Tavon madár, ladikban horgász

 

Hos­­szú, in­du­ló vo­nat­sze­rel­vé­nyek­kel ál­mo­dik.

      Reg­ge­len­ként hö­rög-dö­rög, mint egy re­pü­lő­gép fel­szál­lás előtt, ger­jeszt­ve ma­gát, mi­e­lőtt vág­tá­ba fog.

      Job­ban sze­ret el­men­ni va­la­hon­nan, mint meg­ér­kez­ni va­la­ho­vá.

      Be­szélt már des­­szert előtt és hús­étel után, be­szélt va­cso­ra előtt és va­cso­ra után, el­mond­ta, fel­ol­vas­ta a nyi­tó be­szé­det, és rög­tö­nöz­te vagy a zse­bé­ből elő­húz­ta a zá­ró­szót, és az is meg­esett, hogy az utol­só ven­dé­get ki­kí­sér­te, és már a por­tás zár­hat­ta be kulc­­csal a ka­put.

      Anyag­cse­re, szó­cse­re, ro­han­gál­nak és a pár­ju­kat ke­re­sik a sza­vak.

      A vas­út­ál­lo­má­son sza­ka­dat­la­nul öm­lik az in­for­má­ció és a jó ta­nács. Győ­ződ­jünk meg ró­la, hogy a he­lyes vo­nat­ra száll­tunk-e fel.

      A sze­mély­vo­nat­ok min­den ál­lo­má­son és meg­ál­ló­he­lyen meg­áll­nak.

      A vo­nat csak má­sod­osz­tá­lyú, nem do­hány­zó ko­csik­kal köz­le­ke­dik.

      Csak már me­hes­sünk et­től a szó­fo­só­tól!

      Tud­tad, hogy a cso­dá­la­tos Mirabelle pá­lin­kát fosókából pá­rol­ják?

      A vá­gány mel­lett, kér­jük, vi­gyáz­za­nak, elő­ször nyi­kor­gás, és egy­re in­kább be­len­dül, kat­tog, de jó ki­gör­dül­ni!

      A pe­ro­non áll­va ma­ra­dók sze­gé­nyek.

      A he­lyi lap­ból meg­tud­ja, hogy egy arány­lag ren­des fiú el­vág­ta a szom­széd kis­lány tor­kát, és hogy egy vé­dő­ügy­vé­det csa­lád­ir­tás­sal fe­nye­get­nek.

      Vas­út­ál­lo­más, au­tók, fák, egy­más­ba fu­tó sín­pár­ok, víz­tar­tály­ok, vil­lany­póz­nák, rozs­dás ócs­ka­vas.

      Az egyik va­gon­ab­lak csak rés­nyi­re nyit­ha­tó, a töb­bi csöp­pet sem.

      Egy nagy táb­lán ki­sar­jadt és zöld a ve­tés, ná­das ta­von ma­da­rak, la­di­kok­ban hor­gá­szok ül­nek.

      Fü­ves töl­tés­fal, raj­ta vé­kony fács­kák, egy vá­gat­ban fut a vo­nat, amit lát, az mind az övé, ne­ki, amúgy, sem­mi sem kell.

      Hol­ta után né­hány órá­val még az ágyá­ból is ki­rak­ják.

A gaz csábító elszelelt

 

Kalligaro sze­ret­te néz­ni az idős sze­rel­mes­pá­ro­kat, a mo­soly­gó egyet­ér­tést kö­zöt­tük, amint egy rit­mus­ra, kö­zö­sen bó­lo­gat­nak.

      Egy­más mel­lett, de kü­lön ha­lad egy öreg nő tar­ka es­er­nyő­vel és egy öreg fér­fi vá­szon­ka­lap­ban.

      Itt már el­kes­ke­nye­dik a tó, és ta­ra­jos hul­lá­mo­kat vet.

      Ért­he­tet­len je­len­té­sű zász­ló csat­tog a sze­les eső­ben.

      Mel­let­te he­lyet fog­lal egy fi­a­tal­as­­szony.

      Ha egy nő szép, ak­kor re­mény­te­le­nül és gyó­gyít­ha­tat­la­nul szép, ak­kor min­de­ne for­más és ke­cses, ak­kor nem tud csú­nya len­ni.

      Szi­lárd asz­tal és tonettszék, dob­dü­bör­gés, fe­ke­te za­kó, ki­gom­bolt fe­hér ing meg­fe­lel.

      Szé­pen fé­sült, gon­do­san ki­fes­tett as­­szo­nyok­kal bú­csúz­tat­ta az óévet, fi­gyel­te, hogy moz­dul a ba­rá­ti csók­nál egy kis­sé odább a száj, hogy már ajak ér­jen aj­kat.

      Azu­tán a gaz csá­bí­tó el­sze­lelt, az er­köl­csi vi­lág­rend pe­dig hely­re­állt, és a zűr­za­var­ból sem­mi más nem ma­radt, csak egy kis me­lan­kó­lia.

      Visz­lát my golden baby, cso­dás vol­tál, my sugar baby.

      Ne fe­lejt­se ma­gá­nál a mé­lyen tisz­telt ura­ság a szál­lo­da­kul­csot, a to­jás ala­kú réz­ne­he­zék­kel.

      A zsák­hor­dó egy nap meg­áll, hom­lo­kát tör­li, és né­zi a ma­ga mel­lé tett zsá­kot: mi­ért visz­lek én té­ged ro­gya­doz­va, te ne­héz zsák?

      Mi len­ne, ha én most té­ged szé­pen itt hagy­ná­lak?

      Ide­hall­gass, te zsák! Nem le­szek a te­her­hor­dó szol­gád.

      Kalligaro ta­lán már hol­nap el­osz­lik in­nen.

      Vis­­sza­megy a szo­bá­já­ba, sem­mi fel­hő, hű­vös nyár, ab­la­ka a fo­lyó­ra néz, fe­hér ha­jók húz­nak el előt­te, a kő­pár­ká­nyon al­ma­bor, he­ves szél ráz­za a fák friss ko­ro­ná­ját.

      Mi­lyen ez a csel­len­gő Kalligaro? Jó? Rossz? Arány­lag ár­tal­mat­lan.

      Az em­be­rek, ha er­re igényt tar­ta­nak, meg­örö­kít­he­tik ma­gu­kat, de az utó­do­kat a ha­lot­tak csak ide­ig-órá­ig tud­ják le­köt­ni.

      Ta­lán csak egy-két szó­ra­koz­ta­tó anek­do­tá­ra re­du­kált lé­nye­gük­kel.

      A tea és a saj­tos po­gá­csa jó volt, a rum föl­me­le­gí­tet­te.

      A nyers tör­té­nés oly­kor meg­le­pőbb, mint a leg­fan­tasz­ti­ku­sabb el­me­buk­fenc. Szek­ré­nyek­be te­szi, majd úti­tás­ká­já­ba vis­­sza­cso­ma­gol­ja a hol­mi­ját.

 

 

Felment valaki után

 

A ré­gi idők­ben a fő­pos­ta egyik fül­ké­jé­ből bo­nyo­lí­tot­ta hos­­szú te­le­fon­ja­it, so­kat bos­­szan­ko­dott a hi­bás ké­szü­lé­kek­ és a tan­tu­szok­ miatt.

      Rá­ért fe­lül­ni a kis ha­jók­ra, ame­lyek a hét tör­pe ne­vét vi­sel­ték.

      Úgy jár­kált az ut­cá­kon, mint­ha egy könyv­tár­ba csep­pent vol­na, ahol még te­mér­dek el­ol­va­sat­lan jó könyv vár­ja a pol­co­kon.

      A vá­ros ki­me­rít­he­tet­len volt, mint­ha egy vé­ge­ér­he­tet­len tes­tű nő­vel bu­jál­kod­na.

