Az el­sõ idõk­ben Gajz And­rás szá­má­ra az je­len­tet­te a leg­na­gyobb prob­lé­mát, hogy meg­ta­lál­ja a ki­je­lölt elõ­a­dó­ter­me­ket és sze­mi­ná­ri­u­mi szo­bá­kat. Föl­ju­tott a meg­adott eme­let­re, el­in­dult, sze­rin­te a jó irány­ba. Hi­á­ba vol­tak az aj­tók szá­moz­va, a szá­mo­zás lo­gi­ká­ját sem ér­tet­te. A hu­szon­há­rom után nem a hu­szon­négy kö­vet­ke­zett, ha­nem pél­dá­ul a har­minc­há­rom. Ugyan­is a kör­be­ve­ze­tõ fo­lyo­sók­ból idõ­rõl-idõ­re ke­reszt­fo­lyo­sók nyíl­tak, ab­ban foly­ta­tó­dott a szá­mo­zás. Vagy ab­ban se. Il­let­ve igen, de a fo­lyo­só má­sik vé­gé­tõl. És ez se tûnt sza­bály­nak. Bi­zo­nyos na­po­kon And­rás ki­fe­je­zet­ten ab­ból a cél­ból jár­ta be az eme­le­te­ket, hogy meg­is­mer­je a rend­szert. A kör­fo­lyo­só­val kezd­te, ami­rõl ki­de­rült, hogy nem kör, nem is négy­ze­te­sen fo­lya­ma­tos, ha­nem ki­tér er­re is, ar­ra is, te­hát sza­bály­ta­la­nul te­ke­reg, igaz, vé­gül kör­be­ér. Vi­szont a ke­reszt­irá­nyú fo­lyo­sók né­ha nem lát­szot­tak ke­reszt­irá­nyú­nak, mert nem min­dig vol­tak kes­ke­nyeb­bek, sõt a ka­nya­ro­dó kör­fo­lyo­só­nak szin­te a foly­ta­tá­sa­ként kö­vet­kez­tek egyik-má­sik ka­nyar­ban. Más­kor meg nem, ha­nem ki­lenc­ven fok­ban ágaz­tak ki. De hol igen, hol nem? Hal­lot­ta, hogy mi­e­lõtt a kom­mu­nis­ták ál­la­mo­sí­tot­ták vol­na, az épü­let­ben ka­to­li­kus egy­há­zi in­téz­mény mû­kö­dött. Kár, hogy nem járt to­vább a szer­ze­te­sek­hez, saj­nál­ko­zott, ta­lán nem len­ne prob­lé­má­ja a tá­jé­ko­zó­dás­sal. Szá­mos pró­bál­ko­zás el­le­né­re odá­ig se ju­tott el, hogy két­szer egy­más után ugyan­úgy vé­gig­ha­lad­jon a fo­lyo­só­rend­sze­ren, pe­dig a szo­bák, ter­mek szá­mo­zá­sá­nak me­mo­ri­zá­lá­sa csak ez­után kö­vet­kez­he­tett vol­na.

      Ele­in­te min­dig el­ké­sett, és ha kér­dõ­re von­ták ér­te, nem val­lot­ta be, mi­ért, min­den­fé­le ki­fo­gást öt­lött ki, ügyel­ve ar­ra, hogy ugyan­an­nál az ok­ta­tó­nál ne for­dul­jon elõ is­mét­lõ­dés. Ké­sõbb ah­hoz a mód­szer­hez fo­lya­mo­dott, hogy nem cél­ba igye­ke­zett ér­ni, nem az aj­tó­kat si­la­bi­zál­ta a kér­dé­ses eme­le­ten, ha­nem ad­dig-ad­dig kacs­ka­rin­gó­zott, míg ta­lál­ko­zott egy év­fo­lyam­tár­sá­val vagy egy cso­port­tár­sá­val, és mel­lé­sze­gõ­dött. Ér­de­kes mó­don a töb­bi­ek, bár adód­tak ná­luk is bi­zony­ta­lan­sá­gok, ál­ta­lá­ban ma­ga­biz­to­sab­ban tá­jé­ko­zód­tak, mint õ. Hogy meg­ért­se, mi­ért, be kel­lett vol­na val­la­nia a sa­ját ku­dar­cát, ezt vi­szont szé­gyell­te. A leg­cél­sze­rûbb tak­ti­ká­nak az bi­zo­nyult, ha reg­gel, jó­val az el­sõ óra elõtt be­állt a föld­szin­ti elõ­tér­be. Pon­to­sab­ban ide-oda jár­kált, hogy a vá­ra­ko­zá­sa ne tûn­jön vá­ra­ko­zás­nak, és ami­kor föl­buk­kant egy is­me­rõs, vé­let­len­nek ál­cáz­va mel­lé­csa­pó­dott. Nem volt tö­ké­le­tes meg­ol­dás ez sem, mert ha az il­le­tõ pél­dá­ul az elõ­adás után más sze­mi­ná­ri­u­mon foly­tat­ta a na­pot, el­vál­tak út­ja­ik. Cso­port­tár­sak közt is meg­esett, hogy va­la­ki más fa­kul­ta­tív spe­ci­á­lis kol­lé­gi­u­mot vá­lasz­tott, vagy tör­té­ne­te­sen nem szán­dé­ko­zott meg­je­len­ni a má­sik eme­le­ten kö­vet­ke­zõ elõ­adá­son, vagy nem ké­szült el a dol­go­za­tá­val, és ki­hagy­ta az óra­rend­je sze­rin­ti sze­mi­ná­ri­u­mot, ami azt von­ta ma­ga után, hogy Gajz And­rás ma­gá­ra ma­radt a fo­lyo­sók, ke­reszt­fo­lyo­sók, szá­mo­zott aj­tók, ter­mek ren­ge­te­gé­ben.

