí­tás­ból. Min­den toll­for­ga­tó klas­­szi­ku­so­kat for­dí­tott, így ezek a me­sék szé­les kör­ben el­ter­jed­tek, is­mer­tek let­tek, és a leg­egy­sze­rűbb em­be­rek­hez is el­ju­tot­tak. Amint ki­sza­ba­dul­tak a tu­dós nyel­vek kö­ré­ből, azon­nal szé­les kö­rű iz­gal­mat vál­tot­tak ki. Ovi­di­us Át­vál­to­zá­sai (hogy ne sza­po­rít­suk to­vább a pél­dá­kat), ame­lyet ép­pen ek­ko­ri­ban for­dí­tott le Golding, még a ta­nu­lat­la­nok szá­má­ra is fel­tár­ta az új kép­ze­let­be­li világot.22 Mint­hogy az ősi me­sék el­ér­he­tő­ek vol­tak an­go­lul is, a ta­nult uta­lá­sok – egy köl­te­mény­ben vagy egy ko­csi­szín­pa­di elő­adás so­rán – már nem vol­tak ho­má­lyo­sak vagy ért­he­tet­le­nek az át­lag­ol­va­só vagy az át­lag­né­ző szá­má­ra. És így ju­tunk el ah­hoz a meg­ál­la­pí­tás­hoz, hogy a klas­­szi­ku­sok­hoz va­ló vis­­sza­té­rés so­rán elő­ször csak a me­sés kép­ze­let­szü­le­mé­nye­ik ra­gad­tak meg ben­nün­ket. Nem for­dí­tot­tunk fi­gyel­met a mű­vek szer­ke­ze­té­nek sza­bá­lyos­sá­gá­ra, sem a ben­nük meg­fo­gal­ma­zó­dó vé­le­ke­dé­sek he­lyes­sé­gé­re. Egy dur­va kor kezd­te ol­vas­ni eze­ket a szer­ző­ket, amely így a túl­csa­pá­sa­i­kat, nem pe­dig a ter­mé­sze­tes szép­sé­gü­ket utá­noz­ta. S ezt – ahogy már az új­don­sá­gok­nál len­ni szo­kott – kár­hoz­tat­ha­tó mó­don túl­zás­ba vit­te.

 

[…]

 

A kor­sza­kunk­ra jel­lem­ző köl­té­szet kö­vet­ke­ző je­len­tős for­rá­sát a szá­mos an­gol­ra for­dí­tott itáliai el­be­szé­lés je­len­tet­te. Ezek a tör­té­ne­tek, ame­lyek nem ki­zá­ró­lag a ro­man­ti­kus in­ven­ci­ó­ra, ha­nem a va­ló élet­re és a szo­ká­sok­ra, va­la­mint a ki­ta­lált, de va­ló­sze­rű ese­mé­nyek mű­vé­szi el­ren­de­zé­sé­re tá­masz­kod­tak, így új­faj­ta örö­möt je­len­tet­tek a nép­nek, amely nem vesz­tet­te még el a tör­té­net­mon­dás ősi él­ve­ze­tét, és mind­azok di­va­tos szó­ra­ko­zá­sá­vá vál­tak, akik sa­ját örö­mük­re ol­vas­tak. Szám­ta­lan szín­da­rab és köl­te­mény író­dott ezek nyo­mán, ame­lyek más­kü­lön­ben nem szü­let­het­tek vol­na meg, és író­ink sa­ját mű­ve­ik­ben is ha­son­ló uta­kat ke­res­tek. E köny­vek el­ter­je­dé­se előtt a meg­ha­tó hely­ze­tek, a kö­rül­mé­nyek össz­já­té­ka és a ki­fej­let pá­to­sza lé­nye­gé­ben mind is­me­ret­le­nek vol­tak. A gyöt­rel­met, kü­lö­nö­sen azt a faj­tá­ját, amely a gyen­géd ér­ze­lem meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ból fa­kad, nem áb­rá­zol­ták még a leg­le­bi­lin­cse­lőbb meg­je­le­né­si mód­ja­i­ban. In­nen köl­csö­nöz­ték köl­tő­ink (kü­lö­nö­sen a drá­mai köl­tő­ink) az öt­le­te­ket el­fo­gad­ha­tó cse­lek­mény ki­ala­kí­tá­sá­hoz, és a té­nyek azon szük­sé­ges bo­nyo­dal­mát, amely­ből ko­mi­kus vagy tra­gi­kus tör­té­net szü­let­het. Ahogy gya­ra­pod­tak az is­me­re­tek, úgy akart a szel­lem egy­re több té­mát és nyers­anya­got. Ezek a mű­vek lép­tek a le­gen­dák és a kró­ni­kák he­lyé­be. Bár a vándorénekesek ré­gi his­tó­ri­ás köl­te­mé­nyei sok bá­tor ka­lan­dot, hő­si­es vál­lal­ko­zást tar­tal­maz­tak, és dur­va ki­dol­go­zá­suk el­le­né­re erő­tel­jes ha­tást vál­tot­tak ki, még­is hi­ány­zott be­lő­lük az ele­gen­dő és meg­fe­le­lő­en el­ren­de­zett for­du­lat, va­la­mint a jel­le­mek és ese­mé­nyek iga­zabb és va­ló­sze­rűbb le­írá­sa, amit pe­dig meg­kí­vánt az ár­nyal­tabb gon­dol­ko­dá­sú és kí­ván­csibb kor. Még az ere­de­ti gó­ti­kus ro­mánc nyers vo­ná­sa­it is lá­gyab­bá tet­te az ilyes­faj­ta ol­va­sott­ság; Syd­ney itáliai pasz­to­rál­lal – na meg azok­kal a hoz­zá­va­lók­kal, ame­lyek­kel Héliodórosz fris­si­ben le­for­dí­tott Eti­ó­pi­ai tör­té­ne­té­ben találkozni23 – ol­tot­ta be a fe­u­dá­lis szo­ká­so­kat Arcadiájában.24