      Mi­lyen sza­ga van a ka­pu­alj­nak?

      A bel­ső ud­va­ro­kon szi­ma­tolt, ol­vas­gat­ta a lép­cső­há­zi fel­ira­to­kat, és az ut­cai vé­cék fa­lán ta­lál­ha­tó aján­la­to­kat, óha­jo­kat.

      Fel­ment va­la­ki után a leg­föl­ső eme­let­re, a pad­lás­tér­be be­épí­tett la­kás­ba. Any­­nyi ti­la­lom kö­zött jó­le­sett a ti­los­ban jár­ni, és il­lett egy­más­hoz a sza­bá­lyos hi­va­ta­li sze­rep­lés meg a sza­bály­ta­lan sze­rel­mi kó­vály­gás.

      Ha ál­ta­lá­ban nem le­het, ak­kor ho­gyan vol­na még­is le­het­sé­ges?

      Be­csü­le­te volt a kis­ka­pu­nak és az egy­sze­ri nász­éj­sza­ká­nak.

      Fi­a­ta­lon ki­sebb volt a vi­lá­gá­nál, és úgy rém­lett, hogy mind­az, ami mö­göt­te van, cse­kély da­rab­ka ah­hoz ké­pest, ami ta­lán még előt­te van.

      Ki­sebb té­ren he­ve­sebb élet­tö­meg.

      Nem volt mód mes­­szi­re tá­voz­ni, itt for­go­lód­tak egy hely­ben.

      Min­den pa­don, min­den gáz­lám­pa alatt, min­den he­gyi ös­vé­nyen ki­cse­ré­lőd­tek.

      Egy vagy ez­zel a fel­haj­tott gal­lér­ral, ez­zel az át­ka­ro­ló kéz­zel, amely most a pu­ló­ver alá nyúl, és a ke­bel fe­lé ta­po­ga­tó­zik.

      So­kan so­kat tud­tak a töb­bi­ek sze­rel­mi his­tó­ri­á­i­ról, és ha va­la­ki meg­szen­ved­te a pár­ja hűt­len­sé­gét, a szív­ügyek kró­ni­ká­sai együtt­ér­zés­sel néz­ték.

      Fel­nőt­tünk, fon­to­sabb lett a sa­ját fé­szek; a kény­sze­rű társ­bér­le­tek mi­att a ki­csi­nyí­tés­ben és az egyé­ni gá­nyo­lás­ban mu­tat­ko­zott meg a csa­lá­dok te­het­sé­ge.

      A fel­tö­rők az új hol­mit ke­res­ték, az al­ter­na­tí­vok az ócs­ka­pi­a­con a ré­git.

      Az ut­cán nyom­ban meg­lát­szott, hogy ki a nyu­ga­ti és ki a ke­le­ti. Jö­vés-me­né­se­i­vel ben­ne flan­gált a fo­lya­ma­to­san to­vább­szőtt re­gé­nyé­ben, Bu­da­pest­ből azt ol­vas­ta ki, amit akart.

 

 

Mint a szemhunyás

 

Nem is­me­ri el a bű­nös­sé­gét, és nem akar a töb­bi­ek­től jó­for­mán sem­mit sem. A dol­gát át­vet­te va­la­hon­nan, és to­vább ad­ja va­la­ho­va, ő ma­ga csak egy ál­lo­más a foly­ta­tó­dás va­la­me­lyik út­ján.

      Tisz­te­li a sö­tét­ben az ab­la­ka előtt el­su­ha­nó var­jú így so­ha töb­bé vis­­sza nem té­rő je­le­né­sét.

      Ha van kon­cent­rá­ció, ak­kor a vé­let­len ke­gye­lem, a gond­vi­se­lés táv­ira­ta, ol­vas­ni­va­ló.

      El­ra­gad­ta­tás kör­nyé­kez­te, ami­kor a Dunakorzó ká­vé­ház­ban az ab­lak­nál le­te­le­pe­dett, és el­ro­bo­gott mel­let­te a ket­tes vil­la­mos.

      A Du­na-par­ton sé­tá­lók még nem me­het­tek át a túl­ol­dal­ra az Er­zsé­bet hí­don, mert az még nem épült fel, csak a Lánc­hí­don, és az if­jú­ság a híd mel­lett, a Kék Du­na ne­vű nagy tu­taj­bár­ban tán­col­ha­tott a ha­ját bor­zo­ló szél­ben.

      Oda­kinn nagy csend van, ka­bó­ca­cir­pe­lést hall, ma­tat az asz­ta­lon, hal­ma­zok ve­szik kö­rül, ké­sőn fek­szik, ko­rán kel, nincs egé­szen ott, ahol van, sok min­dent el­bír, te­hát van.

      Az ér­zé­ke­i­vel ta­nul­ja a helybenlét kor­lá­tolt va­rá­zsát.

      Amen­­nyi his­tó­ria Kalligaróval ed­dig meg­esett, an­­nyi­val már le­het kez­de­ni va­la­mit, ha nem is volt még elég.

      A kéz­írás, mint szer­tar­tás, nyu­gal­mat ad, a kép­er­nyő iram­ló fi­gu­rái mel­lől időn­ként él­ve­zet vis­­sza­tér­ni a pa­pír vas­kos­sá­gá­hoz.

      Az írás test­gya­kor­lat, a toll és a pa­pír meg­ta­po­gat­ha­tó, a kéz­irat pe­dig egyet­len, no­ha má­sol­ha­tó.

      A szá­mí­tó­gép­be írot­tak kor­lát­lan ala­kít­ha­tó­sá­ga ki­szol­gál­tat­ja a szö­ve­get a szer­ző mú­ló sze­szé­lye­i­nek.

      A ben­ne lé­vő írás oly­an­­nyi­ra tet­sző­le­ges, gyur­máz­ha­tó és kép­lé­keny, hogy ta­lán nem is iga­zán va­ló­sá­gos, nin­csen hi­te­les el­ső vál­to­za­ta.

      A te­het­ség mű­vei kö­zött fi­gye­lem­re mél­tó a szép idő­töl­tés, és mind több mél­tá­nyo­lást ér­de­mel a ma­ga­tar­tás esz­té­ti­ká­ja.

      Meg­ér­zé­sünk, hogy a má­sik em­ber jó-e vagy rossz, olyan ösz­tön­sze­rű­en mű­kö­dik, mint a szem­hu­nyás, ha va­la­mi kö­ze­le­dik a sze­münk­höz.

 

 

Mond valami mást

 

Mi­vel­hogy el­len­zi a nya­fo­gást, re­mény­ked­ve néz a hol­nap elé­be.

      Kalligaro meg van ír­va, nap­jai per­ge­té­sé­vel ol­vas­sa ma­gát.

      A na­pok szép sor­ban va­ló el­töl­té­se jó­ra­va­ló tel­je­sít­mény, de a szá­gul­do­zás is di­csé­re­tes.

      Akár a töb­bi­ek, ő is tud va­la­mit az el­hall­ga­tott vá­gya­i­ról, ar­ról, hogy mit sze­ret­ne, és ar­ról is, hogy mit nem akar.

      Nincs ha­tal­ma, al­kal­ma­zott­ja, a gye­re­ke­i­nek sem pa­ran­csol.

      Szűr, ki­vár, hall­gat a fa­lu­si szo­bá­já­ban.

      Agya a sor­va­dás nyil­ván­va­ló je­le­it mu­tat­ja.

      Ra­gyog a ter­més­kő fal ve­le szem­ben, fo­lya­ma­tos­ság­ra biz­tat­ja ma­gát, szél moz­gat­ja a fe­nyőt, el­vi­rág­zott a tu­li­pán.