      A reg­ge­li elõ­té­ri had­mû­ve­le­tek so­rán, egy idõ múl­va ki­de­rült, hogy akad egy cso­port­tár­sa, aki­nek nem­csak a kö­te­le­zõ óra­rend­je azo­nos az övé­vel, ha­nem a sza­ba­don vá­lasz­tott sze­mi­ná­ri­u­mai is, csak­nem száz szá­za­lék­ban. Laj­ta Ti­bor­nak hív­ták. Mi­u­tán együtt ér­kez­tek, egy­más mel­lé is ül­tek. Az elõ­adá­sok és a sze­mi­ná­ri­u­mok alatt ki­cse­rél­ték a gon­do­la­ta­i­kat, a szü­ne­tek­ben is töb­bet be­szél­tek egy­más­sal, mint má­sok­kal, an­nál is in­kább, mert And­rás nem tá­gí­tott két fog­lal­ko­zás közt Laj­tá­tól, ment ve­le a szá­má­ra át­lát­ha­tat­lan épü­let­dzsun­gel kö­vet­ke­zõ pont­já­ra. A töb­bi­ek kezd­tek rá­juk ba­rá­tok­ként te­kin­te­ni, ho­lott még nem vol­tak azok. Egy na­pon Laj­ta azt in­dít­vá­nyoz­ta, hogy ül­je­nek be egy pres­­szó­ba. Mind­ket­ten ká­vét ren­del­tek és sört, bár mi­u­tán Gajz And­rás be­mond­ta a pin­cér­nek, mit kér, Laj­ta pár pil­la­na­tig gon­dol­ko­dott azon, hogy ne igyon-e in­kább mást. So­ká­ig csönd­ben ma­rad­tak, ke­ver­get­ték a ká­vét, kor­tyol­ták a sört. Laj­ta egy­szer csak ar­ról kez­dett el be­szél­ni, hogy nem tud mit kez­de­ni a ba­rát­ság­gal, so­ha éle­té­ben nem is volt ba­rát­ja. Szin­te, nem volt, iga­zí­tot­ta ki ma­gát. And­rás vis­­sza­gon­dolt a sa­ját múlt­já­ra, és mi­u­tán úgy dön­tött, hogy Som De­zsõt nem te­kint­he­ti a szó szo­ros ér­tel­mé­ben ba­rát­nak, Sza­bót pe­dig len­gyel­or­szá­gi uta­zá­suk óta egy­szer se lát­ta, ha­son­ló­an nyi­lat­ko­zott, köz­ben föl­tet­te ma­gá­ban a kér­dést, hogy azt is be­vall­ja-e Laj­tá­nak, hogy az õ kap­cso­la­tuk csak­is az egye­tem épü­le­té­nek ki­is­mer­he­tet­len­sé­gén alap­szik.

      Nem tet­te meg, csak ké­sõbb.

      Laj­ta fi­ze­tett, ezért And­rás egy idõ múl­va vis­­sza akar­ta hív­ni. Ez al­ka­lom­mal má­sik pres­­szó­ba tér­tek be. Az egye­tem­re vo­nat­ko­zó ügyek­kel kezd­ték a be­szél­ge­tést, köz­ben az ép­pen a lá­tó­tá­vol­sá­gu­kon be­lül he­lyet fog­la­ló vagy el­ha­la­dó lá­nyok­ra ve­tet­tek pil­lan­tá­so­kat. Az­tán And­rás rá­tért a lé­nyeg­re, el­me­sél­te az egye­tem fo­lyo­só­i­val kap­cso­la­tos kez­de­ti za­va­rát. Meg­ma­gya­ráz­ta, hogy az, amit Laj­ta kö­ze­le­dés­nek érez­he­tett, eb­bõl fa­kadt, nem más­ból. Azt vár­ta, hogy a tár­sa za­var­ba jön, vagy ép­pen­ség­gel meg­bán­tó­dik, ehe­lyett Laj­ta Ti­bor hos­­szas és han­gos rö­hö­gés­ben tört ki. Több­ször meg­kí­sé­rel­te ab­ba­hagy­ni, de egy da­ra­big nem si­ke­rült. Gajz And­rás elõbb ma­ga elé né­zett, majd Lajt­ára mo­soly­gott, vé­gül õ is ne­vet­ni kez­dett, ma­gán. A le­csil­la­pult Laj­ta azt kí­ván­ta, hogy Gajz And­rás mond­ja el rész­le­te­sen a té­vely­gé­se­it, va­la­mint meg­kér­dez­te, hogy em­lék­szik-e rá, mi­kor, hogy vá­lasz­tot­ta ki õt, Laj­tát. „Irány­tû­nek”, ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­ta. Be­lõ­le ki­tör­lõ­dött a kez­det, je­gyez­te meg. Él­vez­te, hogy Gajz And­rás ró­la be­szél, föl­ele­ve­ní­ti a na­pot. Ap­ró­lé­kos kér­dé­se­ket tett föl ma­gá­ra vo­nat­ko­zó­lag, mint­ha min­den pil­la­na­tot sze­re­tett vol­na új­ra át­él­ni.

      Ezt kö­ve­tõ­en szám­ta­lan té­ma ke­rült szó­ba, egy­más­után, egy­más­ból kö­vet­kez­ve, vagy el­len­ke­zõ­leg, nem kö­vet­kez­ve, in­kább egy­más­ba ga­ba­lyod­va. Né­me­lyi­ket le se zár­ták, hir­te­len más ju­tott eszük­be. Laj­ta pél­dá­ul el­mond­ta ma­gá­ról, hogy gyû­lö­li má­sok hor­ko­lá­sát, kép­te­len alud­ni tõ­le. Újabb sö­rö­ket ren­del­tek, so­ká­ig ma­rad­tak, a fi­ze­tés­nél ará­nyo­san meg­osz­tot­ták a költ­sé­ge­ket, Gajz And­rás ki­fe­je­zett kö­ve­te­lé­sé­re be­szá­mí­tot­ták azt is, hogy elõ­zõ­leg Laj­ta áll­ta a tel­jes szám­lát.

      Bú­csú­zás­kor hos­­sza­san és erõ­sen fog­tak ke­zet.

      Rend­sze­res­sé vált köz­tük az egye­te­men kí­vü­li, sö­rö­zés­sel ös­­sze­kö­tött be­szél­ge­tés, ha nem is min­den nap ke­rült rá sor. Az­tán Ti­bor kis hí­ján két hé­tig ne­met mon­dott And­rás meg­hí­vá­sa­i­ra. Fá­radt, kö­zöl­te.