      A re­for­má­ció nem pusz­tí­tott még el min­den tév­kép­ze­tet, s nem va­rázs­ta­la­ní­tot­ta a ba­bo­na vég­vá­ra­it. A ha­gyo­má­nyos hit mál­la­do­zó épü­le­tén né­hány be­tű még ki­ve­he­tő volt. A tu­do­mány haj­na­lá­nak el­ső fé­nyei nem tün­tet­ték még el a tu­dat­lan­ság min­den ma­nó­ját. Az ész meg­ha­gyott még né­hány lé­zen­gő dé­mont a szol­gá­la­tá­ban, a köl­té­szet irá­nyí­tá­sa alatt. Az em­be­rek még hit­ték, il­let­ve haj­lan­dó­ak vol­tak el­hin­ni, hogy szel­le­mek len­gik kö­rül őket, akik „ég fu­val­mát vagy po­kol lehét” hoz­zák magukkal,25 hogy a kí­sér­te­tek az es­ti tűz­ol­tást jel­ző ha­rang sza­vá­ra va­ló­ban ki­sza­ba­dul­nak bűn­hő­dé­sük há­zá­ból, és hogy tün­dé­rek raj­zol­nak misz­ti­kus kö­rö­ket a hold­fény­ben a rét­re. E hi­szé­keny­ség jó ré­szét még a tu­do­mány és a mé­lyen­szán­tó gon­dol­ko­dás ne­ve is szen­te­sí­tet­te. Prospero nem rej­tet­te el­tö­rött pál­cá­ját a föld alá, s a köny­vét sem ve­tet­te a ten­ger mé­rő­lánc ál­tal el nem ért mélyébe.26 […] Egy ta­nul­tabb és csi­szol­tabb kor Shakes­peare­-je nem áb­rá­zolt vol­na a dé­li na­pot el­fe­ke­tí­tő má­gust, sem bo­szor­kány­szom­ba­tot, sem üs­töt bűbájoláshoz.

      Két­ség­te­len, hogy a fen­ti el­kép­ze­lé­sek nagy ré­szét sok­kal job­ban hit­ték és sok­kal töb­ben osz­tot­ták a meg­elő­ző ko­rok­ban. De a kom­po­zí­ció mű­vé­sze­te nem ha­ladt még kel­lő­kép­pen elő­re, és az ak­ko­ri­ban élt köl­tők nem is tud­ták vol­na meg­fe­le­lő stí­lus­ban és kel­lő meg­fon­tolt­ság­gal fel­dol­goz­ni e té­má­kat. Ek­ko­ri­ban ér­tünk el ab­ba a kor­szak­ba, ami­kor az ész ál­tal meg­za­bo­lá­zott nem­ze­ti hi­szé­keny­ség egy­faj­ta ci­vi­li­zált ba­bo­nás­sá­got ered­mé­nye­zett, s olyan tra­dí­ci­ó­kat ha­gyott hát­ra, ame­lyek elég fan­tá­zia­dú­sak ah­hoz, hogy a köl­tők fel­dí­szít­hes­sék őket, ám a jó­zan ész szem­pont­já­ból sem túl­sá­go­san va­dak vagy el­ru­gasz­ko­dot­tak. Hobbes – bár nem osz­tot­ta ezt a né­ze­tet – he­lye­sen jegy­zi meg: „A jó köl­te­mény­hez […] mind íté­lő­ké­pes­ség­re, mind kép­ze­let­re szük­ség van. De fő­kép­pen kép­ze­let­re, mert a vers ere­de­ti­sé­gé­vel (extravagancy) vált ki tet­szést – azt vi­szont ke­rül­ni kell, hogy ta­pin­tat­lan­sá­gá­val nem­tet­szést vált­son ki.”27