      Nem­rég még egy ha­jó­ka­jüt­ben aludt, az ab­la­kon át szik­lá­kat, ko­pár hegy­csú­cso­kat lá­tott, a kol­le­gák oda­kint sö­röz­tek, és szid­ták Kalligarót, mert nem állt a párt­juk­ra igaz­sá­gos küz­del­mük­ben a he­gyen tú­li né­pek­kel. Le­he­ver, ki­nyit­ja a rá­di­ót, a hí­rek – kel­le­me­sek, kel­le­met­le­nek – egy­más­ba ke­ve­red­nek, va­la­mi ho­má­lyos anya­gon es­nek át, vé­gül nincs hír egy­ál­ta­lán. Ki­kö­töt­tek, hív­ják, el­ső­nek kell ki­lép­nie, fény­ké­pez­ni fog­ják, Kalligaróé a szé­gyen.

      Mo­so­lyog­va lép­ked le a kes­keny lép­csőn, lent kö­rül­áll­ják a mik­ro­fo­no­sok, mond va­la­mit, nem egé­szen azt, amit hal­la­ni sze­ret­né­nek, ki­tér.

      Min­dent meg­en­ged­het ma­gá­nak, azt is, hogy szid­ják, elég jól bír­ja, ha sen­ki sem ért ve­le egyet.

      Nem szí­ve­sen moz­dul el et­től a ker­ti akác­pad­tól, ame­lyen ül­ve hát­ra­tá­masz­ko­dik, és el­he­lye­zi a tar­kó­ját a ter­més­kő ke­rí­tés egyik ho­mo­ru­la­tá­ban.

      Ma­dár csi­ri­pel, tyúk ká­rál, meg­ló­dul a szél, fecs­ke ül a temp­lom­ke­resz­ten, nem kell se­ho­va sem men­nie, a fa­lu­ban sen­ki sem lő sen­ki­re sem, ka­kukk és ká­nya röp­köd fö­löt­te.

 

 

Időutazás vissza, 1990-be

 

Az erő­szak­men­tes de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom lel­kü­le­te még csak egy-két éves kis­gye­rek.

      Ta­valy, 1988. jú­ni­us ti­zen­ha­to­di­kán, Nagy Im­re mi­nisz­ter­el­nök ki­vég­zé­sé­nek har­min­ca­dik év­for­du­ló­ján, még ez­ren vol­tunk a par­la­ment előtt, a Kos­suth-té­ren, és tán­colt a há­tun­kon a gu­mi­bot.

      Idén a Hő­sök te­rén, a for­ra­da­lom ki­vég­zett és jel­te­len el­föl­delt nagy­ja­i­nak ra­va­ta­la előtt tisz­te­leg­ve, egy ki­csit töb­ben le­szünk, jó szá­zez­ren, és ta­lán nem ka­punk a há­tunk­ra sem­mit sem, ha­csak a sza­bad­ság ter­hét nem. Tet­sző­le­ges pol­gár­tár­sam ma ke­vés­bé fél, és ke­vés­bé kö­zö­nyös, mint ta­valy volt.

      A po­li­ti­ku­sok­nak és az egomániás köz­írók­nak be nem áll a szá­juk, lo­cso­gó in­ter­júk­ba bo­csát­koz­nak, mi­helyt va­la­ki fel­fi­gyel rá­juk.

      Ám­de min­den dik­tá­tor­je­lölt az ab­lak­ban len­ge­ti a ha­za­sze­re­tet­ét.

      Ke­vés­bé fél­tem a ha­zát azok­tól, akik nem em­le­ge­tik, mint azok­tól, akik so­kat be­szél­nek ró­la.

      A ha­za nem ment­ség sem­mi­lyen go­rom­ba­ság­ra, idét­len­ség­re.

      Itt­hon fe­jek hul­la­nak, de az eta­tiz­mus ma­rad, a jó ál­lá­sok gaz­dát cse­rél­nek, és aki cél­irá­nyo­san je­len­ti föl a má­si­kat, az a he­lyé­re ül­het.

      Az em­be­ri anyag ma­rad, a jó­ság is, az al­jas­ság is új ki­fe­je­zé­si for­má­kat ta­lál, de mert az van, amit a több­ség hely­ben hagy, már nem bi­zony­kod­ha­tom, mint egy­kor a kény­szer­ura­lom ide­jén, hogy a tár­sa­da­lom jobb, mint az ál­lam.

      Nem, ilyen az is.

      Az or­szág olyan, ami­lyen­nek lát­szik, ahogy be­szél, ami­lyen a tu­dá­sa.

 

 

A populizmus farsangjai

 

Van egy po­pu­lis­ta vé­le­mény-re­zer­vo­ár, amely he­lyes­li a ha­lál­bün­te­tést.

      A nép sza­va nem is­ten sza­va.

      Az Eu­ró­pai Kö­zös­ség ér­tel­mi­sé­gi tu­dást fel­té­te­le­ző épít­mény, és in­kább olyan em­be­rek­nek tet­szik, akik­nek érett­sé­gi bi­zo­nyít­vá­nyuk van, mert ezek kön­­nyeb­ben meg­ér­tik a tár­su­lás és­­sze­rű­sé­gét: tem­pe­rál­ja a ben­nünk rej­lő vad­sá­got, és hoz­zá­se­gít az ös­­sze­ha­son­lí­tó tisz­tán­lá­tás­hoz.

      A populizmussal a ná­ciz­mus és a bol­se­viz­mus ös­­sze­fért, mind a ket­tő ja­va­sol­ta, hogy va­la­kik­től ve­gye­nek el va­la­mit, so­kat, min­dent, az em­ber ne­vet akár, vagy az éle­tü­ket.

      Min­den kor­nak és ci­vi­li­zá­ci­ó­nak meg­van a ma­ga jel­le­mé­hez iga­zí­tott és mé­ret­re sza­bott to­ta­li­ta­riz­mu­sa.

      Ilyen új-to­ta­li­tá­ri­us ide­o­ló­gia a mu­zul­mán vi­lág­ra ne­héz­ke­dő har­ci­as isz­lá-m­iz­mus.

      To­ta­li­tá­ri­us az, aki sa­ját ural­ma alatt min­den ha­tal­mat össz­pon­to­sít­va, be­bör­tö­nöz­ni és öl­ni is haj­lan­dó esz­mé­i­nek di­cső­sé­ge és má­sok le­igá­zá­sa ér­de­ké­ben.

      Ha a populizmust en­ge­dik vé­gig­gu­rul­ni az út­ján lejt­me­net­ben, ak­kor el­jut a dik­ta­tú­rá­hoz.

      A há­bo­rúk ide­jén, majd pe­dig utá­nuk a tö­me­ges bos­­szúk, lin­cse­lé­sek és pog­ro­mok a populizmus far­sang­jai.

      Nincs for­ra­da­lom ilyen mu­lat­sá­gok nél­kül, a for­ra­da­lom nem hu­ma­nis­ta ese­mény.

      A na­ci­o­na­liz­mus nem ok­vet­le­nül EU-ellenes, de a ra­di­ká­lis na­ci­o­na­liz­mus, az új­fa­siz­mus az.

      Hí­vei a kor­mány kor­lá­to­zat­lan szu­ve­re­ni­tá­sát akar­ják, és tet­szik ne­kik az erős em­ber vagy an­nak a szí­né­sze.

      Akar­nak va­gyont is, de nem ke­vés­bé szim­bo­li­kus si­ke­re­ket, kol­lek­tív di­cső­sé­get, et­ni­kai ön­ün­nep­lést, és va­la­mi­lyen má­sok el­le­ni har­cot, le­he­tő­leg az el­tün­te­té­sü­ket.

      A nem­ze­ti for­ra­dal­má­rok ural­ko­dó szen­ve­dé­lye a bos­­szú: aki fö­lé­jük ke­re­ke­dett, azt nem­csak le­vet­ni a nya­kuk­ról, ha­nem jól meg is rug­dos­ni.