      Egy na­pon két elõ­adás köz­ti szü­net­ben ti­tok­za­tos­kod­va fél­re­hív­ta And­rást az egyik sa­rok­ba. Há­tat for­dí­tot­tak min­den­ki­nek, a pad­sor­ok­nak és a ka­ted­rá­nak is. Ti­bor a sa­ját ar­cá­ra mu­ta­tott. Meg­kér­dez­te, hogy And­rás lát­ja-e, mi­lyen ka­ri­kák van­nak a sze­me alatt. And­rás bó­lin­tott. Mit gon­dolsz, mi­tõl, kér­dez­te Ti­bor. And­rás vál­lat vont. Szó­val nem ér­de­kel, ked­vet­le­ne­dett el Ti­bor. And­rás men­te­ge­tõ­zött, hogy de igen, ér­dek­li.

      Az apám min­dig is hor­kolt, de az utób­bi idõ­ben fül­re­pesz­tõ­en han­gos, kezd­te Laj­ta. Föl­vá­zol­ta a hely­ze­tet. Két­szo­bás la­kás­ban él­nek, a két szo­bát üveg­aj­tó vá­laszt­ja el egy­más­tól. Az egyik szo­bá­ban al­szik õ, a má­sik­ban az any­ja meg az ap­ja. Mi­ó­ta az ap­ja hor­ko­lá­sa el­dur­vult, õ éj­sza­ka éb­ren gyöt­rõ­dik az ágyá­ban. Né­ha át­szi­szeg, ami ál­ta­lá­ban nem elég, ezért ki­ál­toz­ni szo­kott, hogy le­gyen már vé­ge, de csak az any­ja ri­ad föl. En­nek is van hasz­na, mert meg szok­ta lök­dös­ni a mel­let­te fek­võ ap­ját. Mon­da­nia se kell, mond­ta Laj­ta, hogy a be­kö­vet­ke­zõ csönd nem so­ká­ig tart. Épp an­­nyi ide­ig, hogy az any­ja vis­­sza­al­szik, õ azon­ban leg­föl­jebb fél­álo­mig jut el, ami­kor kez­dõ­dik min­den elöl­rõl. Az any­ja is, ap­ja is kór­há­zi or­vos, azok a nyu­godt éj­sza­kák, ami­kor az ap­ja ügye­le­tes, a leg­po­ko­libb pe­dig az, ami­kor az any­ja van tá­vol, és ne­ki kell át­sza­lad­gál­nia, hogy meg­ta­szi­gál­ja a hör­gõ, ha­rá­ko­ló, ful­la­do­zó ap­ját, akit ilyen­kor ki­zá­ró­lag gyû­lölt zaj­for­rás­nak te­kint. Jó­for­mán mi­re vis­­sza­ér és el­he­lyez­ke­dik az ágyá­ban, pat­tan­hat­na is ki, de nagy ön­ura­lom­mal, a pár­ná­ját a fe­jé­re szo­rít­va vár­ni szo­kott, amed­dig bír­ja. Mi­vel az ap­ja is, any­ja is há­la­pénzt fo­gad el a be­te­gek­tõl, pár éve vá­sá­rol­tak egy gar­zon­la­kást. Õ még ak­kor gim­ná­zi­um­ba járt, szó se le­he­tett ar­ról, hogy oda­köl­töz­zön, bér­lõ­ket ke­res­tek be­le. Je­lent­ke­zett is egy fér­fi, fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve kút­ásó. Egye­dül­ál­ló volt, meg­bíz­ha­tó­nak tûnt, de ha­ma­ro­san, a bér­be­adó­kat még csak nem is ér­te­sít­ve, el­vett fe­le­sé­gül egy vá­gó­hí­di be­ta­ní­tott mun­kás­nõt, aki ter­mé­sze­te­sen szin­tén be­fész­kel­te ma­gát a bér­le­mény­be. Ere­de­ti­leg úgy szólt a szü­lei ígé­re­te, hogy ha föl­vé­telt nyer az egye­tem­re, és meg­kez­di a ta­nul­má­nya­it, õ lak­hat a gar­zon­ban, csak­hogy a kút­ásó és a ne­je több­szö­ri föl­szó­lí­tás­ra, sõt per­rel va­ló fe­nye­ge­tés­re se haj­lan­dó­ak el­hagy­ni a la­kást. Gajz And­rás­nak még min­dig nem de­ren­gett, hogy mi kö­ze van ne­ki eh­hez az egész­hez, Laj­ta pe­dig (bár And­rás fo­lya­ma­to­san mo­soly­gott) kezd­te úgy érez­ni, hogy túl­sá­go­san el­ve­szik a rész­le­tek­ben, sû­rí­te­nie, gyor­sí­ta­nia kell, an­nál is in­kább, mert a tár­sa­ik szál­lin­góz­tak vis­­sza a fo­lyo­só­ról, he­lyet fog­lal­tak a pa­dok­ban, bár­me­lyik perc­ben be­lép­he­tett az elõ­adó. Egy­szó­val, mond­ta Laj­ta, az ügy­véd­jük azt ta­ná­csol­ta, hogy sze­mé­lye­sen men­je­nek a hely­szín­re, és ijes­­sze­nek rá a há­zas­pár­ra. Ha ez nem hat, tá­vol­lét­ük­ben tör­jék föl a la­kást, rá­mol­ják ki a szer­zõ­dést meg­sze­gõk tu­laj­do­nát ké­pe­zõ hol­mi­kat, sze­rel­je­nek föl új zá­rat. Ezt õ, mond­ta Laj­ta, ve­szé­lyes­nek tart­ja, szél­sõ­sé­ge­kig sem­mi­kép­pen nem akar el­men­ni. A prob­lé­mát bo­nyo­lít­ja, hogy írá­sos szer­zõ­dés nem ké­szült, csak szó­be­li meg­ál­la­po­dás­ra hi­vat­koz­hat­nak. Egyéb­ként több hó­nap­ja nem fi­ze­tik a bért, bár ha akar­nák, a szü­lei ak­kor se fo­gad­nák el. Az ügy­véd sze­rint így lo­gi­kus, ha ki kí­ván­ják rak­ni õket. Laj­ta megint be­le­ke­ve­re­dett a rész­le­tek­be, ami­nek (köz­ben gon­dol­ko­dott raj­ta, hogy mi­ért) az volt az oka, hogy na­gyon ne­he­zé­re esett elõ­áll­ni a tu­laj­don­kép­pe­ni ké­ré­sé­vel. Föl­idéz­te ma­gá­ban az ap­ja bot­rá­nyos éj­je­li pro­duk­ci­ó­it, ez se­gí­tett. Ar­ra akar­ja meg­kér­ni And­rást, bök­te ki, hogy együtt ijes­­sze­nek rá a kútásóékra, azért õt, mert And­rás erõs, spor­tos, ami ilyen eset­ben épp meg­fe­lel a cél­nak. Elõ­zõ­leg még kö­zöl­te, hogy a gáz és a víz el­zá­rá­sa is föl­me­rült le­he­tõ­ség­ként, de a ház töb­bi la­ká­sá­val kö­zös csõ­rend­szer mi­att tech­ni­ka­i­lag nem ki­vi­te­lez­he­tõ. A vil­lany­óra pe­dig a la­ká­son be­lül ta­lál­ha­tó, aho­va a tu­laj­do­no­sok nem lép­het­nek be. Már­mint a kút­ásó és a fe­le­sé­ge ér­tel­me­zé­se sze­rint. Rend­õrö­ket nem hív­hat­nak, ha­tó­ság csak ak­kor in­téz­ked­het, ha bí­ró­sá­gi vég­zést lát. A bí­ró­sá­gi el­já­rás az ügy­véd­jük sze­rint éve­kig el­tart­hat, ami alatt õ, szö­gez­te le Laj­ta, bõ­ven ideg­ös­­sze­om­lást kap a ki­al­vat­lan­ság­tól.