 

[…]

 

Itt ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy csak né­hány kri­ti­kai ér­te­ke­zés és egyet­len Poétika28 szü­le­tett ek­ko­ri­ban. A ki­fe­jez­he­tő vé­le­mé­nye­ket és a köl­tői ké­pe­ket még nem ha­tá­roz­ták meg a kom­po­zí­ció meg­fel­leb­bez­he­tet­len elő­írá­sai, s a gé­ni­uszt nem nyű­göz­te le az íz­lés bí­ró­sá­gá­nak jö­vő­be­li, vég­le­ges íté­le­té­nek tu­da­ta. Az ap­ró­sá­gok irán­ti ne­mes kö­zöm­bös­sé­get fi­gyel­het­jük meg ek­ko­ri­ban a szer­ző­ink­nél. A he­lyén­va­ló­ság kö­ve­tel­mé­nyé­nek túl­sá­go­san ala­pos vizs­gá­la­ta he­lyett min­den­ki sza­ba­don en­ged­te sa­ját in­ven­ci­ó­já­nak sze­szé­lye­it. A köl­tő el­ső­sor­ban sa­ját be­lül­ről fa­ka­dó ér­zé­se­i­re épí­tett, sa­ját köz­vet­len és egye­di szem­lé­let­mód­já­ra, a gon­do­lat sza­bad­sá­ga pe­dig gyak­ran a meg­szó­la­lás lep­le­zet­len őszin­te­sé­gé­ben nyil­vá­nult meg. Ez a kö­rül­mény egyéb­ként nagy­ban hoz­zá­já­rult köl­tő­ink vers­mér­ték­ének ze­nei mo­du­lá­ci­ó­já­hoz, amely az­tán ha­mar a dis­­szo­nan­cia és nyer­ses­ség el­len­té­tes vég­le­té­ig sül­­lyedt le. Gyak­ran gon­dat­la­nok vol­tak a vá­lo­ga­tás és a meg­kü­lön­böz­te­tés te­rén. Shakes­peare az ál­ta­lá­nos ter­mé­sze­tet kö­vet­ve ba­ran­golt. Föld­ről az ég­re, ég­ből föld­re vil­lan a szeme.29 Lát­juk, ahogy át­sza­kít­ja a kép­ze­let mód­sze­ré­nek ha­tá­ra­it. Egy je­le­ne­ten be­lül alá­száll a tra­gi­kus fen­ség leg­ne­me­sebb de­le­lő­jé­ről a szó­já­ték­okig, a szó­fa­csa­rá­so­kig, a nép­sze­rű bo­hó­zat leg­alan­ta­sabb mu­lat­sá­ga­i­ig. Mél­tó­sá­gá­nak tel­jé­ben sa­ját II. Ri­chárd­já­ra em­lé­kez­tet, a „kön­­nyel­mű királyra”,30 aki ese­ten­ként meg­fe­led­ke­zett ural­ko­dói rang­já­ról, és „mél­tó­sá­gát pré­dá­ul ad­ta / Su­han­cok rö­he­jé­nek.” Úgy tet­szik, sem­mi ki­vet­ni­va­lót nem lá­tott a her­ce­gek és tök­fil­kók, sze­ná­to­rok és sza­tó­csok, ta­nács­adók és tisz­tek, ural­ko­dók és ud­va­ri bo­lon­dok kö­zöt­ti, át­me­net nél­kü­li vál­tá­sok­ban. Mint Ver­gi­li­us fe­je­del­mi töl­gye:

 

––—Quantum vertice ad auras

Ćtherias, tantum radice in Tar­ta­ra tendit.31

 