      Min­den jó­tett és ma­ga­sabb tel­je­sít­mény bos­­szú­ért ki­ált.

 

 

A civilizáltabb győz

 

Utol­só be­so­ro­lá­sa, mi­e­lőtt el­bo­csá­tot­ták, ez volt: tu­do­má­nyos ku­ta­tó. Kalligaro a sa­ját élet­raj­zát nyi­tott ku­ta­tá­si té­má­nak te­kin­ti.

      Mu­ze­á­lis ér­dek­lő­dés­sel néz­te a sa­ját ko­rát, mint­ha már el­múlt vol­na. Mi­lyen az az em­ber, aki tet­szik vagy nem tet­szik a kor­tár­sak­nak? Eu­ró­pá­ban a har­cos és a hő­si ál­do­zat dics­fé­nye el­hal­vá­nyult.

      Most nem a tit­kos­rend­őr­ség nyúl be­le a pol­gá­rok agyá­ba, ha­nem a di­vat­hul­lám­ként to­va­gör­dü­lő fe­lü­le­tes­ség.

      He­ro­iz­mus? In­kább csak jó íz­lés és il­len­dő­ség, az em­be­ri mél­tó­ság ösz­tö­nös vé­del­me.

      A szem­lé­lő a meg­ér­tés pra­xi­sát ter­jesz­ti, és nem te­kin­ti ön­cél­nak a cse­lek­vést.

      A har­ci­as­ság pó­zai be­ke­rül­nek a szín­há­zi kel­lék­tár­ba.

      A hu­sza­dik szá­zad­ban tar­tot­ta ma­gát az a ro­man­ti­kus hi­e­de­lem, hogy a va­dabb, a bar­bá­rabb győz, hogy az a jó, ami alul van, és hogy az ösz­tön ha­tá­roz­za meg az ér­tel­met.

      A ta­nul­tak szé­gyen­kez­tek a ta­nu­lat­la­nok­kal szem­ben, mint­ha azok er­köl­csi­leg kü­lön­bek len­né­nek.

      Az­tán ki­de­rült, hogy nem így van, és hos­­szú tá­von a ci­vi­li­zál­tabb győz.

      A hat­va­nas évek­ben, mi­kor a gyer­mek­vé­de­lem lett a mes­ter­sé­ge, és az ügyek össze­hoz­ták a leg­go­rom­bább és a leg­mak­ran­co­sabb ala­kok­kal, lát­ta, hogy le­het be­szél­ni az em­be­rek­kel, és le­het bol­do­gul­ni ve­lük, ha van ki­su­gár­zá­sa az aka­ra­tá­nak.

      A le­rom­lott ka­pu­al­jak va­ló­sá­ga tar­tós volt egy év­szá­za­don át.

      K. ta­nul­má­nyoz­ta a ko­pott­ság és a sze­gény­ség moz­du­lat­lan­sá­gát.

      Járt a cím­lis­tá­ja sze­rint az er­zsé­bet­vá­ro­si bér­há­zak kö­zött, lát­ta az őrül­te­ket és az ön­gyil­ko­so­kat, a ka­taszt­ró­fát és a ku­dar­cot.

      Ab­ban az idő­ben áru­lás­nak, giccs­nek érez­te vol­na az élet di­csé­re­tét. Esz­kö­ze­ink meg­ha­tá­roz­nak ben­nün­ket, ha van egy tol­lunk vagy író­gé­pünk, leg­ros­­szabb eset­ben va­la­mi szö­veg­re ve­te­med­he­tünk.

      A for­du­lat után el­kez­dő­dött a lé­gi uta­kon ci­ká­zás kor­sza­ka, hol itt ol­vas fel, hol amott, és pro­fes­­szo­rok­ról hall, akik a re­pü­lő­té­ren kap­tak ha­lá­los szív­gör­csöt, két sze­rep­lés kö­zött.

 

 

Kocsmateraszról az Európai Parlamentbe

 

Be­húz­za a kocs­má­ba a bor­ked­ve­lő könyv­árus, benn vi­gyo­rog már a vö­rös or­rú né­met­ta­nár is, a kocs­má­ros pe­dig azt mond­ja, hogy há­la is­ten­nek nin­csen sem­mi új­ság.

      A köz­tár­sal­gás­ban kor­rup­ci­ós tör­té­ne­tek, túl­sá­go­san is nyíl­tan megy az ál­la­mi va­gyon szét­lop­ko­dá­sa, most ezek lop­nak, majd pe­dig azok fog­nak lop­ni, vá­lasz­tó­ik föl­ha­tal­ma­zá­sá­val.

      Jön­nek az új tör­te­tők, és odébb lö­kik a ha­ta­lom­mal, ja­vak­kal már el­tel­te­ket.

      Ők is ré­sze­sed­ni akar­nak, eszük­ben sincs el­en­ged­ni azt, amit már fe­sze­sen meg­mar­kol­tak, és most gör­csö­sen szo­ron­gat­nak.

      Kalligarónak sok hely­re kel­le­ne men­nie, és ne­mes ügyek­ben szót emel­nie, en­nél fog­va itt van ezen a ker­ti pa­don.

      Ös­­sze kel­le­ne jön­nünk kü­lön­fé­le ve­te­rán ta­lál­ko­zó­kon, osz­tály­tár­sak, öt­ven­ha­to­sok, hat­van­nyol­ca­sok, nyolc­va­na­sok, dis­­szi­den­sek, el­avul­tak ös­­sze­jö­ve­te­le­in, hogy meg­vi­tas­suk má­sok szen­ve­dé­se­it, és egy ki­csit ün­ne­pel­jük egy­ko­ri ma­gun­kat.

      A jö­vő hét alig­ha­nem iz­gá­gább és nyüzs­gőbb lesz.

      Kalligaro Brüs­­szel­ben az Eu­ró­pai Par­la­ment egyik gyű­lés­ter­mé­ben kér­dé­sek­re vá­la­szol, az EU elő­ke­lő­sé­gei ve­szik kö­rül a pó­di­u­mot, ame­lyen két má­sik Kár­oly-dí­jas kö­zött be­szél, egyet­ér­tő­en meg­tap­sol­ják, he­lyes­lő kéz­fo­gás­ok.

      Ör­ven­dez­nek, hogy a ba­los, po­pu­lis­ta kvázból vis­­sza­vi­szi a té­mát vi­lá­gi, liberál-demokratikus alap­ra.

      Ös­­sze­köt­ni a vég­pon­to­kat, az Eu­ró­pai Par­la­ment szék­há­zát és a fa­lu­szé­li sa­rat?

      A ma­gas épü­let leg­fel­sőbb szint­jén van a klub, ab­ban ad a par­la­ment el­nö­ke ebé­det a ven­dé­gek­nek, ilyen to­rony­te­tő­kön a lá­to­ga­tók po­hár­ral a kéz­ben tár­sa­log­nak, mi­e­lőtt el­fog­lal­nák a he­lyü­ket a szá­mo­zott asz­ta­lok­nál.

 

 

Divatbemutató

 

Azt igé­nye­led, hogy a po­li­ti­ka ne le­gyen a hi­va­tá­so­sok mo­no­pó­li­u­ma?

      Mi­ért, be akarsz száll­ni?

      Eb­ben a me­den­cé­ben nagy a test­for­ga­lom.

      Egyik ar­cod a meg­ér­tő, a má­sik a kez­de­mé­nye­ző.

      Le­het vá­rat­lan em­be­ri kap­cso­la­to­kat te­rem­te­ni, két ma­gá­ért va­ló együtt lesz egy pár.

      A nagy me­net­ben szem­mel tart­juk egy­mást, min­den irány­zat hí­ve­i­nek meg­van a ma­guk esz­mé­nyí­tő ké­pe ön­ma­guk­ról.