       Es­te, a meg­be­szélt idõ­ben ta­lál­koz­tak. Laj­ta kö­rül­te­kin­tõ­en járt el, a ház­ból ér­ke­zett, a kör­fo­lyo­sós ud­var­ból el­len­õriz­te, hogy a bér­lõk ott­hon tar­tóz­kod­nak-e. Ég a vil­lany, új­sá­gol­ta. En­nek el­le­né­re több­ször hi­á­ba csön­get­tek. Laj­ta át­tért a dö­röm­bö­lés­re. Ha va­la­ki­nek ököl­lel ütik az aj­ta­ját, ide­ges lesz, ez alól nem lát­szott ki­vé­tel­nek a kút­ásó sem. Meg­je­lent a düh­tõl vö­rös fe­je a nyí­lás­ban, amit egy be­lül fe­szü­lõ lánc nem en­ge­dett szé­le­sebb­re tá­rul­ni. Föl­is­mer­te Laj­tát, azon­nal he­ves el­len­erõt fej­tett ki, vis­­sza sze­ret­te vol­na csuk­ni a fe­de­zé­két, csak­hogy Laj­ta ad­dig­ra, amen­­nyi­re tud­ta, a kü­szö­bön be­lül­re he­lyez­te a lá­bát, egy­szer­smind be­nyúlt, hogy a lán­cot ki­akas­­sza. A kút­ásó ala­cso­nyabb volt ná­la, a be­ha­to­ló ha­sá­ba pró­bált bok­szol­ni, amit Laj­ta csak úgy aka­dá­lyoz­ha­tott meg, hogy ol­dalt hú­zó­dott, a lá­bát a he­lyén hagy­va. Emi­att vi­szont el kel­lett en­ged­nie a lán­cot, nem ér­te el. Tü­rel­met­le­nül rá­szólt And­rás­ra, hogy most már õ is csi­nál­jon va­la­mit. Mit, kér­dez­te And­rás. Laj­ta azt ja­va­sol­ta, hogy vál­lal tel­jes erõ­bõl ugor­jon ne­ki az aj­tó­nak. And­rás nem ké­szült ilyen he­ves el­len­ál­lás­ra, ma­xi­mum vi­tá­ra szá­mí­tott, kel­let­le­nül en­ge­del­mes­ke­dett. Két si­ker­te­len kí­sér­let után, nyil­ván an­nak ha­tá­sá­ra, hogy a kút­ásó el­kezd­te õt is szi­dal­maz­ni, el­kap­ta a hév. Hát­rált, amed­dig a kör­fo­lyo­só kor­lát­ja en­ged­te. A len­dü­let föl­fo­koz­ta a lö­kés ere­jét, a lánc tar­tó­szer­ke­ze­te ki­sza­kadt a he­lyé­rõl. Benn ta­lál­ták ma­gu­kat az elõ­szo­bá­ban. A kút­ásót az aj­tó jól meg­ta­szí­tot­ta, fe­nék­re ült. Föl­pat­tant, And­rás elé ug­rott, sza­ka­dat­la­nul ócsá­rol­ta, ki­lá­tás­ba he­lyez­te, hogy „szét­ve­ri a fe­jét”. Köp­cös volt, nem lát­szott gyen­gé­nek, csak az ala­csony ter­me­te mi­att föl sem ér­te vol­na a szó­ban for­gó tá­ma­dá­si pon­tot. A fe­le­sé­ge is ott­hon tar­tóz­ko­dott. Úgy de­rült ki, hogy elõ­ro­hant a szo­bá­ból, de csak át­vá­gott a küz­de­lem szín­te­rén a kony­ha irá­nyá­ba. Pil­la­na­tok múl­va elõ­ke­rült kés­sel a ke­zé­ben. A szo­kás ha­tal­ma, gon­dol­ta And­rás, bár még so­se járt vá­gó­hí­don. Pró­bált kí­vül­ál­ló ma­rad­ni, leg­szí­ve­seb­ben tá­vo­zott vol­na. Az as­­szony si­kí­to­zott. Mi­kor ki­fá­radt a tor­ka, fél­re­ért­ve a szá­má­ra is­me­ret­len fi­a­tal­em­ber arc­ki­fe­je­zés­ét, azt sé­rel­mez­te, hogy And­rás ilyen hely­zet­ben ké­pes „mu­lat­ni a ki­szol­gál­ta­tot­ta­kon”. Egy­re kö­ze­lebb me­rész­ke­dett hoz­zá, a le­ve­gõt szur­kál­va, a fiú kény­te­len volt meg­mar­kol­ni a csuk­ló­ját. A má­sik ke­zé­vel szét­fe­szí­tet­te az uj­ja­it. Mi­kor a kés a föld­re esett, rá­lé­pett, hogy a tá­ma­dó ne ve­hes­se föl. Köz­ben Laj­ta és a kút­ásó lök­dö­sõd­ve, or­dí­toz­va ér­tel­mez­ték a ki­ala­kult hely­ze­tet, per­sze me­rõ­ben el­len­té­te­sen, vá­lo­ga­tott sér­te­ge­té­sek­kel meg­spé­kel­ve.

