Emberszabás

 

 

Szemmelverő

 

Megvan bennem a képesség, hogy bárkit

bármikor megsebezzek, a menzán a villát teljes

erőből belebökhetném a mellettem gyanútlanul

falatozó egyén szőrös és jól ápolt kézfejébe,

vagy mondvacsinált indokkal szóba elegyednék

vele, és a fogpiszkálót mélyen döfném a szemébe,

különösebb erő sem kell hozzá, elég, ha váratlanul

cselekszem, az emberek rettenetesen kiszolgáltatottak,

se kard, se páncél, csalóka biztonságérzetbe ringatják

magukat, mondván, civilizált világban élünk, fizetjük

a rendőrséget, vigyázzon az ránk, a járókelők tagjait

alig valamicske szövet fedi, kezük-arcuk csupaszon,

kihívóan tárul ország-világ elé, pompás, nyílt terep

minden agressziónak! A filmekben az ilyesmit

túlbonyolítják, hétpróbás mesterlövészek bujkálnak

a tetőkön, lopakodó merénylők ragasztgatnak

plasztikbombát titkos helyekre, miközben én

aszerint osztályozom az embereket, kivel miként

tudnék elbánni, puszta kézzel, parkban talált

kővel, husánggal, vasdoronggal, ugyan ki sejti,

mit rejtegetek a hátam mögött, a kávéházi teraszon

ülőket egy mozdulattal leütöm hátulról, a szökőkút

vizét megbűvölten bámuló totyogó babának elég

egy lökés, úszni úgyse tud még, pillanat műve,

hogy egy nyugdíjast vagy akár ereje teljében lévő

fiatalt is hipp-hopp lelökjek a mozgólépcsőn, betaszítsak

a vonat alá, az autók közé, jobb esetben nem hal meg,

csak egy életre megnyomorodik, bár persze ki tudja,

ilyenkor mi a jobbik eset, az eszem megáll, itt járkálnak

angyali nyugalommal, fogalmuk sincs róla, vagy csak

úgy tesznek, mintha fogalmuk se lenne róla, mi lakik

az emberben, mi lakik bennem.

 

 

 

Rémlátó

 

Fogalmam sincs, hogyan csinálják mások,

mennek előre öntudatosan, élnek bele a vakvilágba,

és mintha bele se gondolnának, mi folyik

körülöttük éppen, lehet, hogy ez valami önvédelmi

reflex a részükről, lehet, hogy puszta vakság, nekem

csontomig fájnak a tömegben megvillanó gyilkos

tekintetek, gombostűkkel szurkálják bőröm

minden szabad négyzetcentiméterét, és ki tudja,

mit nem rejtenek a markok, a kabátujjak, pengét, boxert,

elég, ha valakinél egy gázspray van, máris látásod vesztve

tántorogsz, minden egyes ember potenciális gyilkos,

presszóban sose hagyom asztalon az italomat,

még valamit beleszórnak, és úgy kiüt, azt sem tudom,

hol ébredek, milyen állapotban, olvastam ennél

cifrábbat is, a szervkereskedőknek semmi se drága,

egyik ismerősöm piszkos ügyekbe keveredett,

tartozott a kínaiaknak, először elütötte egy kocsi

az utcán, aztán mikor nem értette a célzást,

egy kapualjban ketten lefogták, hosszú, vékony

tűt szúrtak a szemébe, értésére adva, most csak

pár napra válik világtalanná, de ha nem fizet,

rosszabbul is járhat, el kellett adniuk a lakásukat,

abból fizettek. Tíz perc tömegközlekedés

után úgy érzem, legalább öten pofoztak fel,

hárman térdeltek hasba, ketten taposták addig

földre ledöntött testemet, amíg nem hörögtem,

egyikük meg is erőszakolt különös kegyetlenséggel,

nyilvánosan, a járókelők unottan, némi borzongó

kíváncsisággal nézték végig a jelenetet,

ahogy bulvárlapot vagy rendőrségi magazint

lapoz át az ember: szerelemféltésből agyonverte,

trágyahordó villával hasba szúrta, tóba fojtotta,

feldarabolta és zsákba tette, csak ki ne olvadjon a

mirelit és fel ne melegedjen a sör, míg hazaérek,

vajon milyen pongyola lesz az asszonyon, és

mikor is kezdődik a tévében a meccs.