      Re­gé­nyek­ből ol­vas­ták ki ezt a ké­pet, és hoz­zá­tet­ték a ma­gu­két meg ne­tán a ba­rá­ta­i­két.

      Az élet iga­zo­dott az iro­da­lom­hoz.

      Mert mi más az iro­da­lom, mint álom ön­ma­gunk­ról, akár ró­zsás, akár sö­tét. Ez az álom ön­ma­gunk­ról szét­szi­vá­rog, ge­ne­rá­ci­ó­kat tölt el, és tag­ja­ik kö­zött mint tit­kos köz­meg­egye­zés mű­kö­dik.

      Néz­het­jük úgy is az ér­tel­mi­ség tör­té­ne­tét mint vá­lasz­tott, fel­pró­bált és le­ve­tett sze­re­pek tör­té­ne­tét.

      Ahogy egy ka­lap­bolt­ban a höl­gyek vá­lo­gat­nak, és a sa­ját ar­cuk sej­tett vál­to­za­tai kö­zül az egyik meg­tet­szik ne­kik, úgy bá­nunk a ren­del­ke­zés­re ál­ló, föl­sej­lő, meg­mu­tat­ko­zó élet­pá­lyák­kal, néz­zük, pró­bál­gat­juk őket.

      Úgy lát­juk ma­gunk előtt az élet­utun­kat, mint egy hos­­szú ut­cát, amely­nek kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­in elég ne­héz az át­ha­la­dás.

      Van, aki­nek ele­ve el­megy a ked­ve at­tól, hogy ezen az ut­cán vé­gig­men­jen, van, aki rög­tön vesz­tés­re ál­lít­ja be ma­gát, és dü­hön­gő, má­so­kat oko­ló vesz­tes lesz be­lő­le.

      Olyan is van, aki egy­ál­ta­lán nem vesz­tes, no­ha gar­ma­dá­val ér­ték vesz­te­sé­gek, de már az élet­ben ma­ra­dást is kí­sér­let­ként él­te meg.

      Mi kell eh­hez?

      Oda­adás va­la­mi­lyen mű­kö­dés iránt.

      Hos­­szan áll­do­gálsz az ab­lak­ban, menj vis­­sza a lec­ke­asz­ta­lod­hoz.

      Mun­ka után csen­des köz­tük-lé­te­zés­sel meg­nye­red a kö­rü­löt­ted le­vő­ket. Ki­bé­le­led a hű­vös min­den­sé­get, és a sa­ját mű­ved­dé ér­le­led, amit kap­tál.

 

 

Vértelen forradalom

 

Gon­dol­ko­dó va­ká­ci­ó­hoz elég a vi­lág­ból egyet­len szi­get, jó bo­rok, pál­mák, kö­vek, fel­sza­ba­du­lás a ha­zai ügyek alól.

      Szep­tem­ber vé­gén, utó­idény áron er­re a szi­get­re emig­rálsz, ahol nincs tél, csak egy kis hű­vös­ség ja­nu­ár­ban, és tíz kö­zül csak egy na­pon bo­rul be az ég. Ma­gas, csu­pasz árboccal úsz­nak a mo­to­ros vi­tor­lá­sok, víz­lo­cso­gást hal­lasz a par­ti sé­tány alól, ép­pen­ség­gel lát­hatsz né­hány bá­tor­ta­lan fel­hőcs­két is, ha­mar el­fosz­la­nak.

      Ez a mun­ka fel­idé­ző ku­ta­tás, szer­ve­ző kö­ze­pe az 1989-es for­du­lat, a me­ta­mor­fó­zis át és vis­­sza a pol­gá­ri vi­lág­ba.

      Fel­sza­ba­du­lás és ös­­sze­om­lás, ez a for­du­lat két ar­ca.

      A nyolc­va­nas évek vé­ge fe­lé vá­ra­ko­zás volt a le­ve­gő­ben, so­kan úgy érez­ték, hogy el­jött az idő, és ha ed­dig nem is tet­ték, most kell ma­gu­kat be­le­vet­ni­ük az ese­mé­nyek­be.

      1956 és 1989 egy pár, meg­sza­ba­du­lás egy nyű­gös re­zsim­től, a fé­le­lem káp­rá­za­tai dü­le­dez­tek, ami elő­ző nap még ijesz­tő volt, más­nap már ne­vet­sé­ges­sé tö­pö­rö­dött.

      Min­den­ki te­hes­se, amit akar és tud, úgy­is vis­­sza­jön­nek majd a szo­ron­gó meg­fon­to­lá­sok.

      Kalligaro sze­ret víz fö­lé kö­nyö­köl­ni egy kor­lát­ra tá­masz­kod­va, a hul­lá­mok ál­lan­dó csap­do­sá­sát hall­gat­va.

      Le­lát a tó fe­ne­ké­ig, a tük­rén meg tor­nyo­kat, lám­pá­kat és kis hi­da­kat, min­den­fé­le te­te­jű, kes­keny, ma­gas há­zat nyel a sze­me, van ha­son­ló­ság, de mind­nek meg­van a ma­ga ar­ca.

      Fel­fe­de­ző­úton van, kis sé­ta­szü­ne­tek­kel át­bal­lag egyik kocs­má­ból a má­sik­ba. Mi az ál­lan­dó­ság az éle­té­ben?

      Ele­ve to­vább­megy, ez a meg­kü­lön­böz­te­tő sa­ját­sá­ga.

      Az ál­lan­dó­sí­tott vál­to­zás, a kó­szá­ló­nak a nem-le­te­le­pe­dés a ve­zérel­ve.

      Él­ve­zi a nők ka­ca­gá­sát a szom­széd asz­tal­nál.

      Bi­zo­nyos tá­vol­ság­ból nincs csú­nya: amit ész­re­vesz, an­nak ér­té­ket ad.

      Min­den­ből túl sok van, be­lő­lünk leg­in­kább.

 

 

Aktivista és passzivista egy bőrben

 

Ahogy a múlt­ba uta­zik, nem olyan fon­tos, hogy a szó­ban for­gó eset ve­le vagy más­sal esett-e meg.

      Ha ki­húz­za ma­gát, Kalligaro bo­lyong, ke­res, ku­tat, lá­to­gat és kör­nye­zet­ta­nul­má­nyo­kat ír a men­­nyei gyám­ha­tó­ság­nak az em­be­ri vi­szo­nyok tar­tós tart­ha­tat­lan­sá­gá­ról.

      Hos­­szan tar­tó dol­go­kat ta­nul­má­nyoz, vá­ro­sát, min­den ut­ca­sar­kon új té­ma, egyik öt­let ki­olt­ja a má­si­kat.

      Aki itt ha­tal­mat szer­zett, az a fe­jé­ben hát­rébb pa­ran­csol­ta az er­köl­csi meg­fon­to­lá­so­kat, azt vi­szont, aki pe­dig ezen a vi­dé­ken meg tud­ta őriz­ni az er­köl­csi sem­le­ges­sé­gét, azt Kalligaro egy­kor gör­be szem­mel néz­te, és en­nél az el­fo­gult­sá­gá­nál meg is ma­radt.

      Sze­re­ti, ha ér­te jön­nek, és vi­szik, mond­juk ép­pen Mar­csi­hoz a szig­li­ge­ti mó­ló-ven­dég­lő­be, tíz per­ces út, gyé­mánt­ra­gyo­gás, fe­hér vi­tor­la és si­rály­szár­nyak, fe­hér nad­rá­gok és bar­na láb­ik­rák.

      Mar­csi egy hús­kom­po­zí­ci­ót ajánl, sze­rel­me­sek pe­cse­nyé­je.