      Va­la­ki a ház­ból ki­hív­ta a rend­õrö­ket. Laj­ta sem­mi­lyen hi­va­ta­los pa­pírt nem tu­dott föl­mu­tat­ni, ezért be­kí­sér­ték õket az õr­szo­bá­ra. Ga­ráz­da­ság, ma­gán­lak­sér­tés volt az „ala­pos gya­nú”. Az egyik rend­õr, mi­kor az ada­tok rög­zí­té­se köz­ben a „mun­ka­hely” rub­ri­ká­hoz ért, nem mu­lasz­tot­ta el föl­hív­ni a gya­nú­sí­tot­tak fi­gyel­mét ar­ra, hogy az egye­te­mek sza­bály­za­ta sze­rint ha egy hall­ga­tó el­len bün­te­tõ­el­já­rás fo­lyik, ki­zár­hat­ják. Rá­pil­lan­tott And­rás ar­cá­ra. Mi eb­ben a vic­ces, kér­dez­te.

      And­rás más­nap föl­hív­ta ba­rát­ját és pat­ró­nu­sát, az egy­ko­ri út­tö­rõ­vas­utas ifivezetõ Som De­zsõt, sür­gõs ta­lál­ko­zót kért tõ­le. Som is­mét a mun­ka­he­lyén fo­gad­ta. Idõ­köz­ben át­he­lyez­ték õt a bé­lye­gek­tõl a gép­ipar te­rü­le­té­re, bár nem a
di­e­sel­moz­do­nyok­hoz. Az iro­dá­ja fa­lán esz­ter­gák, ma­rók és egyéb fú­ró, fe­lü­let­meg­mun­ká­ló spé­ci tech­ni­kai új­don­sá­gok fény­ké­pe ló­gott be­ke­re­tez­ve, üveg alatt. Most ezek­nek az ex­port­já­ban, im­port­já­ban mû­kö­dött köz­re.

      Csak az ülõ­gar­ni­tú­ra em­lé­kez­te­tett az elõ­zõ mun­ka­he­lyé­re. Hel­­lyel kí­nál­ta And­rást, és szo­ká­sa sze­rint be­iga­zí­tot­ta alá a fo­telt. Há­ta mö­gül, mi­e­lõtt to­vább­lé­pett vol­na, kön­­nyed te­nyér­moz­du­lat­tal vé­gig­si­mí­tott a fiú ha­ján is. And­rás meg­fo­gad­ta a ko­ráb­bi ta­ná­csát, és a fod­rász pusz­tí­tó mun­kát vég­zett. Így azért jobb, ál­la­pí­tot­ta meg Som.

      And­rás a két al­só­kar­ját ké­nyel­me­sen el­he­lyez­te, jó­le­sett ne­ki a fo­tel érin­té­se. Egyik te­nye­rét hú­zo­gat­ni kezd­te a fe­lü­le­ten. Bõr, mond­ta Som. Nem bír­ja a fe­ne­kem a mû­bõ­rö­ket. Nad­rá­gon át is ki­ütést ka­pok tõ­lük. Il­luszt­rá­ci­ó­ként mind­két ke­zé­vel erõ­sen meg­fog­ta a tom­po­rát, úgy­szól­ván meg­mar­kol­ta. A kö­vet­ke­zõ pil­la­nat­ban mint­ha el­szé­gyell­te vol­na ma­gát a bi­zal­mas köz­lés, va­la­mint az azt ki­hang­sú­lyo­zó moz­du­lat mi­att, el­vö­rö­sö­dött még a ko­pasz fej­te­tõ­je is. Mi­kor he­lyet fog­lalt, And­rás úgy lát­ta, hogy a kö­zép­vo­nal­tól kis­sé bal­ra lé­võ ki­nö­vés az utol­só ta­lál­ko­zá­suk óta na­gyobb lett.

      Som a je­len­le­gi fel­ada­tá­ról is elé­ge­det­ten nyi­lat­ko­zott. Ugyan­úgy, ahogy ko­ráb­ban se vesz­te­ge­tett szót a bé­lye­gek szép­sé­gé­re, most se mél­tat­ta a fej­lett tech­ni­kát, a cél­gé­pek fon­tos­sá­gát; a ren­ge­teg uta­zást emel­te ki és azt, hogy mennyi em­ber­rel ke­rül kap­cso­lat­ba. Rá­pil­lan­tott a ka­ró­rá­já­ra, rög­tön utá­na el­né­zést kért, hogy rá­pil­lan­tott. Sok a dol­ga, ma­gya­ráz­ta, de meg­érez­te a te­le­fon­ban, hogy And­rás gyor­san akar ta­lál­koz­ni ve­le. Rá­mo­soly­gott a fi­ú­ra, vár­ta, hogy az elõ­ad­ja jö­ve­te­le cél­ját.

      A hal­lot­ta­kon (be­ha­to­lás Laj­tá­val a la­kás­ba, a rend­õr fe­nye­ge­té­se) nem cso­dál­ko­zott, vagy ha igen, jól lep­lez­te. Kér­dé­se­ket se tett föl, ta­lán csak az idõ szû­kös­sé­ge mi­att. Mi­kor meg­szó­lalt, ar­ra he­lyez­te a hang­súlyt, hogy And­rás ne ijed­jen meg, nem jött el a vi­lág vé­ge. Ne­ki is rém­lik az a sza­bály, amely­re a rend­õr hi­vat­ko­zott, de nem eszik olyan for­rón a ká­sát.

      Bú­csú­zás­kor meg­ígér­te, hogy utá­na­néz a do­log­nak. Há­nya­dik ke­rü­le­ti rend­õr­ség­rõl van szó, kér­dez­te, de mint­ha a vá­lasz­ra oda se fi­gyelt vol­na. Be­le­la­po­zott az író­asz­ta­lán ál­ló nap­tár­já­ba. Az a baj, hogy pár nap múl­va el­uta­zik két hét­re. Mi­köz­ben ezt mond­ta, gond­ter­hel­ten rán­col­ta a hom­lo­kát, ami­tõl a ki­nö­vés is meg­moz­dult. And­rás ész­re­vet­te, hogy két kis vé­kony haj­szál len­ge­de­zik raj­ta.