Sza­tí­rák – ha jól ért­jük a szót – a ki­rály­nő ural­ko­dá­sá­nak utol­só éve­i­ig egy­ál­ta­lán nem szü­let­tek, s még ak­kor is csak né­hány. A kor bű­ne­i­nek rész­le­tes ké­pe nem fe­lelt meg azok­nak az ol­va­sók­nak, akik a mes­ter­sé­ges szo­ká­sok vi­lá­gá­ban sze­ret­tek kó­bo­rol­ni. Az em­be­rek­hez ha­son­ló­an a Mú­zsa is túl­sá­go­san ün­ne­pé­lyes és vis­­sza­fo­gott volt, túl­zot­tan ce­re­mo­ni­á­lis és pe­dáns ah­hoz, hogy le­ha­jol­jon a min­den­na­pi élet­hez. A sza­tí­ra egy rend­kí­vül csi­szolt nép köl­té­sze­te.

      A női ka­rak­te­rek je­len­tő­sé­gét nem is­mer­ték még fel, és a nők nem kap­tak még be­já­rást az ál­ta­lá­nos tár­sas érint­ke­zés­be. Még nem tet­te ko­mi­kus ha­tá­sú­vá a köl­té­sze­tet ez a ke­ve­re­dés, s ver­se­lé­sünk nyer­sebb hang­üté­sét sem lá­gyí­tot­ta a gá­láns vi­sel­ke­dés köny­­nyed­sé­ge s a bó­kok köz­vet­len­sé­ge, ame­lyek ta­lán ese­ten­ként a ko­mo­lyabb té­mák­ra is ha­tás­sal van­nak, és ész­re­vét­le­nül át­ter­jed­nek a stí­lus és a gon­dol­ko­dás ál­ta­lá­nos szo­ká­sa­i­ra. Nem sze­ret­ném azt su­gall­ni, mint­ha a köl­té­sze­tünk kárt szen­ve­dett vol­na a vi­sel­ke­dé­sünk­ben a gyen­gé­debb nem be­fo­ga­dá­sa – vagy még in­kább a nők ok­ta­tá­sá­nak ja­vu­lá­sa – ré­vén vég­be­ment je­len­tős vál­to­zás mi­att; ez ele­gáns­sá és vál­to­za­tos­sá tet­te az éle­tet, ki­bő­ví­tet­te a tár­sal­gás te­rét, gya­ra­pí­tot­ta a szel­le­mes­ség és hu­mor té­má­it, és gaz­da­gab­bá tet­te a for­rá­sa­i­kat. Én azon­ban a kom­po­zí­ció jel­leg­ze­tes­sé­ge­it vizs­gá­lom, és azt kí­ván­tam fel­vet­ni, hogy egy ilyen je­len­tős té­nye­ző hi­á­nya a ré­gi­ek éle­té­nek for­má­i­ból és fel­épí­té­sé­ből bi­zo­nyá­ra ha­tás­sal volt a kor­társ köl­té­szet­re. Őse­ink e té­ren mu­ta­tott szo­ká­sa­i­nak szá­mos nyo­ma ma­radt. Ud­var­lá­si stí­lu­su­kat ki­kö­vet­kez­tet­het­jük Ham­let, az if­jabb Hen­ry Percy, V. Hen­rik vagy Fenton úr sze­rel­mes be­szél­ge­té­se­i­ből. Tra­gi­kus hős­nő­ik – Desde-monáik és Ofé­li­á­ik – bár­mi­lyen fon­tos sze­re­pet ját­sza­nak is a da­ra­bok­ban, min­dig hát­tér­be van­nak szo­rít­va. Ko­mé­di­á­ik­ban a höl­gyek csu­pán „víg­nők”, egy­sze­rű és de­rűs mat­ró­nák, akik­nek a tisz­tes­sé­gük­kel va­ló ta­ka­ré­kos­ko­dás ad­ja meg az ér­té­küket. A rö­vi­debb köl­te­mé­nyek­ben, ha egy sze­rel­mes az úr­nő­jét di­csé­ri, a bó­kok nem ki­fi­no­mul­tak és nem is meg­in­dí­tó­ak, hi­ány­zik be­lő­lük mind az ele­gan­cia, mind az ér­zés: a hölgy le­írá­sa nem ért­he­tő, mű­vé­szi di­cső­í­tés, nem a ter­mé­szet va­ló­di szí­ne­it és meg­lé­vő ki­vá­ló­sá­ga­it kö­ve­ti, ha­nem mint­ha egy má­sik vi­lág kü­lö­nös ide­ál­ját ír­ná le, amely je­len­tő­ség nél­kü­li, túl­zó és ter­mé­szet­el­le­nes ér­zé­se­ket vált ki.

