Napkelte nyomán

Hajnalban, sötétben

ébredtem a napkeltéhez.

Tacskóm a konyhában

már indulásra kész.

Mint üres vascsövek,

kongtak az utcák.

Csak néha törte meg

a csendet a gépzaj.

Álomba dermedt

épületek között

károgtak a varjak,

karcolva a novembert.

Rongyos alakok a híd

lábánál, csomókban.

Fűtötte őket a híg,

tablettás kegyelem.

Az egyikük felállt,

lehúzta a sliccét:

országot mintázott

a betonon a sugár.

Mikor megérkeztünk

a ritkás parti erdőbe,

szabadon engedtem

a felajzott állatot.

Mélyzöld nyugalommal

zajlott a Tisza.

Belemártottam a kezem,

kortyoltam belőle.

Az ólomszínű ég héjából

fokozatosan kibomlott,

emelkedett a tűzkorong.

Eltűnt közben a kutyám.

Vadul hívtam, válasz

sehol. Félni kezdtem.

Ott bukkantam rá,

hol még sosem jártam.