      Azt be­szél­ték meg, hogy And­rás há­rom hét múl­va föl fog­ja hív­ni So­mot. Kö­rül­be­lül tíz nap telt el, ami­kor egy es­te meg­csör­rent ott­hon a te­le­fon. Gajzné gyor­san föl­kap­ta, mint­ha még min­dig ab­ban bíz­na, hogy a vo­nal túl­só vé­gén Gajz Sza­bolcs hang­ja szó­lal meg. Té­ged ke­res­nek, mond­ta a fi­á­nak. Át­nyúj­tot­ta a kagy­lót. Nem tu­dom, ki, nem mu­tat­ko­zott be, tet­te hoz­zá.

      Mi­u­tán tisz­tá­zó­dott, hogy most már Gajz And­rás­sal be­szél, a fér­fi­hang kö­zöl­te, hogy õ Ká­rász Zol­tán fõ­had­nagy. Mi­lyen fõ­had­nagy, ka­to­na, rend­õr, ne­tán tûz­ol­tó, And­rás ezen mor­fon­dí­ro­zott, per­sze nem kér­dez­te meg. Az il­le­tõ nem is ha­gyott rá idõt, tud­ni akar­ta, hogy kié volt az elõ­zõ hang. Pon­to­sab­ban tud­ta, csak biz­tos akart len­ni ben­ne. Az édes­any­ja vet­te föl, kér­dez­te. Az igen­lõ vá­lasz után nyom­ban meg­kér­te And­rást, hogy akár­mi­képp is ala­kul a be­szél­ge­té­sük, ne ne­vez­ze meg õt, már­mint a fõ­had­na­gyot, ta­lál­jon ki va­la­kit, hogy ki hív­ta. Meg fog­ja kön­­nyí­te­ni, foly­tat­ta, mert rö­vid lesz. Csak egy he­lyet és egy idõ­pon­tot je­löl meg, ta­lál­koz­ni sze­ret­ne And­rás­sal. El­hang­zott a hely (egy pres­­szó) és az idõ­pont. And­rás hall­ga­tott. Le­het ne­met is mon­da­ni, tör­te meg a csön­det Ká­rász, de gon­dol­jon az el­le­ne fo­lyó rend­õr­sé­gi el­já­rás­ra és a vár­ha­tó kö­vet­kez­mé­nye­i­re. Õ eset­leg tud­na se­gí­te­ni. Ja, ma­ga a Som De­zsõ is­me­rõ­se, mi­ért nem ez­zel kezd­te, kön­­nyeb­bült meg And­rás. So­se hal­lot­tam az il­le­tõ­nek még a ne­vét se, fe­lel­te a fõ­had­nagy. Na­gyon ko­mo­lyan, sõt ko­mo­ran hang­zott, en­nek el­le­né­re nem le­he­tett ki­zár­ni, hogy nem igaz.

*

A ta­lál­ko­zón (Ká­rász is­mer­te föl és szó­lí­tot­ta meg) a fõ­had­nagy, az új­ból föl­tett kér­dés­re vá­la­szol­va, meg­is­mé­tel­te azt az ál­lí­tá­sát, hogy fo­gal­ma sincs ró­la, ki az a Som De­zsõ, vi­szont tá­jé­koz­tat­ta And­rást, hogy bi­zo­nyos csa­tor­ná­kon ke­resz­tül, ame­lyek­rõl nem fog bõ­veb­ben be­szél­ni, el­jut­nak hoz­zá az egye­te­mis­tá­kat érin­tõ rend­õr­sé­gi ügyek. Ezen felül olyan in­for­má­ci­ó­kat ka­pott, hogy Gajz And­rás jó ké­pes­sé­gû, fe­le­lõs­ség­tel­jes di­ák, kár len­ne, ha fél­be­tör­ne a kar­ri­er­je. Kik­tõl ka­pott vé­le­ményt, tu­da­ko­zó­dott And­rás. Ká­rász, rö­vid szü­net után, mint­ha köz­ben azt la­tol­gat­ta vol­na, hogy egy­ál­ta­lán vá­la­szol­jon-e, an­­nyit mon­dott, hogy pél­dá­ul a ma­ga­sabb be­osz­tá­sú ok­ta­tók­nak hi­va­ta­li kö­te­les­sé­gük, hogy fi­gyel­jék és ér­té­kel­jék a kör­nye­ze­tü­ket. A pusz­ta ta­ní­tá­son tú­li tö­rõ­dés a vá­lasz­tott hi­va­tá­suk­nak is ré­sze, tet­te hoz­zá. Mint ahogy egy di­ák is gon­dol­hat­ja úgy, hogy nem csu­pán a tu­dás­szer­zés az egyet­len cél. Meg­kér­dez­te, hogy And­rás­nak eszé­be ju­tott-e már ez. Gajz And­rás nem ér­tet­te a kér­dést. Ak­kor más­ként fo­gal­ma­zok, mond­ta Ká­rász. A te­le­fon­ban ki­lá­tás­ba he­lyez­te, hogy tud se­gí­te­ni, idéz­te föl. Csak­is azért, mert túl­zott bün­te­tés­nek, sõt mi több, cél­sze­rût­len kö­vet­kez­mény­nek ta­lál­ná And­rás ese­té­ben, ha nem foly­tat­hat­ná a ta­nul­má­nya­it. De mit szól­na And­rás ah­hoz, ha cse­ré­be kér­ne is va­la­mit. Mi len­ne az, kér­dez­te a fiú.

      Ká­rász fész­ke­lõ­dött ül­té­ben, for­gat­ta a fe­jét, mint­ha olyas­va­la­ki­nek a je­len­lét­ét für­kész­né, aki hall­gat­ja õket. Vagy hall­hat­ja. Nem meg­fe­le­lõ hely ez az el­mé­lyült be­szél­ge­tés­re, je­len­tet­te ki, õ csak is­mer­ke­dés­re gon­dolt, és azt sze­ret­né tud­ni, hogy egy­ál­ta­lán kér­het-e va­la­mit. Cse­ré­be, nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta a hely­zet al­ku jel­le­gét. And­rás is­mét meg­kér­dez­te, hogy mit. Le­gyen nyu­godt, And­rás! Ká­rász elõ­ször szó­lí­tot­ta a ke­reszt­ne­vén. Mo­soly­gott. Ne kép­zel­jen nagy dol­go­kat, csak ap­ró­sá­go­kat, cse­kély­sé­ge­ket. In­for­má­ci­ó­kat ese­mé­nyek­rõl, sze­mé­lyek­rõl.