      Mind­ezen kö­rül­mé­nyek (vagy so­kuk) ered­mé­nye­kép­pen a kor köl­tői nyel­ve le­író, fes­tői és fi­gu­ra­tív volt. Ez a ha­tás még az Er­zsé­bet ural­ko­dá­sa alatt szü­le­tett pró­zai mű­vek­ben is meg­mu­tat­ko­zik. A rá­kö­vet­ke­ző kor­ban az­tán a köl­té­szet vet­te át a pró­za nyel­vét.

      Az ál­ta­lá­nos is­me­re­tek ez­alatt szé­les kör­ben és nagy se­bes­ség­gel gya­ra­pod­tak. Egy­re sza­po­rod­tak a köny­vek, és szá­mos rend­kí­vül hasz­nos és ér­tel­mes té­mát tár­gyal­tak már a mi nyel­vün­kön is. A tu­do­mány azon­ban nem lé­pett még na­gyot elő­re. Egé­szé­ben vé­ve Er­zsé­bet ural­ko­dá­sa alatt ér­tünk el ab­ba a kor­szak­ba, amely az ere­de­ti és igaz köl­té­szet­nek ked­vez: a ma­gát ké­re­tő fan­tá­zia nem min­dig tu­dott el­len­áll­ni az ér­te­lem ost­ro­má­nak, a gé­ni­uszt csu­pán irá­nyí­tot­ta, de nem ural­ta az ítélőerő, az íz­lés és a mű­velt­ség pe­dig még csak an­­nyi­ra fe­gyel­mez­ték meg a kép­ze­lő­e­rőt, hogy az ál­ta­luk kí­sért szép­sé­gek ér­de­ké­ben ne kí­ván­ja sem el­ítél­ni, sem kor­lá­toz­ni an­nak csa­pon­gá­sa­it.

 

-----

1        Ernst Cassirer: A fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­ja. Ford. Scheer Ka­ta­lin. At­lan­tisz, Bu­da­pest, 2007, 255–298. A for­dí­tás és a ta­nul­mány a 79197-es szá­mú OTKA-pályázat (Az an­gol re­ne­szánsz drá­ma kri­ti­ka­tör­té­ne­te) ke­re­té­ben ké­szült. A for­dí­tó kö­szö­ne­tet mond Pé­ter Ág­nes­nek, Kállay Gé­zá­nak és Vin­ce Má­té­nak a mun­ka so­rán nyúj­tott se­gít­sé­gü­kért.

2     I. m., 281.

3     Rad­nó­ti Sán­dor: Jöjj és láss! A mo­dern mű­vé­szet­fo­ga­lom ke­let­ke­zé­se. Winckelmann és a kö­vet­kez­mé­nyek, At­lan­tisz, Bu­da­pest, 2010, 393.

4     Idé­zi: Joan Pittock: The Ascendancy of Taste. The achievement of Joseph and Thomas Warton, Routledge and Kegan Paul, Lon­don, 1973, 203.

5     René Wellek: The Rise of Eng­lish Literary History, McGraw-Hill, New York, Lon­don, etc., 1966 [1941].

6     Francis Ba­con: The Ma­jor Works. Ed. Brian Vickers. Ox­ford University Press, Ox­ford, 2002 [1996], 176.

7     Hugh Blair: Lectures on Rhetoric and Bel­les Lettres. Ed. Lin­da Ferreira Buckley és S. Michael Halloran. Southern Il­li­no­is University Press, Carbondale, 2005, 430–431.

8     A re­ne­szánsz szer­zők XVIII. szá­za­di ki­adá­sa­i­val kap­cso­lat­ban ld. Earl R. Wasserman: Elizabethan poetry in the eighteenth century, University of Il­li­no­is Press, Urbana, 1947, 203–223.

9     Thomas Gray and William Collins: Poetical Works. Ed. Roger Lonsdale. Ox­ford University Press, Ox­ford és New York, 1977, 46–51.

10    Wellek, i. m., 167–168.

11    Thomas Warton: The History of Eng­lish Poetry from the Twelfth to the Close of the Sixteenth Century. Ed. W. Carew Hazlitt. Reeves and Turner, Lon­don, 1871. vol. II, 3.

12    Warton, i. m., vol. IV, 21.

13    I. m., 21–22.

14    Samuel Johnson: A Critcal Edition of the Ma­jor Works. Ed. Do­nald Greene. Ox­ford University Press, Ox­ford, New York, 1984, 319.