      Nem­so­ká­ra le­ül egy te­rem­ben, van előt­te víz és mik­ro­fon, Kalligaro meg rá­kezd az­nap es­ti ma­gán­be­szé­dé­re, mint aki­nél oda­benn egész nap szól a szö­veg, csak ép­pen Kalligaro sze­szé­lyes idő­pont­ok­ban kap­cso­ló­dik be.

      Tud rö­vi­det, hos­­szút, ami­re igény van.

      Be­kap­csol­ja a meg­je­len­te­ket va­la­ho­va, aho­va szo­kás sze­rint nin­csen be­já­rá­suk, és ahon­nan csak ke­ve­sen szál­lin­góz­nak el.

      Kalligaro ki­rak­ja a táb­lá­ra a csont­koc­ká­it, min­den nap más el­ren­de­zés­ben.

      Add meg az is­ten­nek, ami az is­te­né, és add meg az ör­dög­nek, ami az ör­dö­gé, de ne hagyd ma­gad szét­tép­ni.

      A ne­mes em­ber nem azo­no­sul, de bé­ke­sze­re­tő, a kö­zön­sé­ges em­ber azo­no­sul, de nem bé­ke­sze­re­tő, mond­ta Konfuciusz.

 

 

Game over?

 

Ha már köny­vek ál­tal vol­tam sok más is, ha már sok­szor át­öl­töz­tem egyik kor­tár­sam­ból a má­sik­ba, ak­kor ta­lán kön­­nyebb el­vi­sel­nem a ha­lál gon­do­la­tát.

      Meg­sej­tek em­be­ri ál­la­po­to­kat, a meg­ér­tés mun­ká­já­ban az egész tes­tem­mel ve­szek részt, meg­hök­ke­nés­sel, un­dor­ral és ámu­lat­tal.

      A vi­lá­got olyan re­gény­nek lá­tom, mely­nek a szer­ző­je egyet­len em­ber­től és ál­lat­tól sem ta­gad­ja meg a meg­ér­tést, és en­nek ér­de­ké­ben akár az er­köl­csi rend fel­füg­gesz­té­sé­re is haj­la­mos.

      Vo­na­ko­dá­sok és haj­lan­dó­sá­gok, is­te­ni rend­ről be­szél­ni ön­ké­nyes, vak ala­ku­lás­ról be­szél­ni ugyan­csak ön­ké­nyes.

      A he­lyi­ség­ben csen­de­sen szól a zon­go­ra, és haj­lé­kony acél­sep­rű­vel simogatva a dob. Mi más­ra gon­dol­na a ven­dég, mint a pa­ráz­nál­ko­dás­ra?

      Va­ló igaz, meg­ha­jo­lok az eset­le­ges mai nap előtt, ez a bir­to­kom, itt­lé­tem el­tű­nő ár­nyé­ka.

      A kör­nye­ze­te­met ér­te­ni pró­bá­lom, szem­be­né­zek, de nem ál­lok szem­ben ve­le.

      Gya­nak­szom az íté­le­tek­re, és át­lé­pek az esz­mei so­rom­pó­kon, gyű­lés­ter­mek­ben ott­hon­ta­lan va­gyok, ha te­le­fo­non fel­hív­nak, elég ba­rát­sá­go­san vá­la­szo­lok, de a tá­vol­le­vők­nek nem írok, fáj­dal­ma­san, kí­no­san nem írok le­ve­le­ket.

      Ha meg­lá­to­gat­nak, nem va­gyok un­dok, a ta­lál­ko­zá­so­kat in­kább el­fo­ga­dom, mint kez­de­mé­nye­zem.

      Igye­kez­tem mind ke­vés­bé tar­ta­ni má­sok­tól, és at­tól, amit mon­da­nak.

      Ha sem­mi kü­lö­nö­seb­bet nem aka­rok az em­be­rek­től, ak­kor nem kell azon buz­gól­kod­nom, hogy tessem ne­kik, meg­lá­to­ga­tom a ba­rá­ta­i­mat. Mél­tá­nyol­tam a fény­kép­ki­ál­lí­tást a ha­lál­ról, a ha­lál­mú­ze­um­ban, ar­cok néz­nek rád két nap­pal a ha­lál előtt, és két nap­pal utá­na.

      Amíg még él­nek, a sze­mek­ben re­mény és ri­a­da­lom, utá­na az ar­cok le­si­mul­nak, mél­tó­ság­gal el­tá­vo­lod­tak.

 

 

Az örömhöz kell az előíz

 

Az utas vál­lal­ja a koc­ká­za­tot, nem ke­re­si a leg­na­gyobb biz­ton­sá­got, de azt is meg­ta­nul­ta, hogy gyak­ran azok let­tek mé­szár­lá­sok ál­do­za­tai, akik be­hú­zód­tak a zu­go­lyuk­ba.

      A meg­ol­dá­si ja­vas­la­tok­ra az utas vá­la­sza a hi­tet­len­ség, mert rit­kán gon­dol­ja, hogy az em­be­ri prob­lé­má­kat meg le­het­ne ol­da­ni.

      El­vi­sel­ni őket, bán­kód­ni mi­at­tuk, szó­ra­koz­ni raj­tuk, és el­mél­ked­ni ró­luk, ez még ta­lán le­het­sé­ges, a té­nyek tar­tó­sak.

      A moz­gás­sé­rült is, a ke­re­kes szék­hez vagy az ágy­hoz kö­tött is sze­ret­né ki­hasz­nál­ni az élet vég­ső aján­dé­ka­it, az al­ko­nyi fé­nye­ket, a vén­as­­szony­ok nya­rát, az utol­só kor­tyot, mint­ha min­den, ami­hez hoz­zá­ér, veszőfélben len­ne, és el­tűn­ni ké­szül­ne.

      A völ­gyek­ben fe­hér fal­vak, víz­szin­te­sen sur­ran elő­re az exp­res­­szvo­nat, si­ma gör­dü­lés­sel hol meg­emelt pá­lyán, hol meg alag­úton át.

      Fel­emel­ke­dik egy er­dős domb­hát, a táj hul­lám­vas­uta­zik föl és le, mi pe­dig vad iram­ban csú­szunk elő­re.

      Sem­mi rej­tély, elég­gé egy­for­ma, gon­do­zott há­zak.

      Az utas min­dig a jö­vő­re, a re­mény­re akar­ta irá­nyí­ta­ni ön­ma­ga és má­sok gon­dol­ko­zá­sát, és nem adott te­ret a múlt­nak, a két­ség­beesés­nek, a ha­lál­nak. Nem meg­ad­ni a ha­lál rang­ját, nem lát­ni a szét­esés va­ló­szí­nű­sé­gét hi­ba.

      Az élet ke­vés­bé él­vez­he­tő a ha­lál elő­í­ze nél­kül.

 

 

Az emlékezés merő költészet

 

Az árnyékkivágatot ked­ved sze­rint, ön­ké­nye­sen vá­god, a vég­te­len­ből a vé­gest.

      Szé­gyel­lem a he­ve­nyé­szett ir­ka-fir­kát, ala­mu­szi titokgyáros, el­zá­rom, dug­do­som még a fe­le­sé­gem elől is, bár in­kább un­tat­ná, mint fel­csi­gáz­ná az ér­dek­lő­dé­sét.

      Nem tu­dom, hogy iga­zá­ban ve­lem tör­tént-e meg, amit írok, má­sok tör­té­ne­tei is az enyé­mek, vá­ro­si szö­ve­dék, kö­zös va­gyon­nal gaz­dál­ko­dom. Ha meg­za­bo­lá­zom az ön­zé­se­met, hű­sé­ges kró­ni­ká­sa le­szek tár­sa­im hal­ha­tat­lan bo­lond­sá­ga­i­nak.

      Mim van? Né­hány ma­gam­hoz in­té­zett kér­dés.