      A fõ­had­nagy áll­ta a szám­lát, és a pres­­szó­ból va­ló ki­lé­pés után az ut­cán hal­kan, de ta­gol­tan kö­zölt egy la­kás­cí­met, mi­u­tán fi­gyel­mez­tet­te And­rást, hogy egy la­kás­cím fog el­hang­za­ni. Ar­ra kér­te a fi­út, hogy jól fi­gyel­jen, je­gyez­ze meg, amit hall, ne ír­ja föl se­ho­va. Majd te­le­fo­non jel­zi, he­lyez­te ki­lá­tás­ba bú­csú­zás­kor, hogy mi­kor kell oda­jön­nie.

      Egy dél­után And­rás olyan gyor­san oda­ug­rott a te­le­fon­hoz, hogy meg­elõz­te Gajznét. Ká­rász, mi­u­tán And­rás be­le­hal­ló­zott, és ez­zel azo­no­sí­tot­ta ma­gát, jó na­pot kí­vánt, majd mon­dott egy (kö­ze­li) dá­tu­mot. Ér­dek­lõ­dött, hogy, ugye, el­ta­lál a fiú a ta­lál­ko­zá­suk­kor meg­adott cím­re. Az igen­lõ vá­lasz után mind­ös­­sze egy név kö­vet­ke­zett. A har­ma­dik eme­le­ten ezt ke­res­se. Csön­gõ jobb ol­dalt az aj­tó­fél­fán. Le­tet­te.

      Gajzné ér­dek­lõ­dött, hogy ki te­le­fo­nált. Sen­ki, fe­lel­te And­rás. Gajzné elé­ge­det­len­ke­dett. Sze­rin­te, mond­ta, az nem vá­lasz, hogy sen­ki. Té­ves hí­vás volt, ma­gya­ráz­ta And­rás. Ah­hoz ké­pest elég so­kat be­szélt, fej­tet­te ki a vé­le­mé­nyét Gajzné. A té­ves hí­vá­sok na­gyon is fog­lal­koz­tat­ták a fan­tá­zi­á­ját, mind­egyik mö­gött Gajz Szabolcsot sej­tet­te. Fa­na­ti­ku­san hit­te, hogy át­té­te­lek­kel, eset­leg sok-sok át­té­tel­lel hoz­zá ve­zet­het­né­nek a szá­lak. Va­la­mi­ért nem fe­di föl ma­gát nyíl­tan. Mit csi­nál­jon, esett két­ség­be, ha a fi­á­ból se ké­pes töb­bet ki­húz­ni. Is­mé­teld el, emel­te föl a hang­ját, mit mon­dott! Ki, ér­tet­len­ke­dett And­rás. A te­le­fo­ná­ló. Egy cí­met és egy ne­vet, de nem a mi­én­ket. Ha­nem ki­ét? Mit tu­dom én! Mondd a cí­met és a ne­vet! El­fe­lej­tet­tem. Az nem le­het, hogy ilyen rö­vid idõ alatt ki­ment a fe­jed­bõl! Oda se fi­gyel­tem!

      And­rás el­ro­hant ott­hon­ról, be­csap­ta ma­ga mö­gött az aj­tót.

      A leg­kö­ze­leb­bi ut­cai fül­ké­bõl So­mot hív­ta, aki vis­­sza­tért az uta­zá­sá­ról, és ko­ra es­te lé­vén föl­vet­te. And­rás elõ­ad­ta a tör­tén­te­ket, ki­hang­sú­lyoz­va, hogy nem megy el ab­ba a la­kás­ba, egy­szer is csak azért ta­lál­ko­zott Ká­rász fõ­had­nag­­gyal, mert azt re­mél­te, hogy még­is­csak Som szólt ne­ki. Som De­zsõ né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott, majd meg­erõ­sí­tet­te, hogy tény­leg nincs ilyen ne­vû is­me­rõ­se, se fõ­had­nagy, se nem fõ­had­nagy. Vi­szont, tet­te hoz­zá, saj­ná­lat­tal ki kell je­len­te­nie, hogy túl­ér­té­kel­te a hely­ze­tét, nem ké­pes be­fo­lyá­sol­ni az And­rás el­len fo­lyó rend­õr­sé­gi el­já­rást. Amely­nek per­sze, fûz­te hoz­zá megnyugtatólag, nem szük­ség­sze­rû kö­vet­kez­mé­nye az egye­tem­rõl tör­té­nõ el­tá­vo­lí­tás, bár nem zár­ha­tó ki. A jog­sza­bály, en­nek utá­na­né­zett, az in­téz­mény ve­ze­té­sé­nek mér­le­ge­lé­si jo­got biz­to­sít. Ak­kor se me­gyek el, mond­ta And­rás. Som meg­kér­dez­te, hogy em­lék­szik-e a fiú ar­ra, hogy mit mon­dott ne­ki egy­szer az ifi to­vább­kép­zõ tá­bor­ban. And­rás nem em­lé­ke­zett. Kár, saj­nál­ko­zott Som, meg­is­mét­lem a lé­nye­gét. An­nak, aki kí­vül van, meg kell dol­goz­nia azért, hogy be­lül­re ke­rül­jön, föl­jebb jus­son. És csak be­lül­rõl le­het meg­vál­toz­tat­ni azt, ami a gya­kor­lat­ban je­len­leg rossz. Nem is be­szél­ve ar­ról, tet­te hoz­zá, ami­kor sem­mi­lyen re­ak­ció nem hal­lat­szott a vo­nal túl­só vé­gé­rõl, hogy a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer vé­del­me kö­te­les­ség. Menj el a ta­lál­ko­zó­ra, és ha er­rõl van szó, ne ha­bozz!

      Vé­gül ab­ban ál­la­pod­tak meg, hogy And­rás majd te­le­fo­nál, és ta­lál­koz­nak, ha Som De­zsõ ke­vés­bé lesz el­fog­lalt.