15    Richard Hurd, The Works of Richard Hurd, T. Cadell and W. Davies, Lon­don, 1811, vol. III, 210.

16    Jack Lynch: The Age of Elizabeth in the Age of Johnson, Camb­rid­ge University Press, Camb­rid­ge, 2003.

17    Joseph Warton: An Essay on the Writings and Genius of Pope, M. Coo­per, Lon­don, 1756, iii–xii.

18    James Boswell: Life of Johnson. Ed. R. W. Chapman. Jav. ki­ad. J. D. Fleeman. Ox­ford University Press, Lon­don, Ox­ford, New York, 1970, 1301.

19    A for­dí­tás a kö­vet­ke­ző ki­adás alap­ján ké­szült: Thomas Warton: History of Eng­lish Poetry from the Twelfth to the Close of the Sixteenth Century. Ed. W. Carew Hazlitt. Reeves and Tourner, Lon­don, 1871, vol. IV, 355–363. Hasz­no­sí­tot­tam a kö­vet­ke­ző an­to­ló­gi­ák kom­men­tár­ja­it és szer­kesz­tői meg­ol­dá­sa­it is: Brian Vickers. Ed., William Shakes­peare: The Critical Heritage. Vol. 6, 1774–1801. Routledge, Lon­don és New York, 2003 [1981], 304–309., Scott Elledge. Ed., Eighteenth-Century Critical Essays. Cornell University Press, Itha­ca, New York, 1961, vol. II, 794–803.

20    Nem egé­szen egy­ér­tel­mű: Warton va­ló­szí­nű­leg a sko­lasz­ti­kus fi­lo­zó­fi­á­ra gon­dol.

21    A windsori víg nők. II.1. Devecseri Gá­bor for­dí­tá­sa.

22    Arthur Golding (?1536–?1603) la­tin­ból és fran­ci­á­ból for­dí­tott. Tel­jes Át­vál­to­zá­sai (jam­bi­kus heptameterben, pár­rí­mek­kel) 1567-ben je­len­tek meg.

23    Thomas Underdown for­dí­tá­sa 1587-ben je­lent meg.

24    Sir Philip Sidney (1554–1586) mű­ve. Két vál­to­za­ta lé­te­zik: az öt ré­szes el­ső vál­to­zat 1581-ben ké­szült el, a má­so­dik be­fe­je­zet­le­nül ma­radt; Sidney 1583–84-ben dol­go­zott raj­ta. Az Arcadia szá­mos dalt és köl­te­ményt be­épí­tő, drá­mai ha­tá­sú pár­be­szé­de­ket hasz­ná­ló hos­­szú pró­zai mű, amely Arcadia ural­ko­dó­já­nak és vi­dék­re vis­­sza­vo­nult ud­va­rá­nak tör­té­ne­té­ről szól; szá­mos bu­ko­li­kus ele­met és tel­jes ek­lo­gá­kat tar­tal­maz.

25    Ham­let I.4. Arany Já­nos for­dí­tá­sa.

26    A vi­har V.1. Ba­bits Mi­hály for­dí­tá­sa alap­ján.

27    Thomas Hobbes: Le­vi­a­tán vagy az egy­há­zi és vi­lá­gi ál­lam for­má­ja és ha­tal­ma. Ford. Vá­mo­si Pál. Kos­suth, Bu­da­pest, 1999, vol. I, 124.

28    Ge­or­ge Puttenham The Arte of Eng­lish Poesie cí­mű 1589-es ta­nul­má­nyá­ról van szó.

29    Warton bi­zo­nyá­ra Theseus sza­va­i­ra utal a Szentivánéji álom­ból (V.1.):

                               Szent őrü­let­ben a köl­tő sze­me
Föld­ről az ég­re, ég­ből föld­re vil­lan,
S mig is­me­ret­len dol­gok vá­za­it
Meg­tes­te­sí­ti képzeletje, tol­la
A lé­gi sem­mit ál­lan­dó alak­kal,
Lak­hel­­lyel és név­vel ru­ház­za fel.
(Arany Já­nos for­dí­tá­sa)

30    IV. Hen­rik. I. rész. III.2. Vas Ist­ván for­dí­tá­sa.

31    „föl az égig aként ve­ti lomb­ját, / mint ami­kép­pen a Tartarusig ter­jed gyö­ke­ré­vel.” Georgica II.291–292. La­ka­tos Ist­ván for­dí­tá­sa.