      Kép­ze­lő­dő el­me, kön­­nyen föl­lel­ke­sü­lök, más­nap az­tán gya­nak­vó­an must­rá­lom elő­ző na­pi be­ta­ka­rí­tá­so­mat.

      Az el­szá­gul­dó len­dü­let­ből meg­pró­bá­lom ki­há­moz­ni az ujj­nyi moz­gást.

      Ré­gi mag­ne­to­fon­ka­zet­ták, még ben­nük a gye­rek­be­széd és a ku­tya­uga­tás. Olyas­mit is tud­tam, amit ré­gen el­fe­lej­tet­tem, és most íme új­ra föl­fe­de­zek. Fe­lü­lök a sa­ját nya­kam­ba, és rá­adá­sul a nya­kam­ba ve­szem ma­ga­mat.

      Egy föld­alat­ti fo­lyo­só­rend­szer­ben olyan zu­go­kat vi­lá­gí­tok meg, ame­lyek­re va­la­hon­nan em­lék­szem.

      Az em­lé­ke­zés me­rő köl­té­szet.

      Együtt va­cso­rá­zunk, de köz­ben más­ra gon­do­lunk, és ha ta­nús­kod­ni kel­le­ne, min­den­ki más­ra em­lé­kez­ne.

      Ugyan­az a tör­té­net két le­írás­ban két kü­lön­bö­ző tör­té­net.

      A könyv­nek nem árt, ha a hely­zet, amely­ben szü­le­tik, nem unal­mas.

      Vá­gáns iro­da­lom, mi­ket dú­dol a ván­dor­le­gény, mi­ket ha­zu­do­zik a za­rán­dok?

      Ha a ha­lott men­ni akar, hadd men­jen.

      És ha nem akar men­ni? Ak­kor ma­rad, ha­lot­ta­ink tea­dél­után­ján.

      Az el­hunyt csak an­­nyi­ban van, amen­­nyi­ben em­lé­ke­zünk rá.

      Biz­tos vagy eb­ben, fi­am? – kér­di apám ár­nyé­ka mo­so­lyog­va, azu­tán nem lá­tom, el­tűnt a ké­pe.

 

 

Mi marad belőle?

 

Sze­gé­nye­ket, bo­lon­do­kat vé­dett, bal­sze­ren­csé­se­ket, ke­let-eu­ró­pa­i­a­kat, bal­ká­ni­a­kat, kol­le­gá­kat, dis­­szi­den­se­ket, ül­dö­zöt­te­ket, be­bör­tön­zöt­te­ket, ki­ta­szí­tot­ta­kat.

      Van elég ál­do­zat, aki­nek a né­ző­pont­ját hasz­nál­hat­ja, no­ha nincs ben­ne sem­mi el­len­ér­zés a sze­ren­csé­sek, a gaz­da­gok és a ha­tal­ma­sok el­len.

      Azt ke­re­si, ami más sze­mé­ben hát­rány vol­na, hogy tá­vol le­gyen a he­lyek­től, ame­lyek be­szip­pant­hat­nák.

      Nyit­va áll előt­te a sem­mi­be enyé­szés, a lap­pan­gás egy ész­re­vét­len sa­rok­ban. A jó vis­­sza­hú­zó­dás nem ígér sem­mi­lyen jö­vő­be­ni ju­tal­mat, ma­ga a vis­­sza­hú­zó­dás a ju­ta­lom.

      Most ne­ki­tá­masz­kod­hat­na a fal­nak, és szé­pen, egyen­le­te­sen le­csúsz­hat­na, en­ged­het­né lát­ni a ci­pő­tal­pát a re­cék­kel, most vég­re ab­ba­hagy­hat­ná a mo­soly­gást, a lé­leg­zést, most le­me­rül­het­ne víz alá.

      Most ki­som­po­lyog­hat­na in­nen, és min­den tes­ti ke­ve­re­dés­ből.

      Nincs olyan nagy szük­ség rá, és amen­­nyi­re nél­kü­löz­he­tet­len­nek lát­szik, ugyan­an­­nyi­ra sze­ret­nék már a kor­tár­sai szí­vük töb­bé-ke­vés­bé tit­kos zu­gá­ban nél­kü­löz­ni is, mely tény­ál­lás azt su­gal­maz­za, hogy rej­tőz­zön ked­vé­re, s bár imád­ja a csa­lá­dot, mé­lyít­se ki a vakondjáratát, aho­va nem lép be az al­vó ház­ban már sen­ki sem a ked­ve­sei kö­zül.

      A jö­vő nem tar­to­gat se há­lát, se bün­te­tést, Kalligaro ma­ga há­lál­ja és bün­te­ti ma­gát fo­lya­ma­to­san az­zal, amit tesz.

      Min­den te­vé­keny­ség élet­dön­tés, az a mód is, ahogy kö­szön vagy eszik, az is, ahogy be­szél vagy hall­gat.

      Aki akar, az be­szél ve­le, le­te­rí­ti elé az ér­dek­lő­dés sző­nye­gét, bát­ran rá­lép­het, de ne gon­dol­ja, hogy a mez­te­len­ség ön­ma­gá­ban ér­té­ke­sebb, mint a fel­öl­tö­zött­ség.

      Van, ami nem tar­to­zik má­sok­ra, van, ami sen­ki­re se, mond­ja Kalligaro.

      Ha ne­kem a ma­gány jó, mi­ért saj­nál­ja­lak ér­te?

      An­nak, aki va­gyok, ré­gen sem volt, és ma sin­csen el­fo­gu­lat­lan ta­nú­ja.

      Az eset, amely­ről nin­csen hi­te­les ta­nú­bi­zony­ság, meg­tör­tént-e egy­ál­ta­lán? Mi ma­rad egy em­ber­ből?

      Né­hány anek­do­ta és né­hány fény­kép.

      An­ti­test vol­nék a fe­lej­tés egész­sé­ges szer­ve­ze­té­ben?

 

 

Szigorú regula alatt

 

Nem tu­dom el­vá­lasz­ta­ni ma­gam­ban a si­kert és a ku­dar­cot.

      Ha ne­vel­nek, sö­tét el­len­sé­ges­ség­gel hall­ga­tok.

      Csőd­je­im­re is úgy né­zek, mint a mű­ve­im­re, ra­gasz­ko­dom hoz­zá­juk.

      Mi­nek ne­vez­zem a ma­gát vég­te­len­nek kép­ze­lő pa­rány sej­tel­mét a ma­ga pa­rá­nyi­sá­gá­ról?

      A hit azt je­len­ti, hogy a min­den­ség vég­te­le­nül ki­csi ré­sze ma­ga is min­den­ség.

      A sa­ját ha­lá­lom­ról majd ér­te­sül­ni fo­gok, ne­tán a gyász­hí­rek ro­va­tá­ból, ha el­ol­va­som őket.

      Egy­mást kö­ve­tő hul­lá­mok böl­cses­sé­ge, az ér­ke­ző iga­zol­ja a tá­vo­zót; en­gem meg ural­ma alatt tart a foly­ta­tó­dás ve­sze­ke­dett kép­te­len­sé­ge.

      El­tá­vo­lod­va, vis­­sza­né­zek ma­gam­ra, mint egy nyit­va fe­lej­tett író­asz­tal­fi­ók­ra. Időn­ként ele­gem van ön­ma­gam­ból, ilyen­kor át kell men­nem má­sok­ba; a tá­vo­lit ten­ném in­kább kö­ze­li­vé, az is­me­ret­lent meg­hit­té.

      Nem az ol­va­sók el­is­me­ré­sé­ért írok, ha­nem azért, hogy ez a szö­veg­da­rab meg le­gyen mun­kál­va, és hogy en­nek az alak­ta­lan, sej­lő és meg­szü­let­ni aka­ró gon­do­lat­nak ala­kot ad­jak.