      A Ká­rász ál­tal meg­adott na­pon And­rás elõbb az órá­kat szá­mol­ta, majd a per­ce­ket. Az­tán azt, hogy hány perc­cel, hány órá­val múlt el a ta­lál­ko­zó idõ­pont­ja. Ugyan­is bár­mi­lyen erõ­sen gon­dolt rá, kép­te­len volt rá­szán­ni ma­gát ar­ra, hogy oda­men­jen, és meg­nyom­ja a har­ma­dik eme­le­ti la­kás csen­gõ­jét.

      A ba­rát­já­val, Laj­ta Ti­bor­ral lett vol­na a leg­jobb ele­mez­ni a hely­ze­tet, csak­hogy Ká­rász meg­til­tot­ta Gajz And­rás­nak, hogy bár­ki­nek is be­szél­jen a kap­cso­la­tuk­ról. And­rás sze­rint azt, ami köz­tük tör­tént, leg­föl­jebb ab­ban az eset­ben le­he­tett vol­na kap­cso­lat­nak ne­vez­ni, ha õ meg­je­le­nik ott, ahol nem je­lent meg. A Laj­tá­val le­foly­ta­tan­dó esz­me­cse­ré­vel kap­cso­lat­ban vi­szont föl­me­rült egyéb aka­dály is. A kútásó-ékhoz va­ló be­ha­to­lást kö­ve­tõ­en meg­vál­to­zott a vi­szo­nyuk. And­rás kö­szönt, a ba­rát­ja szin­tén, a szü­ne­tek­ben még­se ke­res­ték egy­más tár­sa­sá­gát, és kü­lön-kü­lön tá­voz­tak az egye­tem­rõl. Sõt Laj­ta egy­re ke­ve­seb­bet járt be. Nem csak az elõ­adá­sok­ról hi­ány­zott, a sze­mi­ná­ri­u­mok­ról is rend­sze­re­sen ki­men­tet­te ma­gát.

      Egy na­pon meg át­ölel­ve üd­vö­zöl­te And­rást, szin­te a nya­ká­ba bo­rult. Ha­ma­ro­san meg­hív­lak a la­kás­szen­te­lõ­re, mond­ta. Mi­re, kér­dez­te And­rás cso­dál­koz­va. Ne te­gyél úgy, mint­ha nem tud­nád, vi­gyor­gott Laj­ta, em­lí­tet­tem a múlt­kor, nem? Mit? Hogy ki­köl­töz­tek. Kik, hon­nan? A kút­ásó meg a vá­gó­hí­di kur­vá­ja! Ki­de­rült, hogy az utób­bi idõk­ben Laj­ta fa­lat fes­tett, aj­tó­kat, ab­la­ko­kat má­zolt, de még nem ért a vé­gé­re, és csak ez­után kö­vet­ke­zik a szük­sé­ges bú­to­rok be­szer­zé­se. Nézd, mu­tat­ta a te­nye­rét. A bõr jól lát­ha­tó­an ki­szá­radt, az uj­jak vé­ge meg­re­pe­de­zett, a kö­röm­ágyak­ban Gajz And­rás fes­ték­ma­ra­dé­kot fe­de­zett föl. És a föl­je­len­tés, ér­dek­lõ­dött. Az a be­nyo­má­sa tá­madt, mint­ha Laj­ta tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett vol­na a rend­õr­sé­gi el­já­rás­ról. Nem fe­led­ke­zett meg, de le­gyin­tett. Ne iz­gulj, majd min­dent ma­gam­ra vál­la­lok. Én rán­gat­ta­lak be­le, nem? Ki­csit el­gon­dol­ko­dott, más han­gon foly­tat­ta. Ne­kem is min­den nap eszem­be jut. Pár pil­la­nat­nyi szü­net után ki­je­len­tet­te, hogy az ap­já­nak van­nak be­fo­lyá­sos be­te­gei, és meg­ígér­te, hogy be­szél ve­lük. Va­la­mi még eszé­be jut­ha­tott, me­re­ven ma­ga elé bá­mult. Per­sze ko­ránt­sem le­he­tünk biz­to­sak ben­ne, hogy meg­ús­­szuk. Saj­nos, fûz­te hoz­zá.

      Pár nap telt el. Tar­tott a sze­mi­ná­ri­um, ko­pog­tak az aj­tón. A ta­nul­má­nyi osz­tály egyik dol­go­zó­ja kuk­kan­tott be. Gajz And­rást ke­re­sik te­le­fo­non, tu­dat­ta a sze­mi­ná­ri­um­ve­ze­tõ­vel, aki And­rás­ra te­kin­tett. Bic­cen­tett, hogy me­het, meg­en­ge­di.

      Ká­rász va­gyok, szó­lalt meg a fõ­had­nagy a vo­nal túl­só vé­gén. Az iro­dai szo­bá­ban töb­ben tar­tóz­kod­tak. And­rás ide­ge­sen kö­rül­pil­lan­tott, lát­szó­lag sen­ki se fi­gyel­te a hal­ló­tá­von be­lül zaj­ló te­le­fon­be­szél­ge­tést. Ká­rász ki­ta­lál­ta a gon­do­la­tát. Kö­ze­li ro­ko­na­ként mu­tat­koz­tam be, mond­ta, más né­ven, és azt kér­tem, hogy sür­gõs csa­lá­di ügy­ben be­szél­hes­sek ma­gá­val. An­­nyi igaz, hogy sür­gõs. Utá­na­néz­tem, már meg­fo­gal­maz­ták a föl­je­len­tést, mind­ös­­sze a pe­csét hi­ány­zik ró­la. Nem­csak ma­gá­nak, ha­nem az egye­tem­nek is ki­kül­dik má­so­lat­ként. Plusz az a szo­kás, hogy te­le­fo­nál­nak a dé­kán­nak, szó­ban is tá­jé­koz­tat­ják.

      And­rás hall­ga­tott, elég hos­­szan. A fõ­had­nagy he­lye­sel­te. Nyil­ván nincs egye­dül, ne mond­jon sem­mit. Õ vi­szont, tet­te hoz­zá, ajánl még egy idõ­pon­tot. El­hang­zott a dá­tum, és hogy a hely ugyan­az.

      Halk kat­ta­nás je­lez­te, hogy vé­ge a be­szél­ge­tés­nek.

-----

                   Rész­let az író Edd meg a ba­rá­to­dat cí­mű, a Könyv­hé­ten meg­je­le­nő re­gé­nyé­ből.