      Az el­ső lé­pés a na­iv rá­né­zés, a szív­ből jö­vő el­cso­dál­ko­zás; az­tán jön a pon­to­sí­tás, az egye­lés, az ös­­sze­vo­nás; és a va­ló­di szö­veg ki­dom­bo­ro­dik a pa­pír­ról.

      A kö­rü­löt­tem ka­var­gó cse­le­ke­de­tek­nek nem­csak a tár­gya va­gyok, ha­nem a tet­te­se is, adunk, ka­punk.

      A ren­del­ke­zé­sem­re ál­ló for­mák­ból idő­be­li sze­mé­lye­ket fab­ri­ká­lok.

      Fe­jet haj­tok az élő­lé­nyek és a dol­gok előtt.

      Mész­há­zat, ma­kacs na­pi­ren­det, sok­szo­ro­san fe­lül­bí­rált né­ző­pon­tot igé­nyel ben­nem a rend­ér­zék.

      Gaz­dál­ko­dom ma­gam­mal, elég szi­go­rú re­gu­la alatt élek.

      Mint a nát­hát, úgy ke­rü­löm a sér­tett, gő­gös, el­len­sé­ges­ke­dő han­got.

      A hoz­zám kö­zel ál­ló iro­da­lom­ban meg­van a tel­jes ki­en­gesz­te­lő­dés a lé­te­zés­sel úgy, ahogy van, és meg­van ben­ne a leg­ir­gal­mat­la­nabb íté­let az egész éle­tünk fö­lött.

      A va­ló­sá­got, ha fé­lek tő­le, ér­de­kes­nek tar­tom, ha már nem fé­lek tő­le, unom.

      A fé­le­lem, ha rádtör, csu­pa meg­le­pe­tés vagy ön­ma­gad szá­má­ra.

      Ad­dig a gya­nút­lan­ság mag­zat­bur­ká­ban té­ve­lyeg­tél, de a sért­he­tet­len­ség tu­da­ta olyan ide­ig­le­nes, mint a szü­zes­ség.

 

 

A rázárulás öröme

 

A vo­nat egy alag­úton megy át, an­nál töb­bet most nem is kap­hat­nék, mint ki­ér­ni a fény­be az alag­út túl­só ol­da­lán.

      Val­lá­so­san hi­szek az egy­más­ba gu­ban­co­ló­dott kre­a­tú­rák együt­tes tö­ké­le­tes­sé­gé­ben.

      A tük­rö­sen vis­­sza­csil­la­nó sín fö­lött, a pe­ro­non áll egy em­ber, kön­­nye­dén meg­tö­mött há­ti­zsák­kal, egye­dül ki­rán­dult, el­néz a mes­­sze­ség­be, vár egy sze­mély­vo­na­tot.

      Az úgy volt, ahogy vol­tat, a va­ló­ság fan­tasz­ti­ku­mát át­re­pít­jük a me­sé­be, a fak­tu­mok is hi­he­tet­le­nek.

      A meg­kö­vü­lő te­kin­tet ész­re­ve­szi a bor­zon­gást, hogy el kell tűn­ni in­nen.

      El­do­bá­lom a ment­sé­ge­i­met, a ki­bú­vó­i­mat, éle­tem utol­só sza­ka­szá­ban ilye­ne­ket mon­dok: a gye­re­ke­im­ben és az uno­ká­im­ban kí­vá­nok gyö­nyör­köd­ni, ahogy fá­ra mász­nak és a kő­ke­rí­té­sen jár­kál­nak, vagy ahogy egy bé­relt kan­ca szé­les há­tán kör­be­jár­ják a zöld sík­sá­got, a bor­ágat vi­rág­zó ha­lott tűz­há­nyók kö­zött, ilye­ne­ket mon­dok.

      Ve­lem ma­rad­nak éj­je­len­kén­ti fel­ug­rá­sa­im, hir­te­len a ful­dok­lás­tól ré­mü­lök meg, at­tól, hogy egy­szer csak nem tu­dok lé­leg­ze­tet ven­ni.

      Nya­kam­ra te­ke­re­dett köl­dök­zsi­nór­ral pró­bál­tam meg­szü­let­ni.

      Ilyen­kor nem árt ki­men­ni az er­kély­re, le­te­le­ped­ni a nád­ka­ros­szék­be, szem­lél­ni a hegy­ko­szo­rú fé­nye­it és hall­gat­ni egy oda­lenn bak­ta­tó ma­gá­nyos fér­fi lép­te­it.

      Az em­lé­ke­zés, az írás – mint mu­lat­ság – a rá­zá­ru­lás örö­mé­ben ré­sze­sít. Alig­ha volt lé­nye­ges élet­hely­ze­tem, ame­lyet csak ön­ma­gá­ért vá­lasz­tot­tam, s nem az­zal a hát­só gon­do­lat­tal is, hogy majd egy­szer meg­írom.

      A cse­lek­vés­nek ket­tős ér­tel­me volt: meg­ten­ni a dol­got, és em­lé­kez­ni rá.

Ami el­ké­szül, ami ala­kul, az mind csak elő­ké­szü­let, és elő­szó a to­váb­bi­ak­hoz.

 

 

A megérkezések is jók

 

A fel­ol­va­sá­so­kat a kö­zön­ség elég jól fo­gad­ja, meg­il­le­tő­dött höl­gyek, nem egé­szen fi­a­ta­lok.

      Mé­lyen egy­más sze­mé­be né­zünk, be­le­írom a könyv­be, ame­lyet a fel­ol­va­sás után a he­lyi könyv­árus­tól vesz­nek, a ne­ve­met és az év­szá­mot, ta­ka­ré­ko­san. Oly­kor azt is, hogy ki­nek aján­lom; a több­ség csak a ke­reszt­ne­vét mond­ja.

      A te­rem meg­te­lik, a ki­adó szer­vez­he­ti a kö­vet­ke­ző, és­­sze­rű­re cso­por­to­sí­tott me­net­ren­det, és fog­lal­hat szo­bát ál­lo­más­hoz kö­ze­li szál­lo­dák­ban.

      Va­cso­ra köz­ben meg­oszt­juk szel­le­mes­sé­ge­in­ket a he­lyi könyv­tár­igaz­ga­tó­val, el­fá­ra­dok.

      A szo­bám­ban né­zem a te­le­ví­zi­ót, és el­al­szom a ka­ros­szék­ben.

      Ha­za­jö­vet, lent tég­la­lap ala­kú táb­lák, ta­lán Auszt­ria fö­lött va­gyunk, kö­ze­le­dünk a kis Ma­gyar­or­szág­hoz, amely­ben a leg­utób­bi za­var­gá­so­kat a né­met új­sá­gok 1956 rossz után­za­tá­nak tart­ják.

      Lá­tom a Du­nát és más fo­lyó­kat, ahogy be­le­tor­kol­la­nak, la­po­so­dik a táj, szé­le­se­dik a fo­lyó, szét­te­rül­nek a fal­vak, ki­sü­tött a nap, be­vág a fény az ab­la­kon, fér­fi­ak a lap­top­ju­kon pi­tyeg­te­tik a be­tű­ket.

      Jön­nek a bu­dai he­gyek, fer­dén meg­dől a re­pü­lő­gép, ka­nya­ro­dunk. Sze­re­tem a meg­ér­ke­zé­se­ket, kap­csol­juk vis­­sza az asz­tal­kát, az ülé­sek kö­zöt­ti fo­lyo­són si­et el a lé­gi­kis­as­­szony, ő is le­ül és be­kap­csol­ja ma­gát. Fá­zom, tüs­­szen­tek, és már a vá­ros fö­lött va­gyunk, ki­en­ged­ték a ke­re­ke­ket. Gyá­rak, te­me­tők.